Lassan annyi lesz a török tartalom a Netflixen, hogy már megismerem Isztambul látképét. Most is azt vettem észre, hogy a film elején a helyszínről jövök rá, hogy milyen nemzetiségű filmet kezdtem el nézni. Igaz, ezzel a történettel semmi bajom nem volt. Annyira egyetemes történet, hogy bárhol játszódhatna.

A történet középpontjában egy sikeres hegedűvirtuóz áll, aki 30 év után találkozik újra a bátyjával, akire máig haragszik az elválásuk miatt. A testvére segítséget kér: halálos beteg, és az egyetlen félelme, hogy a kislánya egyedül marad. Bár Mahir elutasító, a férfi halála után mégis magához veszi a kislányt, és innentől nézhetjük, ahogy a két ember családdá válik és megszeretik egymást.

Nem megy könnyen, és nem is a zene lesz az első kapocs, ahogy előzetesen gondoltam. Egész jól össze van rakva, ahogy a testvérek múltjának felfedése magyarázza, hogy Mahir miért úgy viselkedik ahogy, és a kislány hozzátett részeiből meglátjuk azt is, hogy mi a teljes igazság. Éreztem is abban a tragédiát, hogy mennyire haragudott a testvérére, hogyan váltották az utolsó szavakat, és milyen félreértés volt mögötte. A film különben is jó abban, hogy nem mondja ki a kegyetlen valót, de ráutal úgy, hogy lehessen érteni, és még tragikusabbá váljon. Pl. a testvéreken levő sebhelyek. A kislánynak az lett mesélve, hogy vulkánkitöréskor mentették meg egymást, és akkor égtek meg. A múltjuk kockáiból viszont össze lehet rakni, hogy azok a sebek családon belüli erőszak eredményei.

Alapvetően inkább a drámai oldalon maradnak, és nem akarnak komédia lenni. Feldolgozzák a tragédiákat, barátkoznak, rendbe hozzák a kapcsolataikat, és nem úgy, hogy a nézőt nevettetni akarják közben. Egy-egy szívet inkább melengető rész vagy humor azért akad benne, de nem azt nevezném meghatározónak.

Zenés film is, de azért nem úgy zenés. Mahir koncertre készül, az első saját darabját írja és látunk próbákat is, előadásokat is. Hátteret ad neki, de nem a hegedű és a darabok vannak a középpontban. Azt kissé furának is találtam, hogy Mahir mennyire népszerű darabokat ad elő a műsoraiban. Klasszikus zene, de olyan darabok, amelyek túl ismertek is. Amiket általános iskolában is rongyosra hallgattatnak énekóra keretében. Ettől valahogy olcsóbbnak éreztem, más koncertes és klasszikus zenés filmekben, sorozatokban nem az ennyire közismert dallamok csendülnek fel. Igaz, ez még mindig jobb, mint amikor a helyi zenéhez nyúlnak, vagy a kislány énekel. Inkább meghallgatom még kétszer a magyar táncokat, amit elég sokat játszanak a koncerteken itt, különben. Viszont, Mahir darabja a zongorával és a két vezető hegedűssel tetszett. Az olyan szárnyalóan filmzenés.

Alapvetően szimpatikus szereplőket vonultat fel, nincs is benne ellenség. Mahirnak kell fejlődnie, és szembenéznie azzal, hogy mennyire elnyomta eddig az érzelmeit. Most ezen kell változtatnia. A kislány Vadóckához hasonlóan cserfes és nagyszájú, Mahir felesége angyali és kedves, Mahir meg mogorva profiból lesz szerető nagybácsi.

Szépen hozza az ilyen filmekben megszokott kliséket – mint a kislány szökése, amikor rájön, hogy a nagybátyja szabadulna tőle. A gyerek eltűnésekor természetesen rádöbben, hogy mit jelent neki és keresi, hazaviszi… Szóval, ami várható.

Ennek ellenére nem rossz élmény, amit egy ilyen filmben várhatunk, benne van. A közismert dallamok ellenére a zenés részeket is szerettem, és nem fullasztották a sztorit giccsbe sem.

Már az meglepett, hogy nem tévéfilm vagy sugárzásra gyártott tartalom, hanem ezt a filmet adták a mozik is. Valahogy nem az a szint, amit el tudok képzelni szélesvásznon. Minden tekintetben kisebb annál a film.

A cselekmény ugyan próbálkozik, de kiszámítható és egyszerű is a végeredmény. Adott az apját gyászoló fiú, aki a fociba menekül és a barátaival egy gyerekbajnokságon akar részt venni. Adott egy korábbi sikeredző, aki máig gyászolja egy tragikus balesetben elhunyt játékosait. Ők ketten találkoznak, és a férfi edzeni kezdi a gyerekeket. Beneveznek a bajnokságra és jöhet a pont, pont, pont.

Vagyis, belecsúszunk az összes klisébe, amit egy ilyen filmbe bele lehet tenni. Ahogy az öreg bizalmat kelt a gyerekekben. Ahogy nyerni kezdenek. Ahogy a végső összecsapásnál még az addig ellenszenves, kemény tanár is felenged és segít a főszereplő fiúnak. Még azt is képesek voltak beletenni, hogy Sir Matt hogyan engedi el az elvesztett játékosait. Igen, van itt szellemlátás, megbékélés és távozás a fénybe.

Akár ki is írhatom, hogy giccsfaktor bőven akad a történetben. Nagy, könnyes megbékélések és kibékülések vannak benne. Talán jobban vettem volna, ha a film másik oldalát is erősítik. Mégiscsak egy bajnokságon vesznek részt, és először lesz a fiúknak edzője is. A felkészülés/edzés jelenetek szoktam szeretni, de itt alig van ilyen. Mondhatni, egy pöccintésre a szerencsétlenkedő, csapatban alig játszani tudó csapat száguldani kezd a győzelem felé. Mintha hónapok óta edzettek volna. Maguk a mérkőzések is vérszegényen kerültek be, lényegesen rövidítve egy mérkőzés idejét. Még a bajnokságot sem fogta át egészében, csak szűkítette a kezdetekre és a nagy mérkőzésre.

Ahogy a történetet, a szereplőket is egyszerűsíti. Általában egy indokot, motívumot kap mindenki: az anya, aki a gyerekének legjobb megoldást keresi. A gyászon túl a sporthoz visszataláló edző. A gyerekek, akik szeretnek focizni, és nyerni akarnak. Még a legérdekesebb figura Dr. Farquar volt, nála személyiségfejlődés is megfigyelhető. Igaz, nem volt tökéletesen felépítve, és az is belemagyarázó, mi miatt lesz majd más ember, de nem is egy tartalmasabb filmről beszélünk.

Itt az a cél, hogy sportos film legyen, amiben szinte mindenki imádja és valamiképpen kapcsolódik a focihoz. Üzenetnek is csak azt a klisét lehet kiemelni belőle, amit a cím is kiemelt. Amit a filmben is annyira tudatosítani akarnak, hogy az már sok. Hogy az álmokért küzdeni kell, hinni a megvalósulásban és akkor minden ok lesz.

A szereposztásban egy meglepetés van. Brian Cox játssza Sir Matt alakját. Mondjuk, innen nehéz megítélni, hogy Angliában milyen súlya van ennek a történetnek. A férfi gyászát át tudtam érezni, de se a Manchester United sorsa, sem az edző karrierje nem hoz annyira lázba, hogy nekem ez plusz legyen. Azt még erőltetettnek is éreztem, amikor a végén Matt és barátja elindulnak megnézni egy gyereket, valami David B-t, aki állítólag tehetséges focista… Nem is mondok semmit. Az emlegetett focistákat nem ismertem, és eddig ez a történet sem volt ismert nekem. Lehet, hogy kint más a helyzet. Az indokolna sok mindent. Miért így, ennyi pátosszal nyúltak a filmhez.

Elkalandoztam. Cox szépen hozza, ahogy a mogorva, gyászoló öreg megnyílik és újra felfedezi magának a sportot. A gyerekszereplők elsősorban focizni kellettek. 2 színész volt még nagyon ismerős, az egyik éppen a legszínesebb alak, a tanár Toby Stephens alakításában. Rákerestem, és le is döbbentem, hogy ő volt a Black Sails vezető színésze. Hát, itt nagyon más szerepet játszott… jól, jegyzem meg. Nekem simán ő maradt meg legjobban a szereplők közül. Natascha McElhone is sorozatból ismerős, ő inkább maradt a szokott, lelkiismeretes családanya szerepkörben.

Egyszer meg lehetett nézni, de inkább édes és családi, szentimentalista sziruppal leöntve, mint jó sportfilm.

Bennem van a hiba? Azt hittem, nézek egy jó kis nyomozós thrillert. Ehhez képest azon kaptam magam, hogy unatkozom a filmen. Sem a bűnügy, sem a megoldása, sem a színészek nem tudtak lekötni. Szóval, nálam ez mellément.

Már magában az ügyben nem értettem, mi a pláne. Egy ingatlanost öltek meg, amikor egy házat kellett volna bemutatnia. A rendőrség meg követi szépen a nyomokat: megnézik a pénzügyeit, az életében lévő férfiakat és kb. ennyiből meg is lehetett oldani. Nem volt sem olyan kegyetlen elem, sem ötletesség, ami indokolná, miért kellett ennek a gyilkosságnak a megoldása köré egy egész filmet tenni.

Talán az akart lenni a plusz, ahogy a rendőrségen belüli korrupció szóba kerül? A főszereplő, Nichols nyomozó alapból egy ilyen közegből érkezik. Az ő társa volt az a nyomozó, akiről kiderült, hogy évek óta kenőpénzeket fogadott el, és igen messze került a rendőri erkölcsöktől. Nichols meg azzal kerül pellengérre, hogy miért nem vette észre, hogy sáros a társa. Ha meg észrevette, még nagyobb a baj, mert akkor meg szemet hunyt a törvénysértésen. Ebbe az ügyben is megjelenik majd egy lefizetős, korrupciós vonal, de nem mondhatnám, hogy ezzel jobb lett volna. Kicsit jobban összehúzza a szálakat, de sem meglepnie, vagy elgondolkoztatnia sem sikerült.

A szereplők nem lettek szimpatikusak, ahogy nem is utáltam őket. Nem is jó, hogy ennyire közömbös volt mindenki. Nem sajnáltam az áldozatot, krimi ellenére még az sem érdekelt igazán, hogy ki és miért ölte meg. Ebben közrejátszott az is, hogy a legtöbb gyanúsított baleknak és idegesítőnek tűnt a szememben. Nichols és a felesége kellene, hogy a szimpatikus hősök legyenek, de még ez sem jött át igazán. A színészek között kevés volt a kémia, mi több, a film világához képest annyira idilli párt játszottak, hogy azzal nem kicsit lógtak ki a sorból.

Ha már szereplők, nézzük a színészeket is. Benicio del Toro neve még akkor is jól cseng, ha nem mostanában nyerte a díjait. Ő már annyival többet kihozott szerepekből, hogy az itt kevésnek tűnik, amit Nichols alakjába beletesz. Alicia Silverstone díszletem mellette, de Justin Timberlake ingatlanosa is élettelen. Az ő esetében még azt sem tudtam eldönteni, hogy mi a koncepció. Egyik részről Will magabiztos, vonzó és sikeres ember. Közben meg egy másik énje megmaradt a mama kicsi fiának, és gyakran volt olyan érzésem, mintha két külön karaktert néznék.

Látványelem nincs benne. Csendes nyomozás, lelkizések és a színeiben is sötét. A drámának, és nem a bemutatott vidéknek, külcsínnek kellene eladnia. Nem is tudja, teszem hozzá hamar.

A dinamikájával is gondban voltam. Túl sok az üres rész, lassan haladnak az események.

Kihagytam valamit? Talán még annyi, hogy a vége plusz egy lapáttal rátett a nem tetszésemre. Összecsapott, hiteltelen, és még furcsa is.

Sokkal jobbat vártam, és most nem vigasztal, hogy lehetett volna még rosszabb is.

Beindult a héten a nagy sorozatpótlás. Rövidre is fogom, mert bőven volt, amit néztem.

Elsőnek, amit leginkább vártam évadzáró: Foundation (s02e10). Az egyik szemem sír, a másik nevet. Minden történetet el tudtak varrni, és mindnek jutott is egy csavar a végére. Abban igazam lett, hogy a legnagyobb látvány a 9. epizódba került, de itt a sorsokban léptek nagyokat. Volt több halál, az egyik kifejezetten ötletesen. De van hiányérzetem is: többekkel érdekelne, mi történik velük. Ok, szűkítem is. Hajnal Cleon és a királynő simán az egyik kedvenc párosom volt az évadban, és most idegesít, hogy nem tudom, mi jut nekik. Hiszen az évad végén előre ugrunk kb. 150 évet. Képzeljek, amit akarok? Drukkolhatok, hogy a 3. évadban említsenek valamit. Jó színészi játék, meglepő húzások, és azért látvány is volt. Jó zárás volt ez akkor is, ha bennem van a kérdés, de mi történt 150 év alatt? Tényleg el kellene kezdenem Asimov olvasását…

Felemás a benyomásom a Billions (s07e06-07) kapcsán is. Utolsó évad, meg sem lep, hogy régi arcokat hoznak vissza egy-egy pillanatra. Kapott pár jelenetet John Malkovich, és törtem is a fejem, hogy Axe annak idején miért golyózta ki. Igazából a történetet nem vitte előre, az ő visszatérése egy részre számomra a zárásról szólt. Mellette folytatódott Mike terveinek lassú tönkretétele, és hol sikerül, hol nem. Ez olyan esetlen még mindig… Sokat elmond, hogy még azt is érdekesebbnek találtam, hogy mi lesz Kevin jogsijával. Ha nem is tetszett a végeredmény – tulajdonképpen arra jutottak, hogy jobb szülőnek kell lenni és Chuck apja korrupciója nem is olyan elítélendő. Mindenki annyira gátlástalan, erkölcstelen, és mégis felülnek a magas lóra…

Folytatódott A mi kis falunk (s08e01-02) és kedvem lenne annyit írni, hogy olyan, mint volt. A 2 rész alatt kb. mindenki feltűnt, és nagyon hasonló poénokat kaptak, mint eddig is. Még mindig a színészek viszik el, és még mindig buta a humora. Nekem marad a vasárnapi ebéd mellé egy háttér.

Az Only Murders in the Building (s03e08-09) részeit viszont szerettem. Ráfordultunk a végére, már egész jól körvonalazva van, ki a gyilkos, miért és ki mit titkolt. Megint megvan a trió csapatösszhangja is, és tele voltak a részek jó megoldásokkal. Steve Martin bemondós dala, Selena Gomez menyasszonyi ruhában vonulása a legemlékezetesebbek. Színes, pörgős, humoros, ötletes. Nem is ragozom túl, ez a sorozat még mindig jó.

Haladtam tovább a híradósokkal, és a The Morning Show (s03e04) most játszmákat hozott. Valahogy olyan érzésem volt, hogy nem szeretem ezeket az embereket. Mindenki eladja magát, enged az elveiből, vagy éppen csúnyán játszik. Jennifer Aniston hozza még a legjobb színeket, noha őt is a gátlástalanok közé szoktam sorolni ebben a sorozatban. Most kezdi helyrehozni a hibáit, és emberi volt. De simán lehet, hogy csak bírtam a kettősét Jon Hamm-mel. Még átgondolom. Az biztos, hogy őket néztem a héten legszívesebben ebben a részben.

Végül, még egy évadzáró: Harley Quinn (s04e10). Ez tetszett kevésbé. Lezárják, de összevissza. Még szinte azt is mondanám, összecsapott rész volt. Nem bírom, ahogy Harley hol jó, hol rosszabb. Nem tetszett, amit Éjszárny alakjával tettek. A pár összeáll, megvan az összhang. És mégis, valahogy nem tetszett. Most nem is akarom fejtegetni. Lezárták, nem is volt rossz, csak lehetett volna jobb is. A külcsín, a humor a szokott, a történet volt a gyengébb.

Kezdjük azzal, hogy sikerregényt adoptáltak filmmé. Olvastam is, és van olyan Dessen-történet, amelyet szerettem. Olyan filmfeldolgozása is, amit szintén bírtam. Nos, az Álom két keréken egyik kategóriába se esik bele.

A regényről nem akarok hosszan írni, de nekem unalmas és érzelmileg túlírt volt. De simán benne van az is, hogy a szomszéd lány típussal, aki mindent megszerez és az elején önbizalomhiányos, nem tudok együttérezni. Inkább idegesít az ilyen hősnő.

Auden a filmben is ilyen. Vannak elfojtott komplexusai, és nagyon nem bírtam az olyan belső monológjait, hogy vajon meg tud-e változni. Nem is érzem hitelesnek, hogy pár esti beszélgetés Elijal ilyen szinten megváltoztassa. Az örök magányos farkas barátokat szerez, szerelmes lesz és még a családját is rendbe szedi. De hogyan? Egyszerűen nem hittem el, hogy eljut oda, ahol van. Nincsen semmi olyasmi, ami indokolná.

De ugyanezt Eli kapcsán is el tudom mondani. Az olyan nonszensz, hogy másfél éven át nem tud továbblépni, aztán pár este a lánnyal és visszazökken. Megy bulizni, visszaül a biciklire – de miért? Annyira nem szeretem, amikor a szerelem lesz mindenre a válasz. És itt ez többszörösen megvalósul, duplán nem szerettem.

Ellensúly tud lenni, ha szépek és ragyogók a szereplők. Vagyis, ha van eye candy faktor. A Netflix ebben jó volt sokáig, most nem érzem telitalálatnak. Igaz, mivel Auden a szomszéd lány típus, nem is lehetett ő a bál szépe. Sajnos, amikor az lehetett volna, akkor sem éltek a lehetőséggel. Jó előre be lett harangozva, hogy van egy csodás báli ruhája. A végén felveszi, és egyszerűen nem értettem. Azért a semmilyen ruháért volt annyira oda? Elsőre azt hittem, vicc. De nem.

A sztárfaktort a szülők vonalába tették bele. Három színész, akiknek már csengett sokkal jobban a neve. Dermot Mulroney az apa, Andie MacDowell az első feleség és Auden anyja egyben, Kate Bosworth pedig a második feleség. Vagyis, a szép és fiatal mostohaanya. Hát, a neveiket ismertem, de simán öregnek találtam őket ahhoz, hogy 17-18 éves gyerekük legyen. Nem is viszik túlzásba a szerepeltetésüket, mégis az egyik legrosszabb elem benne, amikor Robert bepánikol, elmenekülne, aztán a semmiből és Auden egy beszélgetéséből minden elsimul.

Haragszom erre, ahogy itt a semmiből jönnek a békülések, fejlődések. Nincs egyik sem alapozva. Csak cukiság van, mosolygó szereplők és így maradt üres. Meg unalmas. Már utaltam rá tegnap, ez az aludni nem tudó tinik altatófilmje. Ugyanis Eli és Auden egy álmatlan estén találkoznak, és esténként beszélgetnek egymással. De annyira unalmasan, hogy én el is aludtam ezen a filmen. Kétszer is. Majdnem ugyanott. Vissza kellett néznem a harmadát, mert annyira izgalmas volt ez az egész, hogy álommanó el tudott ragadni.

Ne is ragozzuk túl. Egy közepes ifjúsági regényből lett egy gyenge film.

Néha megesik, és most is fogtam a fejem. Ez most mi? Egy része olyan, mintha abszurd és fekete komédia lenne. Ugyanakkor van benne bosszú és maffia, akár akciófilmnek is lehetne nézni. Csak éppen tisztán se nem egyik, se nem másik. Inkább a komédia felé hajlanék különben, de annyi tragédia és baj van ebben a filmben, hogy ez se passzol.

A történet egyszerű. Megszállott katona férj, az asszony otthon tartja a frontot, neveli a gyereket. Ám egy balesetben a nő meghal, és az eltávolodott apa -lánya párosnak valahogy össze kellene fogni. Ennyi alapján dráma is lehetne, csak éppen a szerelvényen utazó statikusnak rögeszméje lesz, hogy nem is baleset történt. A barátaival modellt állít fel, Markus meg belekezd a vált bűnösök levadászásába, miközben kibővült és különös családjuk valamiképpen próbál megbirkózni a gyásszal. A történet az mozgatja, hogy Markus éppen kivel és hogyan végez, illetve milyen abszurd módon gyógyulnak meg hazudnak a férfi lányának.

Nekem különben ezek maradnak a film leginkább emlékezetes részei. Mathilde simán elhiszi, hogy terápián vesznek részt, miközben az informatikusok maguk is elég furák, betegek és labilisok, a lánynak előadott dolgaik a saját korábbi terápiás tapasztalataikból származnak. Ahol, megjegyzem, a betegek és nem az orvosok voltak. Erre rátesznek olyan szereplőket, mint a maffiózótól kimentett szexrabszolga, akit megsajnálnak, nem ölnek meg, hanem hazavisznek magukkal. Neki aztán vannak olyan beszólásai, hogy a többiekkel csak lestem, hogy mit is mondott Bodashka. Akát vacsora mellett is tesz olyan megjegyzéseket, hogy komolyan nem tudtam eldönteni, ezen most sírnom vagy nevetnem kellene.

De ez különben is igaz a filmre. Nagyon sokszor képtelen voltam eldönteni, hogy sírnom kellene a drámán, vagy engedjek a humornak és vigyorogjak. Tisztán egyik sincs benne. Túl abszurd, hogy komolyan vegyem, de ahhoz meg dráma, hogy könnyed legyen. Most próbálom úgy nézni, hogy ezzel a valósághoz közelibb igyekszik lenni, ahol vannak tragikus véletlenek, különös alakok és diszfunkcionális emberek.

Ha valamit ki kellene belőle hámoznom, az annyi lenne, hogy nem lehet felkészülni semmire. Véletlenek és bajok vannak, és valahogy csak túl kell élni. Nem szabad és nem lehet indokokat, logikát keresni, mert az ember egyszerűen képtelen átlátni, mi miért történik.

Látványfilmnek nem mondanám. Ugyan Markus és a csapat egy ponton átmennek a maffia vadászatba, de kevés ilyen jelenet van és a legtöbb nagyon gyorsan le is zajlik. Mire feleszméltem, Markus már ki is tört pár nyakat vagy kilőtt egy tárat és hevertek körötte a hullák. A végére engedtek meg ebben is poént, amikor a tudósok is kitalálták, hogy harcolni akarnak tanulni. Kaptak is leckét, a végén meg bemutathatták, mit tanultak. Annyi volt, hogy a plusz szín és akció jelző meglegyen, de nem ez az emlékezetes része.

Azt a színészeknek tartogatnám. Mads Mikkelsen hozza a mogorva, szótlan és szenvedő, kemény férfit. Simán megadja az alaptónust a filmnek, és egy percre sem merült fel bennem, hogy ne hinném el kemény katonának. Azon inkább kattogott az agyam, hogy minek kellett az a szakáll. Nikolaj Lie Kaas pedig tökéletes ellenpont lett neki. Ő az érzékeny, agyalós, sokat beszélő figura mellette. Önmagában mindkettejükben van valami defekt, de együtt mondhatni egész normálisak lennének.

Még emésztem kicsit, nem egy könnyed esti mozi, de nem bánom, hogy láttam. Volt benne egyedi vonás, és ez a fura humora, ez viccesebb nekem, mint pl. egy Adam Sandler képviselte gagyiság.

A végére elfogyott a lelkesedés és úgy minden. Olyannyira, hogy az évad, egyben a sorozat zárása tragikusra sikerült. Sajnálom is, hogy nem 8, hanem 10 részes volt a 3. szezon, mert az sok mindent elrontott benne.

Eleve, az évad konfliktusával voltak problémáim. Sheila önállósodik, céget épít a barátnőjével, és válik. Csak éppen a belső démonokkal még mindig nem tudott leszámolni, és új formában öltenek teste. Most már nem a saját gonosz énje adja neki a kéretlen jótanácsokat, hanem egy tévés, ismert színésznő formájában jelennek meg a rossz gondolatai. Már ez sem tetszett, és minél előrébb jártunk az eseményekben, annál rosszabb lett az összkép.

Sheila továbbra sem tud mit kezdeni a férfiakkal. Jön egy új férfi, de hamar egymás agyára mennek. Danny jelen is van, nem is. A 9. rész egyfajta búcsú, hogy mehetett volna minden így tovább, de mi értelme lenne? Igazán egyikük sem boldog, nem mintha, külön annyival jobban meglennének. John és Sheila meg egy katasztrófa. John igyekszik visszatalálni a nejéhez, új alapokra helyezi az életét. Ez még rendben is lenne, csak éppen a hősnőnek ő jelképezi a férfit, akivel lennie kellene. Még szánalmasnak is mondanám, ahogy évekkel később, sikerei csúcsán Johnt képzeli maga mellé, ahogy korábban a saját rossz énjét vagy a riválisát a fitnesz világából.

Mindig ide fogok kilyukadni, mert a semmiből előreugrottunk 5 évet, és láttuk, hogy mennyire kisiklott sok élet és leginkább a hiányérzetek maradtak meg bennem. Amit vártam, hogy épül majd fel Sheila életmód birodalma, semmit nem kaptunk belőle. Még csak azt sem, egyáltalán hogyan lett rá pénzük, mert Sheila Johntól várta a mentőövet, aki éppen akkor döntött úgy, hogy felad mindent és a családjával, vallásával újrakezdi Mexikóban. Utána meg egyből látjuk, hogy minden mennyire jól alakult neki, és országos birodalma van. De, mégis, hogyan?

Ha egyetlen jó döntést találok benne, az lesz, hogy Bunny és szörfös barátja el lettek engedve. Ok, az utolsó részben egy-egy jelenetet kaptak, hogy mi történt velük, de nem kellett a történetüket átszenvedni az egész évadon. Még így is több volt belőlük, mint kellett volna. Volt is olyan érzésem, hogy csak meg akarták mutatni, hogy 1986-ban minden fontosabb szereplőnek hol tart az élete, mennyire jöttek be a dolgai.

Kissé a Mrs. Maisel vége is beugrott. Sheila és Midge között egyre több hasonlóságot tudnék találni, és láthatóan hasonló a sorozataik befejezése is. Egyedül, magányban, de elérve mindent, amit valaha is megálmodtak maguknak. Azon meg rendezhetünk vitapartit, hogy Midge vagy Sheila érzi jobban magát a bőrében az utolsó jelenetekben. Én különben Mrs. Maisel mellé teszem a voksom. Igaz, neki nem is voltak olyan pszichés gondjai, mint amiket Sheila mellett végignéztünk 3 évad alatt.

Korábban a fitnesz adott látványvilágot, most ez is jelentősen csökkentve lett. Át is lettek definiálva a szereplők. Sheila már nem simán fitnesz jelenség, hanem üzletasszony. Sokkal fontosabb a történet szempontjából, hogy befektetőt keres, ötletelnek a jövőről, mint ahogy tényleges órákat ad a nőknek.

Inkább jött a feminizmus, és a cégét is a woman power jelszóra építi fel. És igen, azon bólogattam is, hogy meg lehet csinálni. Lehet ő a sikeres, az erős nő, akinek menő cége van és sok-sok követője. Csak, mindennek meg kell fizetni az árát. Mindent nem lehet egyformán magas fokon végezni. Ami időt beletesz a cégbe, a fitneszbe, azt mástól kell elvennie. Itt megint tudnám Midge párhuzamát hozni – ő is, Sheila is a munkába tették magukat, és mindent el is értek ott. Viszont, jó anyának és a családjuknak ott lenni egyikük sem tudott. Másban kell kiteljesedniük. És nálam ezért nyer Midge, ő jobban önmaga abban a szerepben, amit választott magának.

Amit zárásul említenék, hogy ez most is Rose Byrne show. A történet, a szereplők életének alakulása több okból sem tetszett. Hiába hoztak be egy új szereplőt, nem lett súlya. Byrne visz mindent, és miatta éri meg a sorozatot nézni.

Nem bánom, hogy rászántam az időt a sorozatra, de sajna messze nem a zárás a legjobban sikerült része. Legyünk túl rajta érzetem volt csak.

Minek kellett ezt a filmet elkészíteni? Amikor először hallottam, hogy létezik, el sem akartam hinni. Már az első résszel is problémák voltak, és ezeket a folytatásra sem sikerült kijavítani.

Hiszen sok tekintetben ez egy tipikus folytatás. Vagyis, fogták az első rész jellemzőit, beszorozták őket és a nyakunkba öntötték az eredményt. Rögtön, az űrlényekkel kapcsolatban. Eddig volt Sonic, a Flash gyorsaságával vetélkedő sündisznó. Most kaptunk két másikat, akiknek a faja kinézetről meg sem állapítható. Van egy sárga, kétfarkú róka, amelynek semmi rókaformája nincs. A másik piros, sokszor elmondják mi, de meg se bírtam jegyezni. Engem különben a tasmán ördögre emlékeztet, de nem az. Valamilyen tüskés és disznó, de pont mi? Ők mást tudnak – a róka az okos, a piros meg az erős a csapatban.

Emberi oldalról pedig visszahoztak minden korábbi szereplőt. Vagyis, Sonic befogadó családja és a főellensége is jött vissza. Szomorú is, hogy Jim Carrey már ott tart, hogy kétszer is eljátszott egy ilyen nagybajszú, idióta szereplőt. Nem véletlenül egy régi játék az alapja, a karakterének pont ennyi dimenzió is jutott. Vagyis, egy szimpla gonosz, akinek egyetlen célja és motivációja a világuralom.

Több olyan jelenet van benne, amikor a gonosz robotokat használ, Sonic rohan és a társai is bevetik a különleges képességeiket. Csak éppen nem lett mutatós. Eleve a három lény különösen néz ki, a CGI jelenetek meg nem szépek. Már a robotokat is tudnám kifogásolni, de amikor Carrey őrült tudósai járműveket bont szét és Transformers robotot épít a darabjaiból, az mindennek az alja. Vonogattam is a szemöldököm, mert emlegetik az X-Ment. Abban is volt ilyen nagy mértékű bontás, már az első trilógiában is, amikor Jean ereje feléledt és apokaliptikus környezetet teremt. És akkor, az sokkal jobban nézett ki, mint itt a széteső autók, tankok és mozdony.

A film jellemzője továbbra is a humora, ami röviden: bántóan gyerekes. Egyetlen jelenet sem jut eszembe, amin legalább mosolyogni tudtam volna. Inkább szánalmasnak éreztem helyzeteket és szereplőket is. A mélypont talán Robotnik szolgája, aki rajong gonosz mesteréért, noha semmilyen megbecsülést vagy bármit nem kap tőle. De Robotnik legtöbb megnyilvánulását a rossz és eltúlzott, problémás jelenet közé írnám.

A történet is csak olyan, amit egy játékban tartok elképzelhetőnek. Egy mágikus kincs megszerzéséért folytatott unalmas hajsza. Hát, ez nagyon nem A nemzet aranya vagy akár az Uncharted.

Pedig azt látni különben, hogy tervek voltak ezzel a filmmel és a névvel. Ma már nem fénykorukat élik, de Jim Carrey egykor a legnagyobb komikusok egyike volt, és az X-Men idézetek sem véletlenek. James Marsden volt Küklopsz, az X-ek egyik vezetője. Itt meg a béna seriff, nem is teszek hozzá többet. Shemar Moore megjelenéséhez nem is fűznék hozzá sok mindent. A Gyilkos elméket jól otthagyta, hát felmutathat egy mellékszerepet, mint beépített ügynök a Sonic második részében. A nagy nevek inkább a szinkronszínészek között vannak – valaki mondja meg nekem, Idris Elba miért adta a hangját a tüskés űrsünnek – már ha az a faja…

De, hogy rátérjek az igazán tragikus dolgokra. A kritikái erős közepesek, sokkal többen és jobban szerették ezt a filmet, mint amit bevesz a gyomrom. Simán nyereséges is, aminek hála nem szabadulunk ettől a süntől. Nem csak egy 3. rész várható, de már azt is olvastam, hogy spin-off sorozat is lesz majd belőle.

Hamar át is mosom az agyam, nézek valami mást. Ez egyszerűn gáz és pont.

Van egy hype a szerethető bűnözők között. Főleg, ha Robin Hood karaktert ismerhetünk fel bennük. Ok, megszegi a törvényt, de az embereknek nem, legfeljebb a bankoknak árt. A közvélemény még akkor is képes valaki iránt rajongani, ha esetleg több erőszak is képbe kerül, mint Sherwood csibésze esetében.

Azért szerencsére Robert Whiteman története nem a vérben tocsog. Inkább áll közelebb a Kapj el, ha tudsz, mint a Bonnie és Clyde verzióhoz. Megjegyzem, ennek is igaz történet az alapja. Egy bankrabló karrierjét és trükkjeit figyelhetjük, felcsavarva a szórakoztató faktort. A film rá is játszik arra, hogy Robert milyen húzásokat engedett meg magának a rendőrökkel szemben. A kedvencem is egy ilyen poén volt – amikor elkapják, szembe kell néznie a lebukással, de a végsőkig megőrzi a humorát és a pimaszságát. Konkrétan, képes a kihallgatásra pizzát rendelni a rendőrségre. És ahogy előadja… Whiteman az a figura, akire még az üldözője is azt mondja, hogy szórakoztató jelenség.

A film két oldalt kever össze: nézhetjük Robert rablásait és a családi életének alakulását. Felméri a helyszínt, gyengeséget figyel ki, és beöltözésekkel, gyorsan dolgozik. Látványos, és a különféle jelmezek és alakítások miatt akkor sem válik unalmassá, ha tulajdonképpen ugyanazt a módszert ismételi, csak más maszkban.

Ha a bűn oldalán maradunk, van viszont egy olyan része, aminek nem sok értelme volt, és nem hiányzott volna a filmből. Az alaptőkét majd a helyi keresztapa, Tommy Kay adja hősünknek, akivel össze is barátkozik és visszatérő szereplő lesz a történetben. Azon túl, hogy a rendőrségnél Tommy megfigyelése miatt kerül előtérbe Robert is, nem sok értelme volt annak a szálnak. De ok, értem, ez volt a lebukás első kockája, és így kaphatott egy szerepet Mel Gibson is a filmben.

Mi maradt ki? A magánélet. Robert beleszeret az egyik egyházi otthon dolgozójába, és Andrea sok mindenben a társa lesz. Humorforrásként használják, amikor a nő egyre több mindent megtud a szerelméről, későbbi férjéről. A csúcs egyértelműen az, ahogy lereagálja, hogy éppen egy bankrablónak készül gyereket szülni. Nem vitték el nyálas irányba, de egész jól megfogták, hogy miért talált egymásra ez a két ember és hogyan tartottak ki egymás mellett. Mert bizony Andrea sokkal tovább bírta, mint amit akár Robert feltételezett volna róla.

A történet következő lábát Snydes nyomozása adja, de ebben újfent nem sok szórakoztató elem akadt. A bűnözők nevetgéltek a kárára, ő meg kitartóan járt a nyakukra. Nem krimis, ez is inkább a krimis viccelődésnek volt alárendelve.

Látványelemet a rablások jelentenek benne. Sokféle maszk és  helyzet áll elő, amelyek humorosak és jópofák, annak ellenére – ahogy már írtam -, hogy ugyanazt a sablont használják. De az ötlet nem is annyira a módszerben, inkább a felvett jelmezekben van.

Ezért is lehet ez a film Josh Duhamel jutalomjáték. Sok alak bőrébe bújhat, és a szórakoztató csibész alakját szépen hozta is. Ahogy szerepeket vált a rablásoknál, ahogy működik öltönyös úriembernek és hippinek is, éles váltással. A drámai fele a gyenge pont, amikor Andrea majd elkezd a maszkok mögé látni, és elkezdenek kibukni belőle a múltjára vonatkozó igazságok. De a film nem is akar drámába hajlani, szerencsére.

Mellette Elisha Cuthbert, Mel Gibson és Nestor Carbonell kapott nagyobb szerepet. Mellékalakok Duhamel mellett, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ki mennyire tudott karakteres lenni. Cuthbert kevésbé, ő lenne az eye candy faktor, de azért kikívánkozik belőlem, hogy nem tegnap volt, amikor a szomszédba költözött ex pornós alakjától minden kamasz szomszéd eldobta az agyát. Igaz, Duhamel sem mai csirke, így párnak még elmentek. Carbonell szerencsétlenkedése működött, míg Gibson szerepében nem láttam dimenziót. Még csak azt sem tudnám megmondani, Tommy jó vagy rossz, vagy egyáltalán hogyan viszonyulok hozzá.

Egyszer megnéztem, mosolyogtam rajta párat, de nekem nem tud több lenni, mint egy Kapj el, ha tudsz gyengébb utánérzetnek.