Az Orphan – Az árva azok a thrillerek között van, amelyek meg tudtak lepni, és amelyekre máig pozitívan gondolok vissza. Akkor, az a csavar nagyot ütött.

Most elkészült az előzményfilm, de a történethez nem sokat tett hozzá, azt kell mondanom. Amit az alapfilm végére kinyomoznak, most azt nézhetjük meg alaposabban. Vagyis, Leena szökését az elmegyógyintézetből, Estherré alakulását és az amerikai első családját, akiknek a vesztét okozta. Most az is kiderül, pontosan hogyan.

Kissé bajban vagyok azzal is, hogy az alapfilmben volt pozitív szereplő, akinek lehetett drukkolni. Mivel nem akarták azt a filmet teljesen újra leforgatni, csak más családdal, így most kaptunk egy extra csavart. Megtudjuk, mi történt az eredeti kislánnyal, és az Albright família nem éppen olyan ártatlan, mint aminek kinéznek. Esther szinte méltó ellenfelet kap, mert Tricia és a fia, Gunnar Albright szintén mutatnak pszichopata tüneteket, és nekik is megvan a maguk terve a nővel, aki kislánynak néz ki.

Szinte sajnáltam is, hogy most is kaptunk egy olyan részt, hogy Esther/Leena romantikus érzelmeket kezd el táplálni a családfő, Allen iránt. Ha már olyan jól kitalálták, hogy mit kell lepleznie Leena jelenlétének a családban, felesleges indíték lett, hogy Esther/Leena a nő helyére tört a családban.

Mivel előzmény, az a trükk, ami miatt annyira emlékszem az elsőre, itt nem megjátszható. Tudjuk, hogy ki ez a nő és milyen betegségben szenved. A film végig nyílt kártyákkal játszik és inkább azzal akar sokkolni, hogy Leena milyen könnyen öl és manipulálja az embereket. Túlzás is, ahogy ebben a filmben tulajdonképpen három pszichopata feszül majd egymásnak.

Nem egy látványfilm, és félutas megoldásokat használ. Vagyis, simán látjuk annak a mozdulatait, ahogy Leena valakit agyonszúr, utána csupa vér az arca, de az igazi horror vérengzést nem tették bele. Annál jobb, mintha pl. a mészárlás után tiszta ruhában meg érintetlen konyhai késsel vonulna el a tetthelyről, de nem is realisztikus. Popcorn véres.

Tévéfilmes a történet, a látvány és ma már a szereplőkre is ezt mondom. A nagyja különben is ismeretlen – de az anyát játszó Julia Stiles határozottan karrierje hanyatlását élheti meg. Különben sem hiszem, hogy olyan nagyon meg kellett erőltetnie magát bárkinek is: a legtöbb esetben vagy a széles művigyor, vagy az érzéketlen nézés kellett és ennyi.

Egyszer meg lehetett nézni, de nyomába sem ér az eredetinek. Nem tudom azt sem írni, hogy több lenne egy sikerfilm újabb rókanyúzásánál.

Ki emlékszik olyanra, hogy Tom Hanks negatív szerepben volt látható? Én nem. De ezt a szerepet bevállalta és valami olyat tett bele Baz Luhrmann Elvis Presley filmjébe, amit tőle nem szokhattunk meg. Már ezért érdemes volt leülni elé.

Mert ez a film egy más megközelítésben mesél a rock királyáról. Tom Parker ezredes lesz az elbeszélő, aki védbeszédet mond maga mellett. A jelen, Elvis halála után a nyitópont, amikor őt vádolják visszaélésekkel és az énekes halálba hajszolásával. Egy közel 3 órás filmben fejti ki, hogy milyen volt Elvis és érvel, hogy nem ő tehet a végéről. A durva különben az, hogy mégiscsak az sül ki belőle, hogy nagyon sok mindenért ő a felelős. Mintha vak lenne arra, hogy önzésből mit vétett az énekes ellen. Kihasználta, és úgy alakította a karrierjét, hogy neki, Tom Parkernek legyen a legjobb. Amikor Elvis menekülni akart volna, nem engedhette el – a saját adósságai miatt -, és mondhatni, belezsarolta egy olyan életbe, ami a pusztulásba vitt.

Talán ez az, ami nekem legjobban lejött a filmből. Elvis itt egy álmodozó, egy muzsikus, akit az álmai húznak előre. Megvan egy cél, el akarja érni és azért teljes erőbedobással küzd. Lehet az egy új stílus, egy nagyszabású show vagy valami anyagi, mint egy ház. Parker lesz az, aki megöli az utolsó álmait, és így ez az Elvis csak egy robot lesz, akit bedrogoznak, lenyomja a haknit és feladja. Akart volna egy komoly filmszerepet, világ körüli turnét, és Parker egyiket sem engedi. A fiatalabb Elvis még lázadt és ki tudott törni, de a 40 éves, az apjával és az anyagiakkal fenyegetett Elvis már csak belepusztul ebbe.

Tetszett az is, hogy átadja a film, hogy milyen hatást gyakorolt az énekes – nem csak a zenére, hanem társadalmi kérdésekben. Nagyban mennek a polgárjogi harcok, a feketék küzdenek az egyenjogúságukért, és Elvis az ő kultúrájukat terjeszti. Van is egy olyan rész, ahol egy rasszista politikus azért száll rá a fiatal énekesre, mert a hangzása, a mozgása az afroamerikai kultúrát idézi, népszerűsíti. De látszik is, hogy Elvis a fekete zenészekre nézett fel, tanult tőlük, később népszerűsítette is őket.

Van idealizálás a történetben, ez is igaz. Elvis emelkedik a Jó piedesztáljára, míg Parker egyre lejjebb süllyed a Rossz felé. De ettől működik a film – miközben ott van a karrier, egy olyan életmű, ami máig meghatározó a zeneiparban, a kettejük dinamikája mozgatja a filmet. Nehéz is igazságot tenni, mert abban is van igazság, hogy Parker főleg a kezdeteknél sokat tett, sztárt és ikont faragott Elvisből. Csak aztán már nem Hóember volt, aki a merészet és meghökkentőt kereste, aki nagyot nyújtott – hanem a kényelem ember, aki begyűjtötte volna a pénzt és semmi kockázatot nem vállalt volna. Nem véletlen, hogy ő nyomja annyira az Elvis nevével eladott ajándéktárgyakat. Míg Elvis merne újítani, megújulni, Parker már semmit nem próbálna ki.

Látvány, színészek, zene – Luhrmann ezekhez nagyon ért, és egyik téren se nagyon lehet belekötni. A soundtrack egyszerre eredeti Elvis, egyszerre újrajátszás és helyet kap benne a korszak egyéb zenéje, a maivá tett Elvis dalok is. Sokszínű, miközben megvan a tematika.

Látványos, harsány, a korszakot és azt a show világot is megmutatja, amit a rock királya épített. Az különben önmagában látványelem, ahogy Austin Butler az elején adhatja magát, aztán egyre inkább ahhoz az Elvishez igazítják még az arcát is, akit mindenki ismer.

Erős a szereposztás. Ahogy írtam, Luhrmann jó abban, hogy kihozza a színészeiből a maximumot. Tom Hanks nekem teljesen megújult ezzel a szereppel, míg Butler azt mutatja, hogy több van benne, mint egy helyes pofi, amibe a tini Carrie Bradshaw beleszerethet.

Bár szeretem Luhrmann filmjeit, ettől azért kicsit tartottam. De nem kellett volna. Közel 3 óra és le tudott kötni végig.

Ezt most komolyan ennyi volt és ezzel az üzenettel? Nem elég, hogy különben is sok minden zavart a filmben, de az a vége, a levél és az indokok egy része, az végleg betette a kaput.

Mert mi is a dráma? Adott egy férfi, aki felszámolta az életét és elment a Szentföldre disznófarmot vezetni. Ha jól értem, korábban menő orvos volt. A fia sikeres színpadi szerző, a lánya még keresi a helyét és örök kamasznak tartja a család. Senki nem érti, nem tudja, miért lépett ki a férfi az életükből és miért ezzel foglalkozik, amikor a helyiek rosszul vannak attól, hogy a Szentföldön disznókat tart. A lányával és a volt feleségével, ha nagyon muszáj, még kommunikál, de a fia évek óta hiába ír neki, arra nem válaszol.

Képesek voltak arra vezetni mindent vissza, hogy azt nem bírta megemészteni, hogy a fia homoszexuális és nem lesznek unokái, akik tovább vinnék a család nevét. Nem mintha nem létezne béranya, meg mesterséges megtermékenyítés – és a fia akar is gyereket, jegyzem meg. Annyira durva volt ezt betenni a legvégére!

De különben is sok minden van benne, ami vagy felhúzott, vagy hiányosnak érzem. Egyrészt, Harry indokai még azzal a végső levéllel se kerekednek ki. Miért pont disznók itt, amikor tudta, ez milyen indulatokat fog kavarni? Az kegyetlen, ahogy egy helyi, megszállott pap rászáll. Lesz itt keresztégetés, mint a KKK a feketék ellen. De ez nem elég, még a férfi kisállatként tartott malacát is leszúrják és otthagyják a teraszon kivérezni. Milyen keresztények ezek? Kétlem, hogy Jézus attól büszke lenne rájuk, hogy szenvedni hagytak és megöltek egy ártatlan állatot. De ott van Annabelle terhessége is – ki tudom sakkozni, hogy a rakétatámadás alatt, attól a random sráctól eshetett teherbe, de meg sem próbálta találni a férfit? Egyáltalán, se munkája, se szakmája, se semmije, hogyan akar egy gyereket felnevelni? Egy ideig arra tippeltem, majd a bátyja örökbe fogadja, de nem.

Ha már az a malac – miatta vagyok bajba a film időkezelésével is. Annabelle már szülés előtt van, amikor azok a megszállottak végeznek a malaccal. Egy rendes, házi sertés volt a kis Júdás. És ugyanakkora volt a történet elején is, pedig a malacok gyorsan nőnek. Igaz, sokkal drámaibb a kicsi, aranyos malacot kivéreztetni, mint lenne egy 50-70 kilós hízót. De, Harry nem is hizlalja, akkor is nőnie kellett volna. Plusz, elég nagy sertéstelepe van. Ehhez képest nincs olyan munkavégzés, aminek lennie kellene az állatok körül. Egyszer nem ganézott, vagy etette őket, noha nem voltak alkalmazottai sem. Mégis, milyen farm volt ez?

A személyes drámák se fogtak meg. Harry majd összebarátkozik egy rabbival. De az nem derült ki, hogy Moshe miért enged a kezdeti elveiből, hogyan lesznek barátok. Az egyik percben Moshe Harry ellen beszél és sértő levelet ír neki, a következőben meg már legjobb barátok.

Amikor Monica haldoklik és David, a fia mániásan kerüli? Az utolsó közös emlékük, hogy Monica kopog a fiánál, aki nem nyit ajtót, meg sem szólal. Állnak az ajtó két oldalán.

Megpakolták a filmet neves színészekkel is. James Caan, Tom Hollander, Jonathan Rhys Meyers, Rosanna Arquette. De miért, ha a történet ilyen… nem is tudom, mi a jó szó.

Az biztos, hogy nem találom a film értelmét és sajnáltam a malacot. De ennél többet meg sem jegyzek belőle, attól tartok.

Ahogy már írtam, nagyon jól nézeti magát a sorozat és a végére is értem a Fakes (s01e06-10) első évadának. Különben hatalmas nyitott vége van, érdekes is lesz, kap-e folytatást.

Ugyanis, a végére kiderült, ez az egész csak a nyitány. Ahogy Becca és Zoe elindulnak az úton, hogy nagy illegális vállalkozásuk legyen. Bár a keret miatt az elején úgy tűnt, hogy a végső bukás után, már ellenségként mesélik el, mi történt velük. Nem – az egész egy trükk, mert a végére a lányok továbbra is barátnők, és ott kapják meg a felkérést, hogy tényleg csinálják a hamisítást nagyban. Igen, volt affér a rendőrökkel, de sokkal kisebb az ügy, mint az elején tűnt. Tryst jár majd rosszul, neki nagyon nem jönnek be a számításai. Valahol meg is érdemelte, bár itt mindenki egyre jobban süllyed lefelé.

A sorozat elején megfigyelhető jellemzők különben kitartottak végig: keverik a tini zsánert a bűnfilmmel. Miközben a lányok építik a birodalmat, az egyik szembenéz a szülei házasságával és az anyja zsarnoki felével, a másik meg az alkoholista bátyjával. Ott a szerelmi szál, és annak is lesz értelme, hogy egy bizonyos szereplő eddig miért csak az egyik lány történetében volt benne. Mellette ott az iskola, bulik és népszerűség. Az zavart is, ahogy Zoe küszködik azzal, hogy mi is ő. Kocka, leendő menő? Ezért hoz be egy csodabogarat a körükbe, aki leginkább csak idegesíteni tudott.

Továbbra is áll, hogy a két lány felváltva a saját történetét meséli. A végére pedig nem Tryst kap újabb saját részt, hanem összeér a két történet, és egy részen belül ugrunk a lányok történetei között, hogy eljussunk a közös nevezőre.

Kis szórakoztató, de feledhető sorozat. Egy gyors darára alkalmas.

Nekikezdtem az American Horror Stories (s02e01-02) éppen véget ért évadának is. Kezdetnek 2 részt, bár eléggé rá vagyok kattanva az ilyen antológiákra, azért belátom, jobb nem egyben nézni. Akkor túlságosan rááll az agyam a csavarokra.

Az első rész a Babaház volt, amelyben egy állásinterjú nem várt fordulatot hoz. Hősnőnk egy babaházban találja magát, ahol különféle feladatokat kell megoldani, hogy a ház ura megtalálja a tökéletes anyát a gyerekének. Kellően szürreális, megvan a horror elem a babákkal – amelyek önmagukban is ijesztők tudnak lenni, de akkor sem fogták vissza magukat, amikor a leggyengébben teljesítő babát lemészárolták.

Van visszacsatolás az AHS évadokra is. Nem nagy, de annyi, hogy rá lehessen ismerni. Mondjuk, a Covent a gyengébb évadok között van, és Myrtle sem volt éppen a kedvenc boszim benne.

Ha már visszacsatolás, van AHS rendszeres színész is benne, Denis O’Hare személyében.

A második rész az Aura, amely egy ajtóra szerelhető kamera neve, amelyen látod, ki kopog nálad. Jaslyn is felszerelteti az új otthonukban, és egy zaklató kezd feltűnni a képernyőn, akinek más nyoma sincs. Mire Jaslyn rájön, hogy ez milyen jelenség, szembe kell néznie azzal is, hogy a férje mit titkolt el előle. Ez inkább thrilleres és a félelemmel játszó rész volt, nem olyan véres darab, mint ami az első részben benne volt. A téma sem eredeti, a visszatérő szellemek is gyakoriak a horrorokban.

Működött a csavar a végén, és a klasszikus horror véget sem spórolták le. Hiszen a gonosz soha nem megy el igazán, visszatér.

Itt is van AHS ismerős, Gabourey Sidibe személyében. Mondjuk, nekem fura választás, hogy pont Max Greenfield kapta a férje szerepét. Pláne, hogy a történet során látjuk a férfi egykori menyasszonyát, aki aztán nagyon más zsáner, mint Jaslyn.

A történetek lekötöttek, ha volt is, amire számítottam a vége kapcsán. Bryce bűnössége többek között. Közös, hogy jól alkalmaz horror zsánereket, van csavar, korrekten leforgatták őket és van AHS évadokban szereplő színész is benne.

Még 6 rész van vissza, majd még mesélek.

Még most sem lett vége a Five Days at Memorial (s01e07) évadának. Tovább megy a nyüglődés a következményekkel és a számonkéréssel, és csak nagyon kis lépésekkel halandnak előre.

Mert mit is kaptunk most? Anna Por további gyötrődését, a harcát a munkájáért, miközben görcsösen mondogatja, hogy nem tett semmi rosszat. A két nyomozónak egyre többen megnyílnak, és ebben a részben mindent összeszedtek, amit lehetett. Felmérték a kórházat, a gyógyszereket, beszélgettek a halottak rokonaival és többen megnyíltak, elmondták, mit is tapasztaltak az utolsó nap. Vagyis, elértünk addig, hogy meg is vádolják Annát.

Kár, hogy elnyújtott, szinte unalmas – drámai súlya akarhatott lenni a vallomásoknak, csak éppen az ötödik részben azzal a nyomorral túl magasra tették a lécet.

Amit kiemelnék, és a rész legerősebb gondolatának éreztem, azt a LifeCare igazgatónője mondta ki. Az orvosoknak menni neki, biztonságos helyzetből. Azt üldözik, aki átszenvedte azt az 5 napot. Miért nem azokat vonják felelősségre, akik hagyták addig fajulni a helyzetet? Miért nem azt keresik, hogy miért nem kaptak segítséget, és amit kaptak, miért volt annyira kevésre elegendő?

Már nem merem azt írni, hogy jövő héten akkor zárás. Ha ilyen mértékbe nyújtják, simán lehet 10 részes is az évad.

Végre sikerült a Resident Aliennek (s02e12) valami nagyobbat mutatnia!

A részben megint a szokott köröket kezdték futni – a seriff és a helyettese közti szópárbajok, a polgármester tervének erőltetése, hogy modernizálják a kisvárosuk és Harry kergetőzése a gyerekekkel. Vagyis, minimális haladás, kisvárosi, kedélyes humor többségben.

A végére viszont betettek egy felismerést, ami elég sok mindent átírhat a történetben. Ezzel el is érték, hogy várjam, mi lesz legközelebb.

A látványvilág különben a szokott, és egyre rémesebbnek látom, amikor az űrlények az eredeti alakjukban vannak. Az még csak hagyján, az sem tetszik, de elviselem, amikor Harry csak fejben űrlény, ahogy Max látja. Itt viszont kapunk teljes űrlény alakot, meg egy világvége víziót is, és nem mutatnak. Sőt, kis pénzes félmegoldásnak mondanám.

A színészek hozzák a kötelezőt és Tudyk bővíthette Harry tipikus repertoárját: a morgás és gonosz fintor helyett bejön a szinte kétségbeesés és némi félelem kombója, amikor felméri, hogy egyre emberibb már ő maga is.

Végül, amivel nem bírok betelni. LotR: The Rings of the Power (s01e03). El se tudom dönteni, mit dicsérjek benne leginkább, annyira működött ez a rész is.

A történet épül tovább, és kezd körvonalazódni, merre fele is tartunk. Hiszen van egy nagyobb terv, a gonosz készül visszatérni és mindennél nagyobb győzelmet aratni. Galadriel most megsejt valamit, és látjuk is, hogy délen mi zajlik. Valami hatalmas és sötét, nagyon gonosz közeleg, és rendeződnek a szereplők.

Ha már Galadriel került szóba, most az ő szálán jutunk el egy csodás helyszínre. Megérkezett Numenor, a sziget királyság, ahonnan majd Elendil és gyermekei útra kelnek Középföldére. Igen, akinek Isildur a fia, akinek Aragorn a nagyon távoli leszármazottja… Azt nagyon díjaztam, ahogy Numenor emlékeztet Minas Tirithre. Nem pont olyan, de hihető, hogy majd a túlélők ennek mintájára hozzák létre a maguk városát Középföldén. Már itt a Fehér Fa is, éppen úgy a palota előtti szirten, ahogy majd a fehér Városban is. És a fénykorában látjuk a várost, nem a háborúban, mint a Fehér Várost. Elendil alakja különben nagyon szimpatikusra sikerült, míg Elendil még nagyon fiatal és forrófejű. De nehéz nem arra gondolni, hogy mi vár még rájuk és mennyi háború… Numenor szigetén is zajlik valami összeesküvés, és húzva is van az agyam, hogy mi fog még itt kiderülni. Hiszen tudom, hogy a Nazgulok 9-éből 3 is Numenor szigetéről származott, és az egyik, a vezető éppen a királyi családból…

Ok, még egy mondat. Elképesztő, mennyire oda van figyelve minden kis részletre. A Tudás Csarnoka, elég csak azt az egy helyszínt megnézni. A tekercsek, vagy az a festmény Elrondról és a fivéréről, alatta a térképpel. Nagyon sok történet van, amit a LotR nem mesélhetett el, pedig megérdemelné, és nagyon bírom, hogy itt van nekik hely. A félvér testvéreké most éppen, akik közül az egyik az emberi életet választotta és Numenor királya lett, míg a másik a tündér felét választotta, és a Nagykirály mellé küzdötte fel magát a történet jelenére.

A könnyed percekért a gyeplábúak voltak felelősek, és a mágus, aki nekem egyre inkább Gandalf. Annyira jól aláhúzza ez az egész, hogy Gandalf miért volt a hobbitok barátja mindig is, és járt hozzájuk egyszerű tűzijátékosként később is! Aranyos, ahogy Norival barátok lesznek. Szinte várom, hogy majd letelepednek a most még vándor népek, és Nori családja kiás egy üreget, aminek a Zsáklak nevet adják…

Az akciót pedig a délvidékről kaptuk, ahol a sötét bőrű tünde katona fogságba esett. Láttuk az orkok pusztítását, egy szökési kísérletet és egy vargot.

Vagyis, volt világépítés, könnyedebb részek humorral, meg akció is. Hozzáteszem, jó 70 perc a rész, vagyis nem korlátozzák magukat a sorozatoknál megszokott 40-re. De ki bánja? Én simán nézném még sokkal tovább is, és már most gyötör is, hogy egy hetet kell várni az újabb részre. Össze van ez rakva, nagyon is.

Vagyis: a történet, a szereplők, az egésznek a megjelenítése, most is remekül összeállt.

Szerintem érdekes, hogy vannak témák, amiket felkapnak, és viszonylag sok hasonló történet születik egy időszakban. Meg is ütötte a fülemet, amikor ebben a sorozatban emlegetik Lucille Ball-t, akinek a megformálásáért Oscarra jelölték idén Nicole Kidmant. A sorozat nagyjából ugyanabban az időszakban jött ki, és egy másik meghatározó tévés női személyiséget mutat be. Vagyis, Julia Child tévés karrierjének kezdeteit nézhettük meg a Julia első évadában.

A sorozat alapvetően két témát boncol: a kulisszák mögé visz minket, az állami tévé miképpen hozta létre az első szakácsműsort. Látjuk, hogy az egyes, ma már teljesen megszokott kamera beállítások hogyan jöttek létre, de azt is, hogy mennyire ellenezték az elején a műsort és micsoda harcokat kellett vívni, hogy beindulhasson. Julia Child elég sokat költött rá – durva is, hogy miközben Lucille Ball a sorozatával vagyonosodott, Julia Child az elején még az ételt is maga vette, amit megfőzött. Amikor már sikeres volt a show, eladták más csatornáknak is, akkor is húzták a szájukat, hogy nekik kellene állni az anyagköltséget. Egyáltalán kapott fizetést az asszony? Érdekes volt, nagyon filmes, és izgalmat tudtak csempészni abba, egy 20-30 perces szakács műsor hogyan kerül adásba és készül el.

Mellette egy női sorozat is, amely olyan témákat boncol, mint a házasság, a karrier és a barátság. Julia keményen megdolgozik azért, hogy legyen valaki. Érdekes is, hogy feministák letámadják azért, hogy bezárja a nőket a konyhába. Miközben ismert tévés személyiség lesz, és semmi ilyen szándék nem volt benne. Csak át akarta adni, hogy az amerikai nő is lehet igényes és főzhet nem mindennapi ételeket – nem szakmaként a háziasszonyokra akart terhet rakni, inkább a főzés örömét hirdette.

Látjuk, milyen a kapcsolata a férjével. Tetszett, hogy vannak hullámvölgyek és ez nem egy idillinek ábrázolt tökéletes kapcsolat. Hibáznak, megbántják egymást, de mindig össze tudják szedni a darabokat és küzdenek tovább együtt, egymást szeretve és támogatva. Megkapó, ahogy ott vannak egymásnak, legyen szó Paul festészetéről vagy Julia szakácsműsoráról.

Julia egyik vonzó ereje, hogy mennyire jó barát és törődik az emberekkel. Kiemelten két barátnő van mellette: Avis, aki mellette visszatér az életbe, miután a férje halála padlóra küldte. Egy karakán, előkelő asszony, erős személyiség és jó barát. Judith, a menő szerkesztő, aki a komoly munka mellett barátságból tart ki Julia mellett. Céltudatos, hatalmas a munkamorálja, és jó volt látni, hogy mit ad neki Julia és a szakácskönyv. Az is munka, de kikapcsolódás is. Julia mellett feltöltődött.

A sorozat egyik varázsa is az, hogy átjön, milyen volt Julia Child vonzásában. Nem volt szép, érdekesen beszélt, de hatalmas szíve volt és szenvedéllyel élt. Még Russ, a rendezője is a hatása alá kerül, pedig a férfi komolyan küzdött eleinte, hogy ne kelljen Julia műsorán dolgoznia. Jót is mosolyogtam azon, amikor látszik, hogy az ő életvitele is hogyan változott meg – az elején kapott egy sima tonhalas tésztát, a végére már együtt főz a feleségével és együtt, jobbakat esznek. Mert lehet még a főzés is közös program.

HBO, így nem meglepő, hogy beletették a pénzt a külcsínbe is. Meg van idézve a korszak ruhákkal, berendezésekkel, társadalmi problémákkal. Az egyik tévés lány, Alice kapcsán téma lesz nem csak az, hogy nőként milyen nehéz egy férfiak uralta szakmában feltűnni, pláne, ha még fekete is a nő.

A szereposztás is tetszett, és nem is bulváros filmesekkel töltötték fel a soraikat. A címszerepet játszó Sarah Lancashire színházi gyökerekkel rendelkezik, a férjét játszó David Hyde Pierce többek között 4 tévés Emmy nyertese. Sok jó alakítás van a sorozatban és megvan a színészek között a kémia.

A második évad már be van rendelve, én biztosan visszatérek majd arra is. Hangulatos, kellemes sorozat, ami mellékvágányon komolyabb témákat is mert behozni.

A Netflix egyik tartalomgyártási módszere, hogy színészekkel/rendezőkkel szerződik pár filmre. Többek között Halle Berry is rendelkezik ilyen megállapodással, és így született meg a Megsebezve című film.

Nagyon Halle Berry projekt – megrendezte, producer volt és a főszerepet is eljátszotta. A nő jelenléte áthatja az egészet, és nem is nagyon van olyan jelenet, amiben ne szerepelne.

A zsáner már érdekesebb, mert egyszerre sportfilm és karakterdráma. Mindkettőnek megvannak a jellegzetességei benne, bár a dráma az, amely többször háttérbe szorul. Nem egy olyan kemény történet van benne, amit félbehagynak és éppen csak bedobtak egy jelenetben, valamint a konfliktusok megoldása is furcsa.

Nézzük is, hogyan. A főszereplő, Jackie egykor nagymenő harcos volt, aki címmeccset is vívhatott. Egy nagy vereség azonban pontot tett a karrierje végére – már nem akar verekedni, és az eltelt években csak elvolt egykori menedzsere, mostani szeretője mellett. Különben is terhelt a múltja – amik kiderülnek, amikor az anyjával veszekszik. Nem is értem, egy ilyen témát hogyan lehet olyan könnyen lesöpörni az asztalról. Akkor Jackie bemondja, mi történt a gyerekkorában, de egyszer sem beszélik meg, nincs semmi következmény. Ezért is nem értem, a végén mégis mi van az anyjával. Kibékültek, mégsem, mi van? Ehhez jön hozzá, hogy egykori párja halála után rá marad a közös gyerekük, egy kisfiú, akit évek óta nem is látott. Jackie miatta kezd el változni, jó anya akar lenni.

Ez vezet át a sportfilmbe. Mert miből tudná eltartani magukat, mihez ért? A harchoz. Egy MMA fejes lát a visszatérésében fantáziát, meccset szervez neki és edzőt is talál neki. Jackie pedig küzdeni kezd – a gyerekéért, de aztán már magáért is. Vannak hullámvölgyek, de elkezdi felépíteni magát, miközben megint formába lendül.

Van bőven edzési jelenet, látjuk a nagy meccset is. Én nem lettem tőle MMA rajongó, és nem is tudom, mennyire idézi a jelenet a valódi harcokat, de a sportfilmes döntő meccs izgalom megvolt. A vége is pont az egyik, amit be szoktak dobni. Van a nagyon rózsaszín vég, amikor az esélytelen mindent visz, és van a reálisabb, amikor az erkölcsi győzelem az övé. Mint a Rocky első részében. Nem árulom el, ebben melyiket választották.

Különben kissé gondban vagyok a film végével, mert a jelen konfliktusait feloldják, de jövőt nem látok benne. Mi lesz Jackie és a fia jövője? Ki tudja, még csak utalás sincs rá.

Hosszú lett a film, a 2 óra bőven megvan, nem véletlen. A drámát is bontani akarja, korrekt sportfilm is akar lenni. Sportfilmként jobban szerettem, annak minden stációja megvan, a drámában a fentebb említett nyitott kérdések és félbehagyott problémák zavartak.

Halle Berry a drámai oldalát mutatja meg, az sem véletlen. Ezt a filmet a képességeivel és nem a külsejével akarta eladni. Az látszik, mennyire benne van az egészben.

Nem volt rossz film, de azért ezt a dráma – sport kettőst még emésztenem kell kicsit. Talán nekem sötétebb, mint amit most jól esett volna néznem.

Először: végére értem a Leonardo (s01e06-08) első évadának, ami egyben az utolsó is. Hiszen nem a zseni életpályáját akarták bemutatni, össze is nyomtak jól dolgokat, és elköszöntek a szereplőktől.

Ebben az utolsó etapban nincs olyan külső összetartó, mint a helyszín és egy nagyúr, akinél szolgálnak. Azt hittem, majd a Borgia család kerül erre a helyre, de csak egy részt kaptunk Cesare ügyeivel, és Machiavelli jelenlétével, aki már itt úgy rajong, hogy az ember szinte várja, mikor kezd bele A fejedelem leírásába. Különben Leonardo és Caterina kapcsolata marad a középpontban. A végjáték, amikor Stefano összerakja, mi történt igazából és segít kiegyenesíteni a dolgokat.

Az még tetszett is, ahogy a koncepciónak alárendelik a részeket. Miközben látjuk Leonardo alkotásait, a megszületésüket, mindig az van mögötte, milyen a kapcsolata a nővel és hogyan hatnak egymás életére. Hogy jutunk el addig, hogy Leonardo a börtönben ül miatta. Csak éppen, az időkezelése, ami bántja a szemem. Itt olyan, mintha hetek, esetleg hónapok telnének el, miközben több év. (Ha a művészetét nézzük, akkor még többnek kellett volna. De persze, akkor a végén nem lehetne még kisgyerek az a fiú…)

Még mindig a művészet, ami nekem legjobban eladta. És még mindig azok vannak a középpontban, amelyek nem maradtak fenn. Jó, a nagyok is szerepet kapnak, mint ezekben a részekben a Mona Lisa, de pl. a Firenzében tervezett freskó és a párbaj Michelangelóval előkelőbb helyen volt a történetben.

Azt meg talán hagyjuk, hogy milyen figura lett Michelangelo. Ahogy itt Leonardo lett a merengő és emberkerülő, úgy lett a kor másik zsenije a délceg ifjú kakas, a társaság közepe. Az eddigiek alapján én pont fordítva gondolnám, de így illeszkedett bele a sorozatba.

Nem bántam, hogy egyszer megnéztem, de így elég is volt és kerek is.

A Netflix 10 részes sorozata a Fakes, amit nagyon hamar meg fogok nézni. Már a felénél járok, hétvégére majd elmesélem a végét is. De nézzük, miért pörgetem ennyire könnyen.

1: rövidek az epizódok. Csak 20-25 perc egy rész, kifejezetten gyorsan lehet vele haladni. A fél évad annyi volt, mintha 1 filmet néztem volna meg.

2: a váltott szemszög. 2 epizódot Zoe, 2 másikat Becca és az 5. részt Tryst szemszögéből nézhettük meg. Ugyanazok a történések, és mégis másképpen. Mert mindenki a maga igazát meséli, és még az is felmerült bennem, hogy nem is megbízható elbeszélők. Kifejezetten élveztem, ahogy egymás mellé kerülnek a nézőpontok, vannak kis vagy nagyobb eltérések. Van, ami az egyik lánynak meghatározó élmény, a másik nem is veszi bele a történetbe, mert neki meg nem az. Mi lehet az igazság? Most arra tippelek, valahol a kettő között. Ha Tryst több részt kap, talán jobban tudni fogom, mert neki nem célja, hogy a felelősséget elhárítsa magáról egyik vagy a másik lányra.

3: tinifilm kombinálva bűnfilmmel. Hogyan lesznek a középiskolások menő hamis személyi gyártók? A kezdeti lépéseket itt teszik meg, és mellette nagyon tinis történeteik vannak. Ahogy Zoe a barátnője pasijáért van oda, aki Becca történetében fel sem bukkan. (Pedig nem csak Zoe találta ki, mert Tryst részében is ott van egy pillanatra.) Ahogy mindkét lánynak megvan a maga baja a családjával.

4: jól néz ki. Bár, ezt pontosíthatom arra, hogy elszórakoztat, Becca milyen ruhákat aggat magára. Az egyik buliba mondhatni panda ihlette ruhát öltött, de Tryst szerelésein is ámulok néha.

5: van ismerős színész is. Bár nagyon gáz, amit a hajával műveltek, azért megismertem a The 100-ból Richard Harmont. de a Zoét játszó Emilija Baranac is ismerős, már több Netflix műsorban feltűnt.

6: van humora. Könnyed. Közel van ahhoz, hogy guilty pleasure sorozat legyen.

Még 5 rész vissza, érdekel is, merre halad tovább.

Ha hétfő, akkor House of the Dragon (s01e03) is volt. Annyira nem örülök neki, hogy azt kell írnom, már megvannak a kötelező elemek, amelyeket kipipálnak a részekben és ezt nézzük már harmadszorra.

Az első összetevő: valami véres és harcias. Újfent sárkánnyal és csatával nyitunk, meg a kellő borzongató rész is érkezett, hiszen kalózaink nagyban etették a rákokkal az embereket. Ez különben keret lett, hiszen a rész végén visszatértünk a tengerpartra, ahol Daemon és a Valeryon férfiak a döntő ütközetre készültek. Meg kell hagyni, Daemon harcosnak tényleg nem rossz, de abban is van igazság, hogy túl hirtelen haragú és veszélyes lenne királynak.

Második összetevő: viszálykodás az örökösödés miatt. Pár évvel vagyunk előbbre, és a Viserys – Alicent párosnak már van egy fia és az asszony újfent várandós. Naná, hogy már mesterkednek, hogy inkább a kis Aegon és ne Rhaenyra legyen az örökös. Még csak nem is finomon csinálják, itt mindenki a királyra igyekszik nyomást kifejteni. Ami csalódást okozott, hogy Alicent sem több egy bábunál. Bár már királyné és anya, annyi telik csak tőle, hogy teszi, amit az apja mond neki. Kiábrándító.

Rhaenyra izgalmasabb alaknak ígérkezik és az előjelek is mellette vannak. Meg lehet nézni, mi volt a vadászaton. A szánalmas jelző illik arra, ahogy Viserys vadászott. Mélységesen sajnáltam szegény szarvast, akit tereltek neki. Még csak esélyt sem kapott, lefogták és a király kezébe adták a dárdát. Azt is megmutatták neki, hova kell döfni, de elsőre még az sem sikerült neki. Nagyon sok a jel, hogy Viserys mennyire gyenge király. Rhaenyra rátermettebb: ő levadássza a rá támadó vaddisznót, és nem lefogatja szolgákkal. A nemes fehér szarvast is elengedi, míg az apja azt is ugyanúgy méltatlanul lemészárolta volna.

Azt is sajnáltam, hogy még nem cserélték le a Rhaenyra – Alicent duó színésznőit. Még mindig a kamasz énjük szerepel – érdekel is, mire jönnek a felnőtt alakok.

Még mindig jól néz ki, van cselekmény is, bár sokat nem haladtunk előre. Nekem egyre inkább látványsorozat lesz, mert már 3 rész után túl átlátszóak itt a politikai ármányok + véres sárkányos csata jelenetek.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én ezt a történetet már láttam. Ahogy néztem, folyamatosan az volt bennem, hogy ez nem egy remake? De mié?

Nem is jó, hogy ez kötötte le az agyam, mert ez egy korrekt thriller. Biztosan jobb lett volna, ha nincs folyamatosan a déjá vu, mert így a durva csavarokon se tudtam meglepődni, olyan ismerős volt. Pedig ebben a filmben nem kényeskednek, olyan fordulatok vannak benne, hogy az ember csak néz, hogy ez már nem lehet igaz. Röviden: itt nincs biztonságban semmi és senki. Azt hiszed, ő a főszereplő, a hős és biztosan megússza? Itt nem szabad erre mérget venni.

A történet fordulatain túl eladja a szereposztás is. A legjobb húzásuk az volt, hogy Hugh Bonneville nagyon kiléphetett a keretből, amibe a Downton Abbey tette. Azzal díjakat nyert, és vagy az a szerepe, vagy a Paddington jólelkű apa figurája jut róla eszembe. Itt viszont… Látszólag egy modern lord, előkelő környezettel, csupa modor és rang, kifinomult beszéddel és komoly, bírói szakmai múlttal. Aztán beugrik hozzá egy lázadó graffiti művész, meglát valamit, és jön a mélyrepülés. Az álca hullik, és Bonneville már nem az a megbízható nemes, akinek eddig láttuk. Nem akarom lelőni, mit és hogyan tesz, milyen indokból, de teljesen más arcot mutat, mint amit hozzá kötök. El tudom képzelni, hogy lesz, akit zavar ez a nagyon más szerep, de azt kell mondanom, nem is ugyanaz a célközönség. Mindenevőkkel nincs gond, de aki egy-egy zsáner szerelmese, kétlem, hogy a Downton Abbey után erre a thrillerre fájna a foga.

Kellemes meglepetés volt Kelly Macdonald kétségbeesett anya figurája is – talán az volt a kedvenc részem tőle, amikor az egyik betege arról mesél neki, hogy azért öngyilkos lenni, hogy a szüleinek bemutasson. Ahogy közben szétesik a nő, mert a saját fiával való kapcsolata rémlik fel neki.

George MacKay volt a lázadó graffitis, szintén nagyon más szerep, mint ami az 1917 után róla beugrik. Nem állt neki rosszul, de annyi jelenete nem volt, hogy igazán kiugorjon.

Működött a film, ahogy váltogatja köztük a nézőpontot. A fiú és az anyja, a legjobb barátja és az egykori bíró. Kirakósként áll össze a történet, és működtek a kis utalások. Hiába láttam, hogy mi történik, valahogy mégis kellett, hogy majd ki is mondja, és el is higgyem. Mert azért arra figyeltek, hogy az igazán sokkoló részeket ne mutassák. Ha mutatták volna, akkor lett volna itt holttest darabolástól kezdve kínzásig sok minden. Sejtetnek, és ez jobban is mozgatta az agyam, mintha premier plánban közvetítettek volna mindent.

A végére talán a keserédes jelzőt dobnám be, sokan nagyon nem azt kapják, amit érdemeltek volna. Néha ki is maradtak kockák, van egy megromló házasság, amit pl. nem értettem, hogyan jutnak oda, hogy nagyon várják a közös babát, majd külön költöznek.

Már próbáltam rákeresni, de még nem jöttem rá, honnan ismerős ennyire a sztori. Még töröm a fejem.

Az HBO tévéfilmje volt, ki se akarom számolni, hány éve. De azon túl, hogy egyes színészek korábbi külcsínén lehet mosolyogni, teljesen működőképes történet ma is.

Adott egy író, válságban. Kutyákkal foglalkozik, róluk is ír, és szívességből elvállal egy border collie-t. Devon bántalmazott kutya volt, és Jon nagyon hamar szembesül vele, hogy 2 labradorjával ellentétben Devon igencsak aktív, rosszcsont kutya.

A film egyik oldalról komédia, mert Devon rosszalkodik, amit csak egy gazdi el tud képzelni. Nyughatatlan, folyton elszökik, és mivel hősünk városi lakos, ott az úttest, autók és buszok, amelyek között a kutya rohangálna. Kifejezetten szeret kocsik tetejére felugrani, és ott vitetni magát. Mondjuk úgy, Jon többet fut utána, mint előtte egy évtized alatt összesen, szerintem. Az evés is nagy kaland, mert szeret potyakaját szerezni. Vagyis, a hűtő és a tápos zsák is préda, hiába van felpakolva a polc tetejére. A mozgásigényéről nem is beszélve – csak fut és fut megállás nélkül.

Ahogy lenni szokott, a kötődés azért elkezd kialakulni, de itt nem megy meseszerűen Devon beilleszkedése. Segítség is kell hozzá, és Jonnak is változtatnia kell pár dolgon. Azért is tud több lenni egy sima ’rosszcsont kutya kerül a családba’ filmnél, mert Jon megkapja a maga drámáját.

Ami elég egyértelműnek tűnik, hogy a családja szétesőben van. A lánya kollégista, alig jár haza. A felesége lazán elmegy hónapokra, amikor Jon írna. Csak éppen most az írás se megy. Jon pedig mérges, keserű és emészti magát. A film a kutya csínyjeire koncentrál, de azért mellékszálon ott van a személyes dráma. Igaz, a film legkeményebb része nem Jon személyéé, hanem az egyik labrador kapcsán került be. Az kutyatartónak kegyetlen, ezzel nem szeretünk szembesülni, hogy a kutyánk mennyivel előbb elmegy, mint mi.

Amit egy ilyen filmbe lehet, megvalósítottak látványban. Több helyszín, kutyás trükkök.

Két személyes a show – Jeff Bridges érzékenyen hozza a mufurc, de nagy állatbarát írót. Anno Emmy jelölése is volt a szerepért. A kutyák meg egy külön show – nagyon bírtam a nyugodt labradorok és az örökmozgó border collie trióját. Mindegyik kutya nagyon helyes, és természetesen Devon fejlődése majd a küllemén is meg fog látszani. Az elején csapzott, elhanyagolt, a végére meg olyan kutya, akit vinnél kutyaszépségversenyre is. Ahogy nézni tud… Mondanom se kell, hogy a szerepre egy olyan kutyust választottak, akinek klasszikus, szabályos pofija van – én meg is lepődtem, amikor a baráti körömbe tartozó család szintén ilyen kutyust vett, és mesélték, hogy a szabályos kinézet mennyire ritka, mondhatni, filmekben sűrűbben látni, mint az életben.

Ha már emlegettem, hogy van benne olyan színész, aki az eltelt időszakban befutott és kegyetlen, ahogy ebben még kinéz. Domhnall Gleeson a konkrét példa. Itt egy vidéki mesterembert játszik, és annyira pórias az egész külcsín, beszéd, hogy alig ismerni fel benne akár Nyúl Péter ellenlábasát, akár Milne-ét.

Ettől ez még egy nagyon szerethető film, és nincs túlírva sem. Kb. 70 perc, aranyos a kutya, Bridges jól játssza. Elnéztem.

Nem tudom, igaz történet volt-e az alapja, de akár lehetett is volna. Ha igen, annyi előnye lenne, hogy rá lehetne keresni, mi történt később, mert olyan nyitott véget kaptunk, hogy rossz volt nézni. Legalább egy feliratot vártam volna, hogy kivel mi lett. De nem volt.

Bár sportfilmként is értelmezhető a történet, hiszen Edison elindul a bajnokságon és látjuk a meccseit is, nem éppen az a lényeg, hogy mi történik a pályán. Ez inkább dráma, amiben egy kiöregedett, sérült játékosnak kell szembenéznie azzal, hogy fizikailag már nem alkalmas profi sportolónak és mást kellene találnia.

A film felépíti, hogy miért ragaszkodik annyira ehhez az álomhoz. Egyrészt, csodagyerek volt, aki 18 éves koráig a tenisz reménysége volt. Egy sérülés azonban mindent megszakított. Másrészt, ebbe nevelték bele. Kénytelen mással foglalkozni, mert mindig is ez volt az élete, és máshoz nem ért. Harmadszor, a sport az ütközőpont az anyjával való problémás kapcsolatában is. Az anyja a fia edzésére tett fel mindent, majd iskolája lett. Azt pedig folyamatosan érezteti, hogy Thomas elbukott, és mindkettejük álmainak vége lett. Neki is bizonyítani akar: hogy lehet rá még büszke, hogy nem kellett volna leírnia.

A film nem az edzést mutatja, nem a sportba megyünk bele, hanem a konfliktusokba és a nehézségekbe, amelyek Thomas Edison útját kísérik. Ahogy a feleségének kezd elege lenni, hogy a férfi nem látja be, ennyi volt. Ahogy az anyja lekezeli. Ahogy sérül és egyre több a baja, de nem akar ezekről tudomást venni.

Az sem véletlen, hogy azon a nagy meccsen pont saját maga 20 évvel korábbi verziójával kell szembenéznie: most Thosso az a fiatal reménység, akitől sokat várnak és rajonganak érte. Akinek nagy álmai vannak. Őt sem kell jobban megismernünk, mert benne meg az a lényeg, hogy egyszer Thomas is ilyen volt.

A döntő meccsnek megvan a maga izgalma, de a vége, az problémás. Az a befejezetlenség, amit már említettem, megvan. Az erkölcsi győzelem a főszereplőé, de mi lesz most? Különben egy másik francia film jutott róla eszembe, bár amerikai verzió is van, Meryl Streep főszereplésével. Abban a gazdag operarajongó asszony énekelget, és senki nem meri megmondani neki, hogy hamis. Tökéletes/Tökéletlen hang? A címe nem ugrik be. De, amiért ide hozom. Ott hősnőnk a nagy fellépésen végre kiénekel egy tiszta, gyönyörű hangot – és a hangszalag elszakad. Itt Thomas végre jól játszik és úton van az álma felé 20 év késéssel, és kimegy a lába. De azt kiírták, mi lett a gazdag asszony sorsa. Azt nem tudjuk meg, Thomas hogyan folytatja az életét.

Dráma és a sport van benne látványként. Alex Lutz meglepően átérezve hozza a kiöregedő sportolót, míg Kristin Scott Thomas szerintem zsigerből játssza már ezt a komoly, hideg asszony, aki a végére azért valami enyhülést mutat.

Érdekes lett, nem szórakoztató. Ha a tenisz vagy az életdráma valakit leköt, egyszer nyugodtan le lehet elé ülni.