A címén ugyan vitatkozhatunk, de maga a film a nézhető háborús történelmi kategóriába simán belefér. Ahogy a franciák jól tudják, egy kis keserédes romantikával.

A történet, ha lineárisan egymás mellé teszem a történteket, egyszerű. Csak éppen ezt a készítők is felismerték, és eljátszanak az idősíkokkal. Már a végponton vagyunk, amikor vizsgálóbíró érkezik, hogy eldöntse, mi legyen Morlac sorsa. Halál, börtön, szabadság? Ő kezdi el kikérdezni a férfit a történetéről, és beszélget az itt élőkkel is, hogy minden részlet a helyére kerüljön. Ha mással beszél, akár más idősíkot is nyit, így kirakósként rakja össze, mi történt a háború előtt, alatt és most a férfival, ami a börtönbe vezette.

Elmesélni nem fogom, mert azzal elárulnám a csavart és az indokot. Keresd a nőt, maradjunk ennyiben. Mert ez nem simán háborús történet, szerelmi is. Hiszen Morlac egy asszonyt is hagyott otthon, akivel megvan a maga története.

A háborús részek durvasága és fájdalma folyamatosan ellensúlyozza a film szerelmes részeinek édes romantikáját. Mintha két filmből állna össze, és a kettő együtt hozza egymást egyensúlyba.

Bár a cím ráutal a történet egy másik szereplőjére, a kutyára is, azért nem mondanám ezt kutyás filmnek. Igen, Morlac a kedvese kutyájával megy el a háborúba, aki aztán végig mellette van a lövészárokban, ő is harcol velük és hűséges mindvégig. A börtön mellől sem mozdul el, ott van és ugat, amíg Morlac fogságban van. Megtestesít mindent, amiért a kutya az ember a legjobb barátja.

A film rejtélyek kiderítésével húz előre folyamatosan: egyrészt, megérteni, miért tette a kitüntetett katona, amit. Másrészt, azt is csak a legvégén tudjuk meg, hogy mi is az a nagy tiszteletlenség és hazaáruló tett, amiért börtönbe kellett mennie. Mondhatom, amikor kiderült, csak fogtam a fejem, annyira abszurdnak tűnt, hogy ezért ez jár. Főleg, hogy a történet végére tudjuk azt is, hogy ez a hűséges kutya mit végig nem élt a gazdáival. Simán meg is értem, és komolyan el is tudnám fogadni, hogy kiérdemelte a kitüntetést. Aki ismeri a teljes történetet, szerintem nem tudja azt mondani, hogy gúny lett volna az egész, mert az eb kiérdemelte a megbecsülést, a szeretetet.

Nincsenek jó vagy rossz szereplők. Alapvetően jó emberek útját követjük és értjük meg a tetteik mögötti indokokat. Morlac és Valentine, a bíró is pozitív szereplők, akiknek a szembenállása is csak időleges és nem igazi konfliktus.

Külcsínre is rendben a film – a kisváros és vidék hangulata, a háború borzalmai is meg tudnak jelenni. Arra nem vennék mérget, hogy a vidék pár kockájából a korszakot belőném, de így a történetbe helyezve működött.

Nekem tetszett. Nem az 1917 vagy a Dunkirk, de ahogy említettem is, ez nem is igazán háborús film, ahogy nem is igazán kutyás.

Matthew Quick akkorát ment a Napos oldallal, hogy nem meglepő, más történetei is filmre kerülnek. A remény turnébusza különben pont illik a Netflix tinifilmes stílusába, meg is született a filmverzió.

Quick dolgozta át nekik a regényét, és volt vele munkája, azt kell mondanom. A regényt most olvastam előtte, és nagyon feltűnt, mennyi a változás benne. A film sokkal könnyedebb, egyszerűbb és filmes. Nézzük csak Amber ambícióit: a regényben egy jó egyetemre akart bekerülni, ahonnan a Harvard és a jogi kar volt célkeresztben. A filmen énekel és egy színházi iskolába szeretne felvételezni. De mondhatnám a barátjelöltet, Ty-t is. A regényben az iskola egyetlen fekete tanulója, akit vagy klisékbe akarnak szorítani – pl. álljon be kosarazni – vagy bántják a bőrszíne miatt. Egyszerre a rasszizmus és a liberális rasszizmus is pellengérre került. A filmen meg egy gazdag család népszerű, sportoló fia, akit mindenki szeret.

A film sok kemény témát megkerül, amit a regény bevállalt. Valahol értem is, könnyed film akart lenni, nem dráma. Inkább a másik üzenetet őrizték meg: a hit és a jóság erejét. Amber mindkettőben egy másokért dolgozó, végtelenül jó és pozitív személyiség, akit majd a közösség segít fel, amikor maga alá kerül. (Mindkettőben elveszti az anyját, bár másképpen. Itt a részeg pasijával szenved autóbalesetet, a könyvben egy sorozatgyilkos ölte meg, amikor elment éjjel a kocsmába.)

Bár a regényhez mérem, és úgy kevesebb, azért csak a filmet nézve pozitív és rendben van. Nem csak egy könnyed limonádé, igyekeztek mást is csöpögtetni hozzá. Van cselekménye, szépen fel van építve az egésznek az íve, és tinifilmnek korrekt. Ha nem olvastam volna a könyvet, szerettem volna, és jobbakat írnék róla. Úgy mesél barátságról, szociális nehézségekről, öregségről és betegségről, hogy az fogyasztható is maradt mellette. Tartam és szórakoztatás, sikerült összehozni nekik.

Ha a külsőségeket nézem: nem látványfilm. Van több helyszín, egy átlag város és az utcái, meg pár szereplő otthona és az iskola. Nem olyan színes vagy felső középosztálybeli, mint A csókfülke, inkább a 13 okom volt szintje.

Színészek – hát, ez már az a szint, aminél kevésbé vagyok lelkes. Ahogy a történetet változtatták, a szereplők rasszát meg bővítették. Talán ezért is kellett variálni Ty alakjával, mert itt nem ő az egyetlen nem fehér az iskolában. Maga Amber latin-amerikai, de az iskolában van minden rassz. Én egy adaptációnál jobban szeretem, ha jobban lekövetik az eredetit, de a Bridgerton és a Meggyőző érvek színes viktoriánus korszaka után ezen már fel se húzom magam. Auli’i Cravalho különben aranyos, a kutyusa még nála is jobban. Judy Reyes szimpatikus nő, jól állt neki Donna filmes verziója – mert a regény dögös, szőke ügyvédnőjéhez nem sok köze van.

Tinifilmnek korrekt, de a felnőttek se futnak ki miatta a világból. Az már más kérdés, hogy nem a regény olvasása után kell nézni, mert zavaróan másabb.

Most komolyan, Dicsőségek? A hősnő neve Gloria, és nem a dicsőségre, a glóriára utal a cím. The Glorias, többes számban azért van, mert Gloria Steinem alakja több életkorban megjelenik, ők egy légtérbe is kerülnek és megbeszélnek dolgokat. Egy nő, Gloria, de többször. Rendben, a Gloriák sem éppen a legjobb magyar cím. Gloria többször? Különben 3 címen is láttam a filmet: Dicsőségek, Gloria dicsősége és Gloria: Egy nő útja. Cseppet sem zavaró, hogy máris van három címe…

Pedig a film jó és meglepően lekötött. Gloria Steinem egy feminista újságírónő és forradalmár, itt pedig láthatjuk, hogyan lett az és mit tett le eddig az asztalra. Átívelünk a XX. század második felén, és a nőmozgalmak fejlődését is látjuk együtt az asszonyéval. Nagyon nem egy pasis film, bár nemtől függetlenül tanulságos tud lenni.

Amit már emlegettem, a több Gloria jelenléte izgalmassá és időtlenné teszi, mert ez mind Gloria és együtt léteznek. Alapvetően lineárisan haladunk előre, a gyerekkortól a mai asszonyig, de egy ponton azt a technikát is használja, hogy a ma korszakából emlékezik vissza a fiatalabb éveire. Van egy köztes tér, ahol ezek a különböző Gloria alakok együtt léteznek, és kommunikálnak, megjegyzéseket tesznek. Posztmodern tőle, de itt ez működik és színesíti a filmet.

Gloria Steinem útja is izgalmas. Ahogy építi a karrierjét, ahogy a cikkeket írja és kialakítja a maga stílusát: a ruhái, a szemüvege, a haja. Ahogy megküzd azért, hogy komolyan vegyék, és ne csak a szép arcát és a testét vegyék belőle észre. Majd, ahogy a nőmozgalmak mellé áll, a film vele együtt a nők harcát is követi, annyira egybefonódik a kettő. Egyre több a politika és a szociológia, de a színészei miatt ez a rész is működni tud.

Gloria alakjai közül a két legfontosabbat, az érett nőt és aktivistát; valamint a pályakezdőt és a saját útjára lépő fiatal Gloriát két remek, Oscar-díjas színésznő játssza: Julianne Moore és Alicia Vikander. Mindketten uralják a vásznat, és karakteresen hozzák a maguk alakmását. Megvan az a kettősség, ami Gloriát is kísérte: okos, céltudatos, határozott nő, akit nagyon bele akarnak nyomni az üres szépség skatulyába, de nem hagyja. Tetszett az is, hogy nem egymást másolják, egy út két szakaszát hozzák.

De ki kell emelni még Bette Midler alakítását, élettel teli és vibrál.

Életrajzi dráma, több helyszínnel, jó megoldásokkal és a korszak hangulatainak megragadásával. Azt fel lehet róni neki, hogy sokat akar fogni. Nem csupán Gloria életét, hanem a nőmozgalmat is, és elég erősen propaganda is. Filmként több lett volna, ha ennél kevesebbel is beéri, de ez annyira női film akart lenni, amennyire csak lehet. A rendező, íz írók, a főszereplők – nők. Így nem csoda, hogy bevállalták a mozgalmakat is témaként.

Kasszát különben nem robbantott, nem is lett nyereséges. Valamilyen szinten rétegfilm, noha szerintem a populáris regiszterben mozog. Fesztiválfilm volt, azok többségén én nagyon szenvedek, de ezt a filmet élveztem.

Feltűnt már, hogy a Netflix mennyire szereti az egyes sikereit sokszorosítani és másképpen is eladni? Ahogy ráfeküdtek a tini filmekre, és olyan saját sztárokat nevelnek, mint korábban a Disney Channel. A Meggyőző érvek jelen feldolgozása is illik egy ilyen sémába. A Bridgerton jött, látott és rengetegen látták – így most megnézhetjük az egyik Jane Austen klasszikus Bridgerton stílusú feldolgozását is.

Már a külsőségekben is ez tűnik fel. A rasszok keverednek, és kb. színvakon kell nézni a filmet. Az egyik kuzin ázsiai felmenőkkel bír, az egyik sógort afroamerikai színész játssza, és mintha itt semmilyen jelentősége nem lenne ennek. Mindenki úgy viselkedik, mintha ez nem is lenne. Rasszista leszek attól, hogy én ezt a tendenciát ki nem állhatom? A viktoriánus korban egész egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen előfordulhatott volna. Henry Golding a kedvelt színészeim között van, de akkor sem akarom egy Jane Austen feldolgozásban látni. Annyira nem valós történelmileg! Ok, azt is aláírom, hogy esetenként a megszokás is rátesz egy lapáttal. A kis hableány nekem annyira a Disney vörös hajú, fehér bőrű Arielje, hogy az új, élőszereplős verzióban előre viszolygok a szereposztástól.

De a film hangvétele, az a nézőknek kibeszélő, pimasz stílusa is modern elem. Különben jól állt neki, feldobta a filmet és játékosságot vitt bele. Különben elég szenvedős, egysíkú története lenne, sok ismerős Austen cselekményelemmel, de így frissebb lett.

Még kosztümös filmnek se rossz. Változatos, több helyszín és a korszaknak megfelelő kinézet is megvan. Érdemes azt is megnézni, hogy Anne másságát mennyire mutatni tudják a ruháival is. Neki saját stílusa lesz, ami kívülről is meglátszik.

Azt se gondoltam volna, hogy egyszer leírom, de sokat ad a filmnek Dakota Johnson játéka is. Ezt a színésznőt nem különösebben szívlelem, de Anne alakját szerethetően hozta. Segített az is, hogy kb. ő a film egyetlen valóban szimpatikus szereplője. A többség irritált és a zavaró dolgaik idegesítettek. A lánytestvér, a tipikus Austen írta nővér, aki narcisztikus, hangos és érzéketlen. A jót akaró idősebb női barát, aki jó tanácsaival elrontja a hősnő életét, aztán zavaróan sokszor kér elnézést vagy érdeklődik, hogy fáj-e még, amire rávette. (Anne miatta bontotta fel az eljegyzését a szerelmével.) Az apa és a másik testvér, akik kb. annyira képesek, hogy imádják magukat és ezt várják másoktól is.

Bár, azért Anne alakjának is van egy zavaró elem. Ő könnyen válik áldozattá. Ha valaki nem akar valamit megtenni, mert kínos vagy kényelmetlen, már Anne be is ugrott a helyére. Elnyomják, gyakran élcelődnek rajta és nem értékelik. Nem is értem, hogy az értelmessége ellenére miért hagyja ennyire magát. Végig vártam, hogy álljon a sarkára, olvasson be pár embernek, de ahhoz túl jól nevelt. Inkább lesz mosolygós balek.

Egyszer elnéztem, de nekem ennyi bőven elég is volt belőle. Azt meg tippelhetjük, hogy a tendencia marad-e, és pl. láthatjuk e Büszkeség és balítéletet egy ázsiai vagy egy afroamerikai Darcyval.

Amikor nem tesz jót egy sorozatnak, hogy előbb láttam az előzményét, mint az alapsorozatot. Nem a történet miatt, azzal ki vagyok békülve, hogy az előzmény egy mostani mellékszereplő saját korábbi története. De a grafika!

A Twin sokkal szebb – színekkel, képekkel, az egész megjelenésével. Talán ezé a jobb történet és jobban megvan benne a játékszenvedély is, több részes is, szóval a cselekmény is összetettebb tud lenni, de az előzményt sokkal jobb volt nézni. Itt egyetlen dolgot hoztak ki hasonlóra, bár kevesebb színnel: a szemeket, amikor valakit elkap a játékszenvedély. Azok akkor szinte kiragyognak a képernyőről, mintha hirtelen tündérekké válnának a szereplők.

De, mi van ebben a sorozatban. Egyelőre várom a célt. Új diák jön az Akadémiára, és elmondják neki, hogy itt mindenki szerencsejátékozik. Ő is beleveti magát, és élvezi, hogy egyre jobb játékosokkal játszhat. Nem hiszem, hogy ő bármit is el akarna érni – nem a tanácsba akar bekerülni, vagy annak hatalmát megdönteni, egyszerűen csak a szenvedélyes játékosokkal akar szerencsét próbálni. Egészen más a hozzáállása, mint a Twin Mary-jének, aki a játékot társadalmi felemelkedésre, győztessé váláshoz használja. (Itt már másodéves, nem sikerült a nagy kiugrás és a barátnői sincsenek meg. Adott is a kérdés, a Twinből hogyan jutott ide?)

Más abban is, hogy a játékokban most is van csalás és trükk, de egyáltalán nem matematikai feladványokként kezelik a játékokat. Yumeko kifejezetten élvezi, ha nem lehet játszani és átverni a másikat, hanem csak a szerencsére bízzák magukat. A játékok különben érdekesek, és eszement, mit ki nem találnak, mivel nem lehet fogadni. A játszmák hangulata is megvan – nagy csaták, fegyver nélkül.

Viszont, van egy olyan vonás is a sorozatban, ami nagyon ellenszenves. Szexualizálják, amikor valaki elmerül a szerencsejátékban. Konkrétan a lányok elélveznek, és nem is feltétlen attól, amikor nyernek. Veszély, véletlen, több oka lehet, de szabályosan orgazmust rajzoltak nekik – ez néha kombinálva van önsebzéssel, az egyik lány például attól érzi jól magát, ha halálközeli élménye van. Mondanom se kell, imádja az orosz rulettet.

Az ad neki egy keretet, ahogy Yumeko egyre komolyabb tanácstagokkal játszik, és célul tűzte ki, hogy az elnökkel is játszania kell. Ez az évad végére meg is történik, de kétlem, hogy bármi haszna/hatása lett volna. Pláne, hogy direkt úgy van vége, hogy innen lehessen menni – csak nem tudom, mi felé.

A szereplőket azért nehéz kedvelni, mert megszállottak, szociopaták. Aki meg nem, az ebben a rendszerben elnyomott áldozat. Azt sem állítom, hogy pontosan értem, az elnök milyen mesterséges környezetet akart így létrehozni az akadémián. Azt igen, hogy kísérlet, hogy a legerősebb uralkodik, de mi az egésszel a célja? Az valahogy nagyon hiányzik nekem – a szereplők célja, mi felé halad a történet, mire megy ki az egész. A Twin ezt hozta, ez a sorozat nem.

A játékok hangulata elviszi, és nekem azért mozgatja az agyam, mi a végcél. Vagyis, a 2. évadot nagy valószínűséggel még meg fogom nézni, a filmre azért nem lettem kíváncsi.

Láttunk már nem egy megtörtént eset alapján készült filmet, amelyben extrém helyzetből kellett embereket kimenteni, vagy túlélni. Örök példa a sportolóké, akik a fagyos hegyekben zuhantak le. Ott voltak a bányászok, akik a föld alatt rekedtek. Most pedig megnézhetjük azt a gyerek focicsapatot, akik mérkőzés után barlangászni mentek, de a megeredő eső, a monszun miatt kimenni már nem tudtak.

A film a gyerekek szemszögével indít, bár azt nem értem megmagyarázottnak, miért mentek le a barlangba. Azok alapján, amit láttunk, életveszélyes vállalkozás. Pillanatok alatt elöntötte a víz és különben sem egy könnyű terep volt. Ők meg gyerekek – most komolyan az nekik a szórakozás, hogy lemennek egy barlangba?

De, nem is ez a lényeg. Érkezik két angol önkéntes. Eleinte a thai sereg hallani sem akar az önkéntesekről, de a kormányzó felfogja, hogy neki kinti merülésre képzett haditengerészei vannak, az angolok meg barlangi mentésre szakosodott búvárok. A gyerekek megtalálása, majd a szabadító terv is az ő fejükből pattan ki, és ezt a folyamatot követi le a film. Jellemző különben, hogy a thai sereg nem könnyen engedi át a vezetést, és lesz is katona, aki belehal egy könnyebb merülésbe. Ahogy az is valahol röhejes, hogy megmondták nekik, hogy tartalékolni kell a levegőt és tempóban haladni, mert a kiúszás nehezebb. Így az oxigén 2/3-át meg kell spórolni a kiútra. Eredmény: maradt a katonák 80%-a is a gyerekekkel a barlangban, mert összesen annyi levegőjük maradt, hogy egy ember ki tudjon úszni.

Azt jobban sajnáltam, hogy a személyekről keveset tudunk meg. Richard egykori tűzoltó, John egy nagyjából a lent ragadt gyerekekkel egyidős fiú édesapja. De miért csinálják ezt? Nem tudni. Honnan jött nekik a barlangi mentés? Egyedül a tűzoltónál tűnik kézenfekvőnek egy pár válasz, de a többieknél rejtély. Ahogy egyre többen lesznek, egyre jobban. A másik Richard – Harris – pl. civilben orvos. Mégis, mikor van ideje egy aktív orvosnak kiképezni magát barlangi mentő búvárnak? Itt mindenki kimerül annyiban, hogy szenvedélyesen segíteni akar. Mintha terminátorok lennének, akik mindent megoldanak. A legfiatalabb, Chris billen meg egyetlen pillanatra, amikor majdnem megfullad, de még ő is le tudja kezelni a helyzetet és nem történik tragédia. Ha már van egy olyan stáb, mint itt, hogy az önkéntesek nagyját nem csak sikeres, de jó karakterszínésznek tartott színészek is játsszák, akkor többet is mutathattak volna a hősi eposznál.

A filmet különben az extrém helyzet adja el, és még akkor is van benne feszültség, ha valaki ismeri az életből a történetet és tudja, mit találnak majd ki és milyen sikerrel alkalmazzák. Ezt különben nem mesélem el előre, mert aki nem ismerte a történetet, hozzám hasonlóan majd nézhet egyet, hogyan viszik ki a fiúkat a barlangból.

A kritikák különben szerették, és egy valódi eset színvonalas megfilmesítésének nevezik. Elnéztem én is, bár kicsit izgalmasabb is lehetett volna. Még akkor is, ha az igaz történet volta miatt nem lehetett belőle valami nagy és hihetetlen kalandot faragni. Pont az benne az ijesztő és az érdekes, hogy milyen egyszerű dolog milyen veszéllyé válhat és mennyire egyszerű és összetett egyszerre a megoldás.

Szívem szerint annyit írnék, hogy közel értékelhetetlen. Hiába olvastam, hogy a film tisztelgés akar lenni az 50-es évek hasonló filmjei előtt, egy mai közönségnek ez? Borzalom.

Kezdjük azzal, hogy az olyan jelenetek, amikor Edward repül és fel- vagy leemelkedik, úgy néz ki, mintha egy kartonra felhőket festett lap előtt az öcsém egyik repülőmakettjét emelném/engedném le zsinóron. Amikor átrepül Berlin felett és a légvédelem lövi? Pici és mini robbanás animációk a fehér kartonlapon körötte. Le nem tudom írni, mennyire bénán néz ki. Elsőre le sem esett, mit látok.

Azt könnyebben megemésztettem, hogy különben be vagyunk zárva a kabinba Edward mellé. Őt látjuk, és még véletlenül sincs pl. lenézés a városokra, ahol elrepül. Sima angol táj akad, de csak táj – épületet nem látunk.

Van viszont Edward meg az ő drámája a gépen. Egyedül repül, felderítő. Vagyis, fegyvere nincs, se másodpilótája, se senki. Egy kép van a műszerfalon, ahhoz beszél. Túl sokszor nézi is, vele mi is, és legszívesebben szét is szabtam volna azt a képet, annyira untam már a hosszú vágásokat róla. Mondhatjuk, tudtam örülni, amikor a kép elveszett egy támadás után.

De azon túl, hogy ébren kell maradni, Edward viaskodik mással is. A testvére emlékével, aki szintén pilóta volt. Akivel egy kötelékben repültek, és aki mondhatni kamikaze akciót hajtott végre, hogy az öccse gépét és vele az életét megmentse egy némettől. Az eset megelevenedik, és fekete-fehérben, több részletben mi is láthatjuk. A túlélők bűntudata gyötri a fiút, és ez az út, a sérülése lesz az, ami megbékíti a testvére emlékével és az áldozatával. Az egyetlen gesztus, ami tényleg tetszett a filmben, ahogy Georgie képének helyét a végén egy fotó veszi át az elvesztett testvérről, akit így az öccse életben tart és maga mellett érzi.

Érdekes, ahogy más történeteket szőnek Edwardé mellé. Ahogy pl. egy gép lezuhan mellette. Lesz is vita önmagával, hogy visszamehet-e megnézni, van-e túlélő. De ez még csak hagyján – a gond akkor van, amikor látni kellene valamit, és a film annyira olcsó megoldásokkal él.

Edward megsérül, Berlin felett ellövik a lábát. Ahogy a vérzést itt mutatni próbálják… vagy a szorítókötést. Hiába tudod elképzelni, milyen dráma lehet az ott az égen, átadni nem tudja a film, annyira olcsó a kivitel.

Hiába lehetne a történetben ötlet és dráma, nekem nagyon lehúzza ez a minimalista, régies, a korábbi filmek előtt tisztelgő stílus. Nem a Dunkirk égi jeleneteit vártam, de ez akkor is kevés.

Jut eszembe: a poszternek ne higgyetek. A filmen azt látni, amit a másik beszúrt képen láthattok. Edward a pilótafülkében és pont.

Lenne kedvem azon viccelődni, hogy Colin Firth lefokozásra került. Legutóbb a világháborúban még György királyként láttam, most viszont csak egy csavar a megtévesztések kémjátszmájában, mint Ewen Montagu. (Bár legalább, majdnem Shakespeare-i nevet kapott.) De azért többet érdemel ez a film, mint hogy ennyivel beérjük róla.

Először is, megtörtént eset az alapja, amiről könyv is született. Bár a partraszállások közül a normandiai a híresebb, azért a szicíliai is fontos lépés volt abban, hogy a nácik elveszítsék a háborút. A film azt dolgozza fel, hogy a nácik számítottak is ilyen akcióra, és hatalmas veszteségek lettek volna, ha nem sikerül a németeket valahova másfelé elcsalni. Így megindul az agyalás és a kémgépezet, hogy azt hitessék el, Görögországban akarnak a szövetségesek partra szállni.

Az egyik őrült ötlet volt a címbeli művelet. Vagyis: egy hullát beöltöztetnek angol katonának, és az egyik nála elhelyezett levél utal arra, hogy hol és mikor jönne a partraszállás. Olyan egyszerűnek tűnik, de minden részletnek passzolnia kell. Megalkotnak egy egész életet a halottnak. Még azon is komoly töprengés megy, hogy melyik levelet melyik zsebébe tegyék. Innen túlzásnak is tűnik az alaposság, amivel a kamu alakot megalkotják. Pl. miért van kedvenc étele? Ezt rajtuk, a kitalálókon kívül ugyan ki tudná? A nácikat biztosan hidegen hagyja, hogy egy megtalált holttest életében a tojást vagy a szalonnát szerette jobban. Az tűnik fontosabbnak, hogy hol érjen partot és mennyi idő telik el, amíg nem kezd el rohadni és lesz nyilvánvaló, hogy nem vízbe fulladt.

Ez is volt a filmmel a bajom: sok mindent kitalálnak neki és mesélnek róla, ami szerintem teljesen felesleges részlet és minek?

A hadművelet még két szállal játszottak: az egyik, hogy a kémeket ők maguk is keresik, és mindenki gyanús. Ewen, aki egy nagyon elkötelezett katona, aki a családját is hanyagolja a munka miatt, a főnöke szemében mégis gyanús, mert van egy különc bátyja. Charles, aki szintén benne van a hadműveletben, felsőbb parancsra kémkednie kell a munkatársa után.

A másik, hogy Ewen és Jean, akiről mintázzák a halott kitalált barátnőjét, elkezdenek közelebb kerülni egymáshoz. A nő özvegy, a férfi családja Amerikába menekült. Megvan a szikra, de egyikük sem az a személy, aki tönkretenne egy családot vagy viszonyt kezdene. Charles, akinek szintén tetszik a nő, ennek ellenére nagyon féltékeny és kicsinyes, értelmetlen személyes sérelmek miatt a műveletet is majdnem veszélyeztetik. De mindegyikük annyira hazafi, hogy azért addig nem mennek el.

Jót tettek a filmnek a kis színes, gyakran humoros betoldások a kor ismert alakjaival. Megjelenik Churchill, és visszatérő mellékszereplő Ian Fleming. Azon végig viccelődnek, hogy mindenki kémregényt ír szabadidejében. A végén Fleming is kopácsolni kezd az írógépen, és mai fejjel tudjuk, ő mit ír meg: James Bond alakját teremti meg.

Amennyire egy kémfilm látványos tud lenni, ez az. Bár a vonzóerőnek inkább a színészeit érzem. Firth simán húzónév, és olyan színészek lépnek mellette színre, mint Matthew Macfadyen, Kelly Macdonald (a Broadwalk Empire óta utálom, de ez már a személyes gondom), Jason Isaacs többek között.

Az egész abszurditásán túl az már önmagában érdekes, hogy ilyesmiken is múlik egy háború. Mekkora baj tud lenni, ha a helyi, tanulatlan halottkém helyett éppen a fulladásokra specializálódott madridi fejes van a helyszínen…

Azért már magyar tartalmak is tűnnek fel a szolgáltatókon. Ilyen lett ez a film is, amit adtak a mozik is, és most otthon is lehet nézni.

A történet egyszerű, mondhatni egyenes. Pesten egy idős férfit telefonon hívnak, az unokája balesetet okozott. Ha fizetnek, a sértett eláll a feljelentésről. Az öreg persze mindent odaad, hogy azután rádöbbenjen, csalás áldozata lett. A rendőrség nem tud mit tenni, az idős úr kórházba kerül és hitét veszti. Az unoka maga kezd el nyomozni.

Amiért működött ez a film, hogy el tudta hitetni, hogy Rudi belecsöppen ebbe az egészbe és a maga kis módszereivel hogyan nyomoz. Csupa olyasmi, amit el lehet hinni, hogy ő is meg tud tenni egyszerű irodai kisegítőként. (Pontosan nem derül ki, mi a végzettsége, de egy multiban ő hordja a postát, meg ugráltatják, ha pl. az értekezletre be kell állítani a kivetítőt. Nem éppen karrier.) Az igaz, hogy a szerencse néha segíti és vannak nagy véletlenek, de ez az ára annak, hogy haladjon előre az ügy. Mert egy ponton az, hogy más áldozatokkal is beszél, megnéz minden eladó órát a környéken, nem vezet előre. Az viszont igen, hogy észreveszi az egyik csalót és követi a lakhelyére.

Úgy tud moralizálni az önbíráskodás kérdésén is, hogy nem lesz tőle lassabb vagy szájbarágós. Kifejezetten tetszett, amikor az öregek terápiaként lőnek, meg elképzelik, mit tennének, ha elkapnák az őket becsapókat. Majd tényleg ott a bandavezér, számon lehet kérni. De mit tehetnek meg? Összecsapnak a nézetek, és igazat lehetne adni mindenkinek. A civileknek nem dolga, hogy bíróságot és hóhért játszanak. Viszont, abban is ott az igazság, hogy 1 vagy 2 évre leültetik, ha le tudják a férfit, aztán szabadul és folytat mindent tovább. Hol ott akkor az igazság? A film eldönti a kérdést, azt meg a néző eldönti, egyetért vagy sem.

Amit nem tudtam eldönteni: Rudi mennyire is szerencsétlen? Ahogy feltalálja magát, és megteszi, amit a rendőrség nem tudott (vagy nem akart), talpraesettnek tűnik. Ahogy azonban viselkedik mellette, amilyen a beszéde és a tartása, az egész összkép, olyan esetlen és lábtörlő. A munkahelyén is az utolsó, mindenki bábjának tűnik. Zsuzsi, a cégnél az egyik telefonos munkatárs sokkal karakánabb. Ő mondja egyszer a fiatalemberről, hogy mennyire gyenge karakter – abban van félrevezetés is a rendőrség számára, de érzek benne igazságot is. Blahó Gergely vagy nagyon elkapta Rudi esetlenségét, vagy nem tetszett, ahogy megformálta az alakját.

Nem egy látványfilm, de két dolog kárpótol: ahogy összeáll a történet és Rudi a csalók nyomára akad, majd összerak egy csapdát is némi segítséggel. A másik, hogy elég jó a stáblista. Főleg az időseket játszó színészek között akadnak nagy nevek – bár, a célközönséget könnyen lehet, hogy nem Voith Ági, Hámori Ildikó, Jordán Tamás vagy éppen Tordai Teri miatt ül le a film elé.

Kellemes meglepetés volt összességében. Kifejezetten szerettem benne, hogy nem szálltak el és forgattak egy hihetetlen bosszú történetet, nagyon sok eleme éppen annyi és olyan, hogy akár meg is történhetett volna így.

Még emlékszem, milyen boldog voltam, amikor az új Kacsamesék egyik részében feltűnt a Csipet Csapat is. Szépen animálva, helyesen, egy kaland kezdetén. Aztán nem lett belőle sorozat. Most viszont itt van ez a film, és kb. úgy érzem magam, mintha beletapostak volna a gyerekkoromba.

Az még csak hagyján, hogy félig élőszereplős, félig animált. Egy olyasmi világot mutatnak nekünk, mint a Roger nyúl a pácban esetében, ahol a mesefigurák éppen úgy részei a való világnak, mint a hús-vér emberek. Még az is hagyján, hogy itt Chip és Dale egykori jó barátok, akik együtt mentek szerencsét próbálni Los Angelesbe, és Dale önző döntései miatt ért véget a sikersorozatuk, a Csipet Csapat, és most évekkel később kénytelenek megint összedolgozni, hogy Lipit megmentsék. (Sose próbáltam leírni a nevét… Angolul Jack, az jobban menne.)

De – a történet és a figurák tele vannak olyan elemmel, ami miatt ez az egész paródia is lehetne. Vajon az akart lenni, a Disney a saját paródiáját forgatja? A történetben van egy banda, akik régi klasszikusok béna folytatásait hamisítják. Hát ez a film is olyan, mintha az ő műhelyükből került volna ki. Mindenkibe rúgnak egyet, akibe lehetett. Pedig nem, ez csak komédia – nem paródia. A kritikák, a szinkronhangok, az egész egy komoly műsornak tűnteti fel, és zavar is, hogy csak én érzem elárulva magam.

Már ott felvontam a szemöldököm, hogy Dale mesehős plasztikának vetette alá magát, és 3D átalakítást végeztetett magán. Pont olyan lett, mint amilyenek az ilyen mesehősök lenni szoktak: ronda. Chip maradt rajzolt és milliószor jobban is nézett ki úgy.

Aztán, Disney hősök utóélete. Fognak egy tucat szereplőt, és látjuk, miképpen nyomorog most. Sonic, aki köznevetség az emberi fogaival. Az új Batman film, amiben Batman ET ellen küzd. Ahogy a Polar Expresszen szörnyülködnek többen is. Cuki Péter, aki egykor Pán Péter volt. Most meg bandavezér, pocakkal és borostával, de még mindig a régi zöld ruhájában. De még Paul Rudd is bevállalta, hogy meséljen arról, hogy a Hangya helyett (Ant-Man) eredetileg Bogaras Srác lett volna, azzal a tehetséggel, hogy az idős nénik szeretik (Aunt-Man).

Miért jó az a Disney-nak, ha ilyen szinten alázza magát? Én annyira paródiának és gyakran sértőnek éreztem, ami belekerült. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ez nevetősen vicces is lehet. Mégis, hogyan? Azt meg hagyjuk, hogy Sziporka és Zümi házasok és családot alapítottak. Ahogy kinéznek a légy – egér vegyes gyerekei…

A nyomozás, a két egykori barát újra egymásra találása is unalmasra sikerült. Azzal próbáltak egy kis csavart belevinni, hogy a rendőrök között van egy áruló, de az is inkább idegesített. Pláne, hogy a legegyszerűbb indokot adták neki, amiről még monológot is kapott: szeretem a pénzt.

Egy poén volt, amin azért mosolyogtam és volt egy ’jé, tényleg’ pillanatom. Amikor a mókusok el akarnak tűnni a tömegben egy mesehős fesztivál félén, és Dale szól Chipnek, hogy csak kapjon fel valamit a mellettük levő ruhákból. Éppen egy Indiana Jones stand mellett álltak, és Chip az Indy-féle kalapban és dzsekiben kiköpött önmaga a Csipet Csapatból. Eltűnés helyett mindenki rájuk ismer.

El nem tudom képzelni, annak, aki most találkozik először az amerikai mókusokkal meg sok más Disney mesehőssel is, milyen kép jön le ebből. Nem olyasmi, amit a Disney helyében magamhoz akarnék társítani.