A Fantasy Island (s01e05-08) második fele egy az egyben olyan, mint az első fele volt. Vagyis, át lehet venni, miben volt jó és miben kevésbé a sorozat.

Ami tetszett:

• sűrűn jöttek sztárvendégek. Az évad második felében szinte minden részben volt valaki, akit más sorozatban láttam és jó volt újra látni. A kedvencem talán a The Rookie századosa volt, vagyis Eric Winter, aki itt egy túlélő feladatokért rajongó látogató volt, akinek saját kamasz énjével kellett szembenéznie. De feltűntek sokan mások is.
• a látványvilág színes, szórakoztató. Csajos szempont, de egy ponton már kifejezetten az szórakoztatott, hogy Ruby és Elena milyen ruhakölteményeket kaptak. Azért valahol röhejes, hogy a mágikus sziget milyen gardróbot biztosít számukra, de inkább ez, mint ahol egy egész évadban ugyanaz van a szereplőkön…
• minden rész más történet és minimális az átívelés. Ha egyes dolgok miatt volt is gondom az egyes részekkel, azért voltak ötletek, hogy sokféle probléma és megoldási ötlet bekerüljön a sorozatba.

De akkor az is, amivel bajom volt:

• a nagyon pozitív szemlélet. Itt mindenkinek segítenek. Azért legalább 1-1 rész lehetett volna, amikor Elena és a sziget kudarcot vall. Olyan kiszámítható, hogy mindenkinek rendbe teszik az életét.
• a végére belekeveredtem, hogy mennyire valós a megélt fantázia. Általában azt hangsúlyozzák, hogy az itt történtek nem valósak, csak képzelet és illúzió. Ahhoz képest az egyik nő visszaköltözött innen a múlt századba. Azt meg mégis hogyan?
• nem szerettem, amikor elkezdték építgetni Elena és Ruby magánéleti gondjait. Ezek jó része romantikus vonalba illik és sokkal szívesebben néztem, hogy a részben érkező milyen fantáziát kap, minthogy Ruby mennyire bánkódik a családja után, vagy Elena és Javier között mi alakul.

Alapvetően csajos sorozat, sok szerelmi problémával. Alapvetően abban az irányban mozognak, hogy fontos az önmegvalósítás és nincs jobb, mint a szerelem.

Azt is nagyon észrevenni, hogy mennyire liberális a szellemiség. Sok benne az LMBTQ történet, és rengeteg a más rasszba tartozó szereplő és a vegyes párok. Az csak rátesz egy lapáttal, amikor olyan történeteket írnak, hogy a színangol, látványosan európai férfinak beleírnak egy kisebbségi unokatestvért Amerikából – egy olyan korban, amikor kiközösítették a vegyes kapcsolatokat, és egészen biztos, hogy egy angol, jól szituált férfi nem vállalt volna fel egy ilyen rokoni kapcsolatot. (Mondjuk, a Bridgerton óta ilyesmikre nem adunk, de ennek nem tudok örülni. Egy dolog a mában ilyen, meg egy másik egy olyan korban, ahol ez nagyon nem így nézett ki.)

A 2. évad berendelve, ősszel várható. Reméljük, akkor tudnak ennél többet is. Mert ez jelenleg csak egy szép kivitelezésű csajos limonádé.

Nem voltak nagy elvárásaim. Magyarázhatjuk, amivel akarjuk, a betegségével is, de Willis utóbbi filmjei annyira gagyik voltak, hogy amint megláttam a stáblistán, már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. Mégis, sikerült a minimális jóhiszeműségem is lenullázni.

Pedig sorozatgyilkosos, nyomozós történet, de annyira pocsék módon elbeszélve, hogy két állapot között ingadoztam csak: a fejem verjem a falba vagy csak simán aludjam át a film nagyját? Szerintem volt is negyed óra, amikor elszunnyadtam rajta, de fel se tűnt és a filmből se maradtam le semmiről.

Három szemszöget váltanak: látjuk a nőrabló gyilkost. Csak éppen semminek nincs értelme vele kapcsolatban. Ha már kapott egy szemszöget, nem kellett volna az indítékairól is megtudni valamit? Így kimerült annyiba, hogy látszólag rendes férj és családapa, csak éppen időnként megfújt egy prostituáltat vagy a pincébe zárja őket egy ideig, hogy aztán végezzen velük. Lóg a levegőben, nem lett volna semmivel sem kevesebb a film, ha nem kapja meg a saját jeleneteket.

Van egy helyi rendőr, aki nehezen viseli, hogy egyre több test előkerül, és nem engedik nyomozni. Ezek csak olyan lányok, kinek hiányoznak? Ő meg tenni akar valamit és a saját szakállára is kész nyomozni. Szintén, indíték nulla. Közben feltűnik a felesége, aki nem örül, hogy a férje ilyen megszállott. Ez minden, amit róla megtudunk: nős és megszállott.

Végül, egy FBI ügynöknő, akinek szintén böki a csőrét, hogy nem engedik a sorozatgyilkos után beépülten nyomozni. Még valami, amit nem értettem. Egyáltalán, hogyan kerültek képbe és kezdtek levelezni a gyilkossal? Miért kellett a módszerváltás? Peter az úton kapta el a lányokat, nem a neten cserkészte be őket. Ugyan miért lett volna kivétel Rebecca?

Az eljárás, maga a nyomozás – egyik se ért semmit. Azon komolyan meg is döbbentem, amikor Rebecca és Karl villantják az FBI jelvényt. Sima rendőrnek is kevesek lennének, koordinálatlanok. Azt meg hagyjuk is, hogy Rebecca és Byron – a helyi rendőr – mennyi parancsot szegnek majd meg a történet során. Lesz valami következmény? Persze, hogy nem. Itt mindenki csinál, amit akar.

Karakterek és cselekmény – pocsék. A szereposztás is erősen futottak még, már mindenki jócskán túl van a fénykorán. (Azt meg nem is akarom minősíteni, hogy nem találok egy olyan plakátot, amin tényleg a főszereplők lennének rajta…) A beteget nem bántjuk, de Emile Hirsch és az a bajusz… Igaz, az a legemlékezetesebb Byron alakjából. Az a rémes bajusz. Megan Fox meg Arany Málna-jelölésig jutott Rebecca alakjával – mondjuk úgy, az volt a legnagyobb alakítása benne, hogy mini szoknyát húzott, amikor játszotta a prostit és lépre akarta csalni Petert. Övé a film legbénább akciójelenete is – az elején megver egy stricit, akit különben a vőlegénye játszik – sokat nem is látni az egészből, úgy kapkodják a kamerát, hogy az valami leírhatatlan.

Kisváros, rossz körülmények – látvány nulla. Ha jó lenne a krimi, nem is bánnám, de itt még egy rendes verekedés sincs, hogy elvegye a rossz szájízem.

Vagyis röviden és tömören: pocsék egy film a Hajsza egy gyilkos után.

Spanyol film, de elég hamar arra jutottam, hogy én ezt már láttam. Csak éppen francia verzióban – ugyanazon alapokkal. Apa és anya válik, a gyerekeket meg a másikra akarják sózni. Az egyik Afrikába menne az Orvosok határok nélküllel, a másik meg tervezne Moszkvában. De mivel a bíróság a gyerekeket kérdezi meg, kivel maradnának, így mindenki igyekszik elérni, hogy ne akarjanak nála lakni. Amikor apu beköltözik egy rémes albérletbe, na, az egy az egyben a francia filmet hívta elő az agyamból. Még, ha fura is, hogy a francia film spanyol remake-et kap…

Vérbeli komédia, amiben az a kérdés, a szülők meddig képesek elmenni, hogy megutáltassák magukat. A végsőkig ki van tolva a keret, csak a legvégén néznek szembe azzal, hogy mit adnak fel azzal, hogy így bánnak a családjukkal. Nem hagynak időt arra, hogy zuhanjunk és elvegyék a jó hangulatot. A sok húzás után gyors megbánás és egyfajta béke kiépítése jön azonnal.

Az már nehezebb kérdés, milyen poénokat sikerült beletenni. Az, ahogy körbeviszi Victor a gyerekeket az új lakásban, ahogy a lányuk bulijába betolakodva bulizni kezd mindkét felnőtt, vagy amit Victor az egérrel művel – azok viccesek. Még egyik sem vérre megy – jó, az egértámadás igen, de az akkor is vicces volt. Flora mélyebb ütéseket visz be, amivel komolyan ártani lehet: az egész iskola előtt nevetségessé tenni a fiát? Az durva. Az már nem is vicces, mert kinek van kedve azon nevetni, hogy a kisgyerek egy életre való traumát szed össze? Nekem nincs, pedig én nem bírom a gyerekeket.

Bajban voltam azzal is, ahogy a két felnőtt között alakul a kapcsolat. Fura volt, ahogy a végére egymásra találnak meg nem is. Az elején arra panaszkodnak, hogy már nincs meg a szikra. A végére meglenne, de nem kezdik újra – válnak, de mégis visszazökkennek a rutinokba? Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a megoldással. Most akkor minden marad a régiben, annyi különbséggel, hogy elváltak? Hiányzott egy markánsabb befejezés nekem.

Egy szereplő sem kapott mély jellemet vagy motivációt, de egyéniséget azért mindenkinek igyekeztek adni. Ez néha a humor forrása volt – mint a Juan nevű, legkisebb gyerek a családban, aki rocksztár akart lenni, de az énekével kínozni lehetne – máshol kisiklott az ötlet. A középső lány mindig szerencsétlenkedik, és kárt okoz, de nem szánt szándékkal. Pl. a házi egere vizes lesz, mindenki szekálja, hogy szárítsa meg. Ő meg beteszi szerencsétlen állatot a mikróba száradni – nem bántani akarta, de mindenki, a saját családja is úgy viselkedik, mintha pszichopata hajlamai lennének. Tény, hogy nem ő a legélesebb kés a fiókban, de azért nem egy Hannibal Lecter.

Látványra annyit hoz, amit egy ilyen komédiától várunk. Több helyszín, mai és modern környezet. Semmi kilengés és túlzásokba sem estek. Vállalható, szórakoztató családi komédia.

Nem olyan színészek játszottak benne, akik ismerősek lettek volna. Nem is hiányzott, működött így is. Szerencsére a szülő páros között megvolt a kémia, a váltás is ment, amikor a végére jött az a bizonyos szikra.

Meg lehet nézni ezt is, a francia változatot is. Annyira nem egyeznek, hogy úgy érezzem, ugyanazt nézem még egyszer – csak nagyon hasonlót.

Most ez volt az évadzáró? Mivel a rész végén nem volt ajánló a következő részből, gyanítom, hogy igen. Pedig A mi kis falunk (s06e20) ezen része nem úgy tűnt, hogy bármit is lezár. Ugyanolyan, heti epizód, mint a többi.

Ahogy megszokhattuk, volt kiemelt történet – Nelli a vetélkedőn – és mellette kisebb történések a faluban. Zsolt szereltette a Répákkal a ház leharcolt részeit, Janó meg ügyködik, hogy a fiát és a doktornőt közelebb hozza egymáshoz. Vagyis, szépen mennek folytatólagosan a szálak, és nem volt olyan kiemelkedő esemény, ami meghatározná a továbbiakat.

A humor is a szokott. Bár kedvem lenne belelátni, hogy most legalább próbáltak egy kis társadalomkritikát is beletenni. Ahogy a fővárosi klisében látja a falusit, ahogy egy műsorban igazából mi folyik a kulisszák mögött. Csak az a kár, hogy Nelli ugyan ellentmond és más, mint amilyennek a műsorban a falusit mutatnák, de a szomorú helyzet az, hogy a tájszólást leszámítva a filmbeli falubeliek pont olyan klisék.

Azért az jól látszott, hogy merre helyeződnek a hangsúlyok. Kik azok a szereplők, akikre jobban építenek és mellettük kik kerülnek kevesebbet képernyőre. Pl. érdekesnek is találom, hogy a Zsolt – Nelli – Viki triónak még nincs képe a nyitóban, pedig pl. sokkal többet szerepelnek, mint Kati. Igaz, Udvaros Dorottya nagyobb név, de akkor is, sokkal kevesebbet látni a részekben.

Nem volt ez rossz rész, lehetett rajta mosolyogni is, talán kicsit többet is pakoltak bele a szokott agyatlan humornál.

A Fantasy Island (s01e03-04) következő két része viszont arról győz meg, hogy nem véletlenül nem néztem eddig ezt a sorozatot.

Annyira édes a hangneme, annyira örömködnek és életeket mentenek, hogy keresnem kellett a rózsaszín szemüvegem, hogy ne vakuljak bele. Tudom, az eleje kapcsán is írtam, de nekem sokkal bejött a feldolgozás film sötétebb hangulata.

Itt nincs veszély és pontosan lehet tudni, hogy a végére mindenki boldog lesz és megoldják élete gondját. Ebben a két részben is ez volt – fogadunk, hogy nem lesz az egész évadban egy eset sem, amikor nem tudnak segíteni, vagy valami veszteség is történik?

A 3. részben egy anya jött, aki újra beszélni akart a lányával, aki az életvitele miatt nem akarta többé az életébe az asszonyt. Az eleje még csak hagyján, de amikor egy jóval fiatalabb tudós itt kutatta a csodát és összejött ezzel a nővel, laptop törési ingerem lett. Ennyire gagyi, hiteltelen és negédes szerelmi szálat… rühelltem.

A 4. részben meg egy lány lázadt a családja ellen, akik nem akarták, hogy zenész legyen belőle. A sziget meg elvitte Kubába, mielőtt a családja átszökött az Államokba. Kiderült egy súlyos titok, és hősnőnk átértékelte az életét. Csak azt sajnáltam, hogy igazságot nem szolgáltattak. Szegény nagyapa, még csak a nevét sem tisztázták…

Áll mindkét részre, hogy a környezet szép és nagyon odafigyelnek a szereplők ruháira. Helena és asszisztense mindig talpig fehérben, de a szabás változatos és nagyban divatozhatnak. A kubai epizód erre még rátett egy lapáttal és Elena nem semmi költeményeket vehetett fel, már nem csak fehérben.

Amit különben sajnáltam, hogy most nem volt ismerős színész. Az első két rész után, azt hittem, minden részben majd ráismerek valaki ismertebb arcra, de ez most nem állt.

A 2. évad előtt azért majd a végére érek, de túl boldog és könnyed ez a sorozat, hiába lelki traumák és megoldásuk a téma.

Van olyan dala, ami nálunk is ismert, de olyan tippem is lenne, hogy nem sokan tudnák megmondani, ki volt Dalida. A film miatt hallottam a nevét először, pedig az Azok a szép napok dallama nekem is megvan – mert az eredeti, az bizony Dalida dala volt.

Arra mindenképpen alkalmas a film, hogy aki eddig nem ismerte, képet kapjon a díva életéről és a munkásságáról. Az még tetszett is benne, hogy életrajzi dráma, de van benne a musical szellemiségből is. Dalida dalait nem csak előadásokon halljuk, de a film zenéjét is azok adják, és szépen hozzá vannak passzítva a cselekményhez. Bár a nő nem dalszerző volt, de sikerült úgy összerakni a filmet, hogy a látott események nagyon passzoljanak a dalok szövegéhez. Így kontextusba is helyezi őket, és jobb volt, mintha csak a műsorokon, lemezfelvételeknél hallgatnánk bele egy-egy slágerbe.

Hamar hozzá is teszem, hogy nem mai zene. Dalida spanyolos tánczenékkel kezdett, volt egy sanzon korszaka – nekem különben ezek a dalai tetszettek – és diszkó dalai is akadtak. Nem biztos, hogy filmen kívül, magában elhallgatnám őket, de a cselekmény mellett működött.

Mint az életrajzi filmeknek általában, ennek is megvan az a problémája, hogy kicsit olyan, mintha ki lennének ragadva pillanatok és sérül a lineáris történetmesélés. Azért igyekeznek egymás mellé rendezni a dolgokat, és nem nagyokat ugrani, de vannak olyan pontok, ahol ez nagyon nem jött össze. Pl. a válása és a Sobieski-viszony – ott nem is értettem, mi történt. Hogyan dobta a lengyel származású fiút, hiszen az egyik jelenetben még vele van, a másikban meg öngyilkos akar lenni az énekes szerelme öngyilkossága miatt, és Sobieski meg a volt férj magyaráznak a pszichológusnak, hogy kicsoda Dalida. Mi van???

Különben a bulvár felől van közelítve a történet. Mindig úgy értelmezi a dolgokat, hogy éppen milyen férfi van mellette és ő hogyan hat a nőre. Az öngyilkosságát is majd ebből vezeti le, miközben a magányról megy egy dal a háttérben. Mégsem szerelmes film, mert valahogy mindig tragédiába és fájdalomba fordulnak az események.

A látvány egész jól eladja. Sok helyszínen járunk, vannak nagy műsorok és Dalida ruhatára önmagában eladná. Szép nő volt, egy ikon, és meg lehet nézni, hogy öltözködött. Igaz, ennek kapcsán kényes kérdéseket csak említenek – pl. a nő étkezési zavarai egy jelenetben feltűnnek, aztán mintha a szél fújta volna el. Nem tudjuk meg, végig küzdött ezzel, kapott segítséget, vagy mi történt. De, amire ki akartam lyukadni, hogy szép nő volt, tudott is öltözködni és simán elnéztem azt is, milyen ruhákat kapott a filmen.

Ismert színészekkel nem pakolták tele, de nem is kellett. Sveva Alviti szépen hozza a díva ragyogását, és megvoltak neki a fájdalmas pillanatok is. Riccardo Scamarcio egy másik szerepe miatt az én fejemben pszichopatának alkalmas, így itt kellemesen csalódtam, hogy egy nőies, ragaszkodó testvért hogyan össze tudott rakni.

Érdekes volt, le is kötött, mondjuk azt nem tudom, újranézni lenne-e kedvem.

Bár valamit pluszba hozzá tudnék tenni, de nem sokat adott az évad második fele az elsőhöz. Ami jó volt benne, most is az. Ami nem tetszett az elején, a végére sem lett jobb. A Maid maradt nálam egyszer nézhető dráma, ami nem pont olyan, amit vártam.

Merre halad a cselekmény? Alex az anyja miatt bekerül egy visszaesés hullámba: Paula mindent elveszít, a józan eszét is, és a lány erre Sean mellett talál vigaszt. Kicsiben láthatjuk, hogyan ismétli magát a történelem. Milyen, amikor jól megvannak, majd Sean inni kezd és egyre mérgezőbb a házi környezet anyának és lányának. Alex nagyon mélyre kerül, megint fel kell állnia és újrakezdeni. Talán annyival könnyebb, hogy most nem az ismeretlenbe ugrik bele. Tudja, kikhez fordulhat – hol és milyen segítséget kaphat.

Látszik is, hogy ez messze nem takarítónős történet. Az kimerül annyiban, hogy Alex felfedezi kliensként a gyűjtögetőket és készül a könyv, amit Regina el is olvas és megbeszélnek. Ismételten volt egy olyan érzésem, hogy az igazi kötet tényleg olyan lehet. Van benne anekdota is, de a látottak alapján a szerző elmélkedik és levonja a maga következtetéseit. Vagyis, továbbra sincs rajta az olvasólistámon.

Továbbra is bajban vagyok azzal, hogy nem találtam igazán szimpatikus szereplőt. Mi több, akit eddig érteni véltem, azokkal is meggyűlt a bajom. Eddig úgy véltem, Alex túl kemény az apjával. Nagyon is el tudom képzelni, hogy egy olyan nő mellett, mint Paula, nem lehetett kibírni. A mániás depresszió mindkét szélsőséges fázisa élhetetlen mellette. Azt is el tudtam hinni, hogy később Paula tartotta távol a lányát az exétől, aki letette az italt, új családot és józan életet kezdett. Ez a most látott Hank igyekezett, és Alex élből elutasította. Azért a végére kezdtem megérteni, miért. Hank elvakultan néz dolgokat – annyira a saját hibáiért akar vezekelni, hogy meg sem próbál a lányán segíteni. Sean az, akiben a régi magát látja és amikor választani kell, nem a lányát választja. Paula sem volt jó anya, de nála abban biztos lehetett Alex, hogy Paula szereti és őt választja. (Pedig Paula is jóban volt a fiúval és ő is sugallta a lányának, hogy túl korán írta le.)

Továbbra is az emberi kapcsolatok adják a sorozat velejét. Meg az, ahogy Alex elkezdi kiverekedni innen magát. Bár a múltjában vannak olyan döntések, amelyeket továbbra sem értek, a jövőjét már építi és küzd. Az áldozat szerep, ahogy a saját anyjának kellett a gondviselőjének lenni, az anyaság – eljut addig, hogy magáért is kell tennie valamit és küzd.

Az eleje után Andie MacDowell és Margaret Qualley emelkedett is – azt tartom, hogy továbbra is MacDowell kapta a leghálásabb szerepet. Paula szétesésével igazi palettát játszhatott a színésznő. De Nick Robinson előtérbe kerülésével neki is több szín jutott – a jóravaló, igyekvő fiút már sok mindenben láttunk tőle, de az évad második felére jut neki is a mélyrepülés, és ott lehetett igazán játszani is. Billy Burke és vele Hank vesztett el teljesen a végére: olyan egyforma végig, passzív szenvedő.

Humor, társadalomra szatíra, amit eredetileg szerettem volna, most sem volt. De akinek egy modern női drámához van hangulata szegénységgel és sérült kapcsolatokkal, ebben minőséget talál.

Regényből készült film, amit még nem olvastam. Lenne egy olyan tippem, hogy magyarul meg sem jelent, de most nem is ez az érdekes. Milyen film A múlt pengéi?

Elsőre rá lehetne vágni, hogy kémfilm. Volt egy terrortámadás, csúnya vége lett. Az emberek továbbléptek, ki, hogy tudott. Volt, aki megszállott terepügynök vagy irodista maradt, más kilépett és volt, aki öngyilkos lett. Évekkel később egy vallomás szerint tégla volt közöttük: egyikük mindent elmondott a gépeltérítők vezetőjének. Megindul a nyomozás.

Igen, eddig kémfilm. Csakhogy, nem a terrorista szál benne a lényeg. Nagyon minimális az a nyomozás, amit Henry végez. Teljesen az volt a benyomásom, hogy már a legelején eldőlt, hogy Bill a felelős, csak addig feltesz pár kérdést. Igazából azt kutatja, hogy Celia, aki akkor nem csak a kollégája, hanem a szeretője is volt, miért szakított vele és hagyta maga mögött az egész ügynökséget. A keret is az, hogy ők ketten leülnek vacsorázni, és közben megelevenedik a múlt.

Lassú és nagyon a románc köré van szőve. A múltban pláne Celia és Henry kettőse körül forog minden – nem véletlen, hogy a gépet eltérítik, egy nap gondolkodnak, hogyan tovább, másnapra meg mindennek vége is van. Az emberek drámái közben a lényeg. Egyáltalán nincs akció, pár emberrel beszélgetnek – a múltban is csak annyit tesznek. Viszont, azt körbejárják, hogy a páros mennyire bolondul egymásért, hogy titkolják, nem is, hogy viszonyuk van.

Vontatott, túlírt – pedig nem is hosszú a film. Nehezen lenne az, cselekménye nem sok van. Egyedül a végén van valami élet, amikor kiderül, ki mit és miért csinált a múltban. Az felteszi az i-re a pontot, mennyi titkot őriznek és ezek hogyan lettek a saját boldogságuk megrontói. Ez nem a hősök filmje, nem olyan ügynököké, akik megmentik az embereket. Ez szenvedő, nyomorult emberek filmje, akik most látják majd át, hogy miért és mennyire is kell szenvedniük és fizetni.

Talán ebből látszik is, hogy látványfilmre ne számítson senki. Ez nem olyan kémfilm. Még csak azt sem mutatják, mi történt az eltérített gépen, ahol esetleg lehetett valami akció. Vagy nem, végül gázzal lesznek merénylők, a fulladás nem éppen látványelem…

Ha viszont romantikus dráma, akkor a színészek kapnak kiemelt figyelmet. Valamit el kell játszani, ha már akciót nem látunk a filmen. A casting nekem fura. Thandiwe Newton a Nő, míg Chris Pine a terepügynök, akinek most Lawrence Fishburne, korábban Jonathan Price volt a főnöke. Jó nevek, csak éppen Celia és Henry a múltban fiatal ügynökök. Ehhez képest egyik színész sem éppen az a korosztály, akinek fiatal harmincast kellene játszani. Igaz, Pine esetében akkor néztem nagyot, amikor a jelen idősíkon öregítettek rajta. Pedig a két rész között 8 év telt el. Nem fiatalabb színészeket kellett volna beválogatni? Vannak jó pillanataik, van kémia, de komolyan ennyire kifogyott a fiatalokból Hollywood?

Összességében lehetőség volt benne, de nekem lassú ez a film. Amihez hozzájön, hogy inkább néztem volna krimit vagy kémfilmet, de ez szerintem leginkább romantikus dráma.

Clark, végignéztem. A második három rész pont olyan is volt, mint az eddigiek. Foglaljuk is röviden össze:

1: minden részben jön egy új nő. Clark a női nem bolondja, bár igazából csak megszerezni akarja őket és ennyi. Mélyebb érzelmeket nem táplál, könnyen dobja el a nőket és szerez meg másokat.

2: mindig visszakanyarodunk a rablásokhoz, és a sorozat egyszerre csinál úgy, mintha Clark bűnözőzseni volna, meg nagyon idióta bűnöző is egyben. Most arra mit mondjak, amikor a rablás után beül kajálni a rendőrörs mellett étterembe? A stockholmi esetet leszámítva, ami után nevet kapott a Stockholm-szindróma, minden rész egy eset. A híres, aminek jutott 2 az évad közepén.

3: a korhangulat erősen benne van. Kicsit visszatekeri az időt, és megnézhetjük, milyen volt korábban Svédország, meg a 70-80-as évek divatja ruhában és hajzatban.

4: Bill Skarsgard nagyon beleélve, ezerrel pörögve adja el magát. Abszolút benne van, amit a narrátor, Clark elmond magáról. Közben meg külcsínben is lekövetik az eltelő éveket, sok-sok frizurával, arcszőrzettel, szemüveggel stb. találkozhatunk rajta.

Az utolsó rész, ami dönti a status quo-t, és ad egy új színt a sorozatnak. Clark alkut köt egy riporterrel, és készül az életrajzi könyv. Meg is ágyazza, hogy amiket elmond magáról, az a sorozata cselekménye. A riporter viszont a végére megszűri és szembesíti vele, hogy ez egy nagy mese. Amit már az elején is írtam: önfényezés, a legendájának az építése.

Ki van mondva a végén, hogy Clark milyen méreg, hogyan tette tönkre az életét, és miképpen bánik az emberekkel. Az egy súlyos vég, ahogy verbálisan rádöntik az asztalt, és szembefordítanak vele, hogy ez nem több egy várnál hazugságokból.

A Tokyo Vice visszamaradt részeit is megnéztem.

A fő benyomásom, hogy én nagyon lassan építkezőnek találtam. A legvégére felpörög és helyére kerülnek, amiket addig láttunk és építgettek, de bizony egy-egy rész szinte unalmas és vontatott volt. Gyakran csak vártam, hogy történjen már valami, ne csak beszéljenek, meg várjanak és szenvedjenek.

Akkor jobb a sorozat, ha a végére érünk. Az kicsit át tudja formálni, hogy miért kellett így. Ahogy minden összetalálkozik, ahogy egymásra épülnek a részek, ahhoz kellett a korábban látott alaposság és részletesség. Minden kis dolognak meg lesz a maga jelentősége: pl. miért kell végignéznünk, hogy a jakuza hogyan torolja meg, amikor egy nekik tartozó férfi az

új üzletében nem akart nekik részesedést adni? Mert a végére Samantha egy pont olyan alkuba készül belemenni.

Végig megtartják a több nézőpontot, és egy-egy szereplőt közel is tudnak hozni. Watanabe rendíthetetlen és megfontolt nyomozója a könnyen megszerethető. Ansel Elgort a lelkes újságírót vagy a kiégést nagyon tudja hozni, bár ez pont az a sorozat, ahol a kisfiús külcsíne inkább hátrány. Rachel Keller nekem a Legió óta nagyon ellenszenves, így esélyt sem adtam neki. Egyszerűen rühelltem Samantha karakterét, pedig a végére róla is kiderült, hogy nem csak egy számító dög, nagyon is van szíve is. Nem rossz a casting, Elgort és Watanabe neve meg reklámnak se rossz.

Hangulatosra is sikerült, egy véres Japán bontakozik ki a sorozatban. Sok az éjszakai jelenet, sok a sötétség, de ez megy a sorozat témájához és alaphangulatához is.

Különben hatalmas nyitott vége van, és be is rendelték a 2. évadot. Az elsőt biztosan nem nézem vissza, de a 2. évadra majd visszajövök. Még az is lehet, a könyvet is elolvasom, ami az alapja volt. Hiszen, a Maid-hez hasonlóan, ez is egy memoárt vett alapul.

Végül, pár sor A mi kis falunkról (s06e19). Nehezemre esik leírni, de volt egy rész, amin kifejezetten jól szórakoztam.

Stoki félti az állását, ezért a másik megbízottal bűnügyeket csinál vagy hazudik, hogy a statisztika szerint is megmaradhasson az állása. Csak éppen egyik rendőr szerencsétlenebb, mint a másik. Vannak helyzetek, és ez most jópofa lett.

Igen, még mindig lenti szint, és el nem tudom képzelni, mi vitte rá Nagy Sándort, hogy ő legyen a másik szerencsétlen körzeti megbízott, de elbolondoztak Szabó Győzővel. Talán az is az egyik kulcs, hogy látszik, hogy ők is jól szórakoznak.

Képes leszek leírni: ez a kedvenc részem az évadban – képes voltam. Leírtam.

Már egy ideje szemeztem a Maid című sorozattal, de eddig azt hittem, először elolvasom a könyvet, csak utána nézem meg a sorozatot. Ám a memoárhoz nem férek hozzá, maradt a Netflix. (A kötettől meg el is ment a kedvem.)

A történet kezdete volt csak az, amit az ajánló alapján vártam. Megismertük Alexet, aki kiszakadhatott volna a szegénységből, lehetett volna egy más élete, de helyette teherbe esett, és amikor a párja kezdett erőszakos lenni, fogta a kislányukat és elment. Csak éppen se végzettsége, se családja, aki segíteni tudna, így kénytelen takarítónőnek állni.

Mivel az eredeti könyv a címe alapján erre van kihegyezve, a takarító munkára, én vártam onnan a sztorikat. Milyen embereket ismer meg, milyen mocskot lát, néhol nagy drámát, esetleg humort és döbbenetet. De a sorozat nem ezt hozza. Felületesen foglalkozik Alex munkájával, ez sokkal inkább magánéleti és családi dráma.

Arról szól a sorozat, hogy a nő ellen hogyan esküszik össze minden, és hogyan próbál kitartani. Az anyja pszichés beteg – skizofrén tippre, akit a fiatal és szerencsejáték-függő szeretője kisemmiz. Az apja elhagyta, hogy új családot alapítson megtért keresztényként. Az exe megbízhatatlan. A múltból visszatérő jó barát több akar lenni barátnál, és vékony a vonal, mit lehet még tőle elfogadni viszonzás nélkül. Lesz beteg a kislánya, sokat nyüglődik, hogy az államtól segítséget kapjon a megélhetésért. Alexre egyre csak kerülnek a súlyok és ez mély egyéni drámába fordul.

Itt jön képbe az, amiért nem tudom sajnálni és igazán együttérezni vele. Nem kellett volna így alakulnia, maga is tehet róla. Igen, igazságtalan, hogy ennyi teher kerül rá, de egy része a saját döntésének következménye. Elmehetett volna ösztöndíjjal főiskolára, már nem is számolom, hányszor láttam az 5 részben, hogy arra gondol vissza merengve, hogy az volt élete legjobb napja, amikor egy próbanapot eltöltött a kampuszon. De nem ment el. Sean-t is maga választotta, és talán durván hangzik, de Maddy is Alex választása volt. Nem tervezett gyerek, Sean el is akarta vetetni. Nem fogom megérteni, miért vállalnak gyereket, akik nem akarnak és el sem tudják tartani. Vagyis, miközben sajnáltam is a nőt, bennem ott mocorgott az is, hogy részben magának építette azt a kupacot, amiből nem bírja kiásni magát.

Ezen túl profin össze van rakva ez a sorozat. Azt a szegénységet, amiben ezek a szereplők élnek, alaposan megmutatja. Lehangoló, milyen helyeken élnek és hogyan kell ügyeskedni mindennel. Igaz, azért tudott idegesíteni, ahogy Alex kisebbségi érzéseinek hangot adnak. Rendszeresen képzeleg, és azt halljuk mi, amit Alex vél hallani a fejében. Pl. ahogy lenézik és leszegényezik, amikor segélyből kapott élelmiszerjeggyel megy bevásárolni. Ami elsőre egy jó audiovizuális ötlet, folyamatosan ismételve fárasztó.

Több helyszín, változatos környezet, amit megmutatnak.

A színészek is gondos casting után kerültek be. Eleve Alex és Paula anya-lánya párosát egy anya-lánya színésznőpáros kapta: Andie MacDowell és Margaret Qualley. MacDowell kapta a hálásabb szerepet a hippi, csapongó Paula karakterével, és ad a sorozatnak a kettős közti dinamika. Nick Robinson a csapos, alkoholista elhagyott élettársként elsőre fura volt, de aztán könnyen el lehet felejteni, hogy milyen tinifilmeket halmozott eddig. Itt többet meg tud magából mutatni, és ha szerencséje lesz, nem kell harmincasként is kamaszokat játszania. Tudna többet is.

De, említettem, hogy a könyvtől elment a kedvem. Az évad felére eljutunk oda, hogy Alex elkezd írni – még a cím is az, ahogy a könyv kijött. Vannak belőle monológok, felolvassák, és nem a takarító történeteket írja, amiket a sorozattól is vártam, hanem életbölcsességek és filozofálás azok kapcsán, amit lát. Pl. a gazdag nő, akit egészen addig irigyelt, egyszer kifakad és mesél magáról. Kiderül, hogy hiába olyan gazdag, roppant boldogtalan. Mire Alex arról ír oldalakat, hogy a vagyon nem minden. A pénz nem boldogít. Ha tényleg ilyen a könyv, akkor jobb is, hogy nem tudtam kikölcsönözni.

A sorozatot különben még befejezem majd, a fele alapján nekem egyszer nézős dráma.