Kapcsolatos, kosztümös, szalont vezetős.
Reynold Woodcock a maga területén mindent elért, amit el lehetett. Az úri közönség egyik kedvenc szabója, akinek a ruháit hordani egyben kiváltság is. A férfi mindent a hivatásának rendel alá, megrögzött agglegény, vénlány nővére az egyetlen állandó társa. Éppen túl van egy nagy rendelésen, és beleunt az aktuális barátnőjébe, amikor leutazik vidékre és felfigyel egy helyes pincérnőre. Alma is a férfi hatása alá kerül, és vele tart egy új 
életbe, ahol a férfi múzsája, szeretője lesz. Eleinte minden jól alakul, Alma alárendeli magát a férfinak, de ahogy a saját igényei is megjelennek, Reynold távolodni kezd. Alma érzékeli ezt, és kitalálja, mire van szükségük: ha a férfi gyenge és gyámoltalan, szüksége van rá. Így egy olyan láncot indít el, melyben függőség és halál keringőzik egymással.
A Fantomszál nem egy könnyű film. Mondjuk, amikor kiírták a rendezőt, Paul Thomas Anderson, már erre számítottam is. Karakterközpontú, nehéz filmeket csinál, amiket kihívás befogadni – ás az is biztos, hogy nem szórakoztatni akar.
Ez igaz a Fantomszálra is.
Igazából három ember függőségi kapcsolatainak a láncolata. A középpontban Reynold áll, aki a ruhák terén egy zseni. Tervezi, varrja, éli őket. A filmből átérezni, hogy itt nem csupán ruhák készítéséről van szó, hanem egyfajta művészetről. Reynold így is él, nem mesteremberként, hanem a ruhák művészeként. Érzékeny, követelőző, elkényeztetett. A nővére, a vele élő és mindenben őt kiszolgáló Cyril már szinte nem is önálló személy. Az üzleti életben őt látom erősebbnek, de különben ő a testvére legnagyobb rajongója, szolgája és támasza az életben.
Ebbe a képbe lép be Alma, aki eleinte elfogadja a neki szánt szerepet. A nő, aki mindenben hagyja, hogy Reynold alakítsa. Az ízlését, az öltözködését, még a reggelijét is, a munkáját, mindenét. De Alma egyre inkább kétoldalú kapcsolatot akar, amiben érzi a saját szükségességét, amiben ő több egy tárgynál. Ahogy ezt eléri… komolyan, egy ponton azt hittem, hogy átváltunk thrillerbe, és kiderül, hogy a végén Alma a börtönbe meséli el a történetet. De a film nem megy el ebbe az irányba, marad a kapcsolatnál.
Amibe én egyre erősebben éreztem a beteges vonást. Függőség, betegség, zsarnokság, Münchhausen szindróma, ilyen fogalmak ugráltak fel előttem. Egyáltalán, boldog volt ez a kapcsolat? A film megengedi ezt a képet is, még egy happy end jövőképet is beletettek, amit nem tudok igazinak érezni. Szerintem ez a kapcsolat a halálba vezet, nem máshova.
És akkor ott van még Alma és Cyril is, akik között egyszerre van irigység és harc a testvéri szeretettel. Mert mindketten a férfi női, és ragaszkodnak is a szerepükhöz.
Rengeteget adnak a filmnek a színészei. Daniel Day-Lewis jelenléte végig erős, és karakterének minden színét megmutatja. De a mellette levő nőkre is igaz ez. Nagyon kellett az erős színészi játék, mert különben a történetben sok mindent csak érezni lehet.
A külsőségei is különlegesek. A finom zene, a gyönyörű ruhaköltemények – a csipkeruha volt a kedvencem. Nem véletlen, hogy ezen a téren sok díjat beszedtek, a kosztüm Oscart is.
Érdekes, érzelmes, bonyolult – de nagyon nem szórakoztató. Ez egy pszichodráma.
Fantomszál - 5/4 lassú, sok mindent kell a sorok közül kiolvasni. Klasszikus film nagy alakításokkal.
