A Disney a kezünkbe adja a papírzsebkendőt. Még csak bele sem nyomja, elő lehet venni magunktól is. Annyit tudok mondani, nem csak a filmben merül fel a szereplőkben, hogy miért jutott ez nekik. Ahogy néztem, itt kintről sem volt válasz.

Egy időben nagyon mentek az olyan filmek, amelyben halálosan beteg kamaszok szerepeltek, szerelmesek lettek és meghaltak. A Felhők ezeknek a lábnyomában jár, igaz történet alapján. Nagyon nehéz arra bármit is mondani, amikor egy 17 éves, kedves srác a halállal néz farkasszemet, mert rákos. A filmről könnyebb is beszélni.

Egyrészt, nekem tetszett, hogy bár megmarad egy pozitív, irigylésre méltó körben a fiú családja és baráti köre, azért beengedi az egyéb hangokat és a más drámát is a halálon túl. Itt felteszik a kérdést, hogy nem csak azért népszerű-e Zach dala, mert rákos. Ott vannak az irigykedők és a negatív emberek, ha csak felvillanva is. Ahogy a családban is érzékeltetik, hogy azért nem olyan erősek és pozitívak, mint aminek a nagy részben látjuk őket. Amikor a kisebbik húg nem bír bemenni a haldokló testvéréhez. De még inkább az, amikor Laura számon kéri a férjén, hogy miért nem látja rajta, hogy megviselik a történtek – miért nem mutatja ki az érzelmeit? És egyetlen pillanatra leesik a maszk, és látjuk Robon, hogy amint megengedi magának, hogy kimutassa mi tombol benne, menthetetlenül össze fog omlani és nem tud az lenni a családnak, a fiának, amire most szüksége lenne. Ezek azok, amiért őszintébb a film, és nem csak sajnáljuk, hogy reményteli életnek ilyen korán véget kell érnie.

Mellette pedig attól fájdalmas kamaszfilm, hogy az elejétől pontosan tudjuk, hogy Zach számára nincs jövő. Utoljára tesz meg dolgokat, és szembesül folyton azzal, hogy mennyire más az ő helyzete, mint a kortársaié. Amikor felvételi esszét kellene írni az egyetemre? Csodálom, hogy nem ment ki a teremből. Neki még az is nagy kérdőjel volt, az érettségit egyáltalán megéri-e. A válasz különben nem.

Pedig megvannak az elemek, amelyek más szituációban, konkrétan a rák nélkül egy sikertörténet kezdetei lennének. Van egy támogató, nagyon szimpatikus családja. Van egy lelkes, utat mutató tanára. Van zenei tehetsége és egy legjobb barátja, akivel közös a szenvedélyük. Álmai lánya viszonozza a szerelmét, és kitart mellette, bármi is jön. Igaz, neki nem a szokásos tini problémákkal kell szembenéznie. Mert azok a bizonyos zsebkendős jelenetek el vannak szórva a filmben – Zach igyekszik humorral venni, ami jut neki és sok mindent átélni. Nem keseredik neki. De amikor jönnek a rossz gondolatok, a kérdés, hogy miért. Akkor bizony nagyon át lehet érezni, hogy mennyire fiatal, mennyi minden lenne még előtte, és mennyire igazságtalan tud lenni az élet.

Disney, úgyhogy nem meglepő, hogy elég erős lett a szereposztás. A főszereplő egy olyan modellkedő fiatalember, aki eljátszotta azt is, hogy haldokolva kérdezi, miért neki kell ezt megélni. Sabrina Carpenter a legjobb barát, Madison Iseman az álomlány. A kedvenceim azonban a szülők voltak – Neve Campbell nem is emlékszem, mikor tetszett nekem filmen ennyire. Kedves, szerethető, hiteles és annyira átjött az, hogy mennyire szenved a felszín alatt. Talán az egyik legjobban sikerült jelenet, amikor elmennek Lourdes gyógyító vizéhez, és igazából az anya alakján látszik, hogy mennyire kell neki a remény, az érzelmi plusz, valami támasz.

Szomorú, de nem csak. A halálon túl arról szól, hogy mindenkinek meg kellene élnie azt az egy életet, ami jutott neki. Hogy Zach szavaival zárjak: meg kellene tanulnunk, hogy akkor is élni kezdjünk, ha nem haldoklunk.

A Netflix rájött arra, hogy neki az kellene, hogy az emberek tovább nézzenek egy-egy sorozatot, hosszabban beszéljenek róla és legyen köztudatban. Csak éppen, mivel egyszerre kapjuk az évadokat, ledaráljuk és megyünk tovább. Így, próbálkoznak mással. Most már egészen sok sorozatot több részre szednek, és darabonként adják ki.

A Lupin esetében erre a COVID és a forgatás állása is okot adott, de különben ez volt az egyik első, aminek az évadát két részletben tették fel. Megy is a sorszámozási gond, hogy miképpen számoljuk a kijött részeket. Az általános szerint az első évad 10 részes, amiben van 5-5 résszel két part. A következő hét rész tehát a 2. évad. De számolják úgy is, hogy 3 megjelenés, 3 évad.

Én az első 5 részt, a part1 szekciót néztem meg, és mindenkire ráhagyom, hogyan szeretné az évadokat számolni.

Már látatlanban az volt bennem a kérdés, hogy miképpen nyúlnak hozzá Leblanc klasszikus történeteihez. Az egy dolog, hogy napjainkba helyezték, de jócskán változott a főszereplő is. A szőke, csinos francia fiú helyett Omar Sy érkezett. Hogy jön ez össze? Gondolom, aki nem ismeri az eredetit, neki akár fel se tűnik. Én direkt elolvastam Az úri betörőt, mielőtt megnéztem az évadot.

Volt rá ötlet. Assane szenegáli bevándorló fia, aki tőrbe csalt apjától utolsó ajándékként kapta a már emlegetett Leblanc-kötetet. Arsene egyfajta példakép lesz a szemében, akinek utánozza a viselkedését, az elveit és akinek eltanulja a trükkjeit. Így lehet ő más figura, miközben Arsene Lupin lelki örököse is.

Hozzáteszem hamar, hogy azért akad némi hasonlóság közöttük. A királyné nyakéke történetből nem csak a nyakláncot vették át – Assane apja is gazdagok szolgája volt, Lupin anyja volt ilyen. Mindkettőt lopással vádolták, mindkettőben a fiú tesz igazságot, ha a szülők sorsa más is a két történetben. Hiszen Assane hajtóerője ebben a sorozatban, hogy megbosszulja az apját, és nyilvánosságra hozza, mi történt vele igazából.

A részek logikája is erre épül: Assane elindul a régi nyomok után, és minden részben kicsit többet megtud, ki mit tett korábban és miért. Megtalálja, ki a felelős az apja sorsáért, és módszeresen tönkre akarja tenni. 5 rész csak, de ebbe is sikerült beletenni, hogy miképpen nyomoz, talál társakat és a sorozat gonosza milyen lépéseket tesz ellene. Kicsit olyan, mint egy gonosz sakkjátszma. Hiszen Assane Lupin elveit követve úriember bűnöző, neki erkölcsei és határai vannak, míg Pellegrini semmilyen elvet nem ismer. Ő gyilkoltat, korrupt és nincs olyan, amit a céljáért ne tenne meg.

Gyorsan zajlanak az események, minden részben van egy nagy trükk. Így izgalmas is tud lenni, mert nem hagy pihenni a sorozat. Ötletes álcák és átverések vannak benne, kellően látványos is lett. A maszkok és álcák is eladnák, de mellette vannak jó párizsi vágóképek, és nagyon sokféle rétegből mutatnak helyszíneket. Ugyanúgy megfordulunk a Louvre-ban, mint a külvárosban, a tetőkön vagy éppen gazdagok és nemesek villáiban.

Van benne humor is – az egyik kedvenc szálam volt a rendőrségi szerencsétlenkedés. Egy nyomozó jön rá, mi alapján és hogyan dolgozik Assane, és őt a többiek szekálják. Pedig ő jött rá egyedül…

A húzónév, elég a plakátra nézni, egyértelműen Omar Sy. Pont az a figura, amit ő jól tud hozni és jól is áll neki. Pozitív, humoros figura, némi huncutsággal benne. Nagy színésznek különben nem tartom, de itt a maszkok és az ügyek trükkjei beleteszik azt a pluszt, amit Sy szerintem nem tudna hozni. Tettek köré olyan komolyabb színészeket, akik kiegészítik ilyen téren.

Eddig szórakoztató, érdekes is, valószínűleg a lement részeket gyorsan lepörgetem majd. Különben Lupin történeteiből sokat használ, nem csak az első kötetet. Azt is kedvem lett olvasni még.

Romantikus limonádé, amiben igazság szerint a kutyák nem kapnak olyan fontos szerepet. Nem úgy kutyás film, mint egy Úton hazafelé vagy a Katonadolog volt. Igen, van benne két kutya, a gazdik kötődnek is hozzájuk, de azon túl, hogy az alapkonfliktust megadják, nem annyira fontosak.

De mi is az alap? Van két problémás, nagyon más ember. Nicole extrovertált, bulizó fiatal nő, aki nem tud kötődni másokhoz, és ezért a kapcsolatai kisiklanak. Ő egy kutya mellől fogad be egy kóbor ebet. Max antiszociális introvertált, aki a Covid óta kilépni se nagyon mer a házából. Neki a terapeutája találja ki, hogy legyen gazdi. Így kerül egy menhelyről hozzá Chloe, és szintén a terapeuta utasítására próbál megint randizni is. A kutyás képek miatt jelölik egymást Nicole-lal, de hamar tönkremegy az estéjük a kezdeti szimpátia ellenére. A kutyáik viszont egymásra kattannak, és a születendő kölykök miatt kénytelenek összedolgozni az embereik.

Ahogy meg lenni szokott, egyre inkább megy el a történet a romantika felé. Mindkét fél elkezd megnyílni, és majd elmesélik, mi okozza náluk a különcséget. A másik lesz a támasz, akibe kapaszkodva kezdenek továbblépni, jobban lenni. De romantikus komédia – kell egy veszekedés, kell egy nagy gesztus, hogy a szokott módon érkezhessen a happy end is. A film szállítja is ezeket. Vagyis, sok újat nem kapunk, hozza a kötelezőket. Azt valahogy annyira nem érzem újítónak, hogy a Covid volt az, ami Max életét először a feje tetejére állította. Bár, nem éppen kellemes módja megtudni a megcsalatást úgy, hogy a barátnőd megfertőz a kórral, amit a szeretőjétől kapott el, tény.

Mi a műsorban a plusz? A cuki faktor. Aminek egy részét természetesen az ebek adják. Ha sokat nem is szerepelnek, de gyakran ülnek, és néznek nagy szemekkel a gazdikra. A másik a szereplőkből és a kényszerű együttélésükből jön majd. A korábbi szerepeikből, de ebben a filmben is Lucy Hale és Grant Gustin egyszerűen aranyosak – külön is, együtt is. Ők hangulatban tettek bele valami kedves, szerethető vonást a történetbe, ami igazából a cselekményben nem lenne benne, de a játékuk hozza. Még akkor is, ha Gustin kapott egy kis arcszőrzetet. Amiről simán készültem írni, hogy vajon minek? Gustin kölyökképű, és az arcszőrzet nem öregített rajta. Szexi? Hát, szerintem nem. Annyira megszoktam már borotválva, hogy nekem leginkább fura volt. De nem kezdem el ezt elemezni, mert közben láttam róla egy civil, és nem filmes fotót. Ahhoz képest ebben a filmben még nagyon szerényen és gondozottan néz ki. Kb. mint egy dzsungellakó, az a nagy haj és arcszőrzet… hát, milliószor inkább az, ahogy ebben a filmben kinéz.

A humora nem az enyém. Számomra az nem poén, hogy Nicole kutyájának annyira magasan vannak a golyói, hogy az állatorvos simán azt hitte, ki van herélve. Meg hasonlók. A mélypont különben az volt, amikor kutya ellést segítő oktatásra mennek, és az embereknek kell eljátszani a kutyákat. Arra nem is mondok semmit, gáz, ahogy volt.

Külcsínre egy tipikus romantikus komédia. A szereplők lakása, esetleg munkahelye, kevés külső helyszín akad benne. A kinézetük viszont nagyon tervezett – ki van számolva, mikor milyen ruhát adnak Hale-re, vagy mikor lesz az a pont, amikor a beköltöző lány rányit a félmeztelen Maxre a fürdőben.

Nekem az aranyos volta igazából eladta, és nagyon igyekszem kizárni azokat a kötelezően belenyomott elemeket, amik nem is értem, minek kellettek. De, tudom. Ezektől romantikus komédia, és a zsáner kedvelői ezeket a részeket várják. Hogy egyet emeljek ki: végig lebegtetve van, hogy Max szeret zenélni, de mire fellépése lett volna, beütött a Covid. Nem halljuk énekelni, legfeljebb a szintetizátoron pötyög kicsit, míg a film végére csak énekel egyet a lánynak, akibe közbe beleszeretett. A történet végig sejteti, hogy ennek lennie kell, és aki Gustin filmes hátterét ismeri, az is sejtheti, hogy nem engedik el a készítők éneklés nélkül. Ha már a Glee szereplője volt, és a Flash is megénekeltette, pont itt maradna el?

De ok, gonosz hangokat lehalkítom. Nem egy eredeti film, de nagyon helyes és cuki. Ilyesmi után azért könnyebben alszom el, mint az AHS legutóbbi része után…

Ok, nem is tudom, mit vártam. Thomas Mann nem éppen az a szerző, akitől kikapcsolódásképpen olvasgatok. Akár a Mario, akár a Tonio Krüger, nem azok a történetek, amelyektől jól érzem magam. Akkor mégis mit gondolhattam, Felix Krull története miért lesz nagyobb kikapcsolódás?

Bár, tudom a választ. Elvitt a cím. A szélhámos nekem hozza a heist movie hangulatot, és mivel azt a zsánert szeretem, valami olyasmit vártam most is, legfeljebb történelmi környezetben. Ehhez képest szembenézhettem azzal, hogy ahhoz elég prűd vagyok, hogy ne tetsszen, ahogy a polgári miliőből érkező és kiszakadó Felix él és érez. Már ott fennakadt a szemem, hogy egy prostituált számára a nagy szerelem. Nekem nehezen veszi be a gyomrom, hogy ennyire könnyen vette, hogy a barátnője hol vele volt, hol a kuncsaftokkal. Aztán prostituálja majd magát is, és a nőnek is ő segíti megtalálni a következő palimadarat. Ott aztán már álltak is keresztbe a szemeim. Kb. úgy nézett ki, hogy pénzért másokkal, a maradék időben meg szórakozásból egymással henteregnek.

És igen, tudom, hogy sarkítok. Mert így tűnik, mintha ez egy erotikus film lenne, amit a szexualitás ad el. Pedig nem, csak éppen a szegényebbek hátrányos helyzetének bemutatása benne van, és annak egyike az, hogy ők szexuálisan is prédák. Kifejezetten jól eltalálták a rejtett fenyegetést már a hotelben arról, hogy mi történik azzal a pincérrel/liftessel, stb. aki nem hajlandó eladni magát a vendégeknek, és a keresete felét leadni a helyi kiskirálynak. Ugyanakkor a szexualitás eszköz is a feljebb jutásra: Felix kisebb vagyont kap ékszerekben a WC gyáros feleségétől, Zaza pedig egy nemeshez készül hozzámenni, akit nem éppen a személyiségével rejtett rabul. Igen, veszélyeztettek, de fegyverként is használhatják a testiséget.

Érdekes a film kerete is. Felix mondja el a sztorit, azért is lehet vallomásai a címben. A tetőpont előtt áll a cselekmény, amikor elmondja, hogyan értünk oda, hogy majd a zárásra meglegyen a nagy döntés, és eldőljön a szereplők sorsa. Ami még távolabb visz a polgári normáktól, és egy szabados, dekadens boldog állapotot hajszolnak a szereplők. És itt jön az, hogy mennyire nem tudok velük azonosulni. Ahhoz képest, amit mondanak, nem az tűnik a boldog végnek, amit mégis annak élnek meg. Ezt nem tudom egyenlőségjel alá húzni, pedig csak el kellene engednem, hogy teljesen igaznak fogadjam el a szavaikat. Mi a garancia, hogy akik annyit hazudnak másoknak, maguknak nem mondanak hazugságokat?

Azért minden szélhámosság és csalás mellett szó van határokról. Mi az a svindli, amit még el lehet követni, és mi az, ami már erkölcstelen. Mintha ezzel lenne igazolva, hogy miért lehet hős és szimpatikus a főhős, míg az őt zsaroló pincér nem. Az emberi méltósághoz máshogy állnak hozzá. Az egyik nem gátlástalan, a másik mindenre képes a pénzért és nem ismer ártatlanságot.

A történet nem túl izgalmas, de van benne pár fordulat és humorosnak elfogadható epizós is. A hangulata megvan, és azt sikerül végig feszültségként hozni, miképpen ér majd végre a történet. Mondjuk, az átlag polgári életről mondott szövegeik előrevetítik, hogy a hagyományos happy end miért nem felel majd meg nekik.

Külcsínre teljesen rendben van. A korszak ruhái tűnnek fel leginkább, mert különben legnagyobb részt a hotelbe vagyunk zárva, és nem használnak sok helyszínt. Elég erősen nyomták az eye candy faktort is, és a vezető színészek nem is szégyenlősködhettek. Fries és Niewöhner is lazán forgatott félmeztelenül jelenetsorokat.

Ők a két ismertebb név a szereplők között. Fries sorozata jól megy, Niewöhner meg éppen lépeget kifelé a tini románcok szépfiújának szerepköréből, amit a Rubinrot filmek szépen rápakoltak. Talán ezért lenne poén az is, hogy itt egy olyan fiatalembert alakít, aki küzd azért, hogy a külsején túl másból is megéljen?

Az eredeti történethez nem lett kedvem, és a végét is emésztenem kell még. De egynek elment - sokkal inkább nézhető ez, mint az erre emlékeztető 'Bel ami' pár éve.

Jó film a Sehol? Olvastam ilyen-olyan véleményt is már róla, én még nem döntöttem el. Ha regény lenne, valószínűleg az lenne az első gondolatom, hogy nem elég a világépítés.

Nézzük talán először ezt. A film egy túlélőfilm és egy disztópia keveréke. Mia és Nico, a fiatal pár menekülni kényszerül a szülőországából. Nem derül ki, melyik az, dél-amerikainak tűnik, de mérget erre se vennék. Hogy jutottak oda, és pontosan mi zajlik? Ezt sem tudjuk meg. Csak annyit, hogy nagy a gond, olyan élelmiszerhiány van, hogy az öregek kivégzése után most a terhes nők és a gyerekek következnek. A pár így vesztette el a kislányát, Mia terhes, tehát menekülniük kell.

Nem akarom az egészet elmesélni, de eljutunk oda, hogy Mia egyedüli túlélőként egy óceánon sodródó konténerben találja magát. Életben kell maradnia, de hogyan? A filmnek pedig vannak ötletei, ahogy a különféle helyzetekkel meg kell birkóznia. Nem is való a film érzékenyebb gyomrúaknak, mert bizony itt mutatják, ha a sérült lábat össze kell varrni, vagy éppen azt, hogy az éhség minek az elfogyasztására rá nem veszi az embert. Közben nem is néztem a monitort, mert pl. a lába összevarrása nagyon nem esett jól, kb. mint az első Q ügyosztályban, amikor a nőnek magának kellett kihúznia a tönkrement fogát.

A filmnek ez az a része, ami tetszett is, meg nem is. Vannak benne jó ötletek. Ahogy horgászni kezd, ahogy kijut a konténerből, ahogy mindenre van egy terve. Az a tutaj, amit a gyereknek épít? Mert közben a kicsi is megszületik, csak hogy egy babát is életben kelljen tartani… Megvan a feszültsége, az izgalma, csak éppen túl sok szerencsés véletlen jön össze, ami már hihetetlen. A bálna pont ott és annyi vizet locsol a gyerekre, hogy baja ne legyen, de az anyja meghalja. A telefon, ami napok óta be se kapcsol, használhatatlan és nincs térerő sem, éppen akkor kel életre, amikor Nico egy nagyon fontos és végső beszélgetést ejthet meg. Hiába izgalmas és drámai különben, ha ennyire nem tudom elhinni, amit nézek.

A látványvilága innen realistának tűnik, ezért is van olyan brutális ereje az olyan jeleneteknek, mint az a bizonyos sebvarrás. Néha fordult is egyet a gyomrom attól, amit láttam. De azért nem borzadályt keltő, nem horrorba átcsapó, csak kegyetlen, hogy mi minden jutott a készítők eszébe. Mindezt úgy, hogy nagyon minimális helyszínen játszódik. Egy konténerben, majd annak tetejére kijutva bejön a végtelen víztömeg látványa is. Megvan a Pi élete? Nos, Mia mesélhetne pár dolgot a fiúnak, hogy milyen kemény a nyílt vízen életben maradni.

A filmet Anna Castillo viszi a hátán, és el is hittem neki ezt a mindenen áttörő, erős nőt. Elkapták az összhangot a férjét játszó Tamar Novasszal. Az egyik az örök bizakodó, az álmodozó – a másik meg két lábon áll a földön, és küzd a kitűzött céljukért, minden erejével, a végsőkön túl is. El tudom őket képzelni korábbról, családként, noha a film elég hamar elválasztja őket, hogy Mia egyedül boldogulhasson a maga pokoljárásában.

Vagyis, én megtaláltam benne, ami tetszett és lekötött, de az is igaz, hogy mellé tudom azt is írni, mivel volt problémám. Az biztos csak, hogy nem bánom, hogy megnéztem.

Egy kis kapcsolati feszültséget játszott meg a The Morning Show (s03e06). Brandy és a testvére azon feszültek be, hogy mit kellene a férfinak tennie. Adja fel magát, vagy tegyen úgy, mintha nem lett volna a támadás helyszínén? Alex és Paul között is szikráznak az indulatok, megy tovább köztük a kémia, amit a vidámparkban is lehetett már érezni. Erre ráépül Stella története, akiről végre kiderül, miért tart annyira a férfitól. Hát, nem éppen ilyen történetre számítottam – valami személyesebbre, nem munkára. Viharzottak kicsit, aztán mindent kisimították a végére. Így most neki lehet menni az évad második felére az újabb nagy konfliktusnak: jöhet a Cory vs. Paul Marks felállás. Paul sokat célozgatott is az ilyen terveire, és a végére ki is lesznek mondva. Ezzel alapozva, hogy a két férfi mentén a stáb is két részre fog szakadni, és már most lehet érezni, ki kinek az oldalára kell, hogy álljon. Brandy Cory lekötelezettje, Alex most kezdett viszonyt a másik férfival. Nem tudom, lesz-e Billions világot idéző ármánykodás és cégvezetés, de most elférne benne. Hiszen külső, nagy téma nincs, erre a tulajdonos- és arculatváltásra álltak rá. Majd meglátjuk jövő héten, merre haladunk tovább.

Elkezdtem a Hulu és Disney közös Libabőr-sorozatát. Egyszerre 5 rész ment le, de egyelőre még csak 2-t láttam. Majd nézem tovább, mert nem rossz. Még igazán nem döntöttem róla, de a kezdő benyomásaim kedvezőek. Tetszik, hogy van egy nagyobb átívelő történet, a bosszúért visszajövő szellemé, aki az iskola új tanárát szállja meg. De mellette úgy tűnik, lesz heti rész is, mert a házából gonosz, sötét mágiával átitatott tárgyak kerülnek elő, és fertőzik a környék gyerekeit. Az első rész alapozta a keretet, a másodikban egy maszk okozott nehéz perceket a lánynak, aki rátalált. Könnyed, szórakoztató és nem ijesztő. Mai fejjel biztosan nem, bár szerintem ma a kamaszoknak is olyan magas ilyen téren az ingerküszöbe, hogy ez max tényleg a gyerekeknek lehet félelmetes. Inkább ijeszteget, mint megrémít. Kinézetre eddig ok, nem viszik túlzásba, de nem néz ki rosszul, amit eddig beletettek. Amikor a maszk gonosz koboldarcot adott a lánynak? Elsőre fura volt, de egész jól elkapták, hogy más és ijesztő arc legyen, de a lány vonásai felismerhetők legyenek mögötte. De még időt kell adni neki, érdekel, milyen irányba viszik el. Ha a megszállt tanár kezd el szervezkedni, kevésbé fog tetszeni, ez az előkerülő sötét tárgyas tematika jobban bejönne. Igazán név nincs benne, nem is kell. Justin Long, aki a tanár benne, egyszer volt jobb név, de szerintem ő már eléggé lecsúszott ahhoz, hogy húzónévnek ne mondjam. A horror különben jól áll neki, nem is tudom, hányszor láttam már horrorban áldozatként. Most kicsit gonoszkodhat. Majd meglátjuk.

Én meg nekikezdek a többi résznek, a héten nem nagyon értem rá. A mostani lazább programúnak ígérkezik...

Agatha Christie hatása sokféleképpen nyomon követhető. Nem csak újra és újra kiadják, filmesítik a történeteit, de születnek napjainkra átiratok is. Carmen Posadas is írt ilyen krimiket, amelyek közül egyet most a Netflix megfilmesített és sugároz.

Így senki ne lepődjön meg, ha olyan érzete lenne, mintha egy Agatha Christie történetbe csöppent volna! Tulajdonképpen ez történt, csak Posadas változtatott pár dolgon, mai szereplőkkel és helyzetekkel töltötte fel, a film pedig még faragott rajta, hogy jobban illeszkedjen a trendekhez, és annyira ne hasonlítson az alapanyagra.

A felállás klasszikus: vendégek érkeznek egy gazdag, közös baráthoz, aki holtan végzi. Zárt helyen voltak, közöttük kell lennie a gyilkosnak. De ki az és miért? A gyilkossági ügyekkel podcastban foglalkozó húg, Agatha pedig megkezdi a nővére halálának felgöngyölítését. Kicsit Poirot, kicsit Tíz kicsi néger, még a felépítése is hasonló ezekhez.

Mert természetesen Agatha sorra jön rá, ki mit rejteget. Miért lehetett oka bántani Oliviát? Ahogy az angolszász krimikben is szokás, Agatha majd a végén leplez le mindenkit, és egy nagy monológban előadja majd nekik, ki kicsoda valójában és milyen dolgai vannak. Így majd a gyilkos is sorra kerül, ami szintén a klasszikus krimikből ismerős húzás. De azt természetesen nem írom le, ki és miért tette!

Nem a helyszín, nem a podcast a legnagyobb változtatás, hanem a szereplők Netflix kompatibilissé tétele. Poénkodtam már azon, hogy két nagy kedvencük van ilyen téren: a kevert rasszú családok, ami itt annyira nem jellemző. És legalább egy főszereplő az LMBTQ közösség tagja. Posadas, de még inkább Agatha Christie ilyen szereplőt nem írt, de a Netflix be nem vallott leszbikussá tette Agathát. Mert ugyan nem hívja a párjának vagy a szerelmének a lakótársnőjét, de elég egyértelmű, hogy intim és romantikus kapcsolatban állnak egymással. Ez különben a történetben semmilyen szerepet nem kap, de olyan jellemző, hogy csak azért is bele kellett tenni a filmbe…

A krimi nem túl izgalmas, de szórakoztató. Agatha megfigyel, kérdezget, és pont jókor kap mindig külső segítséget és adatokat, hogy összeálljon neki a kép. Igazságot szolgáltat a testvérének, és szerez pár új barátot is. Talán ez még egy alapos változás: Agatha kifejezetten társasági ember, könnyen barátkozik és más alkat, mint Poirot vagy Miss Marple. Könnyű vele szimpatizálni, és nem egy zseniális nyomozónak akarják eladni, hanem egy okos műkedvelőnek.

A gyanúsítottak pár vonást kapnak, de a szerephez ennyi elég is. Rá is van sarkítva arra, hogy egyes esetekben teljesen valós a látszat, míg mások pont hogy ellentétjei annak, aminek elsőre látszottak. Átmenet nem igazán van.

Akad benne némi humor is, én legalábbis annak éltem meg. Amikor Olivia félszemű szolgája fedi fel a titkát, az annyira hangulatosra sikerült, hogy akkor is vicces jelenetnek értékeltem, ha belegondolva az ott történtekbe igazából nem az.

A helyszín spórolós: egy helyszínre vannak terelve a szereplők, ami zárt is, így nem kellett sok helyszín. Viszont kellően egzotikus és jól néz ki. A jacht is, a luxusvilla is.

Ismerős színészt nem találtam benne, de ez olyan szempontból nem is lényeges, hogy mindenki hozta szépen azt a tipikus figurát, amit a szerep megkívánt tőle. A pezsgő, élénk és ravasz Olivia. A csendesnek látszó, barátságos, de jó megfigyelő Agatha. A nagyon barátságos, sikeres színész, akiről egy pontig nem is tudtam eldönteni, hogy tényleg jó a szakmájában, vagy csak egy jóképű ripacs. A sértett volt barátnő, a trófeafiú és még sorolhatnám.

Szerettem a regényt, a filmmel is jól kijöttem, de azért ez nem a Tíz kicsi néger legjobb fel- illetve átdolgozása. De egynek elmegy.

Ezt vajon félig művészfilmnek szánták? Nem lepne meg. Nagyon nem olyan, mint egy tipikus horror vagy thriller. Van pár rétege, és különös a végeredmény.

Menjünk talán rétegek szerint. Ami adja magát, az a horror. A főszereplő egy olyan cenzor, aki besorolja az erőszakos jeleneteket és letiltja a már nem elviselhető tartalmakat. Így bőven látunk olyan trash horrort, amit néz és véleményeznie kell. Ezek többsége az a sima hentelés, ami rám már hatással sincs, annyira mű az egész. Ami inkább undorító, mint ijesztő. Viszont, a történet folyamán egy másik rendező filmje kerül a nő elé. Ne menj be a templomba, valami ilyesmi címe volt. Az viszont szintet lép, az már az a horror, ami tényleg kikészíti az embert, pedig csak két jelenetet mutatnak belőle, az egyiket ráadásul inkább csak halljuk, mint látjuk. Mégis, az a film leginkább horror része, annak van hatása. A beállítás, a téma, minden téren több mint a korábbi puszta és értelmetlen erőszak.

A thriller Enid múltja jöhet be – a saját húga eltűnt, neki nincsenek meg az emlékei, és máig kísérti, mi történhetett. Az a bizonyos rendező hasonló filmet csinált, mint a saját traumája. Az egyik színésznőjében felismerni véli az elvesztett testvérét. Így nyomozni kezd utána, és már résztvevőként lép be a horrorfilmesek világába, nem cenzorként. Végig egyensúlyoz az őrültség peremén is, nagyon megszállott, ami a horror látványvilággal keveredik és néha meg is lehet kérdőjelezni, amit kinyomoz vagy igaznak vél.

A dráma, ahogy a családi trauma, a testvére eltűnése a családját és őt is megtörte. Ahogy az egész élete egy vezeklés. Minden lépése a trauma nyomát viseli, és minden eredője az a bizonyos eltűnés. Ha nem is kattanna be, nem kezdene nyomozni, akkor is nyomasztó lenne, hogy mi történt velük, mennyire lehetetlen a továbblépés.

Erre pedig még rátettek egy olyan réteget is, hogy a videófilmek korában járunk, amikor heves viták mennek arról, hogy milyen hatással van a gyerekekre a filmekben látott erőszak. Sokat vitatkoznak azon, mit lehet még a filmben hagyni, mit kell kivágatni. Van egy olyan eset is, amikor egy horrorban hasonló jelenet volt, mint ahogy egy családapa kiirtotta a családját, és már neki is mennek a filmnek, a cenzoroknak. Ahogy a film és valóság keveredik, ebben a témában, de aztán Enid életében is, az megy a művészfilm felé. Annyira, hogy a végére már alig-alig eldönthető, mi történik meg, mi az őrület és a film.

Kinézetre azt a trash hullámot követi, amiket Enid is nézett a munkája miatt. Olcsó, retró hangulata van. Nem lepne meg, ha fesztiválfilmként próbálták volna meg izgalmasabbá tenni. De, a lényeg, hogy a főszereplőnek kell eladnia. Ez Enid, és így Niamh Algar története is, aki hozta is Enid világát. Még az elején, magabiztosan és profin dolgozva, majd az egyre nagyobb szétesést.

Nem az a film, amit szívesen vagy jó lenne nézni. De beszélni lehet róla. Van benne tartam, ötlet, ha sok értelemben nem is volt pozitív élmény.

Nem friss emlékem Stephen King novellája, de azért annyi emlékem van, hogy azt ijesztőbbnek és sötétebbnek találjam, mint amilyen filmet készítettek belőle. A vége miatt is, de nem kizárólagosan.

Fel van hígítva és egészen olyan, mintha családi film irányba lenne eltolva a történet. Nem is annyira a mumus benne a lényeg, hanem a gyásszal való szembenézés. A két gyerek is szenved az anyjuk elvesztésétől, de a családapa közel teljes tagadásban él, és akaratlanul is bántja ezzel a gyerekeket. Nem véletlenül az kerül a záró, megnyugtató kép helyére, hogy az apa végre megnyílik és tud beszélni az érzéseiről. Mintha a szörny csak jelképe lenne annak, hogy a családban tragédia történt és szép lassan elemészti a túlélőket.

A másik, amivel nehezen barátkoztam meg, hogy a történet egy mumusról beszél, de ennek kevés nyoma van a filmben. Egyszer utalnak a mitológiájára, amikor a másik család túlélője, az anya beszél arról, hogy mennyire ősiek ezek a lények, és azóta fenik a foguk ránk, hogy az ősember megtanult tüzet nyújtani. Különben egészen úgy viselkednek, mint a szellemek. Nem lett karakteres, más ez a szörnyetegtípus, pedig ezzel lehetett volna játszani.

Erre kapcsolnám rá, hogy a vizuális effektekért, a kinézetért felelős szakemberek se voltak éppen ötletesek. A szörny nem a Szörny RT. egy plüssállata és senki nem tenné szerintem dísznek a falra, de nem annyira ijesztő, ahogy egyesek hátrahőkölnek tőle a film során. Nincs egyedi vonása, még a rondasága is jellegtelen. Ha már emlegettem a Szörny RT-t, ott is a szekrényből jött a szörny, és a Pixar millió meg egyszer kreatívabb tudott lenni már ott és akkor, mint most ennek a filmnek a stábja. Hát, van olyan szörny onnan, ami ijesztőbb lett volna, mint amit most kaptunk…

Az egyéb elemek sem sikerültek jól. Ahogy a kamaszlány, Sadie nyomozni kezd és hinni a húgának. Semmi rejtély, semmi megerőltetés, tulajdonképpen készen kapja a válaszokat. És amit már írtam, ezek nem nagy dolgok. Annyira nincs alapozva a lény, a mozgása és a céljai, hogy az tragikus.

Vártam végig, hogy valami ijesszen meg, de itt egy hatásos jump scream sem sikerült. Különben az olyan ijesztést olcsónak tartom, és egy horrortól többet várok, de itt semmi nincs. Maga a szörny ronda, de nem olyan szörnyű, hogy megijedjek tőle. Az összecsapások is egyszerűek és nincs semmi plusz bennük. Gyorsan le is zajlanak. Min kellett volna itt megrémülni? Pedig még azzal is szórakoztattam magam, hogy figyeltem, hányszor látni a mumust mögöttük vagy a háttérben, amikor erről nem is tudnak. De hiába, nem hoztak ki belőle semmit.

Nincs olyan színész sem benne, aki elvinné a hátán. A legismertebb név ránézésre Chris Messina, ő játssza az apát. Nem kellett összetörnie magát – a legfőbb érzelme a film nagyjában a semleges tagadás. Direkt az a lényeg, hogy ne mutasson ki semmit. Sophie Thatcher, a kamasz Sadie a leginkább főszereplő, de neki sincs igazán mit játszania. Legfeljebb a legjobb barátnő vonalon sikerült beletenni egy kis LMBTQ feszültséget, ami nem tudom, direkt, vagy véletlen volt-e. Minden esetre a Bethany felé mutatott érzelmek szélesebb skálán mozogtak, mint a szörnnyel kapcsolatosak.

Láttam már jó King-adaptációt, de ezt nem tartom annak. Se látványban, sem ijesztésben, de történetben sem volt emlékezetes.

Amikor kiderült, hogy lesz Continental sorozat, én még örültem is neki. A John Wick egyik legizgalmasabb része az volt, hogy micsoda bürokrácia és szervezeti rendszer van a bérgyilkosok mögött. Konkrétan azt hittem, ezt a világot ismerhetjük meg alaposabban.

Ehhez képest egy szereplő előtörténetét kezdték el mesélni. Ian McShane játszotta Winston ifjúságába megyünk vissza, amikor még csak egy londoni simlis, de a testvére ügyei miatt vissza kell térnie az Államokba és háborút kezd a Continental ura, Cormac O’Connor ellen.

Így éppen csak annyi a bajom, hogy nem a hotelnek kellene a címben lennie. Abból nagyon keveset kaptunk, ahogy a High Table világából is. Winston kintről szervezkedik, és nem rémlik semmi plusz, amit az alapfilmekhez hozzá tudnék tenni. Inkább azzal szórakoztak, hogy itt-ott bedobtak egy utalást, ami a John Wick filmekhez köthető. Pedig annyi lehetőség lenne a hotelben és a gyilkosok ilyen szervezetében… De még csak azzal sem foglalkoztak, hogy miért annyira fontos az érmeprés. Aminek az eltűnése elindítja a történetet, és ami majd ütőkártya lesz a végére Winston kezében.

Három részes, és hiába film hosszúságú egy-egy rész, volt egy olyan érzésem, hogy vannak még olyan történetek, amelyeket el kellett volna még mondani. Sok minden félbemaradt, vagy nagyon homályosan mesélték el. Nem tudom, egy esetleges folytatásnak hagytak-e így helyet, de több a lyuk, mint ami jól esett volna.

Pedig vannak benne jó ötletek. A többszörös átverések a 3. részben. Ahogy Winston összefogja az alvilág egyéb résztvevőit Cormac ellen. A hajléktalanok szervezete is izgalmasnak tűnik: az kifejezetten profin néz ki, amikor a Winston ellen induló csapatot pillanatok alatt kivégzik és beülnek helyettük az autókba. Bár rájöhettem volna, mert el is gondolkoztam azon, hogy Silva nyomozó honnan ismeri Frankie-t, meglepett, hogy neki mi a kapcsolata a Scott-fiúkkal.

A látvánnyal már nehezebben birkóztam meg. Sok akciójelenet van benne, és eleinte kifejezetten bántotta a szememet nem egy kinézete. Nem az a műsor, amit valósnak el tudok fogadni. Bajom ezzel nem lenne, úgyse tudom, mi lehetséges vagy sem. Legyen szórakoztató, az megvolt. A végére már élveztem is, és látvány szempontjából is találtam benne izgalmas ötleteket. Azon kikerekedtek a szemeim, amikor Yen földre küldte az egyik ikret, de úgy, mintha össze is hajtotta volna. A csaj meg visszahajtogatta magát, mint egy guminő. Tetszett az is, amikor Winston a High Table szószólójával beszélt, lépegetett le a lépcsőn, aztán nyomatékot adott a szavainak. A nő fogsora meg… valaki az asztalnál biztos LotR-rajongó, aztán arra gondolt, ne csak Szauronnak legyen szája. De Winston nyaksálja, az öltönyök és aki hordja, meg a hasonló témák is mind elszórakoztattak, ha egy ponton már sokaltam is, ahogy ismétlik őket.

Szereposztás. Mivel az Originals világában Davina és Aidan voltak a kedvenc párom, sajnáltam is, hogy Kol aztán visszakerült a vámpírtestébe, a boszit jobban bírtam, Colin Woodell alapból szimpatikus volt. Jól áll neki az öltöny is, meg ridegen agyonlőni az ellent is. (Inkább, mint az agyonverés. Azt már nehezebben hiszem el, hogy Woodell nagy pofonokat osztogat.) Ugyan eleinte kerestem benne McShane gesztusait, de magába a karakterbe bele tudtam látni, hogy ilyen volt és olyan lett. Nála jobban csak Charon lett levéve, de neki alapból kevesebb érzelmet kell közvetíteni. Mel Gibson és Katie McGrath, mint a gonoszok? McGrath jót ment a hangjával, és egyszer úgy felhúzza a szemöldökét, hogy azt csak irigyelni tudom. Gibson azért ennél összetettebb gonoszt is kaphatott volna, így ő az úriember, akin időnként kitör a dühroham.

A kérdés meg az, nézzük-e majd tovább is, hogy emelkedett a magasba Winston. Elvben az még simán jöhetne, hogy mit kezd a hotellel és a High Table mit reagál a hatalomátvételre. Ha a végeredményt tudjuk is, hála a John Wicknek.