A film végére megkeseredett a szájízem. Tud idegesíteni, amikor nem kerül a helyére az igazság ingája legalább a filmekben.

Mert, hogy egyből torokra ugorjak, ez a film egyfajta családon belüli erőszakról szól. Még akkor is, ha van benne szeretet is, és egy ponton még azt is hittem, hogy komédiát nézek. Csak éppen minél többet láttam, minél több következménnyel szembesültem, annál erősebb lett a dráma és az ártatlanok szenvedése.

Ha Emile családjában nézem, az apja tele van mesékkel, amelyeket igaznak is gondol. Aki kicsit is kibillentené a valóságérzetéből, azzal leszámol. Hősnek meséli magát, aki nagy terveket sző, hogy Franciaország sorsa megfelelő kezekbe kerüljön. A fiát vonja be a történetbe, és használja a terveibe. Pl. politikusoknak halálos fenyegető leveleket ír, de a gyereknek kell kiszállítani a levelet. Ha a szülei annyit mondanak a fiúnak, hogy apa gyerekként nem volt egy angyal, és kezelje kritikával, amit mesél? Megszakít minden kapcsolatot, mintha a két öreg már nem is élne. Ha Emile nem csinálja pontosan, amit mond neki? Elveri. De még a feleségével is kegyetlen: az egyik percben megértő és szerető férj, humoros és kedves, a másikban kizárja a nőt éjszakára a lakásból, és azzal fenyegeti a gyereket, ha beengedi az anyját, megöli. Amikor az ügyei miatt a rendőrség előveszi a kisfiút, simán hagyja, hogy mindenért a gyereket okolják, még rá is tesz egy lapáttal és maga is fenyegeti a fiút olyanokért, amiket ő parancsolt meg neki. Ez lesz a végső pont, amikor Emile szeméről lehull a hályog és legalább az ő történetében megvan a visszabillenés: az apja már nem a hőse, hanem egy munkanélküli rögeszmés hazug bolond. Ettől még szereti, de már nincsenek illúziói. A végén, évekkel később is ő lesz az, aki kimondja az apjáról a tényeket az orvosoknak, míg az anyja továbbra is úgy tesz, mintha semmit se látna, semmi gond nem lenne. Ezen a ponton azért megvan az igazságtétel, és Emile rendben lesz. (Az sem véletlen, hogy majd a saját fiát nem engedi a szülei közelébe.)

Viszont, Emile az apja ihletésére egy másik fiút is bevon a hadjáratukba. Luca algériai francia, és alapból nincs könnyű helyzetben, kiközösítik a szülőhelye miatt. Emile-t a mesék miatt, így a két fiú összebarátkozik. Emile annyira az apjának akar megfelelni, annyira segíteni akar neki, hogy egyre több feladatot ad maga helyett Lucának, és elképesztő, mire rá nem veszi. A végére bűntudata is lesz, mert mindenért Luca fizet meg. Csak azt tette, amit Emile kért tőle, az eredmény meg javítóintézet és még több megbélyegzés. Emilie hátat is fordít neki, noha nagyon is tudja, hogy ez az egész az ő bűne volt. És itt nincs meg a visszabillenés. Azt értem, hogy erre az apjában való csalódás rájön, és az teszi helyre Emile fejében a dolgokat. De Luca nem kap semmit, ő tönkrement. Ártatlanul. És még csak egy bocsánatkérés sem jut neki.

Pedig lehetne Andre drámáját is nézni, vagy magát a családét. De nem tudom igazán sajnálni őket, annyira kisiklik a családapa. Ő tipikusan olyan alak, akinek mindenki csak ad és segíteni próbál, de ő csak beleharap a felé nyújtott kézbe. Nem sajnáltam, dühített. És tudom, hogy rossz reakció, mert beteg és inkább az a bűn, hogy nem kapott segítséget. De akkor is, nem éppen morálisan helyes módon, akkor éreztem leginkább együtt a családdal, a gyerekkel, amikor betelt az a pohár és alaposan beolvasott az apjának. Szembesítette azzal, milyen ember és miket művel.

Történelmi jellege is van, de azért nem történelmi film. Igazság szerint mindegy, melyik politikus és rendszer ellen akad ki Andre, a lényeg az, hogy legyen egy vezető, akit megvethet és utálhat. A külcsínből az évtizedet nem lehet belőni, az látszik, hogy a XX. század második fele, de az évtizedet már nem tippelném meg.

Benoit Poelvoorde, akit különben már láttam másban is. Szerintem jól játszott, átjött Andre mindkét oldala. Talán inkább a gyerek a főszereplő benne, de Emile inkább cuki kell legyen, nem jó színész.

Több van benne egy komédiánál, van benne dráma is, de mégsem dramedy. Ez nem az, amit szívesen néz az ember és szeret, de érdekes volt.

A Netflix zászlóshajói közül az egyik, mely lassan a kikötőbe is befut. Az első évadot sokan imádtuk, és hamarosan a történet végére érünk. Eddig minden évadban volt valami, amit tudtam szeretni, ha azt az élményt, amit az első hozott, nem is tudták már reprodukálni.

A negyedik évad kezdése viszont a legnehezebb volt az eddigiek között. Ennek a sorozatnak eddig megvolt az a sajátossága, hogy az ember elkezdte nézni és csak haladt előre, egyszerűen darálni kellett és nem szünetet tartani a részek között. Itt viszont azzal szembesültem, hogy a történet túl lassan haladt, a szereplők halmozott nyomora komolyan taszított, és egyszerűen nem szerettem, ahol a figurák álltak. Akár El és a banda, akár Max depressziója, akár Nancy és Jonathan távolodása, valahogy rossz volt nézni. Tulajdonképpen az első részekben egy dolog volt, ami érdekelt: Hopper sorsa. Az a szovjet börtön kifejezetten durva ötlet volt, de jól megmagyarázta, hogy David Harbour miért változott annyit külsőre. Az első 3 részt tehát túl kellett élni, és nagyon nehezen ment ez. Annyira kedvemet szegte egy-egy rész, hogy végig se néztem egyet-egyet, csak kb. 20-30 perces részenként haladtam.

Aztán, jött a 4. rész. Ott kapott el az érzés, amit a sorozat hozni szokott. Arra megvoltak az alapok, és nagy léptekkel el is kezdtek építkezni rá. A szokottnál is jobban összefüggött minden, és a múltat is átértelmezték kissé a most kiderülő dolgok. Alapvetően úgy igyekeztek megcsinálni, hogy a végére meg lehessen lepődni, hogy a különféle történetek hogyan érnek össze. Még az sem zavart, hogy azért rá lehetett érezni egyes összekapcsoló elemekre. Pl. a kedves gondozó és Egyes közti kapcsolat már sokkal előbb sejthető, mint ahogy kiderül, mi is köti össze őket. Amikor megmutatja a nyakát és a vele történteket a lánynak, akkor meg már azt is össze lehet rakni, hogy Vecnának mi köze hozzá. Ha ehhez hozzátesszük, amit Nancy kirak Max rajzaiból, már össze lehet fűzni a szálakat. Persze egy jól összevágott jelenettel egy egységbe, lineárisan el is lesz mondva minden, de annak nagyját akkor már sejthetjük. Megvannak azok a tipikus elemek, elszólások, amelyek árulkodnak. Amikor Victor a családjáról beszélt, és ahogy a gyerekeiről beszélt. Ott már megszólalt a vészcsengő. Biztos is lettem benne, amikor azok a rajzok össze lettek illesztve egy képpé.

Kifejezetten szerettem, ahogy egyre több darabkát megkaptunk a történetből, és mi is összesakkozhattuk, hogy a külön csapatok kiderítette események miképpen állnak össze egy történetté. Nem krimi, de nyomozós hangulatú. Rejtély van, fordulat és tényleg összeköti a szereplőket és az eseményeket. Még a Kamcsatka és Hopper is ide tud kerülni kicsit, bár a nagy közösben az volt az egyetlen erőltetett szál. Még az orosz fogságba tenyésztett és tartott másvilági lény csak hagyján, de hogy miképpen kapcsolták Vecnához… Működött az a szál enélkül is, de értem, ha már mindent felfűztek, azt sem hagyhatták ki.

Még mindig megvan a történetnek az a bája, ahogy egy nekünk már retró korszakot megidéz. Ahogy korábban a szovjet veszély került képbe, most a boszorkányüldözések és a sátánista szekták miatti félelem került előtérbe. Jól elkapták, ahogy egy tévképzet elharapózik és megvadítja az embereket. Ahogy a bűnbakképzés gyakorlatban működik – amikor közel sem az igazság a lényeg, hanem hogy valakit hibáztatni lehessen.

A komor téma, a horror elemek és a tragédiák mellett ez még vicces sorozat is lett. A szovjet részeket mindig kifejezetten vártam, az oroszokon nagyon jókat tudtam vigyorogni. Katinkán is nagyot mosolyogtam, de Hopper és a börtönőr szövetségesének is voltak nagy pillanatai. De különben is, volt abban valami nem kicsit menő, ahogy Hopper börtöntúlélővé gyúrta magát, és igyekezett hazajutni.

De nagyon sok mindent ki lehetne emelni. Ez a sorozat nagyon sok szereplővel tud érdemben foglalkozni, és nem csak a leginkább fő szereplőkkel. Traumák, nagy pillanatok váltják egymást, és szinte mindenkinek sikerült is egy hősies nagyjelenetet összehozni. Jonathan az egyik kivétel, ő most szinte felesleges ember volt, míg Steve előtérbe került. De, ha valami negatívat keresek, a szerelmi kesergések nélkül jobban meglettem volna. Nekem nem hiányzott a Nancy köré kezdett háromszög Steve és Jonathan csúcsokkal.

Ha kedvenceket akarok kiemelni, akkor nagyon bírtam Henry történetét, Hopper börtönkalandjait és alkalmi szövetségeseit, de nagy jelenetlopó volt Noah Schnapp is, a legjobb beszédek jelentős részét ő kapta. Mondjuk, nem bírták megállni, hogy mivel a színész coming outolt, Will alakját is elvitték ebbe az irányba. Még csak a sorok között, de amilyen beszédet lenyomott Mike-nak, amikor azon kesergett, hogy ő Elhez képest mennyire semmi, szinte azt vártam, hogy azzal fejezi be, hogy én is így szeretlek.

Minden visszatérő szereplő itt van, Maya Hawke most is remek, és a srácok is már kész felnőttek. Ezért jó is volt az időugrás, már egyszerűen nem lehet velük kiskamaszokat játszatni. De meg tudták írni úgy a sztorit, hogy idősebb kamaszokkal is működik és jó lett.

A zenét, a külcsínt is nagyon lehet dicsérni. Látványos, és megvan a badass jelenetei. Eddy és a gitár. A fegyencek a szörny ellen. De, amit külön is kiemelek, hogy a maszkmesterek mennyire profik voltak. Vecna maszkja valami zseniális, és nem CGI. Az is, ahogy majd a történet során látjuk, hogy nyerte el ezt az alakot, és milyen lépései voltak, a végeredmény is. Pedig én 10 esetből 9-szer a digitálisra szavazok a maszk helyett, de ez az a bizonyos egy eset, amikor a maszk tökéletes és profi.

Amennyire nehezen álltam neki az évadnak, annyira rápörögtem a negyedik résztől. Várom is a záróévadot, pofásan felvezették.

Ez meg mi volt? A Billions (s07e02) nagyon másfelé ment, mint amit előzetesen vártam. Pedig az elején igencsak bólogattam, futották a kötelező köröket. A látogatók sorra járulnak Axe elé, és elmesélik neki, hogy vannak, és miért kellene visszajönnie, hogy megakadályozza Prince politikai terveit. Annyira a kötelező köröket futották, hogy inkább volt elköszönő, mint visszatérő hangulata az egésznek. Az egyetlen, amit tudtam díjazni, hogy Wendy meg sem próbálkozott a kapcsolatuk felmelegítésével, megállapították, hogy ők már nem jönnek össze. Hála égnek. De aztán jött a pofon, amit annyira Billions stílusban vezettek le, hogy még rosszul is esett. Wendy utólag belemagyarázta, hogy igazából miért jöttek, és milyen tanulsággal mennek haza. Na, bumm, két fél rész a nagy semmiért. Közben Prince kampánymenedzsert igyekezett találni, és rendezték a soraikat a nejével. Ez jelent egy új fix szereplőt, egyelőre okos manipulátornak tűnik, majd meglátjuk. Chuck is sütögeti a pecsenyéjét, bár most kevésbé volt trükkös, mint amit várnék tőle. de legalább visszakerült a start mezőre, hogy megint zaklathassa Prince-et. Nem is értem, miért nem őt és Bobby-t igyekeztek befűzni a többiek. Chuck nagyobbat koppant, és nagyobb a bosszúvágya is. Szóval, megint csak azt írom, elindultak, majd haladunk. Még nem látni, merre is.

A heti Only Murders in the Building (s03e04) Steve Martin jutalomjátékként is nézhető volt. Charles küzd a zenés szereppel, lámpalázas és megismerheti a fehér szobát. Jó ötlet, vizuálisan is megvalósították és az kifejezetten humoros volt, amikor kijött a szobából, és szembesült azzal, mit művelt. Ahogy nyomorult babákat mindig átrendezte, fellógatta, kész. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy már megint neki kezdik leépíteni a magánéletét. Nem volt már olyan, hogy az ő nője a gyilkos? Ok, túl korán van még a megoldáshoz, így feltételezem, hogy a gyanú téves, de akkor is. Én bizony gonosz vagyok és Streep felé gyanakodnék, de majd meglátjuk. Szeretem a sorozat arányait, ami ebben a részben is jól látszott. Van kis nyomozás, van komédia, és erős a szereposztás. Akkor is, ha a sztár beugróik nincsenek benne minden részben. Ezt nem kell a nevekkel eladni, az alapstáb és a történet is megoldja. De persze, érthető, sikeresek és van rá pénz, miért ne erősítenének be. Jópofán csetlenek és botlanak, még mindig pörögnek és viccesek a párbeszédek. Jelen pillanatban ez a heti mosolygós sorozatom, kifejezettem várom a részeit.

Még mindig nem jönnek a következmények a Justified: City Primeval (s01e07) ezen epizódjában. Talán csak annyiban, hogy már Clement barátnője is menekülőre fogná, annyira veszélyesnek érzi a férfi mellett maradni. Koppant is egy nagyot, amikor azt hitte, a megnyomorított albán majd visszafogadja. Erről jut eszembe, hol maradnak már az albánok? Lesz valami bődületesen nagy csavar, ki védi ezt a szerencsétlent, vagy mi van? Már megint Raylan – Clement farkasszemezés volt, és megint nem lett belőle semmi. Sajnos, megint volt alsógatyás jelenet és megint ugyanaz a darab. Azt hinné az ember, aki tízezreket lop, legalább vesz pár gatyát. Hát nem. A sorozatnak van hangulata, érdekel is, hova jutunk a végére, de ebbe már teljesen bele vagyok fáradva. Ami örömöm van, az káröröm. Caroline nagyot koppant, hogy mi történt a pótapjával. Vajon felötlik benne, hogy neki is nem kis szerepe van abban, hogy ide jutottak? Túl lassan haladunk a végjátékhoz, és még mindig tartom, hogy Raylan mellékszereplő lett a saját sorozatában.

A The Afterparty (s02e08) talán az évad eddigi leggyengébb részét hozta. Eleve a lányok apja a legbénább szereplő az egészben, a színészt sem bírom, aki játssza. Erre övé az a zsáner, amit utálok is. Házikamerás felvételek. Horrorban sem díjazom, itt meg különösen nem tetszett. Ez most valahogy nagyon nem állt össze. A viszony nyilvánossá tétele, Aniq szerencsétlenkedése – ha belegondolok, egy rész volt, amin vigyorogtam. Amikor Aniq a nyomozó és a piromán románcára utalgatott, Zoe meg nem értette, miről beszél. Különben alig haladtunk, és megint rámutattak a következő szereplőre, aki gyanús lett. Ilyen szempontból tipikus, és ez várható végig. Remélem, kitalálnak valami nagyobb csavart a végére, mert az nagyon kényelmes lenne, ha az lenne, akit a végére hagynak. Már szinte azért drukkolok, legyen az egész Edgar trükkje. Mint a Tíz kicsi négerben, nem is halott, csak elhitette. Különben még mindig sok a nyitott kérdés, majd meglátjuk.

A My Happy Marriage (s01e08) folytatja tovább az új veszedelem vázolását. Ahogy Miyo ereje kezd feléledni – amit a vőlegénye már egyre inkább sejt -, közeledik az újabb ellenség. Fura, itt úgy volt előadva, mintha valamiképpen megmenteni akarná, nem ártani neki. Míg a 7. részben határozottan úgy tűnt, hogy végezni akarnak vele. Akkor most mi is az igazság? Közben meg egy démon is elszabadult, az egység oda vonult ki. Bár lenne egy tippem, hogy azért kellett ez a rész, hogy új szereplőként feltűnhessen a trónörökös. Neki is ereje van – látomásokat kap a jövőről. Szimpatikusnak is tűnik, bár elég furának rajzolták. Ha csak a vonásait nézem, nem is lehetne eldönteni, hogy herceg vagy hercegnő. Annyira lassan haladt csak a cselekmény, hogy szívesen pörgettem volna előre. Az valahogy nem köt le, hogy Miyo tovább veszi a hölgy leckéket. Még az is jobban érdekelne, a húga miképpen boldogul szolgaként. Majd alakul, remélem.

Elég kattant volt a Harley Quinn (s04e07) mostani része is. Harley kezd félni, hogy megőrült, Ivy viszont nem ért rá csevegni, így egy időgömbben előre mentek az időben. Találkoztak aztán leszármazottakkal és felnőtt Robinnal, aki aztán elég lehangoló jelenség lett. De a logikát különben sem kellene keresnem – mert arra aztán nem találok választ, hogyan lehetne a két nőnek biológiai lánya. Az egész egy kattant kaland, és inkább az benne a lényeg, hogy innen megkapják a vészjelzést, hogy a saját jelenükben sürgősen össze kell kapniuk magukat, mert Lex éppen akkor kibontakozó terve elhozza a világvégét. Vagyis, most megint jön egy nagyobb téma, ami majd összehúzhatja a részeket. Mert minden, amit eddig szerencsétlenkedtek, azért történhetett, hogy Lex ezt szépen összehozza a háttérben. Vagy majd elmagyarázzák legközelebb. Sok rész már nincs vissza, szóval nem árt összefogni az évadot.

Végül, a Foundation (s02e07) is egyre inkább alapozza a kirobbanó csatákat és összecsapásokat. Minden szintéren robbanásközeli az állapot, és már élezik a fegyvereket. Gyakran akkor is, ha ők maguk nem is értik, hogy pontosan milyen szerepet játszanak a tervekben. Nem is tudnám eldönteni, melyik helyszín érdekel jelen pillanatban a legjobban. Hajlamos lennék a Cleon oldalán történteket választani, roppantul érdekel, a menyasszony milyen végjátékot tervez. Mert valahogy nem hiszem, hogy tényleg csak annyi lenne a lázadása, hogy Nap helyett a fiatalabb klónnak szülne gyereket. Ahogy azt sem hiszem, hogy a fiatalabbat tudná szeretni, ha tény is, hogy Hajnal Cleon hagyományosan kedvesebb és emberibb, mint Nap vagy Alkony Cleon. Van új faj, látványos is, és most talán minden szereplő lépett is a nagy sakktáblán. Azok is, akiket régebben mutattak. Van is egy olyan érzésem, hogy fájni fog s közeledő évadzárás, mert éppen kirobban majd több szálon is valami, aztán el is köszönünk. De hamarosan ez is kiderül.

A démonok, megszállás és hasonlók népszerű horror téma, így nagyjából sejtettem, mit várhatok ebben a filmben. Így aztán meg is lepődtem – nem is annyira a cselekményen, hanem a film megjelenítésén, hangulatán.

Ok, nem kerülgetem a zavarosságán és a művészfilmes beütésein. Igazából nincs bonyolult története, de olyan össze-vissza rakták össze, hogy gyakran nem is érteni, mi történik. A film egyik kedvenc módszere, hogy a lineárisan haladó cselekményt megtöri, és látunk egy múltbéli jelenetet. Néha lehet tudni, hol történt és mikor, máskor nem annyira. Hogy még zavarosabb legyen, mindezt gyógyszerekkel és látomásokkal kísérik, hogy ne lehessen eldönteni sem, mi igaz vagy sem.

Elvben a végén van csavar is, de túl katyvasz a film, hogy igazán üljön. Meg, menet közben elveszett az értelem is. A ki kicsoda és mit csinál, mi okból kérdésekre nincs jó válasz. Mintha odacsaptak volna valami zárást elénk, aztán kezdjünk vele, amit akarunk. Talán az is volt a filmmel a legnagyobb bajom, hogy nem ad egy okot. Mi a cél?

Nagyon el is távolodik a kezdetektől. Ott egy hipnózisra szakosodott doktornő válságát látjuk – az egyik alanya rögtön a terápia után öngyilkos lett -, és új élet kezdését egy eldugott közösségben. Lesz problémás betege, aki olyan tüneteket produkál, hogy még paphoz is elmegy nyomozni a nő. Közben a lakása is fura tüneteket produkál – hol van áram, hol nincs. El van indítva úgy, ahogy egy démonos megszállós thrillernek kell, csak aztán egyre széjjelebb tart, egyre furcsább az egész.

Látványelem nincs bent, nem is hiányzott különben. Itt a fények, a zene, ami a hangulatot kelti. Félelmetesnek egy ponton se mondanám, és nem is törekednek a démon megjelenésével jump scream jeleneteket betenni, vagy bármi hasonló. A nő és a betege pszichéjében lezajló eseményeknek kellene a horrort hozni, de nekem ahhoz több értelem kellene. Így csak fogtam a fejem, és nem értettem, hogy mi is van.

A szereplők nem fogtak meg, de ezt leginkább annak tudom be, hogy nem derült ki számomra, ki mire játszik. Theo az egyetlen kivétel, ő nyomorult csak békét akart a rossz álmoktól messze. De a többiek? Még arra is lenne egy tippem, hogy se Louise, se Mastemah nem tudta, hogy mi is a célja. Vagy, ha igen, akkor a filmből nagyon nem úgy jött le.

A szereposztás semmilyen – a fura az benne, hogy Louise szerepét egy fiatal, csinos színésznő kapta, és ettől még szinte eye candy faktornak is tűnt, aminek ebben a filmben nem sok értelme volt. Nincs olyan ifjúsági vagy new adult elem benne, hogy a színész külcsínének kellene eladnia.

Nem is igen tudok mit írni még róla, számomra túl zavaros volt.

A cél nem is nagyon titkoltan az volt, hogy a The Blacklist női verziója készüljön el. Ebben is van ambiciózus ügynöknő egy kétes, de tehetséges férjjel, meg egy bűnvezér, aki nagyon sokat tud és lényegesen okosabb, mint bárki. Aki segíteni akar, természetesen nem öncél nélkül, más rosszak kiiktatásában is.

Mivel a sorozat el lett kaszálva, nem kell részletezni, mennyire vált be a terv. A másik sorozat még fut, azt hiszem az utolsó évaddal, ez a széria viszont a 2. évados berendelést sem kapta meg, hiába van minden téren nyitott vége az évadnak. Ezzel máris kitettem a figyelmeztetést: az ne kezdjen bele, aki nem bírja, ha nem oldódnak meg a dolgok. Mert itt nagyon nem fognak. Mintha direkt minden történetszálon függő véget akartak volna, azt is írtak.

Maga az alaptörténet nem rossz: Elena Federova már most legendás bűnvezérnek számít, aki amerikai kézre kerül. Az emberei azonban nagyszabású akcióba kezdenek, és a kormány Elenát használná a krízis megoldására. Val Turner FBI ügynök kellene, hogy megtörje és kibogózza a történeteiből és utalásaiból az igazságot. Csak éppen senki nincs felkészülve arra, hogy Federova mennyire összetett játékot játszik. Mennyire kisakkozott mindent, és mennyire a tervei szerint haladnak az események.

Kicsit olyan érzésem is volt, mintha Federova egy Michael Scoofield lenne, csak nőben és ravaszabban. Elena tényleg mindent előre tervez, és még a vésztervének is van pótverziója, hogy mindent irányítani tudjon. Az egyik baja is a sorozatnak, hogy túl szép, hogy igaz legyen, mindent ennyire előre látni. A Prison Break már csak azért is jobb volt, mert ott tényleg feszültséget okozott, ha Michael valami új helyzettel kellett, hogy megbirkózzon. Elena viszont mindenre készült, ami egyszerűen nagyon mese. Főleg, ha a sorozat záró részét nézzük, ahol meg őt lepik meg nagyon. Mégis, hogyan? Azt nem is értettem, honnan tudták pontosan, hol kell lecsapni rájuk. Annyi mindent tudott előre, pont ezt nem? Pedig az tűnik a nagyon is előre láthatónak, ha lenyúlsz egy kocsinyi aranyat, az eredeti tolvaj majd vissza akarja venni.

A sorozat azzal játszik folyamatosan, hogy Elena és Val is játszanak egymással. Két okos nő, akik igyekeznek a másik fölé kerekedni, miközben férfiak szerencsétlenkednek köröttük. Az meg plusz poén, hogy mindkettejük férje börtönben ül, ugyanott, és együtt terveznek egy szökést. Ami különben visszavisz Elena tervéhez, folyamatosan egy második történetszálat ad az eseményekhez. Mi történik a börtönben?

Igyekeztek stílust is belevinni. Itt aztán nem vállalták be, hogy ugyanabban a ruhában nyomja végig a főszereplő az évadot. Elena még a börtönben is kiköveteli magának a ruhatárát, és inkább néz ki estélyre menő dámának, mint fogolynak. Val konzervatívabb stílust képvisel, de a készítők ezt megoldották úgy, hogy Bathé többféle frizurát kapott.

Van benne látványelem és csavar, és az sem rossz, ahogy az évad folyamán egy másik történet is kibomlik. Hogy miért kezdett Elena és Sergey ebbe a játszmába, milyen bosszú és jövőkép teszi szükségessé mindezt.

A húzónév Morena Baccarin lett volna, de azért ilyen-olyan sorozatból más ismerőst is lehet benne találni. Különben inkább akciósorozat és összeesküvés-elmélet, nem éppen a színészek adják el.

Nekem a vége rontotta el – addig elszórakoztatott, de ennyire nyitva hagyni folytatás nélkül igencsak illúzióromboló. Pláne, hogy van, akiről azt sem tud, él vagy hal.

Kezdhetném azzal, hogy megint épületes címet sikerült a keresztségben adni a filmnek. About my Father. Apámról. Kaptuk helyette ezt. A Steve Martin-féle Örömapára akarnak utalni? Jó, van, amit bele tudnék magyarázni. Mindkettőben van egy apa, aki nem örül, hogy házasodik a gyereke. De ennyi.

Mindegy is. A történet különben De Nirónak nagyon kézre áll. Mintha csak az Apádra ütök egy könnyedebb verziója lenne. Salvo nem volt ügynök, hanem jelenleg is aktív fodrász. Nem is a leendő vejét félemlíti meg, hanem a fiára van hasonló hatással. Nyomorult még azt sem meri felvállalni, hogy tud és szeret teniszezni, mert az apja szerint az ilyen sportok semmire sem valók. A történetet meg össze lehet foglalni annyival, hogy a nagyon más körülményű és felfogású családok gyerekei egymásba szeretnek, házasodni akarnak és Hálaadáskor összeeresztik a családjukat.

Annak mindenképpen tudok örülni, hogy legalább ízléssel komédiáztak. A legnyersebb poén, amikor egy vízi sport közben Sebastian nadrágja lecsúszik, és felkenődik az ablakra, ami mögött a családtagok állnak. De a nézőknek azt is csak hátulról mutatják – egy fenék még nem kap olyan besorolást, mintha azt a sokat kinevetett ’vízi tököt’ mutatták volna premier plánban. Különben megmaradnak olyan eseteknél, mint amikor Tigger (anyósjelölt) kiborul, amikor meglátja, Salvo milyen frizurát vágott neki a tévés fellépésére. Vagy nyomorult házi páva. Háladásnap, nincs semmi a hűtőben – össze lehet adni. Még szerencse, hogy itt is csak a végeredménnyel szembesít a film, és nem a folyamattal, amíg elkészült az étel. Vagy Ellie fiatalabb öccse, akit mindenki különcnek tart, és a napja nagyját azzal tölti, hogy üvegzenél és meditál.

Nincs rossz hangulata különben, és igyekeztek egy Disney felhangot is rátenni. Nem a poénok vannak kiemelve, bár a stáb egy jó része kifejezetten komikus. Maniscalco, vagy az öccsöket játszó színészek. Hanem, az a hangsúly, hogy Salvo a legjobbat akarja a gyerekének. Ugyanakkor fél attól, hogy egyedül marad. Pontosan látja, hogy Ellie családja mit tud nyújtani, míg neki nincs anyagi háttere. A másik oldalról meg Ellie szülei szeretnék közelebb tudni magukhoz a gyereküket, és segítik, akár titokban is, ahogy csak tudják. Mindkettőből akad majd kisebb konfliktus, de mivel komédia, lehet sejteni, hogy át fogják majd látni, mit és miért tesznek a szülők, így össze tudnak borulni, és megélni azt, hogy ha néha nem is úgy sül el, a szándék mindig jó. Szeretik egymást. A család mindenek előtt.

Ami talán fura a kivitelezésben, hogy mennyire korosztályon túliak a színészek. Maniscalco 50 pluszos, Bibb is közel 50. (Azért legalább jár a pont, hogy nem egy harmincas csinibaba lett szerződtetve eljátszani a szerelmes gazdag lányt.) És ők a film fiatal párja. Talán még úgy is utalnak rájuk rendszeresen, hogy a fiatalok. Hát, azért nehezen tudom elképzelni, hogy most állnának neki családot alapítani vagy valami. Nem inkább harmincasoknak való szerep lett volna ez? Vagy lemaradtam, és az 50 az új 30? Vagy azért lett így, mert akkor De Niro nagypapa kellett volna, hogy legyen? Nem mintha nem működött volna úgy is a történet, hogy ő nevelte az unokáját, mert pl. a szülei meghaltak egy balesetben. Mindegy, nem lényeg.

Látványelemnek legfeljebb a helyszín jut. Ellie családja gazdag, és olyan helyen is élnek. Olyan klubba is járnak. Sok helyet különben nem kellett berendezni, a történet jelentős része a családi házban és birtokon játszódik. Komédia, elég is ennyi.

A színészeket már említettem. Jól is játszanak, csak olyan érzésem volt, mintha mindenkit le kellene cserélni egy 20 évvel fiatalabb színészre. Vagy, csak a fiatalokat, és a szülők lettek volna nagyszülők. Nagyon érezni, hogy komikusok adják a stáb nagyját, és húzónévnek jött Robert De Niro, egy olyan szerepkörrel, amihez nagyon hasonlót már nem egyszer vitt sikerre.

Egyszer simán elnéztem, helyenként mosolyogtam is rajta. Könnyed komédiának jól működik, és már azt is tudom értékelni, hogy nem egy altesti poénokkal feldobott, igénytelenebb komédia volt.

Blumhouse-film, már el is könyveltem magamban, hogy horrort fogok nézni. Hivatalosan úgy is van besorolva, de thrillernek inkább érzem. Van misztikus elem, de olyan, amiért horror lenne, már sokkal kevesebb akad benne.

Talán az dönti el, hogy melyik elemet érezzük a súlyosabbnak benne. Ahogy Isaac igazságot oszt és hozza a misztikus vonalat – igazából nincs megmagyarázva ki ő, egyszer tesz egy utalást a Sátán fiára, de azért az Antikrisztusnak nem gondolnám. Vagy pedig, hogy Jessica és John milyen játszmában vannak egymással. Hiszen a házaspár kapcsolata megromlott, és mindkettejüknek megvannak az eszközei, hogy elérjék a másiknál, amit akarnak. Csak éppen elsőre nem az igazat fogjuk látni, a film egyik csavarja, hogy az egyik fél mit is forgat igazán a fejében a párjával szemben. Az pedig egyértelműen thriller vonal, csak balszerencséjére éppen egy olyan alakot talált meg hozzá, aki a természetfeletti igazságszolgáltatásban érintett. Sötét eszközökkel.

A címben a ház van kiemelve: a látott épület monumentális és ránézésre akár hozhatná is a gótikus horror hangulatot is. Ezt viszont nem éreztem úgy, hogy megvalósították volna. Nincs nagy szerepe a háznak, ha csak annyi nem, hogy jó messze van mindentől és mindenkitől. Plusz, van egy szoba, aminek nem nyílik az ajtaja, és a látottakat minősítve, nem is örült az, akinek kinyílt és be kellett oda mennie. Nem lett gótikus horror, a ház nem kapott plusz színeket és történeteket. Bár azért értem, miért inkább ezt tették a címbe és nem Isaac személyazonosságával játszottak.

A konfliktus adott, mindkettő. A házaspár között van egy ellentét, és Isaac igazságosztása is ütközik a páros jellemével. A végén a rendőr fogalmazza meg jól, ahogy Isaac-et egy pókhoz hasonlítja, aki csapdába csalja és végez a sötét elemekkel. A feloldást ugyanaz hozza majd el – ami a házban történik a film végére. Ugyanaz képes mindkét helyzetet megoldani.

A szereplők már kissé bonyolultabbak, mint a köztük feszülő viszonyok. Van, akire egyértelműen rá lehet mondani, hogy ő a történet gonosza. Viszont, több a megosztó alak. Minek számít az, aki csak megtorolja a bűnöket? Fura, de nem is a sötét árnyalatok zavartak. Azzal nem tudtam mit kezdeni, ami Anna körül volt. Engem kifejezetten idegesített az a lány, miközben meg ő kapott valamiféle jóság glóriát, amiért a fél szereplőgárda odáig volt.

A szereposztással hasonló gondom volt. Pontosabban, Angela Sarafyan nagyon nem hihető, mint egy ekkora lány anyja. Merengtem is, hogy második feleség, vagy örökbe fogadtak? De nem. A történet szerint Anna Jessica biológiai anyja. Pár évvel fiatalabb gyerek kellett volna – mert Lia McHugh különben sem lett volna nagy veszteség. Nem ártatlannak és jónak tűnik, csak értetlennek és szerencsétlennek.

Volt benne ötlet is, de végig valami hiányzott. Nem lett eléggé horror, de eléggé thriller sem. Az ugyan ül, amikor John felfedi a lapjait, és kiderül, mi is történne itt szerinte ténylegesen, de különben valami hitelesség, húzás hibádzott. Több látványelemet is elbírt volna – tulajdonképpen egy égő szemű kutya az egyetlen látványeleme, és azt sem láthatjuk sokáig, majd csak hangokat hallunk. És ez nem olyan eset, amikor a sejtetés ijesztőbb a látványnál.

Láttam már rosszabbat, de az is igaz, hogy jobbakat is. Nekem valami hiányzott belőle. Valami, amitől emlékezetes lett volna.

Egy kisfiú legjobb barátja a játéka. Amikor a játék elveszik, más játékokkal összefogva igyekszik hazajutni. És nem a Toy Story, amit mesélek. Hanem a Netflix mini sorozata, ami összevágva akár film is lehetett volna. Ami, tényleg nagyon a Toy Story alapját nyúlja…

A különbségek között van, hogy itt egy plüssnyúl szeretne hazajutni. Ollie nyuszi. Más az időkezelés is, de ezt egyelőre még nem raktam össze. Hol telt el az idő? Mert a film olyan, mintha pár nap története lenne. Ehhez képest a végére igencsak meglepődtem, hogy mindkét kiemelt játék, Zozo és Ollie történetében is mennyire nem érződött az eltelő idő. Ok, Zozo esetében legalább komoly utalás volt rá, de a nyúléban nem. Van egy nagy szakadék ott, hogy kint marad az udvaron és magához tér az adományboltban.

Ami szintén Toy Story ötlet, hogy a játékok élnek és beszélnek, ha nem látjuk őket. Zozo története pont azt hozza, Ollie esetében kicsit többet megengedtek a játékoknak. Ugyanis, amíg a gyerek van a játékkal, ők beszélgetnek, játszanak, és élhet a játék. És van még egy, ami felidézte bennem a Pixar mesét. Hogy van gonosz játék is. A Toy Story 3. mackója köszön vissza, csak itt nem plüssben. És azért annyira erős kép sincs, mint amikor mentek a játékok a kazánba a holokausztot idézően, de hát az egyik azért Pixar kasszasiker, míg a másik Disney utánérzet.

Jó ötlet volt, és nagyon szépen kivitelezték is az előszereplő és animáció együttesét. Jól mutattak együtt, nem volt olyan idegen érzete az embernek, mint egy Garfield, Hupikék Törpikék vagy éppen Alvin filmje kapcsán. Észrevenni, hogy az emberi és a játékok világát azért próbálták szeparálni, de amikor kellett, jól működtek együtt. A boltban a kutyával, vagy amikor Billy és Ollie együtt játszottak. Pedig még csak be sem zárták őket egy helyszínre, mert a játékok bejárnak egy hosszabb utat, ahogy Billy és az otthona – iskolája – kórház – erdő között mozog.

Két filmet adtak el közben, hiszen nem csak Ollie hazaútját látjuk. Az alapfilm az, de közben küzd az emlékeiért. Ugyanis sok minden kiesett neki, és apránként jut eszébe, mi történt vele, hogyan veszett el. Ami meg egy másféle film: családi dráma. Billy családjában nagyon komoly tragédia történik, és sem a kisfiú, sem az apja nem tudják könnyen kezelni. Így a film szól a gyászról is, és arról, hogy miképpen próbálhatnak a túlélők egymásba kapaszkodni. Anélkül elvesznének.

Van benne érzelmi töltet, és nem egyszer kifejezetten érezni, hogy a nézőket meg akarják siratni. Akár Ollie történetében, akár Billy-ében, bőven akad olyasmi, ami megindítja a könnyeket.

A Netflix a szereposztást a szokott módon intézte. Ha nem is világsztárokkal van tele, de fel lehet ismerni a szereplőket vagy a hangjukat. Jake Johnson lett az Apa, Gina Rodriguez az Anya. Zozo hangja Tim Blake Nelson, Rózi Mary J. Blige és Ollie Jonathan Groff. Angolul néztem, és direkt vártam, hogy meg fogják-e énekeltetni Ollie-t. Groff ugyanis musicalszínészként kezdte, és azóta is sűrűn kap zenés szerepeket. (Jégvarázs – Kristoff, csak egyet kiemelve.) Amikor meg az is kiderült, hogy Anyának van egy dala, amit el szokott énekelni a fiának, pláne vártam. Hát, nagy éneklés nem lett. Képesek voltak inkább Nelsont és Blige-t énekeltetni. Mondjuk, abban is találtam poént. A Jolene volt a dal, és Groff is szerepelt már Jolene előadásban, még a Glee idején.

Ha már a szereposztás. Egyszerűen a Netflix nem bírja megállni. Billy szülei vegyespár, latin és fehér amerikai. Billy kislánya meg fekete amerikai. Az ugyan nem derül ki, hogy vegyes pár a feleségével, vagy örökbe fogadtak, de mindegy is. Szivárvány családok, halmozottan. Nem lenne bajom vele, ha nem érezném úgy, hogy a Netflix direkt halmozza ezeket. Vagy örüljek annak, hogy ebben legalább LMBTQ játékok nem voltak? Ok, nem leszek gonosz.

Kedvesen szomorú mese, szépen van kivitelezve is. Nem minden tetszett benne – pl. Zozo és Rózi sorsa -, de a film összességében bejött.

A napokban írtam az Arang kapcsán, hogy az a film nem érte a félelem küszöböm annak ellenére, hogy szellemes horror. Nos, nem gondoltam volna, de a Barbárnak sikerült. Pedig, ez tűnt a kevésbé ijesztőnek. Inkább thriller, mint horror.

Merengek is, hogy pontosan mi és hogyan hatott rám benne. Van benne jump scream elem, és az első ilyen jelenetnél estem le majdnem a székről. Pedig valami ilyesmit vártam is – Keith nagyon menekülni akar, valami üldözi, és Tess-szel vitáznak, merre menjenek, míg a lámpa fénye mögöttük az alagutat világítja meg. Annyira vártam, hogy onnan jön valami és Keith-re veti magát. Pontosan az lett – nem is az volt a frász oka, hogy jött és lecsapott. Hanem, ami jött. Talán nem is a félelem és a megijed a jellemző szavak. Ez elborzasztott. Kifejezőbb.

Nem fogom elmesélni, mi van ott és mi olyan borzasztó a filmben. De megint beigazolódott számomra, hogy a fantasy szörnyeknél ijesztőbbnek találom a humán szörnyetegeket és beteg elméket. Egy pedofil, egy szadista, egy erőszakoló, stb. sokkal valósabb veszélyérzetet és félelmet kelt bennem, mint egy Alien, Freddy vagy éppen egy démon.

Nem indul izgalmasan a film, előre el sem olvastam, miről szól, de az hamar lejött, hogy thriller. Még amikor romantikus filmnek is tűnt, mert egy férfi és egy nő kénytelenek ugyanabban a házban megszállni, mindketten fiatalok és helyesek, estére jól elbeszélgetnek, akkor is van a hangulatban valami baljós. Várod, hogy valaminek le kell csapnia. Nos, a ház rejti a titkot, ezek a szerencsétlenek nekiállnak kinyomozni, és ott is a rettenet. Lehetne ragozni, hogy miről mi jut eszembe. Az alagutak, az a földalatti szoba – Vaksötét. Mivel Keith Bill Skarsgard volt, neki már a puszta jelenléte elég, hogy valami beteg emberre asszociáljak. Azon se lepődtem volna meg az elején, ha Keith direkt rendezett volna mindent így, hogy elkaphassa a vele egy házba kényszerült nőt.

De van benne új ötlet is, ami valahol még izgalmas is. Amikor elfordul a film a felénél a szereplőitől, és teljesen máshonnan újrakezdi. Egy megrágalmazott színész keresi a kiutat, és látjuk, ahogy AJ pénzt próbál szerezni, meg menteni a karrierjét. Elsőre nem is értettem, hogy kerül ő ide. Aztán majd a film odaköti, és folytatódik a történet. És annak ellenére tetszett ez a rákötés, hogy különben hosszúnak érzem a filmet, sok az üres menet benne, és nekem jobban tetszett volna pörgősebben.

Az is igaz, hogy akad benne nagyon buta húzás is. El nem hiszem, hogy Tess hetekig el tudott volna élni a pincében. De ott van a toronyból zuhanó jelenet is. Ott már annyira a fizika és biológia ellen mennek, hogy az több mint zavaró. De felmerült bennem az is, hogy az öreget ki gondozta. Mert az asztalig nem tudott elmenni, hogyan szerzett volna élelmet, hogyan tisztálkodott? Mert azért nem a saját ürülékében fetrengett, mint akit ott hagytak magára és magatehetetlenül.

De nem is akarom érteni, úgy döntöttem.

3 fő színész van: Georgina Campbell, Bill Skarsgard és Justin Long. Egyszerű figurákat kaptak, megszakadni senkinek nem kellett. Longé az egyetlen összetettebb szereplő, akinek titka van, és aki nem feltétlenül az, akinek látszik. De a filmet szépen elviszik, és azt hiszem, aki megnézi, nem rájuk, inkább arra fog emlékezni, amit a pincében találtak.

Nem vitték túlzásba a látványt, de nem kellett. A Cápa óta tudjuk, a sejtetés gyakran több, mintha tényleg látnánk is, amitől félni kellene. Itt meg különben is borzaszt, amikor rájövünk, mi van ott és hogyan került oda.

A kritikusok különben szeretik, már több jelölése is van mindenféle díjra. Nyert is egyet-kettőt. túlzásnak is érzem, szerintem is korrekt film, de azért nem díjnyertes szinten.