Nyomozós, régi ügyet felülvizsgáló, magánéleti válságot kezelő.

Kurt Wallander visszaadta a jelvényét, és most próbálja kitalálni, hogyan folytassa tovább. Mona türelmes vele, még akár azt is támogatja, hogy Kurt biztonsági őrnek álljon. Az őrsön is változások vannak, és Frida Rask lesz az, aki felkeresi a nyomozót és rá akarja venni, hogy térjen vissza. A felmondását nem adta le, új főnök van, így csak olyan, mintha hosszabb szabadságon lett volna. A megfelelő horog is megvan: halálos gázolás történt. Kurt hamar megállapítja, hogy valami nem stimmel. Nem lehetett véletlen gázolás: túl szűk az utca, nem lehetett nem látni az áldozatot. Majd még inkább bonyolódik a helyzet, amikor kiderül a holt személyazonossága is: Rask első ügyében szerepelt, amikor egy kamasz testvérpár megölte az egyik tanárát. Ez a fiú a kisebbik, aki tanúskodott nem került börtönbe. A bátyja nem rég szabadult, vagy valami más áll a háttérben?

Egy új történet, és semmilyen előismeret nem kell hozzá. Amire utalgatnak, azonnal meg is magyarázzák: hogy miért nem járt be dolgozni Kurt, vagy ki az a férfi, akit emlegetnek és az első évadban halt meg. Az eredeti Wallander sorozat, amit közben már megnéztem és még korábban olvastam, még annyira sem kell hozzá. Ez nem Young, sokkal inkább Recall Wallander, vagy Newborn.

Újabb úgy, és már másképpen aktuális, mint korábban a menekült kérdés. A gyilkosság nem évül el, majd szexuális visszaéléssel kapcsolatos üggyé alakul, ami krimiben napjaink egyik divattémája. Nem nyúl rá társadalmilag érzékeny pontokra, most megmarad a szórakoztatás mezsgyéjén, de azért lehet találni benne egy-egy felvetést, ami érdekes.

Ami engem legjobban megfogott, hogy ebben a történetben a gyilkosok kaptak államilag más nevet és életet, hogy a korábban történtek ne tegyék tönkre a jövőjüket. Meg tudtam érteni azokat, akik azt hangoztatták, hogy miért a gyilkost védi a törvény? A Sandra Bullock film kapcsán már írtam, hogy maga a rendszer és az emberek gondolkodásával van gond: hiába mondjuk azt, ha leülte a büntetést, megfizetett a bűnért, akkor tiszta lapot kap. Nem kap, mert ott vannak az előítéletek, követi a múltja. Ok, ilyen szempontból van ráció az új személyazonosságban, de akkor ezzel be van ismerve, hogy álszent az egész rendszer?

Itt bejön az is, hogy amikor kiderül az igazság, az igazi felelős nem kap semmit. Azért nagyon kényelmes, hogy vállat vonnak és megy minden tovább. Hol itt az igazság?

Pedig a krimi tetszett. Ahogy Kurt végigviszi az ügyet, meglátja az összefüggéseket, és kiássa az igazságot, bármilyen mélyre is temették el. Tetszett, ahogy Rask szembe tudott nézni a korábbi döntéseivel és most képes volt új lapot nyitni, és tényleg tenni azért, hogy minden kiderüljön, és nem csak magát akarta védeni.

Ami nem tetszett, az a mellé pakolt magánéleti szálak, amikkel nem is nagyon tudtak mit kezdeni. Nem is tudtam eldönteni, melyik volt felesleges: egy régi szerelmi ügy az új főnök és Rask között, ami még mindig tud fájni, vagy a közben felbukkanó Mona, akivel látványosan nem tudnak mit kezdeni? A legtöbbször akkor láttuk, amikor éjjel Kurt nem tud aludni, óvatosan felkel, hogy a nőt ne ébressze fel és dolgozik tovább. Sok értelme volt akkor, nem igaz? És nem csak azért, mert korábban se bírtam a karaktert.

Kriminek korrekt, annak a látványvilága is megfelelő. Nem akció, nyomozás és emberi drámák. Visszatértek a színészek, az ügyet is kibontották – valahol azt találom szomorúnak, hogy egy skandináv krimiből egyre inkább amerikai tucat krimi felé tart.

Young Wallander – 5/3,5 a krimi részét szerettem, de a téma és a megoldás nem tetszett, ahogy Mona sem lett szimpatikusabb.

• Út a díjesőig - spanyol, argentin dramedy
• Péter meseországban - német/osztrák mese
• Kilakoltatás - magyar dramedy
• C'mon C'mon - Az élet megy tovább - amerikai dráma
• Vezess helyettem - japán dráma

 Joaquin Phoenix a legnagyobb vonzerő a héten és vele az élet megy tovább, de annyira nem, hogy meg is akarjam nézni azt a drámát. Jó sok depresszív film jutott a hétre... Maradok az Oscar-jelöltek további nézésénél, még bőven van vissza: Dűne, West Side Story, és még sorolhatnám. (Az már más kérdés, mit lesz kedvem meg is nézni...)

Nyomozós, vallomásokat tevő, sztár gyilkosát kereső.

Középiskolai osztálytalálkozó volt, amire sokan sokféle céllal érkeztek. Volt, aki a válását kiheverve egy kis bulira vágyott. Más a lányt akarja megszerezni, aki mindig is tetszett neki, de mindig elszalasztotta a lehetőséget, hogy szerelmet valljon. Jöttek bosszút állni, vagy éppen végre feltenni magukat a közismert arcok közé. És eljött Xavier is, aki az eltelt időben igazi sztár lett. Milliomos zenész, filmszínész és ikon. Az iskolai rendezvény után nála folytatódott a buli – az eredmény: Xavier holtan hever a ház mellett. Baleset, gyilkosság, vagy öngyilkosság? Danner nyomozó még addig rá akar jönni, míg egykori áruló társa rá nem teszi a kezét az ügyre. Mindenkivel elmesélteti az este történetét, hogy a kirakósból rájöjjön, hogyan következett be a halálos zuhanás.

Megvan az Üt kismalac Agatha Christie tollából? Abban van az, hogy a sztárfestőt megölték és Poirot sorra elmesélteti minden résztvevővel, mi történt a gyilkosság hétvégéjén. Hasonló tematikát kapott ez a sorozat is, és jól állt neki. Tulajdonképpen ugyanazt a történetet mesélik el minden részben újra.

Akkor mi benne a pláne? Duplán is akad. Mivel minden szereplő más-más helyszínen fordult elő, bár közös pont is bőven akad, azért nem teljesen ugyanazon a cselekményszálon haladunk végig. Megvannak a fix, nagy pontok az éjszakában, amihez mindenki eljut, de más-más úton.

A másik, hogy a karakterek személyiségét az ő vallomásában filmes formájában is visszatükröztetik. Vagyis, mindenki más-más zsánerben eleveníti meg a saját éjszakáját. Aniq romantikus komédiában igyekszik megszerezni a nőt, Brett akciófilmesen vonul és tarol, a zenei életben feltűnni akaró Yasper musical színezetet hoz, míg Zoe rajzfilmben mondja el a maga történetét. Elszórakoztatott, hogy ki milyen zsánert kap és hogyan mondják el abban a történetét. Azt az egyet sajnáltam, hogy mivel Xavier halott, az ő verzióját nem láthattuk, pedig az lehetett volna… Dynasty szappanopera amerikai stílusban?

A történettel talán az a baj, amit különben szerettem a sorozatban. Ha összevártam a részeket, akkor bizony untam, hogy mindig ugyanazt kapom, csak kicsit másképpen. Ha éppen nem volt szimpatikus a mesélő, akkor az a rész nem is tudott tetszeni. Itt kezdek el Zoe felé mutogatni, akit a fél osztály meg akart dönteni, nekem meg az agyamra ment. Most komolyan egy olyan nővel kell együtt érezni, aki arra alapozta a házasságát, hogy a középiskolában kapott egy jól sikerült romantikus válogatáskazettát? (Amit különben Brett mástól gyúlt le.) Elég szomorú, ha ez volt, ami miatt évekig együtt voltak meg gyereket is vállaltak.

Egy-egy szereplőt kedveltem, másokat nagyon tudtam rühellni. Sokan sarkítottak, amitől a karakterük egyben saját maga paródiája is. Talán az egyik legjobb példa erre Danner nyomozó Tiffany Haddish előadásában. Benne van egy jó nyomozó ismérve, de ő hozza a rendőrfilmek paródiáját és ilyen az alakja is. Eltúlzott. Több ponton irritáló. Zoe Chao a Marvel-film óta utálatos nálam, ezt inkább nem is fejtegetem. Van viszont egy olyan Dave Franco alakítás, amivel bajban vagyok. Olyan szinten idegesítő és utálatos meg fárasztó Xavier, hogy nem is sajnáltam a halálát. Vagyis, egy ellenszenves figura – de Franco érdeme, hogy ilyen lett és ilyennek is kellett lennie. Vagyis, nála az a dicséret, hogy utáltam.

Jól összerakott, minden zsánert szépen éltre keltettek, és azért is meglepetés is jutott, hogy ki és miért a gyilkos. Ha néha sok is volt, elszórakoztatott.

Mondjuk, azt el nem tudom képzelni, hogy mi lesz a 2. évadban – de lesz, már berendelték.

The Afterparty – 5/3,5 az elején még tetszett az alapötlet, több ismert színész játszik benne és humora is volt. De a végére belefáradtam, Zoe Chao-t meg nagyon nem szívlelem.

Nyomozós, korrupt kisvárosos, csavargós.

Megtermett, csomagok nélkül utazó férfi tér be egy kisváros éttermébe. Enni szeretne, megkóstolni a helyi barackos pitét. Már éppen az első falat jönne, amikor rendőrautó parkol le, és tudja, érte jöttek. Hamarosan gyilkosságért tartóztatják le, bár ártatlan. Semmi köze a helyi dolgokhoz, csak átutazóban van. Ám idegen, így gyanakvással néznek rá. Jack Reacher, aki korábban a sereg egyik legjobb nyomozója volt, akaratán kívül kénytelen a nyomozásban részt venni – bizonyítania kell, hogy ártatlan. Majd az egyik holttest vizsgálatakor nagyon személyes oka lesz maradni: az áldozat a bátyja, Joe. Egy helyi rendőrnővel, Roscoe-val és a nem régen ide költözött New York-i nyomozóval, Finlay-vel kezdik meg felfejteni a korrupció gyökereit, melyek már mindent behálóznak.

Lee Child nagyon sikeres sorozatot írt Jack Reacher köré. Már magyarul is 20 fölött vannak a megjelent kötetek, készült belőle két sikeres film is (az első ráadásul kifejezetten jó krimi is, a második már kevésbé). Vagyis, bőven van már fórum miatt annyi érdeklődő, hogy eladja a sorozatot.

Ám a Reacher arra is képes, hogy megálljon a maga lábán. Nem kell előismeret, mindent most alapoznak meg, és semmilyen előismeretet nem igényel. Bár az első Reacher-regény az alapja, szépen követnek minden szálat, logikusan összerakták az eseményeket, és nem lesz hiányérzete annak sem, aki nem olvasta a könyvet.

Ami Reacher védjegy, remekül ki van hangsúlyozva a sorozatban is. Az első, hogy Reacher tökéletes keveréke az éles észnek, jó megfigyelőkészségnek és egy kommandósnak. Sherlock Holmes világát idézi, ahogy ránéz egy nyomra és már mondja is, az hova vezet. Ő jön rá, hogy miképpen érnek össze a szálak és old meg mindent. Ha meg valakit el kell intézni, fegyverrel vagy ököllel, akkor is ő a legjobb.

Hangsúlyt is fektettek rá, hogy megmutassák, egy ekkora izomkolosszus kevés ütéssel is mekkora pusztítást tud végezni és nem is finomkodtak. Nem vitték el verekedős film irányába, de itt el lehetett hinni, hogy a kiállásával és egy-egy öklössel Reacher rendet vág. (Tom Cruise esélytelen volt ilyen kisugárzásra a maga alkatával – és a sorozatbéli idézi del, ahogy Child megírta a szereplőjét.)

A magánélete, a csavargó éltmódja, és ahogy a nőkkel áll – mind pipa és pipa. A regényekben idegesít is, ahogy minden női hős befekszik alá, Reacher meg szépen továbbáll, és mindenki barátja mindenkinek. Mivel ez az első sorozat évad, itt még nem fásultam úgy bele, mint a regényekben.

Korrekt stábot is összeszedtek. Sorozatokból ismerős színészek kapták a főszerepeket: Ritchson DC sorozatokban vándorol most, Goodwin az iZombie nyomozója volt korábban, Fitzgerald meg a Sikoly gyilkosát igyekezett több évadban túlélni. Valahol durva is, hogy mennyire illett a karakterhez, ahogy Ritchson minimális eszközökkel életre kelti.

A történet változatos, gyors tempóban halad és folyamatosak a csavarok benne. Bár olvastam a regényt, és több mindent tudtam előre, így is tudott rám hatni. Ok, nem az évszázad bűnügye, de a jobb Reacher-történetek egyike.

Ahogy már említettem, alapanyag még bőven van, úgy is, ha nem foglalkoznak azokkal a részekkel, amelyeket Tom Cruise filmben felhasználtak. Ha minden évad egy könyv, évekig lehet még készíteni és nézni. Egyszer még biztosan, mert a második évad már be lett rendelve.

Reacher – 5/4 korrekt krimi, jók az akciójelenetei, és meglepő, de a minimális színészi játékkal működik Ritchson Reacher alakítása is.

Karriert építő, musicalt létrehozó, kapcsolati válságos.

Jonathan tudja, mivel akar foglalkozni egész életében. A zene jelent számára mindent, mondhatni egész életében csak ír és ír. Most éppen egy darabot készül színpadra állítani, közben jár egy alkotói klubba és nagyon várja az áttörést. Most lesz 30 éves, és tragédiaként éli meg, hogy még nem ismerik a nevét. Gyerekkori barátja, az egykor szintén színpadról álmodó, mára megkomolyodott és sikeres Michael áll mellette, és a barátnője, a táncos Susan. Jonathan észre sem veszi, hogy annyira a darab tölti ki minden percét, hogy azzal a kapcsolatait veszélyezteti. Susan kap egy állásajánlatot és el kell döntenie, hogyan reagáljon. Mélyebbre kell mennie magában, hogy jobb legyen a darab – kell egy igazán nagy dalt írnia bele - és a barátnője helyzete miatt is döntenie kell.

Jonathan Larson – kezdjem azzal, hogy megcsinálta? Erősen önéletrajzi ihletésű a darab és a film megtehette azt, hogy a végén elmondta, mi lett a férfival. Megírta a Rent című musicalt, ami halhatatlanná tette a nevét, de már nem érhette meg a hatalmas sikert, nagyon fiatalon hunyt el. Lelőttem a poént? Bocs. A helyzet az, hogy a Rent volt 21 évesen az egyik oda-vissza hallgatott musical kedvencem, és nekem azzal már ismert volt a sztori, amint összekötöttem a filmbeli karaktert annak a műnek a szerzőjével.

Belemehetnék abba, hogy a Rent mit adott a zenés színpadnak. Korszakalkotó darab, és a Tick, Tick… Boom!, ami Larson önéletrajzi ihletésű darabjából készült, be tudja mutatni, hogy mit adott Larson a musical világhoz, ami előtte nem volt divat.

Az egyik, hogy mennyire személyes és emberről szóló a mű. Nem olyan monumentális, nagy emberi dráma, mint pl. A nyomorultak, nincs olyan politikai üzenet benne és nem is olyan keserédesen szórakoztató, mint a Hegedüs a háztetőn. Ez mindennapi, kortárs emberekről és az érzéseikről szól, olyan problémákról, amelyek bárkié lehetnek. Pl. az egyik dal a darabban arról szól, hogy házibulin minden vendégnek ír egy-egy jellegzetes sort egy dalban. Vagy a költözésről. A másik, hogy tabutémákat vitt színre. A barátja, Michael homoszexuális és a történet során derül ki, hogy HIV-pozitív. Mutogathatnám, ez mind hogy jelenik meg a Rent történetében is – már itt vannak az alapok.

Izgalmas attól is, hogy itt a musical megszületése, a megélt élet maga a musical témája. Vagyis, készítők és szereplők összeolvasnak, és egyszerre történet is, vallomás is, mélyen feltárulkozó. Mostanában a Nine volt hasonló színházi élményem, de azért elárulom, hogy ez a film jobban tetszett.

Lin-Manuel Miranda rendezte és nagyon korrekt filmet rakott össze. Imádtam, ahogy ki tudott törni a színházakra jellemző szűk térből. Ahogy a darab, a film is személyes és belülről szól, de közben zajlik az élet, a szereplők mozgásban vannak, és miközben követi a darabot, döbbenetes, mennyire film is tud lenni.

A film zenei teljesítménye előtt is le a kalappal, bár ez Larson hatalmas érdeme. Ahogy a Rent, a Tick, Tick… is beleette magát a hallójáratomba. Csak egy példa: ahogy a születésnapi dal egy bomba robbanása előtti visszaszámlálássá válik és a Happy Birthday motívuma keretté válik, remek. Kit lep meg, hogy most is a zenéje szól mellettem? Nagyon sok jó dal van benne, és akkor az első nagy meglepetést is felfedem, ami egészen lesokkolt, amikor nézni kezdtem a filmet: Andrew Garfield nagyon jól énekel! Taron Egerton, az Énekelj első része óta nem volt ilyen meglepetésben részem. Ha énekelni kezdene főállásban és dobná a színészetet, követném a munkásságát akkor is. Bár, nem fog ilyet tenni – Larson megformálásáért jött az Oscar-jelölés, és fiatal kora ellenére ez már nem is az első jelölése, még előtte a jövő és jó pár siker.

Tény, nem árt a film élvezetéhez szeretni a musical zsánert, de mellette remek karakterdráma is, ami egy összetett, érdekes személyiségnek is emléket állít. Jonathan Larson egyszerre imádható, sajnálható és nagyon emberi alak előttünk.

Tick, Tick… Boom! – 5/4,5 nem csak musicalfilm, el tud szakadni attól, hogy színház ízű legyen. Andrew Garfield meg újfent ledöbbent, mire nem képes.

Családot összefogó, jövőt tervezni próbáló, lázadó idős.

A kiskamasz Buddy Belfast városában nő fel. Jelenleg az köti le legjobban, hogy jobb legyen a tanulmányi eredménye, hogy előrébb kerülhessen az ülésrendben. Mert rendszeresen a legjobb az a kislány, aki tetszik neki, és aki mellé szeretne ülni. Ám 1969-ben a város forrong. Egyre merészebbek az angolok ellen lázadók, fegyveres összecsapások törik meg a város békéjét. Buddy apja éve óta Angliában dolgozik, kéthetente jár haza a családhoz. Most lehetősége nyílna arra, hogy a családját is magával vigye. A cég biztosít házat, kinevezést kapna, egy jobb élet lenne. De már nem Írországban. A kisfiút ide kötik a barátai, a szeretett nagyapja, az iskola, a kis szerelme. Az édesanyját az egész élete, még soha nem hagyta el a szülőföldjét. Szereti Írországot, a városát és a közösséget, amit itt megteremtettek. Ám eljön az a pont, amikor mérlegelni kell, mi köt ide és milyen veszélyeket vállalhatnak még érte.

Belekezdtem az Oscar-jelölt filmek nézésébe, és a Belfast már csak azért is jó nyitány, mert 7 jelölése is van, ebben több fontos is akad: a legjobb film és rendezés, eredeti forgatókönyv. (A Dűnének van több, azok nagyja technikai jelölés. A legtöbb jelölést A kutya karmai közt kapta, ott minden fontos kategóriában van jelölés.)

A történet egyszerű és elsőre nem is értettem, mi ebben a filmben az a plusz. A gyerek jár iskolába, a környék egyre vadabb, dúl a nagy hazaszeretet a felnőttekben. Filmek, regények is feldolgozták már sokféleképpen, hogy milyen pokol szabadult el a smaragd szigeten és az írek kivándorlása sem új téma.

Aztán a film fokozatosan felfedte a rétegeit. Az első: más azzal, hogy nem a felnőtteket és az ismert sémákat követjük, bár azokat is megmutatja a film. A középpontban Buddy áll, aki a gyermeki ártatlanság szemüvegén keresztül nézi, ami kibontakozik körötte. Ő arra koncentrál, hogy a kislány mellé ülhessen, hallgatja a nagyapja történeteit. A sorok között bújik meg az ír tragédia, ami sokáig nem is érinti a gyereket.

A második, hogy nagyon finoman megfogja a családi kapcsolatokat és nagyon szimpatikus a mód, ahogy családként él ez a família. A szülők annak ellenére nagyon szeretik egymást, hogy a férj az idő nagy részében távol dolgozik. (Az a dal és a tánc a végén roppantul hangulatos.) Hasonlóan erősek az érzelmek a nagyszülők között is, akik ott vannak az unokák mellett. Milyen más pl. egy ilyen család körében elköszönni és meghalni… Így is tragédia, sokaknak fáj, de a film jól megfogalmazza, itt hálásnak lehet lenni, hogy eddig és velük volt.

Végül, meg tudja mutatni, hogy melyik az a pont, amikor a lokálpatrióta is azt mondja, hogy imádom a hazám, de ha a gyerekem élete a tét, akkor megyek. A vége erős lett, megvan a drámai tetőpont, ahogy a háború berobban az életükbe és nem áltathatja már az anya sem azzal magát, hogy ez az otthona és itt vannak a legjobb helyen.

A szereposztás erős és egy kivétellel autentikus is. Ír színészek kapták a szerepeket, és vannak köztük igencsak ismertek. Jamie Dornan, aki szerintem nem győzi bánni, hogy aláírt anno Christian Grey szerepére, annyival több van benne színészileg és az arcánál. Az Outlander Caitriona Balfe-ja, az egyszerre erős és gyengéd, szerető édesanyaként. A halál árnyékában is életvidám nagyapa, Ciaran Hinds. Aki kilóg, a nagymama, őt az angol Judi Dench játssza. De nem vagyok magam ellensége, hogy Judi Dench ellen ágáljak. Profi színésznő, jelenléte van és pokoli jó lett a végén, ahogy nézi az elmenő egész családját és ott van az arcán az a sokféle érzelem – öröm, hogy ők jól lesznek és túlélik, de ő maga egyedül marad és már a férje sincs.

A külcsín, amit azért megosztónak érzek. Zseniális, vagy felesleges? A film fekete-fehérben forgott. Azért ez nem egy annyira régi korszak története, hogy ezzel is öregíteni kellene. Abban viszont látom az üzenetet, amikor elmegy a család moziba – a film pedig színes. Az álomvilág, a képzelet, a mese lehetett színes és felhőtlenül boldog – a valóság meg az a szürke, amiben a filmet látjuk. Az is tetszett, amikor egyértelműen Buddy szemszöge uralja a kamerát vizuálisan is. Ahogy a gyerek magasságából veszi a szüleit, akik így sokkal nagyobbnak tűnnek.

Nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy tetszett ez a film. De mindenképpen azok között van, amelyek elgondolkoztattak és látok benne dolgokat. Az nem rossz…

Belfast – 5/4 a történet lekötött, nagyon erős színészi játékban és benne van a kor tragédiája. De egyes elemeivel még barátkozom.

Sorozatgyilkosos, kisvárosi, horrorfilmes szabályokat életre alkalmazó.

Tara népszerű kamaszlány, szétesett családdal. Az apja lelépett, az anyja részeges, a nővére elment és vissza se nézett. Az sem éppen ideális, hogy egy olyan kisvárosban élnek, ahol rendszeresen feltűnik egy sorozatgyilkos, hogy valamiképpen tovább növelje Sidney Prescott rémálmait. Tara horror rajongó, de a Döfés, amely Sidney esetét dolgozza fel, nagyon nem a kedvence. Mégis, ő lesz kiszemelve, hogy újra élje a film híres nyitányát. Benne a telefonnal, a késeléssel. Ő túléli, de a Sikoly maszkos gyilkos öldöklésbe kezd – ezért is jön haza Sam, a nővére. Vigyázni rá. És szembenézni azzal, hogy ez a történet az övé is, hiába menekült el. Hiszen az eredeti gyilkos duó egyike a vér szerinti apja, ha ezt az anyja még a lánya elől is igyekezett eltitkolni. Miközben az eredeti túlélők érkeznek és igyekeznek életben tartani a fiatalokat, ők a recall horrorok szabályait követve keresik a gyilkost a jelenben.

Hol is kellene kezdeni? Egyszer volt, hol nem volt, egy pár év, amikor a tini horrorok nagyon sikeresek voltak. Ahogy egy időben mindenki YA disztópiát forgatott és Katniss újabb verzióit kereste, akkoriban maszkos gyilkosok üldözték a középiskolásokat vagy egyetemistákat. A saját kedvencem a Rémségek könyve, de a két legismertebb más: a Sikoly és a Tudom, mit tettél tavaly nyáron.

Mindegyik kapott folytatásokat, a Sikoly is. Az új Sikoly egészen új. Rögtön fel is teszem az első kérdést: végig kell nézni a korábbi 4 részt, hogy értsük ezt? A válasz: elegendő az eredetit megnézni. Szívesen mondanám, hogy annyira újrakezd mindent, hogy megáll a saját lábán, de azért ez így nem igaz.

A film egyik jellemzője, hogy ugyan a szereplők nincsenek azzal tisztában, hogy egy horrorfilm szereplői, de azt felismerik, hogy a velük történtek mennyire illenek egy horrorba, és azoknak a szabályait rendszeresen emlegetik, megbeszélik és felhasználják az életben maradásért folytatott harcban. Ami eredetileg új volt és frappáns, más azt korábban nem csinálta. A Sikoly találmánya.

Most a recall horror, amit így alaposan bemutatnak nekünk, még példákat is hoznak rá a jelenlegi horrorok közül. Ami nekem a fülemben maradt, a Halloween filmek újrakezdése. Kellenek a régiek közül az ikonikus szereplők, kellenek újak, és valamiképpen ismételni kell az eredetiben történteket. Úgy tenni, mintha a közben létrehozott folytatások nem is lettek volna. Ez erre a filmre is illik, és azt is hozzá teszem, hogy bár láttam az eddigi összes Sikoly filmet, az elsőre emlékszem és a 4. rész végére, hogy ki a gyilkos és miért. Ennyire voltak a folytatások emlékezetesek. Abban nem vagyok biztos, hogy ez a 5. rész mennyire lesz emlékezetes. Nekem túlzottan visszapörgeti a korábban történteket, már röhejes párhuzamokat is a történetbe erőltetve.

Ok, akkor a két dolog, ami legjobban fájt: nagyon beleerőszakolt egy szál, hogy Sam Billy Loomis lánya. Négy részt végignéztem, és szó nem volt arról, hogy kavart volna mással, nemhogy van egy lánya – itt pedig nyílt titokként kezelik, amiről csak Sam gondolta, hogy titok. A másik, ahogy a horror szabályok már paródiaként élnek a filmben. Lődd fejbe, különben visszatér. De tényleg – a torkát is átvághatod, attól még visszajön. Sidney pedig mindig megússza – az örök final girl.

Szereposztás: amit vártunk. Pár régi ismerős, az újak pedig úton a megismerés felé. A leginkább Jack Quaid, de eléggé rá vagyok kattanva a The Boys sorozatra, így nem meglepő, hogy őt ismertem meg először.

Szerintem nem hozza vissza a filmet úgy, mint ahogy a Halloween visszatért, de majd meglátjuk. (Állítólag lesz folytatás...) Egyszer elment, bár engem bosszantott ezzel-azzal.

Sikoly – 5/3 a Sikoly soha nem tartozott a kedvenceim közé, így nem hoz lázba, hogy tényleg újrázták, szerintem idióta alapokkal. Az is kétélő, ahogy a horror szabály itt valóság.

Újságírós, történeteket mesélő, lap megelevenedő.

Ifjabb Arthur Howitzer családja újságokkal foglalkozott, és rávette az apját, hogy engedjen neki egy francia részt is kiadni, afféle stílusgyakorlat gyanánt. A Francia Kiadás azonban egyre nagyobb sikert arat, milliók olvassák és Howitzer összeszedett hozzá egy nagyon erős stábot is. Minden cikken rajta tartotta óvó tekintetét, a jelen szám megszületését is szinte végig figyelemmel kísérte. A nekrológja, ami az újságírói írnak meg, és amely a Francia Kiadás történetét is lezárja. A kívánsága volt, hogy több lapszám ne készüljön. A történetben pedig helyett kapott egy börtönben élő gyilkos története, akinek a festményére felfigyel egy lecsukott üzletember és bomba sztorit farag belőle. Egy diáklázadás története. A bicikliző riporter egy útja, vagy éppen a szakács, a rendőrök és az elrabolt fiú meséje.

Wes Anderson filmjei elé nem lehet csak úgy leülni és jól szórakozni rajtuk. Bár, ez így nem pontos. Van, akinek lehet. Én máshogy vagyok behuzalozva. Szeretném szeretni én is a munkásságát, de pl. a Francia Kiadás kapcsán egy nagy kérdőjel, amire futja tőlem.

Mégis, mi volt ez?

Nincs is rendes története, bár ezen túl tudnám tenni magam. Koncepciója van, ami nem is rossz. Egy újság egy lapszám, és a megelevenedő cikkek. Megannyi kisfilm, amiket az köt össze, hogy mind a Francia Kiadásban jelentek meg.

De mi az egyes történetek célja? Mindegyikben van valami fura, egyedi vonás – akár a művészfilmes jelző is jöhet, amitől nem egy szimpla szórakoztató film. Már-már inkább paródiáknak éreztem őket, csak gyakran nem jöttem rá, hogy vajon mit akarnak kifigurázni. Annyit már tudok, hála az internetnek, hogy egy-egy szereplőnek valós mintája volt az életből – mint maga Howitzer, akit a New Yorker egyik ikonikus készítőjéről mintáztak. Van előképe a diákok lázadásának, vagy a gyilkost felkaroló műpártolónak is. De ezek egyike sem olyan történet, nálunk biztosan nem, ami leesne külső súgás nélkül. Már tudom ezt a kapcsolatot, de ettől nem érzem többnek a filmet.

Ha már emlegettem a különleges filmes nyelvet – az egészben volt valami régi filmeket idéző, a mozi kezdeti korszakából. Lehet az akár a mozgás, a vágások, a némafilmeket idéző miliő vagy éppen az, ahogy átváltottak fekete-fehérbe. Megint csak azt érzem, hogy tudnom kellene valamit, amitől ez több, mint valami különcség, aminek így felfogtam.

Maguk a történetek is minimum furcsa cselekményt kaptak, és végig kerestem bennük a szimbólumokat, amiket nem hiszem, hogy sikerült volna megfejtenem. Talán a gyilkos festős, amit legközelebb éreztem magamhoz. Ahogy az megkérdezi mi a művészet, ki a zseni és milyen egy művész. Bár simán benne van az is, hogy csak belemagyarázok dolgokat. Megint elkalandoztam. Különös cselekményszálak vannak, még furcsább végek a történeteknek. Pl. a diákforradalmas. Most komolyan, az a vége, hogy a főszereplő meghal és a szülei mennek be a hullaházba? Elsőre el se hittem.

Ami még döbbenet, mennyi sztár van ebben a filmben. Eldugva, nyúlfarknyi jelenetekben is Saoirse Ronan, Christoph Waltz vagy Edward Norton szintű színészek vannak – a főszereplőket szintén nem kell bemutatni már senkinek: Bill Murray, Benicio del Toro, Adrien Brody, Timothée Chalamet, Frances McDormand és még sorolhatnám. Tény, a sztárok szívesen kerülnek be Wes Anderson filmbe, itt erre a remek példa.

Én még mindig nem tudom, mi volt ez a film. Még csak azt sem, hogy tetszett-e. Marad a ?

A Francia Kiadás – 5/? a sztárparádé mindenképpen bevonzott, de nem értem, mit láttam. Nem volt szórakoztató, és zavar, hogy nem tudom, mi volt ez.

Álmokat követő, életet építő, zenés.

A kis Amos szülei elsőszülöttjeként nagy szeretet kap a kezdetektől. Várták, szerették és készek voltak harcolni érte, amikor az anyának feltűnt, hogy a baba betegen sír. A diagnózis súlyos szembetegség, és megindult a műtétek sora. Annyit sikerült elérni, hogy a fiú egyik szemére egy keveset látott. Az orvos javasolta, hogy tanulja meg a Braille írást, így került be a vakok iskolájába. Ott találta meg az igazi szenvedélyét: a zenét. Versenyekre küldték, szólókat adtak neki – amikor mindkét szemére elveszti a látását, ez marad a vigasz is. Így kétszer akkora tragédiakánt éli meg, amikor mutálni kezd. Az álmot félretéve ügyvédnek készül, sokat tanul és csak egy új barátnak hála, hogy alkalmanként még zenél, csak a saját szórakoztatására. De egyre komolyabban veszik, és Amos készen áll, hogy most ne eressze el, amit igazán szeretne: ismert operaénekessé válni. A családja, a szerelme is kész áldozatokat hozni, hogy ez megvalósulhasson.

Az alapja nem simán Andrea Bocelli élete. Az énekes jegyez egy memoárt, annak az alapján készítették el a filmet. Sokat elmond az is, hogy Bocelli mennyire részt vett a film elkészítésében. Ő a narrátor, és Amos énekhangja is ő lett.

Miért Amos Bardi? Azt gondolnám, így könnyebb elmesélni a történetet és némileg el is távolodni tőle. Még ha Andrea Bocelli is az alap, leírva és újra átélve ez már Amos története. Olyan szempontból, filmen nekem szimpatikusabb is, hogy nincs késztetésem folyton összehasonlítani a színészt és az eredetijét. A Toxikoma kapcsán, nem is olyan régen, pont arról írtam, hogy mennyire zavart, hogy a karakter neve Szabó Győző, tudjuk, hogy életrajzi ihletésű, de a két színész nem hasonlít egymásra. Itt ez ezzel meg lett oldva, és nem akad fent az ember azon, hogy a hasonlóság az, hogy mindketten olaszos külsővel bírnak, sötét hajjal.

A történet drámája adja magát. Képes lehet egy megvakult férfi operaénekessé válni? A filmben is fejtegetik egy ponton, hogy ez pont az a műfaj, ahol nem csak énekelni kell, de játszani is egy szerepet. Mozogni a színpadon, követni a karmestert. Nem elég a tehetség és az elszántság, ide sokkal több kellett.

Erőt és reményt is ad a történet, hogy meg lehet csinálni. Nem a veszteségen kell bánkódni, hanem kihozni a legtöbbet abból, ami jutott. Azt tudtam tisztelni a főszereplőben, hogy amikor az álma meghiúsult, nem depressziós lett és nem csak sajnálta magát, hanem tanulni kezdett és elvégezte az egyetemet. (Rendben, az elmaradt koncert megviselte, de ki bírna ki egyformán minden csapást?)

A film alapvetően az énekessé és híressé válást mutatja be, mellette minimálisan kap helyet a magánélet. Látjuk a szerelmét, aki később a felesége lesz. Látjuk a szüleit, az öccsét. De sok kérdést nyitva hagy: engem pl. érdekelt volna, hogy az öccse mire jutott az életben. Mert Amos otthonról minden segítséget megkapott: amikor a jogot hátrahagyva a zenének kezdett élni, az apja simán eltartotta, otthont adott neki és végig támogatta. Mit szólt ehhez az öccs? De érdekes volt az is, ahogy a feleség arcán átfut egy árny, amikor Amos már kezd befutni, és lerohanják a rajongók – sok fiatal, csinos lány. Azzal a szállal se kezdtek semmit.

Meg, az is olyan furcsa, hogy egyetlen fellépés, az a bizonyos koncert és egy duett, és máris csillaggá gyulladt? Nem ástam bele magam Bocelli életébe, de mesésen gyorsnak tűnt.

De szerettem a film zenéjét, pozitív az üzenete és egy esti filmnézésnek pont jó volt.

A csend zenéje – 5/3,5 nehéz eldönteni, mennyire idealizált a történet. Tudjuk, mi a vége és bár a szerző és a történet ihletője, Andrea Bocelli is jelen van, nem tudja ellensúlyozni az őt játszó Toby Sebastian játékát.

• Pirula panda - amerikai/kanadai mese
• Menekülés - animált dán, svéd, norvég, francia, amerikai, szlovén, észt, spanyol, olasz, finn dokumentum

Egyik se vonz, úgyhogy nézhetem a Netflixet meg neki kellene ülni az Oscar-jelölteknek. Van még mit pótolnom...