Sikerült egy újabb filmre bukkannom, aminek az eredetijét olvastam. Igaz, ezt nem mostanában, így mindenki megmenekül attól, hogy hosszan elemezzem, miben más a film és a regény. Mondjuk, a benyomásom azonos. Én jobban azt a thrillert, ami ennél jobban pörög.

Mert ez inkább pszichés játszma. Az lehet benne érdekes, hogy milyen érzelmi viharokon megy át a hősnő. Helena ugyanis saját maga nem érezte, hogy azzal bármi gond lenne, ahogy felnő. Az apja és az anyja kint éltek a lápon, teremtett lelket se láttak soha. Az apa kiskorától önállóságra és vadászatra tanította a lányát, és a leckéket a bőrébe véste. Minden nagy elsőt, kiemelkedő momentumot tetoválásként tett rá. Helena egészen addig fel sem fogta, hogy mi is a történetük, amíg az anyja nem ütötte le és szökött meg vele, a rendőrségnek meg előadta, hogyan rabolta el és tartotta erőszakkal maga mellett Jacob Holbrook.

És a film azt mutatja, hogy a lány mennyire másként élt meg mindent, mint az anyja. Érzelmileg is. Helena mindig is jobban kötődött az apjához, mint az anyjához. Szerette a férfit, és az anyját hibáztatta. Felnőve meg elrejti a múltját, még a férje sem tudja, ki volt ő korábban. Akkor is, az apja a gyenge pont. Újra át kell gondolnia mindent, hogy eszébe jusson, mi mindent tett meg érte az anyja az utálatáért cserébe. Magának is anyának kellett lennie, és a kislányát veszélyben kellett éreznie, hogy a fejében másként lássa a szüleit. Az apja már nem a hőse lesz, felfedezi az anyja erejét. És azt, hogy mennyire veszélyes rá, a kislányára is az apja.

Nekem ez a szemléletváltás, a nő fejben megtett útja, ahogy egy ilyen gyerek feldolgozza felnőttként a származását, amiről a film igazán szólt. Ezért is lehet az, hogy a visszaemlékező jelenetek és a jelenének az ábrázolása adja a film jelentős részét.

Mert igen, eljutunk oda, hogy a Lápkirály, vagyis Jacob megszökik a börtönből és megrendezi a halálát. Eljutunk oda, hogy Helena rájön, ez az egész csak az apja trükkje. Aki majd eljön érte, ha nem előzi meg. De apa és lánya párbaja a film végére kerül, és gyorsan le is rendezik. Nehéz benne akciót és több ilyen direkt feszültséget találni, amikor ez tényleg csak a vége.

Ez meg kicsit fura nekem - már a regénynél is ez volt az érzésem. Annyira apa és lánya harcát vártam, vagy egy hosszabb kergetőzést a vadonban, hogy amit kapunk, az egyszerűen rövid. Van egy beszégetésük, egy kis menekülés és már vége is. Ez igaz a regényre és a filmre is.

Nem is tudom milyen hangulat kellene hozzá, mert maga a történet is kevésnek érződik így. Ha azért teljesen unalmasnak nem is mondanám, de nem is egy izgalmas film.

Ha meg Helena drámájaként akarnám nézni, akkor egy hatásosabb színésznő kellett volna hozz. Daisy Ridley nekem elveszett Helenaként, egyszerűen nem hittem el, amit játszott. Ok, hogy nem semmi érzelmi terhet cipelt gyerekkorából, de nem lett belőle szociopata. Ridley viszont olyan egysíkú arckifejezésekkel játssza, hogy néha simán annak néz ki. Még Ben Mendelsohn is többet beletett a filmbe, pedig ő a Lápkirályként nem sok játékidőt kapott, a történet nagyjában börtönben ült.

Nem vitték túlzásba a látványt sem, révén a pszichés vonalat húzták meg és Helena töprengését, gyötrődését követtük nagyobbrészt. A végére jön az akciójelenetek sora, de semmi extra, igazán látványos nem került bele.

Egyszer elment, főleg, mert a regény miatt kíváncsi voltam, milyen lett a film, de nem győzött meg. A Netflix Drága gyermeke vagy korábban A szoba sokkal többet tudott ebben a témában.

Valahol viccesnek érzem, hogy a legismertebb kémfilmek hősei és kalandjai mennyire látványosak – Ethan Hunt minden részben bevállal valami nagyon extrém mutatványt. James Bond a feltűnő autókkal, nőkkel és bevetésekkel. A Kingsman kifejezetten látványosra lett hangszerelve. És akkor jön egy ilyen kis filmecske, ami bemutat, hogy igazából milyen játszma a kémkedés.

A küldönc ugyanis megtörtént esetet dolgoz fel, és a hidegháború egyik, ha nem a legsikeresebb informátorának a történetét mondja el. És van benne látványelem? Pont az a lényeg, hogy mindennek teljesen átlagosnak, észrevétlennek kellett lennie. Mintha két férfi simán kereskedne, és időnként ellátogatnának egymáshoz. A titkos képek és adatok meg teljesen rejtve, észrevétlenül kerülnek átadásra. Mindenki és minden tűnjön átlagosnak, az a siker kulcsa!

Tudnék azon humorizálni, hogy a legnagyobb látványelemnek az számít, amikor Rachel Brosnahan karaktere, a CIA kém Emily bevonul, és a férfi ügynökök meg is jegyzik neki, hogy még mindig remekül néz ki. Nekem különben időbe tellett felismerni a színésznőben Mrs. Maisel alakját – ennyit számít, hogy itt szőke és nem barna a haja. És valahogy fura vele. A szerepe különben nem nagy, ő az együttérző ügynök, aki igyekszik majd menteni is az emberét, amikor berobban a lelepleződés.

A filmet Benedict Cumberbatch és Merab Ninidze kell, hogy eladja. Az egyik az orosz katona, aki nem képes végignézni, hogy az atomháború felé menetelnek, a másik az üzletember, aki majd felismeri, miért kell kémkedni és össze is barátkozik a férfival, aki mindent kockára tett, hogy ne sodródjanak bele egy újabb és végzetes háborúba. Ninidze nagyon jól elkapta a csendes, de határozott és belső erőt sugárzó Oleg alakját. Simán az a férfi, akit az ember barátjának szeretne. Úgy van hősiesnek megmutatva, hogy ehhez semmilyen látványos eszköz nem kell, csak egy csendes és kedves férfi, aki mer az elvei szerint cselekedni, bármi is az ára.

Cumberbatch kapta a hangosabb/színesebb szereplőt, akinek egy kis fejlődés is jut. Már az elején sem rossz ember, csak a maga kis világa érdekli. A feladat és Oleg majd rányitja a szemét, hogy miképpen kezdődik a változás, és ezért áldozatot sem teher hozni. Az egyik kedvenc részem volt, amikor már végbement a változás, az oroszok elkapják és két emberrel beszélhet. A feleségével, majd Oleggel. Ahogy ott megfogja a férfi kezét, és megmondja, hogy megérte, mert elérték a céljuk, abban benne van minden, amit a történet során tanult, amiért Oleg az életét is adta végül.

Csendes film, csak a végére kezdik el kicsit pörgetni. Addig egy barátság alakulását látjuk, meg Greville családi gyötrődését. Én nem tudtam előre, mi történik velük, így végig vártam a poént, hogy mi lesz még velük. A végére meg is érkezett.

A történelmi hangulatot a kosztümök adják, meg esetleg az autók. Ami még különben tetszett, ahogy Oleg felfedeztette angol barátjával a balettet. De máskülönben nem nagyon lehetett érezni a különbséget, amikor Londonban vagy Moszkvában üzleteltek.

A kritikusok alapvetően szerették, jó színészek játszanak benne, és szép kereken el van beszélve ez a történet. Talán nem az a látványos kémfilm, de megvan a maga jogosultsága – és ez az, ami az igazságon alapul.

Mielőtt nekikezdtem a sorozatnak, elolvastam Móricz regényét is. Sőt, annyira belejöttem, hogy lassan végére érek az Erdély-trilógiának. Vagyis, ha lesz folytatás, azt már tudom nézni hetente is.

Igaz, simán nézette magát a sorozat darálásban is, úgy is, hogy a történelemből és a regényből tudtam, mi fog következni.

Nem sorozat – regény összehasonlítást tervezek írni, de azért ennek is szentelnék pár gondolatot. Az anyagot szabadon használták fel, és ugyan visszaköszönnek a regény jelenetei és szereplői is, de a sorozatban több mindent igyekeztek elmesélni. Az egyik legnagyobb különbség, hogy a történetbe került Báthory Erzsébet. Itt a két erdélyi Báthory támogató nagynénjeként van jelen. Móricz meg sem említi őt, és a történelemből sem rémlene, hogy ilyen szoros lett volna a viszonyuk. A sorozat viszont éppen annyira meséli, hogy faragott belőle a nádor vérben fürdő asszonyt és juttatta halálra, mint amennyire Gábor ámokfutását követhetjük. Fontos eltérés még, hogy Bethlen szerelmét átirányították. A sorozatban Gábor felesége, Anna kelti fel az érdeklődését, míg a regényben a húga, Anna az, akitől nem bír érzelmileg szabadulni. Mondjuk, érthető, ezt miért így írták meg: a sorozatban Anna még kamaszlány, és Bethlen van annyival idősebb, hogy ne tudjuk őt hősként nézni, ha majdnem pedofil hajlamokat mutatna. Nem véletlen, hogy Bánffy, aki majd feleségül veszi, negatív szereplő. Amikor először látja Annát, szép kislánynak nevezi – már meg is van alapozva, hogy mire tartsuk. Semmire. A történetben a medál bekerülése és a hozzá szőtt legenda, ami új elem. Éppen csak Sárkányölő Szent Györgyöt nem csináltak a család őséből, és elég béna is kinézetre az a medál. De értem, azzal adja majd át a stafétát a család Annának, aki utolsóként marad életben. Móricz szintén nem foglalkozik ilyesmivel, Anna alig jelenik meg a történetben, és nincs is ilyen örökség vonal. Őt Bethlen – Báthory jelleme izgatta, a sorozat ennél szórakoztatóbb és szerelmi viszonyokkal bővített verziót kapott.

Ami viszont nekem egyformán érthetetlen mindkettőben: Bethlen az, aki gyakorlatias és egyben tartja a dolgokat. Békét, fejlődést akar, és ezért áldozatokat is hoz. Mégis, egyfajta példakép számára a fiatalabb Báthory, akit be is segít a fejedelmi székbe. Báthory Gábortól sokat várnak, és főleg a történet elején rajongói is vannak. Bethlen egészen a végsőkig kitart mellette, és még akkor is mentené, amikor már aláírták a halálos ítéletét a törökök. A sorozatban még egy szónoklata is van, hogy miért lehetne Báthory Gábor Erdély legnagyobb fejedelme. De könyörgöm, mire fel ez a hit és a rajongás? Semmit nem mutatott fel a fiatal fejedelem, amiért erre rászolgált volna. Én kb. úgy éreztem, ha döntési helyzetbe kerül, rosszul választ. Mintha direkt a saját életét is nehezítené, és még akkor is fejjel megy a falnak, amikor maga is tudja, hogy nem így kellett volna rendezni a dolgokat. Nagyon sűrűn látjuk úgy, hogy tesz valami őrültséget, amit meg is bán, de már nem tudja visszacsinálni. A politikában, a magánéletében, a barátai megválogatásában. Annyira önpusztító és annyira lehetetlen álmokat kerget, hogy én kezdettől azt a mulatozó és felelőtlen kölyköt láttam benne, aminek A nagy fejedelemben Móricz főurai emlegetik. Nem azt a reménységet, tündérkirályfit, akinek Bethlen szerette. Most komolyan: azért lett volna nagy elme, mert azt szerette volna, ha Erdély saját jogon nagyhatalom lesz? Ennyi erővel álmodhatott volna arról is, hogy egyesíti a három részre szakadt országot, és annak lesz a királya, a török után meg a Habsburgokat is leveri. Kb. annyi esélye és tehetsége volt erre is.

A sorozat a magánéleti és politikai szálakat keverve adja elő – gyakran fontosabbak is a szerelmi kalandok, mint az országos dolgok benne. Vagy, szorosan összefügg a kettő. Báthory-t például nagyon könnyen befolyásolta az a nő, akivel éppen az ágyát osztotta meg.

Azt viszont Móricztól szépen hozza, hogy nincsenek fekete-fehér jellemek. Ugyanaz a gyengesége Bethlennek itt is, ahogy Báthory is megkapta a farsangolást a halálig. A főurak ugyancsak gyarlók, a hajdúk meg egyenesen zsoldos csürhének vannak megfestve. Talán a nők, akik több jellemet és erőt kaptak, mint amit Móricz adott nekik. Balsai Móni Zsuzsannája egy nagyon szerethető, kedves és mintaértékű főnemes feleség és anya, egy biztos támasz a férje mellett. Nyoma sincs benne Móricz világából a vallási színezetnek vagy halálvágyának, vagy a helyzetük miatt sopánkodásnak. Szőke Abigél Annája inkább férfigyűlöletet tanul és feminista irányba viszik, míg a regényben ő a kísértő démon. Szamosi Zsófia Báthory Erzsébetként meg talán a legszimpatikusabb, legjellemesebb szereplő az egész sorozatban. Ő kapott tartást, műveltséget, erőt és korát megelőző nézeteket. Azt mondjuk hiányoltam, hogy a gyerekeit hova tették. Arról van szó, hogy Nádasdy Ferenc özvegye, aki átvette a birtokok irányítását. De abból a házasságból gyerekek is születtek, és volt Nádasdy-örökös is, a fia. Itt viszont úgy néz ki, mintha gyerektelen özvegy lett volna. Szamosi jól is játssza, én az ő történetszálát gyakran jobban élveztem is, mint Gábor hajszáját a halálig.

A casting különben is erős – tele van ismert színészekkel, nagyon kevés a teljesen új arc. Valahol poén is, hogy éppen a két főszereplő, a két Gábor (Katona Péter Dániel és Bokor Barna), akik a legfrissebbek. Ha jól látom, inkább színházban lehetett velük találkozni, és nem mozgóképen. Azt különben jól elkapták, és már mosolyogtam, amikor megláttam, ahogy Báthory megbánja, amit csinál. Amikor szembesül a saját tehetetlenségével – pl. amikor a hajdúk mészárolni és rabolni kezdenek, ő meg csak áll, szinte észre sem veszik, hiába próbálkozik. Nekem ez a tekintet jellemezte legjobban a figurát: azt felfogni, hogy már megint rosszul döntött, és nem tud másfelé indulni.

A csatajeleneteken látszik, hogy azért nem szuperprodukció, de még elmentek azok is. A kosztümök pedig jól sikerültek, ha már külcsín. A ruhákat kifejezetten szívesen nézegettem benne, és bírtam, milyen egyedi jellemzőket adtak a szereplőknek. Báthory Erzsébet fejfedőit külön kiemelném, de a nők ruházata amúgy is megér egy külön említést. A színek, a szabás, még a jellemüket is sikerült megfogni benne.

Simán lehet folytatása, én szívesen meg is nézném. Már csak azért is, mert jön majd Esterházy Miklós, akire roppantul kíváncsi lennék. Itt ő még nincs, de sokakra igaz ez. Jósika, csak egy példa. Mert Anna nem lesz sokáig özvegy… (Egyik sem.)

Ez a film se tett rám mély benyomást. A bosszú vonalat azért értem benne, de a háttérrel már gondjaim vannak. Most akkor kinek és milyen szervezete van, meg minek?

De, akkor, ami biztos. Van egy gazdag médiacéges, aki a saját unokahúgát is a tévéjében foglalkoztatja és ugráltatja kedve szerint. A hírek nem a tényeket közlik, hanem, amit el akarnak adni az embereknek. De a ténykedése nem csak ennyi – éppen választások vannak, és meghívja magához hétvégére a szélsőséges nézeteket is felvállaló politikusnőt, aki nagy valószínűséggel a következő elnök lesz. Itt azonban nem tárgyalni fognak, hanem az életükért küzdeni. Mert a személyzet egyik tagja bosszút akar állni a fiáért, és meg is kezdi a tervét megvalósítani.

És itt jön az a pont, amit nem értettem. Kb. úgy nézett ki, mintha a tévé mellett szervezetei is lennének a férfinak, és bevándorló ellenes, szinte szélsőjobbos átnevelésben részesítenék a bekerülő fiatalokat. Még a Hitlerjugend is eszembe jutott róluk, de egyszerűen nem áll össze, hogy minek ez a szervezet a férfinak, és mi a cél. Még csak azt se lehet mondani, hogy magának akarna akkora hatalmat, mert nem maga akar politizálni, csak lekötelezni azokat, akik megszerzik a hatalmat. Olyan értelmetlennek tűik az egésznek a háttere.

Amivel játszani tud a film, az igazságdarabkák fokozatos felfedése. Azt tudjuk, ki készül merényletre és hogyan. Nem viszi túlzásba, csak mérgez. De mi erre az oka? Miért épült be, mi hajtja? A nyomok az elejétől el vannak szórva, igazság szerint nem is nehéz rájönni, hogy miképpen függhet össze az a két téma, amit sokat mondogatnak a történetben, ha Alice kinyilatkoztatásáig nem is kötik össze őket.

Vagyis, hiányzik a filmből az izgalom és a látvány is. Egyetlen, középkorú háziasszony van, aki bosszút akar állni. A birtokot nagyjából kiürítették, de akik maradtak, azok egy része képzett vadász. Alice-nak esélye se lenne nyílt összetűzésben, így az akciót leginkább az adja, hogy az asszony bujkál, míg a többiek keresik. Egyetlen vidéki ház a helyszín, abban és körötte kergetik egymást. Szinte már kínos, amit végig lehet nézni.

Még csak az sem jött össze, hogy a mondanivaló átjöjjön. Ivy, a híradós unokahúg kap egyedül arra lehetőséget, hogy valami tanulságot levonjon, de mit látunk helyette? Visszamegy ugyanúgy tévézni, szükség esetén hazudni. Vagy éppen az lenne a lényeg, hogy a hírek mennyire szerkesztettek és azt tükrözik, aki mondja, vagy aki mondatja őket? Nincs releváció, valami felemelő sem a végére.

Így marad ez egy zavaros, felesleges akció elemekkel tűzdelt thriller, ami annál többet nem tud, hogy a politikusok és a hírszerkesztők rossz emberek.

Nem meglepő, hogy a legismertebb név a szereplők között az Ivy-t játszó Adelaide Kane, akinek ennél messze jobb szerepei voltak már, ha az A listától most is, korábban is elég messze volt. Itt annyira rosszul megírt szerepet kapott, hogy kb. jeleneteként mást mond és csinál, nincs benne semmi következetesség.

Maradjunk annyiba, hogy a Gyalázat simán egy rossz film. A története, a kinézete és az üzenete is rosszul lett összerakva – élvezeti érték helyett inkább fogni lehet a fejünket, hogy minek is szenvedünk ezzel.

Azt se gondoltam volna, hogy december első felében egy Adam Sandler nevével fémjelzett mese lesz a legaranyosabb dolog, amit látok a Netflixen. Már nagyban dübörög a karácsonyi előszezon, erre egy öreg gyíkról készült mesén vigyorgok. (De a kedvenc még mindig a Klaus a csatorna téli kínálatában, azért azt leszögezem.)

Leo ugyanis egy lassan 75 éves gyík, aki a negyedikesek termében élte le az életét egy teknős mellett. Most viszont megérinti a halál szele, és valamit még tapasztalni, megélni akar, mielőtt neki annyi. Így aztán kihasználja, hogy a gyerekek tanárnője táppénzre megy, és a helyettes tanár hétvégére kiadja az állatokat a gyerekeknek. A poén meg az lesz, hogy Leo a szökés helyett más hobbit talál. A gyerekekkel kezd el beszélgetni és segíti őket mindenféle lelki kínon át.

Aztán persze vannak csavarok: kavar majd a segédtanár, de a teknős is féltékeny lesz, meg egy drón is olyan tüneteket produkál, mint egy elhagyott szerelmes. Vagyis, van egy lelkizős oldala, de mellette végig komédia is, gondoskodnak benne humorról. És nagy szó, de nem altestiről. Sandler esetében ez igenis nagy szó, mert ebben a mesében az a legmerészebb poén, amikor teknősünk kibújik a páncéljából, és kiderül, hogy tetoválása van.

Elég sok mindent lefed a mese. A gyerekek sok mindentől szoronganak, és Leónak mindenre van gyógyszere. Egy kis magabiztosság és a barátság. Hozzáteszem hamar, hogy azért van, ahol furának találtam a receptet. Az osztály méhkirálynője, a gazdag apa elkényeztetett kislánya pl. azt kapja tőle új mantrának, hogy csak egy átlagos lány. A viselkedésének jót tesz, lesznek igazi barátai, meg boldogabb is lesz, de valami nagyon furán néz ki, ahogy mantrázza, hogy ő is csak egy átlag lány. Pedig aztán mindene megmaradt, ami miatt nem az. Ő a szőke, helyes kék szemű osztályszépe a gazdag apával.

De ez nem is érdekes, mert maga a film működik. Ahogy az osztály összekovácsolódik, a gyíknak meg barátai és küldetése lesz. Sokkal zavaróbb az, hogy a Disney klasszikusokból ihletet merítve énekeltetik a szereplőket. Amit, ha Disney szinten csinálnának, nekem nem fájna. Én a musicaleket is szeretem, szóval egy-egy dallamos nótát jó hangon előadva szívesen meghallgatok. Csak éppen itt ezek egyike sincs meg: semmi fülbemászó nincs bennük, bénák a szövegek és az énekesek még inkább. Pedig szerettem ezt a mesét, de amikor énekelni kezdtek, legszívesebben eret vágtam volna magamon vagy a gyíkon.

A grafika és a kinézete viszont szép. Vannak nagyon jó ötletek benne – a kedvencem az volt különben, amikor Leo visszagondol az életére és az adott korszak divathóbortjának beöltözve láttuk. Pl. Apollo Creed gyík is volt, meg hippisen jógázó is. Talán csak egy van, ami azért fájt és ronda. A kiscsoportosok, vagy ovisok, vagy minek hívták őket. Kb. Sandler annyira bírhatja őket, mint én, ha ilyen undorító, utálatos külsőt és jellemet is kaptak. South Park stílus, keményen.

Pozitív az üzenete, jó a története és hangulatos mese. Ha az ember túltekeri a dalokat, kifejezetten élvezetes darab így decemberre.

Mindhárom testvér története haladt kicsit, a nagyobb történet még kevesebbet. Vagyis, még egy rész Valami Amerika (s01e09). A történet első felében Balázs esküvője volt a téma, pontosabban, hogy nagy nehezen sikerül leleplezni, ki mit akar igazából. Túl is volt tolva kicsit, meg sokáig is tartott, amíg ide jutottak. Nem mintha nem ezt magyarázta volna a családja az elejétől fogva. Zita és Zénó élik a maguk kis önfeledt pillanatait, amíg Marci bele nem rondít, amivel eljutunk a kettes problémához. Bala és a terve, hogy visszacsalja a barátnőjét. Marci ugyanis kitalálja, hogy Zita demóját adják le, mint Angiét. Lesz is vita, hogy Marci hogyan lehet ennyire önző. Tulajdonképpen mindenki beolvas neki, amihez hozzájönnek a Vivivel kapcsolatos dolgok és ki is borul a bili. Vagyis, volt cselekmény, két fő szálon és az esküvő miatt több szereplő is képernyőre tudott kerülni. Nagy jelenetet mondjuk nem kaptak, de olyanok is feltűnhettek egy-egy mondatra, akik már egy ideje kiestek az állandó szereplők közül, mint Marci influenszer pártfogoltjai. Az egyik kapcsán el is kellett gondolkodnom, ki az és mit csinál, mert elsőre fel sem ismertem. A végére meg egy újabb kanyar, én meg morgok. Miért nem az tér vissza halottaiból, akinek örülnék? Tudom, de ezen az egész sorozat alatt nem fogom túltenni magam. Egyszerűen nem veszi be a gyomrom, hogy András agyon lett lőve.

És megint jobban szórakoztam Julia (s02e06) heti részén, ha azért szánalmasnak is érzem, amit a csatorna vezetője most éppen művel. Ahogy várható volt, a nőt a műsorával igyekszik átcsábítani egy nagyobb csatorna. Mindent megkaphatna, de Julia Child nem az a személy, aki cserbenhagyja a barátait. Annak ellenére, hogy miképpen fogadták, és mekkora hazugság az, hogy itt támogatták kezdettől, ő nem nézi a maga érdekeit ilyenkor. Mondjuk, így ő lehet a nagy hal a kis pocsolyában. Elkalandoztam, a lényeg, hogy borzalmas, mennyire belőle élnek, és mégis hogyan viszonyulnak hozzá még most is. Főleg a vezetőség, mert a közvetlen munkatársak tényleg a barátai lettek, és miattuk is marad. A rész meg erről szólt: menjen vagy váltson? Többen hoztak érveket, többen féltették az állásuk és a megélhetésük, majd a tévé éves adománygyűjtésén Julia meghozta a döntését, amit várt is az ember. Lehetett sejteni, még sorozatnéző szemszögből is, hogy nem az évad közepén fognak egy teljes helyszíncserét és jórészt stábot is cserélni. Különben kis váltás azért akad, mert Russ csak visszakerül A francia séfhez. Talán Mrs. Maisel egyik része volt hasonló, ami azért szórakoztatóbb, látványosabb, de ebben meg családiasság és szeretet volt több. Kifejezetten élveztem Paul és Judith kis főzőpárbaját, de jó ötlet volt megint hozni egy neves írót. Megvan annak a hangulata, ahogy akár marják is egymást, mégis egy összetartó közösség az egész.

És keresnem kellene más heti nézős sorozatot is, mert lassan kifogytam belőlük.

A helyzet az, hogy ezt a filmet nézve két dolog jutott eszembe. Olyan volt, mintha bénán összekeverték volna Az élet ízeit és a The Bear részeit, helyenként a Pepéből lopva ötleteket. Azt kell mondanom, nem ízlett a végeredmény.

A főszerelőnk Samir, akinek aztán baja van mindennel. Rég egy étteremben robotol a sztárséf árnyékában, abban reménykedve, hogy az új étteremben ő lehet majd a séf. Nem csak nem kapja meg az állást, de még azt is végig kell hallgatnia, hogy benne nincs meg az a plusz, ami ehhez kell. Párizsba menne, de ebből sem lesz semmi, mert az apja megbetegszik, és át kell vennie a családi éttermet. Az apjának persze semmi nem jó, és Samir elvből nem hajlandó indiait főzni. Mi lesz ebből?

Komédiába oltott életlecke, csak éppen nem sikerült meghatóra az eredmény. Samir lassan tanul, majd túl könnyen elrendeződik körötte minden. Mintha dráma is akarna lenni, komédia is, meg romantikus is. Aztán egyik se lesz igazán.

Csak a főzés, egy kapcsolat alakulása, a családi békülés lesz összecsapva. Az egyetlen, ami jól sikerült, az a taxisból lett szakács története. Akbar megtestesíti mindazt, ahogy élni érdemes. Boldog, teljes életet él annak ellenére, hogy az életében volt nem egy keserű tragédia is. Szabad, bátran belevág dolgokba és megtalálja a jót abban, amit éppen csinál. Ő lesz az, aki Samirt is rendbe szedi, és több értelemben is. Ő tanítja meg igazán főzni a séfet, és megnyitja a családja felé is. Jobb embert, és nem mellesleg jobb szakácsot is nevel belőle.

Talán érezni is, hogy Samir nem nőtt különösebben a szívemhez. Túl sokat nyavalyog, meg sajnálja magát. Akbar sokkal szerethetőbb figura. Igaz, a mélypont nem Samir volt, hanem az apja. Se a színész, se a karakter nem volt a helyén. Mondjuk eleve rossz volt a nyitása azzal, hogy mindig a halott fiához mérte az élőt. A biztos recept, hogy ne bírjanak egy légtérben maradni.

A szerelmi szál is el van intézve két jelenetben. Nem is érteni, hogy lett hirtelen pár a két szereplőből. Főztek egyet együtt, meg talán egy randin voltak és ennyi. Még csak fontos kérdések sem merültek fel, pedig azért Carrie körül lett volna kérdés. Miért költözött ide? Van egy ránézésre 1,5 – 2 év körüli gyereke. Elvált, özvegy, lányanya? Az csak rátesz egy lapáttal, hogy egy indiai környezetbe kerül bele, ahol sem a válás, sem a lányanyaság nem éppen divat. De egy szót se ejtenek erről.

Még a főzést is kevésnek találtam benne. Ahhoz képest, hogy éttermet vezetnek, nem vitték túlzásba. Azt meg nem is minősítem, amikor a hús frissessége érdekében élő csirkét vesznek. Tudom, poén akart lenni, de nem nevettem. Szerencsére le nem vágták őket a vásznon, de azért lehet sejteni, hogy nem álltak át vega étrendre az étteremben.

Van egy-egy jobb pillanata is, de látványosan kis költségvetésű, egyszerű filmecske, ami inkább háttérfilmként funkcionál, nem fő néznivalóként.

Csak elhúzom, hogy megnézzem Fassbender bérgyilkosos filmjét, pedig az érdekel jobban. Helyette inkább Henry Golding akciófilmjét választottam a nátha mellé, és sajnos nem kötött le annyira, mint Shawn és Gus nyomozgatása. Sőt, nem is igazán tudott lekötni.

A történet egyszerűen nem érdekelt. Az még érdekes lehetett volna, ahogy a különféle bérgyilkosoknak egymást kell levadászni, a cím is innen jön, de nagyon hamar teljesen más lett a történet. Főszereplőnk, az ex-katona Morgan - aki különben egészen eddig abban a hitben élt, hogy ő csak rosszfiúkat öl és jobbá teszi a világot a találataival - nem a többieket akarja lelőni, és begyűjteni a milliókat, hanem a forráshoz akar visszajutni. Ki találta ki ezt a halálos játékot és miért? Így a thriller kissé krimi irányba csúszik, csak éppen annyira könnyen és gyorsan jönnek a válaszok, hogy mégsem tud krimi lenne. Fontosabb az akció és a Morgan - Falk szembenállás.

Ok, vissza egy lépéssel. A kiválasztott bérgyilkosok között a legveszélyesebb Falk. Ő egy szellem, semmit nem tudnak róla, ráadásul saját stílusa sincs. Simán másokat utánoz le, magáról nem hagy nyomot és mindig felszívódik. Eleinte úgy tűnik, közösen kereshetik majd a játék mögötti személyt, de gyorsan kiderül, hogy Falk nem csapatjátékos, mindenkit átver és csak a saját céljai érdeklik. Ő lesz Morgan legnagyobb ellenfele, és egyre inkább arra megy a történet, hogy ők mit lépnek egymás ellen, és hogyan csapnak majd össze a végére.

Próbálkoznak egy kis drámát is belevinni, Morgan már kifelé lépegetne a szakmából. Máson jár az esze: egy lányon, családon, továbblépésen. De nem olyan könnyű ezt az életet maga mögött hagynia, pláne, ahogy kiderül, hogy nem annyira a jó arctalan lövész lovagját játszotta eddig, ahogy maga gondolta. Gyötrődik, de mondjuk sosem annyira, hogy ne húzza meg a ravaszt. De így lehet ő a főhős, akinek elvei vannak és nem a gyilkosság mindenre a megoldása. Ő lesz az, aki pl. azt is kitalálja, hogy az ebből a világból már kilépett, de most mégis célponttá lett egykori katonát, későbbi bérgyilkost hogyan lehet kimenteni a játszmából. 

Plusz, még rátesznek egy szerelmi réteget is. Morgan és Sophie a film nagybetűs párja, és az már röhejes, ahogy Sophie majd mindent elfogad. Mert persze menet közben kiderül, hogy kivel is él együtt, de meglepően könnyen átáll arra, hogy egy bárgyilkos szerelme lett belőle. Mi több, a végén még lelkesen vadászni is küldi a férfit. 

Így mondjuk, legalább volt mit játszania Goldingnak, aki valljuk be, nem egy akciósztár alkat. Pláne, ha olyan külsőt találnak ki neki, mint amit itt prezentáltak arcszőrzettel és panda szemekkel. (Tudjátok, amikor sötét karikák vannak a szemek körül, kialvatlanságtól vagy betegségtől.) Golding mondjuk úgy, szépfiú szerepekkel tette fel magát a filmes térképre, és ott hihetőbb volt, mint most keserű, de szerelmes bérgyilkosként. Hogy emlegessem a The Killert még egy kicsit, Fassbendert sokkal inkább el tudom képzelni meghúzni a ravaszt, mint Goldingot. Ha talán ezért is építették le a filmre a külsejét. Az a két tetkó is, a hideg ráz tőlük.

Noomi Rapace viszont annyira jó kinézetet kapott, amit a másik főszereplő nem. Az a kontaktlencse, az valami telitalálat. És sokkal könnyebben elhittem erről a nőről a gyilkológép létet, mint a férfiról.

Nem egy okos film, vannak kifejezetten buta meg kiszámítható jelenetei is. Még csak nem is látványorgia. Nálam az a szint, amit késő este egyszer meg lehet nézni. Pedig a szereposztás alapján jobb is lehetett volna.

Kell két nap betegszabadság, és máris plusz egy évadról tudok mesélni. Plusz, amíg a sorozatot néztem, nem azt stopperoltam, hogy hány percenként fújhatom ki az orrom. Erről jut eszembe - nem is volt olyan rész, hogy Shawn vagy Gus beteg lett volna. A 6. évadban ugyan kivették Shawn vakbelét, de ennyi. Jó nekik!

De akkor, évados áttekintő. Továbbra is igaz az évadokra, hogy nincs egy átívelő szál, ami összefogná a nyomozásokat. Minden rész egy külön eset, amiben a szereplők magánélete is csak laza összekötés. Nagyon kevés olyan esemény van, ami miatt kötelező a sorrend. Ilyesmi lehet Jules és Shawn kapcsolata, vagy Lassiter későbbi barátnője és az ő történetük, de ezek végig annyira háttérben maradnak, hogy nem lehet meghatározónak nevezni őket. De annyit azért adnak, hogy jól esik sorban néznem a részeket.

Visszatérve oda, hogy nincs nagy átívelő nyomozás. Ez igaz, de egy ponton eljutott oda a sorozat, hogy egyes szereplőket visszahoznak, és a Ying-Yang gyilkos esete is visszatérő történet lesz, talán 3 rész erejéig. Az olyan szereplők, mint Pierre Despereaux feltűnnek, majd még kétszer megjelenik, hogy egy-egy esetben segítsen vagy segítséget kérjen. De ez a legtöbb, amit a sorozat megtesz átívelés kapcsán. Ezek a részek is elszórva vannak, Despereaux példájánál maradva pont ebben a 3 évadban volt évadonként egy-egy epizódja.

De a sorozat működött így, és nem tudnám azt mondani a 3. évad közül bármelyikre, hogy kifulladtak volna az ügyek, vagy unalmassá váltak volna. Most is ugyanúgy el tudom nézni a nyomozásokat, mint az elején. Megvannak a stílusjegyeik, a várt húzások, de még mindig ötletes és vicces. Annyira, hogy a 6. évad eddig az abszolút kedvencem. Ebben megvolt minden olyan elem, amit szeretek benne és nem eltúlozva. A jó ügyek az egyik ilyen pont.

Feltűnt az is, hogy a sorozat fénykorában szívesen tisztelgett egy-egy klasszikus előtt. Van Twin Peaks epizód, kiszúrtam egy Stephen King és klasszikus horror felvágottat - Lassiter volt az, akinek sikerült egy olyan házba beköltöznie, ahol a Ragyogás, a Rosemary gyermeke és a Psycho is megkapta a maga pillanatát. De volt Indiana Jones, adtak egy pofont a vámpíroknak és még lehetne sorolgatni. Shawn ízlése és utalásai retrók, de ebben is találtam fejlődést. Egy ponton már nem csak TJ Hooker lesz az emlegetett, hanem pl. a Haller-film is McConaughey-vel. Az ilyesmik is pluszt tudnak nyújtani, főleg, ha az ember az eredetit is ismeri.

Sikersorozat jellemző, és itt is nyomon lehet követni, hogy a főszereplők egyre több kreditet kaptak. Talán az 5. évadnál tűnt fel, hogy Hill és Roday már producerek is, és Roday rendezhetett is a sorozatban. Nem néztem meg, melyik volt a legsikeresebb évad, de valahova ide tenném, az 5-6 környékére. A történet, a révbe érő szereplők, a sztárvendégek, a sorozat össz élettartama valahova ide láné be.

Ha már emlegetem őket, megtartozzák, hogy minden részre jön egy-egy ismertebb színész is. Akad nem egy olyan is, akit ma is ismerünk, és nem csak anno jelentett valamit a neve. John Cena Juliet bátyjaként a legjobb példa, aki szerintem ma sikeresebb, mint amikor anno vendégszereplő volt itt.

Jó a humoruk és szimplán szeretem azt a baráti hangulatot, ami már a karakterek között van. Lassiter ugyan morog rájuk, de már ő is teljesen része a csapatnak. A legjobb részek között van, amikor vele bandáznak többet. Jót tett, hogy feladták a huzavonát, és a szereplők szerelmileg is szépen révbe érnek. Lassiter és a börtönben ülő kedvese még humorforrásnak sem utolsó, és Jules - Shawn között a fix kapcsolat jól működik, jobban is, mint amikor Shawn csak álmodozott a nőről.

Ide tennék egy beékelést, mert ez a 3 évad pont az, ahol fejlődik a kapcsolatuk. A 4-ben Shawn együtt van a középiskolai szerelmével, de már akkor is az járt a fejemben, hogy mégis miért? Teljesen nyilvánvaló ott is, hogy Juliet egy fokkal többet jelent neki akkor is, amikor Rachael Leigh Cook játszotta óvónő volt mellette. Cook nem is volt sokat a sorozatban, és a 4. évad után el is köszönt. Kicsit még huzakodtak az 5. évadban, de amikor Jules életében feltűnt egy férfi, aki komoly szerelem is lehetett volna, elkezdtek kimondani dolgokat, hogy a 6. évadra legyen egy olyan párosunk Shawn és Jules személyében, akik már elköteleződés, összeköltözés és szerelem témában kapják a közös jeleneteket.

Vannak, akiket fejlesztenek is. Lassi a legjobb példa, aki a fegyvermániás, néha szinte karikatúra alakból lett egy melegszívű, elkötelezett nyomozó, akinek meghagyták a humorforrásként szolgáló jellemvonásait is, de már jó embernek is mondanám. Különösen bírom, ahogy Marlowe oldalára áll és még a börtönön át is építgetik a kapcsolatukat. Shawn az, akinek a 4. évad és az 5. eleje mélyrepülés volt. A párkeresős valóságshow egy pontján mondta a párkereső nő, hogy Shawn kétarcú. Van egy figyelmes, zseniális és okos énje, hogy aztán kitörjön belőle egy 6 éves kölyök is. Ez a gyerekes fele dominál az említett részekben, aztán szerencsére elunták a gyerekessége túlnyomását és visszavettek abból. Persze nem lett felelősségteljes, komoly ember belőle, de nem is kell túltolni a Pán Pétert.

Simán lehetne részeket is kiemelni belőle, pont a részenkénti nyomozások és vendégszereplők miatt jól működik külön-külön is. De a helyzet az, hogy még kedvenceket is nehezemre esne kijelölni. A 6. évad szinte minden része remek, de megragadt egy-egy poén vagy jelmez is. Mert Shawn és Gus rendszeresen be is öltöznek. Az a vámpír jelmez... De a halottkém feltűnései is sokat érnek.

6 évad után se fáradtam bele, az is mutatja, hogy ebben a sorozatban valamit igencsak eltaláltak.