Liam Neeson egy újabb filmben menti meg a világot és a családját. Ok, a családját igen, és ha a világot nem is, de a korrupciót felszámolja az FBI berkein belül. Vagyis, akciópapa megint lecsap.

Viszont, taktikusan már elosztották a szerepköröket. Neeson a rutinos öreg rókát játssza, aki már inkább trükköket és rutint használ. Nem fut a rosszfiúk után, és nem megy bele nagy verekedésekbe. Arra ott van a fiatal ügynök, akivel korábban együtt dolgozott. Dusty Crane, akinek most megingott a hite abban, amit csinálnak, és Travisnek kellene bevinnie a céghez. Csak éppen az események úgy alakulnak, hogy Travis lesz az, akinek el kell gondolkodnia, kinek van igaza.

Travis kapta a robbantásokat és trükköket, Dusty pedig nagyon menekült és nagyon verekedett helyette is. De, ahogy akciópapa filmekben lenni szokott, győz a rutin és a tapasztalat. Mi több, az ellenfél is ezen a szinten mozog. Egy rutinos öreg, akinek megvannak a maga trükkjei. Így lehet, hogy nem a nagy leszámolás a leginkább látványos, azokat már ellőtték a film korábbi szakaszában a fiatalabb színészekkel.

A történet maga sok ismerős klisét tartalmaz. Kezdve azzal, hogy egy összeesküvés köré szerveződik minden. Hogy a végére az ellenfelek korábbi jó barátok, akiknek igencsak nagy közös múltjuk van. Hogy egy illegális szervezetet kell leleplezni. De még az is, hogy merényleteket végeznek belföldön. Ennek ellenére nem volt unalmas film, nem is az volt a cél, hogy meglepő thriller legyen. Akció, ismerős összeesküvés-elmélet elemekkel.

Mellette családi film is, legalábbis olyan szempontból, hogy Travis célja az, hogy a kisunokájának az a nagyapa legyen, amilyen apa nem tudott lenni a lányának. Visszatérő elem a lányával és az unokájával való kapcsolata, sok a közös jelenetük is. Az is üdítőnek hatott, hogy itt a főszereplő nagyapa, és nem apát játszik Neeson. Annyira zavarónak találom, amikor ilyen korú színészek is kispapákat játszanak. Tom Hanks rendszeresen belefut ebbe, de itt tudtam értékelni az unoka – nagyapa dinamikát.

Túl látványosnak nem mondanám, bár egy-egy ponton a fizikát és biológiát ki lehet dobni az ablakon. Nem annyira, mint a Meg 2-ben vagy a Halálos iramban filmekben, de azért messze van attól a vonaltól, ahol mindent reálisan akarnak megjeleníteni.

Gondolom, leginkább Neeson személye adja el. Ennek a zsánernek ő a védjegye, a legnagyobb sikereket ő aratta benne. Jól is áll neki, és tőle valahogy szívesen nézi az ember sokadszorra is a nagyon hasonló filmet. Kapott maga mellé egy Aiden Quinn-t, akinek korábban voltak jelentős szerepei, az utóbbi években leginkább az Elementary rendőrfőnökeként mutatta meg magát. A melléjük tett fiatalok közül senki nem volt ismerős, bár Taylor John Smith egy más filmje a listámon van, ha rá bírom szánni magam.

Vagyis, egyszeri akciófilmnek elment, de nem az a darab, ami kultikus lesz, mint az Elrabolva.

Néha találok egy történetet, amire rápörgök úgy, hogy csak nézem egyik részt a másik után. Általában ezek a történetek végződnek úgy, hogy hajnali 4-kor még a laptop előtt ülök, aztán másnap/aznap úgy érzem, hogy kifolyik a szemem is. És mégse bánom.

Legutóbb a The Great volt ilyen, most a Physical. De itt még nehezebben magyarázom meg, mi vonzott be ennyire, de néztem egyik részt a másik után, hogyan alakul Sheila karrierje és házassága.

Hiszen a történet dramedy, és egy számomra igencsak különösnek tűnő karriert mutat be. Adott a jobb sorsra érdemes családanya, Sheila. Otthagyta az egyetemet, amikor férjhez ment, családot alapított. Egy merő önutálat a nő, és kényszeres dolgai vannak, amelyekkel igyekszik valamiképpen életben tartani magát. Ilyenek a falás, majd hányás rohamai, illetve a balett órái. Csak éppen a stúdiót bezárják, ő meg ott marad kikapcsolódási lehetőség nélkül. Véletlenül keveredik be egy fitnesz órára, és beleszeret a műfajba. Mire észbe kapunk, már tanít, oktató videót forgat és ebből akar birodalmat építeni. Titokban, persze, mert a politikusnak álló férje kb. annyit néz ki belőle, hogy hordja az italokat és süsse a rágcsát az ő nagyon fontos megbeszéléseihez.

Talán az egyik bevonzó az volt, hogy nagyon kíváncsi lettem, mikor dönti a férjére az asztalt, löki busz alá, szúrja le vagy hagyja már el. Elképesztő, hogy milyen nagy a különbség a két ember között, és ehhez képest mégis milyen a viszonyuk. Sheila a minden tekintetben jobb: okosabb, talpra esettebb, jobb ötletei vannak, és messze jobb nő, mint amilyen pasi a férje. Mégis, ő maga is úgy tesz, mintha másodrangú lenne a férje mögött. Danny kampányában minden érdemleges ötlet, minden munka a nőé, és mit kap érte cserébe? A férje felvesz egy régi havert menedzsernek, akivel iszogat és drogozik, míg Sheila majd megpusztul a kettős élete terhei alatt. Olyan szinten tudott idegesíteni a férj, hogy nagyon érdekelt, mi sül ki ebből.

De a vonzóerő része az is, hogy Sheila a megjátszás alatt mennyire más ember. Nem kedves, nem egy házitündér. Hatalmas pakkokat cipel, és ő nem egy jó ember. Azért antihősnek vagy gonosznak sem mondanám, csak hidegnek és ambiciózusnak. Úgy is néztem az évadot, hogy ez az elnyomott Sheila miképpen tör felszínre, és kezdi megszerezni a dolgokat, amiket valóban akar. Legyen az a videó, a szabadidő, vagy a jobb szex. Nem szégyenlős a sorozat, és Sheila házasságának egy újabb halódó fejezete, hogy milyen a házaséletük. Nem részletezem, de Sheila eléggé érzékletesen kifejezi, mennyi kedve van hozzá, meg milyen egoista Danny azon a téren is.

Bírtam benne azt is, hogy dramedy és fekete humorral dolgozik. Mert olyan témákat feszegetni, amit nem szoktunk meg sikersorozatban. Sheila étkezési zavara. Ahogy Greta szembenéz azzal, milyen fétise van a férjének és mit tud ezzel ő maga kezdeni. Sheila belső hangja, ami egyszerre káros és pusztító, de más szempontból meg pár dologra ráveszi. Van annak húzása, ahogy saját magának is az ellensége a belső hangja.

Látványra nagyon retró, de nem bántóan. Vagyis, jól tud kinézni attól függetlenül, hogy egy más kor külcsíne, ruhái és zenéi vannak benne. Sőt, a zenéit még szeretni is tudtam. Sheila meg kapott nagyon jó szetteket.

Látványelemként használja a fitnesz órákat is, de ezeket sem viszi túlzásba. Messze van attól, hogy sport sorozatnak lehessen nevezni. Sheila pillanatok alatt tanul meg mindent, a tanári szerepbe is kb. 2 mondat után belejön. Ritkán látjuk tornázni, órát tartani, sokkal fontosabb a sorozatban a házassága, a titkai és ennek csak egy szelete a fitnesz.

Erős a casting. Ez az a sorozat, amit Rose Byrne nagyon visz a hátán. Mindent döbbenetesen jól hoz: a hideg, szívtelen nőt ugyanúgy, mint a teljesen szétcsúszott, kész roncsot. A fitnesz ladyt, az elnyomott feleséget, az unatkozó és a felpörgött asszonyt. De Rory Scovel szánalmasnak mutatott Danny-je is el lett találva.

Bírtam a sorozat humorát, érdekelt, mire futnak ki az események és nagyon húzza a narráció is, maga Rose Byrne jelenléte. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyasmik benne, amik ne zavartak volna. Van több szereplő is, akik céltalannak tűnnek. Bunny egy pontig fontos, tőle lesi el az alapokat Sheila, de aztán a pornóból is pénzt kereső párjával együtt lényegtelenek lesznek, mégis feltűnnek. Annak se láttam sok értelmét, hogy John is ennyi képernyőidőt kapott. Azt érzékeltem, hogy Sheilával igen méregetik egymást, de különben is túl sűrűn láttuk és meredt maga elé.

Eddig pozitív élmény, nézem tovább.

Most úgy érzem, nem is tudom mit érni erről a filmről. De most komolyan: mit meséljek róla, ha kb. ötször és nagyjából ugyanott elaludtam rajta? Annyira nehezen szenvedtem át magam rajta, amire régen volt példa.

Pedig az alapötlet tetszett: a két senyvedő forgatókönyves rájön, hogy a raktárépület gondnoka, ahova becuccoltak, a környék hírhedt sorozatgyilkosa. Mit csináljanak? Arra gondolnak, letesznek valami nagyon újat az asztalra, és megírják a történetét. Csak aztán egy csomó minden nem az, aminek látszik és a film egyre nagyobb szerencsétlenség.

Lesz nő, aki több szereplővel is kavar. Van gyilkos, de nem feltétlenül az, akit annak gondolnak. Ott meg szépen e is vesztettem a fonalat, hogy mit és miből forgatnak, meg mi az egésznek az értelme.

Egyáltalán, mi ez: komédia vagy paródia? Az biztos, hogy nevetni nem tudtam rajta. Egy vicces jelenet vagy helyzet, egy jó egysoros. Annyira kellett volna valami ilyesmi bele, ne nincs benne. Ha hozzáveszem, hogy egy korábbi rendszer filmje és régi, mai szemmel furcsa lehet, még akkor sem látok benne semmi értékelhetőt. Pedig azért ez menni szokott - ott van pl. A sebhelyesarcú. Rosszul tudok lenne attól, hogy a saját kora miatt milyen ruhákban járnak a filmben a szereplők, és milyen a hajuk. De attól még a történet, a színészi munka ott van és meg lehet nézni a filmet értük. A Rémálomgyárat viszont nem érdemes.

Ahhoz képest meglepő, hogy nem ZS listás senkikkel van forgatva. Nem is egy olyan színész akad benne, akit felismerni és aki ennél azért lényegesen többre vitte.97-es a film, szóval, azért volt idejük ennél többet is letenni az asztalra. Ron Perlman pl. az arcberendezése miatt sok rosszfiú szerepet, vagy antihőst játszhat, és itt is ezzel játszottak el. Őt gondolják az írók a sorozatgyilkosnak. Ripacs egy figurát játszik, mert inkább érzem a szereplőt annak, mint magát Perlmant. 

Tovább nem is szeretném ragozni. Nekem altatónak működött és kb. ennyi.

Végre, most valamit mutatott a Billions (s07e04). Húzzák a harcvonalakat. Jó volt látni, hogy miképpen ügyködik Mike és Wendy is. Még akkor is, ha az előzményekhez képest gagyinak is érzem, hogy a végén megint meg kellett beszélniük, és kezet rázniuk, hogy szabotálják Mike elnöki törekvéseit. Könyörgöm, nem arról szólt az első két rész, hogy erre szövetkeznek? Még, ha Axe nem is szállt be, a csapat erre készült. Nem is értem, hogy Taylor miért is ment át újra Mike emberébe. Csak nem kell majd megint hadrendbe állítani… De, a lényeg, végre próbáltak valamit csinálni, és Mike-nak kellett kármentést végeznie. Nem értek célt, de támadtak, és nem csak gyötrődtek, mihez kezdjenek. Erre meg rájönnek az irodai események, és kicsiben Chuck is. Akit egyelőre nagyon jelentéktelennek érzek, még csak lépeget, de nem is ő lényeg. Még nem jó, de ez már egy alakul.

Update: hamar megnéztem az 5. részt is. Viszik tovább a tematikát, röviden most Taylor próbálkozik Mike ellen, és így bekerül Wendy csapatába. Vagyis, amit nem értettem a 4. részben, most a helyére kerül. Neki is változatlanok a céljai, csak ő alaposabban tervez, mint a másik kettő. Eddig ő is az egyetlen, aki vitt be találatot. De most összeállnak, és megint ki van mondva, hogy indíthatják a Mike elleni terveket. Chuck pedig megint teljesen érdektelen volt. Némi humor volt az ő részében, de különben nem haladt semerre. Ennyire értelmetlen az ő szereplése még sosem volt. A 4. részt többre értékeltem - ez a záró évad, és ha ilyen lassan haladnak Mike ellen, Wendy és Chuck csapata is, akkor szappanoperát kezdünk? Tudom, hogy nem, de ez már az 5. rész volt. Mikor lesz már tényleg valami fajsúlyos???

Az Only Murders in the Building (s03e06) viharzást hozott. A nyomozás az eddigi részekhez hasonlóan kis lépésekkel halad, viszont a karakterek közti dinamikával jól játszottak. Mindenkinek van egy magánéleti válsága, és döntéshelyzete. Mabel egy új szerelem és álláslehetőség felé kacsint. Charles a szakítása miatt van padlón, míg Oliver szembe kell nézzen azzal, hogy milyen ember, akibe kezd beleszeretni. Van vicces új szereplő, van jó színházas kutatás és közben színházi babona is. Vagyis, sok újat nem tudtunk meg, de a szereplők döntenek, összecsapnak, és innen más irányokba indulhatnak tovább. Tetszett is, ahogy mindenki megkapta a maga nagy jelentét, és a szokásos humor adag mellett jellemző, lélektani részeket kaptunk. Mindenki a magány és egyedül maradás ellen küzd, és már sokkal kevésbé izgatja a nagyjukat a nyomozás, mint korábban.

Ha már gyilkossági nyomozás, a héten volt a The Afterparty (s02e10) fináléja. Meglepően gyorsan helyére pattintották a történetet, amiután az utolsó két jelenlévő is gyorsan megtette a maga vallomását. Vagyis, Zoe és az anyja is elmondta az éjszakát, a maga szemszögéből. Nem véletlenül kaptak csak fél-fél részt, miközben a leleplezés és zárás is ebben a részben volt. Egyik zsáner sem lett volna jó ha 40 percre el van húzva. Különben is, ez volt az évad legrövidebb része. Zoe horror élményeket kapott, és ez egyszerűen nem az a sztori, amit horrornak hitelesen el lehet adni. Mert nem ijesztő. Zoe is tulajdonképpen egy elpusztíthatatlan kutyával csapott össze és magának okozta a félelmét. Az a kutya is inkább vicces volt, mint ijesztő. Pláne, amikor visszatért. Vivian pedig koreai szappanopera stílusban mesélte a maga történetét, ami annyira giccses és túltolt, hogy még ennyi is sok volt belőle. Kiderül, ki a gyilkos és miért. Még azt is látjuk röviden, kire mi vár. Szépen el van varrva, és mindenki megkapja, amit érdemek. Nem kell okosnak lennie a megoldásnak, a lényeg, hogy elmagyarázták, és Poirot stílusban még a különféle történetekből és levetítették, hogyan történt a gyilkosság. Jópofa volt, jól lezárt, én bírtam az évaddal együtt.

Akkor, az animációs szekció. Harley Quinn (s04e09) heti agymenésében kaptunk egy újabb abszurd szereplőt. Milyen lenne a klón, aki 95%-ban Harley, a maradékban meg krumpli? A két Harley akciózik egyet, Ivy puccsot kísérel meg Lex ellen és még az is kiderül, ki ölte meg Éjszárnyat és miért. Mozgalmas rész volt, csattanós befejezéssel és a sorozatra jellemző mocskos és véres humorral. Nem is tudom, melyik volt a durvább. Ahogy Ivy golfozása véget ért, vagy Harley részeg ámokfutása? Ahhoz képest, mennyire záródnak a szálak, azért meglepő, merre viszik tovább a sorozatot. Jött a végén Joker, pedig már azt hittem, még kapunk egy levezetést, és ennyi volt. Lex terve kivédve, éljenek a rosszak és a denevér család. Külcsínre pedig stílusos volt a fekete-fehér külcsín, de bírtam azt is, ahogy a végére egy-egy kiemelt alakra visszatért a szín a nappal előtt. Mondjuk, a Pleasantville és a Sin City már megmutatta, mennyire jól tud kinézni a fekete-fehérben egy-egy színezett elem.

A My Happy Marriage (s01e10) is halad, pár újabb lapot felfedtek, de még mindig nem nagyon értem, mi a végjáték. Valahogy kevésnek érzem, amit Miyo kapcsán az anyai családja elindított. Mintha még lenne valami, amit nem fedtek fel. Erre utal az is, hogy zárásként az anyja történetét ígéri meg a nagyapja a lánynak. Szerintem az lesz a 11. részben. Csak éppen nem tudom, mennyire lehet hinni nekik. De ez már egy másik történet. Ez a harc epizódja volt. Szembe állították egymással Kudót és Miyo megkerült unokatestvérét, akik a lányért küzdöttek. Mindkettőnek jó képessége van, és talán az eddigi leglátványosabb harcot produkálták. Azon komolyan meg is lepődtem, amikor az egyik kardot, a másik pisztolyt rántott a másik ellen. Válaszokra még mindig várok, de ez látványos rész volt. Határozottan többet harcolhatnának benne. Talán majd a démonokkal?

Végül a Foundation (s02e09) háborúja. Gyanítom, még egy levezető részt kapunk, de ide tartogatták az évad leglátványosabb elemeit. Legyen az Demerzel összeállítása a múltban, az égi csata Mallow hadba állásával, vagy majd a tűzparancs és az űrállomás a bolygóra esése. De Gaal és Salvor is az életükért küzdenek, látványosan, de emberi mértékkel, nem mint Nap és Hari az Alapítvány sorsa felett. Drámai, ezt lehetne rásütni a részre. Az valami kegyetlen, amit Nap végigvisz, és amit az áldozatai utoljára tesznek. De Bel Riose is megkapja a maga szívszaggató jelenetét. Most nem tudnék rábökni, ki vesztett a legtöbbet, ki szenvedett legjobban ebben a részben. Szóval, itt volt a látvány, a csata. De, amiért még emlékezni fogok rá, azok Hari utalásai. Annyi mindent tud a jövőről, de annyira keveset mond. A Cleon dinasztia vége? Már nagyon böki a csőröm, hogy mi vár rájuk. Ahogy azt sem érzem véletlennek, hogy nem is Nappal tárgyalt, igazából Demerzel volt, akire hatni akart. Megint értékeljem át, hogy ki ő és mi a szerepe? Hát, várom a következő részt, nagyon is.

Meg sem próbálom a neveket visszaadni. Török film, és a legtöbb név teljesen idegen volt a fülemnek. Kb. mint amikor japán szerzőtől olvasok: amíg benne vagyok a történetbe, nézem vagy olvasom, ráismerek a szereplőkre. Nem tudnám visszamondani a nevét, de tudom, kiről van szó. Utána meg marad a körülírás.

A történet be is csapott elsőre. Nem olvastam el, miről szól, csak nézni kezdtem. A címe csoda, és egy tanárt ismerünk meg, akinek az új szolgálati helye egy isten háta mögötti falucska. Megérkezik, az út jó részét gyalog téve meg, mert oda még az út sem készült el. Aztán szembesül azzal, hogy még csak iskola sincs, ahol taníthatna. A helyiek ugyan felajánlanak egy istállót, de az nem az igazi. El is könyveltem magamban, hogy az lesz a csoda, amit a tanár véghez visz. Mert nem menekül el, marad és dolgozni kezd, ötletei vannak, és több mindenbe belekezdenek. Pl. egy iskolaépület felhúzásába is. Ő tűnt a főszereplőnek, miközben a falu szokásait és a mindennapokat is megismerjük. Hogyan bujdosik a polgármester egyik fia a rablókkal a hegyekben és miért. A házasulandó fiatalembereknek hogyan választanak az anyjuk, és milyen frigyek köttetnek. Visszatérő poén, hogy az anyák pont azt nem veszik figyelembe, amit a fiú kér tőlük. Egy nőben a fogát nézi meg először? Kap egy rohadó fogú arát. A szép, kék szemekre bukik? El kell vennie egy lányt, akinek a fekete szemei úgy keresztbe állnak, hogy fogalmuk sincs, mikor kire néz és még egyenesen menni se tud.

Aztán egyre többször feltűnik az egyetlen szereplő, akinek annyira egyszerű a neve, hogy megjegyeztem. Aziz. Ő a falu vezetőjének fogyatékos fia. Sánta, furán tartja a fejét, a kezét alig tudja használni, nem beszél és szellemi fogyatékosnak is el van könyvelve. Az egyetlen társasága a lova, még a gyerekek is bántják. A tanár viszont foglalkozni kezd vele. Megtanítja írni és olvasni, és lehet sejteni, hogy lehetne fejleszteni, és nem olyan rossz állapotban van, mint ahogy eddig élt, csak senki nem tudott eddig segíteni rajta.

A film második felére már a tanár hátérbe is kerül, és Aziz történetét nézzük. Akinek felajánlanak egy feleséget, az apja jó tettéért cserébe. Ahogy a mesében lenni szokott, ő az a lány, akiről különben minden fiú álmodozott. Ő az okos, kedves és szép, akibe nem lehet belekötni. De mit kezdenek egymással? Miközben a falu nyelve állandóan róluk forog. Mi lesz a csoda?

Annak ellenére, hogy a fogyatékosság és a kormányok bűnei elég komoly és drámai jeleneteket szülnek a filmben, ez egy komédia. Vagy, valami ahhoz nagyon közel álló. Sok a mosolygós, vagy annak szánt jelenet. Némelyik poén a kultúrából fakad, és más háttérrel nekem nem vicces, de azt értem, a filmben miért szánták annak. Pl. ahogy a vőlegényt először beküldik a friss menyasszonyához, és amilyen tippeket és leírásokat adnak neki a férfitársak. De, amire ki akartam lyukadni, hogy egy közösséget ábrázolnak, ahol összetartanak az emberek. Ahol sok a nehézség, de arra törekednek, hogy leküzdjék őket és megtalálják az életükben, amiért érdemes élni. Ahogy beszélnek, ahogy mulatnak. Bár iszlám világban játszódik, és törökök a főszereplők, nekem nagyon eszembe juttatta a Hegedüs a háztetőn történetét és az ottani közösség hangulatát.

Elsősorban a karakterek és a szituációk adják el. Túl mélyen senkit nem jellemeznek, típusok vannak. Néha maguk a szereplők mondják el nagyon velősen, ki milyen. A kedvencem különben, ahogy a falu vezetője a tanárt jellemzi. Aki olyan ember, akinek a szíve fölött is van szeme, és azzal néz az embertársaira. Ezt a mondást még nem hallottam, de nagyon találónak érzem.

Látványelem pedig a táj benne. A kis falu egy hegy tetején áll, és körötte mindenfelé az érintetlen természet látszik. Növeli a falu világtól elzárt voltát, de látványnak nem utolsó. De más szemmel az ottani életnek is megvannak a maga látványelemei: mint a ruhák. Nme tudnám megmondani, tetszenek vagy sem, annyira mások, mint amit megszoktam. Autentikusnak tűntek, bár nem tudom, valóban azok voltak-e, vagy csak a szememnek azok.

Még egyszer nem nézném meg, de egyszer kifejezetten érdekesnek találtam.

A Galaxis Őrzői közül az egyik, ha nem a legnagyobb kedvencem Groot. Igaz, két verzióban: a kicsi és a felnőtt énje áll közelebb a szívemhez, a kamasz annyira nem. Az első évadot szerettem is a sorozatából, és örültem, hogy kapunk újabb részeket.

A sorozat szerencsére a kicsi Groot kalandjait folytatja. Az első rész egy meg nem nevezett bolygón játszódik, az összes többi már az Őrzők korszakában, az űrhajóban. Ugyan más szereplőket nem hozott a filmből, de nem is hiányzott. Groot van akkora személyiség, hogy eladja a műsort.

Ugyanis, Groot önző, szükség esetén gonoszkodó figura, de hatalmas szíve van. Rejtegeti, de rendszeresen tanúbizonyságát adja, ha olyan helyzetbe keveredik. Itt már a kezdés is ilyen, a kismadárral. Újdonságként játszik vele, jópofának tartja, de ahogy megunja, már csak szabadulna tőle. De aztán láthatjuk, hogy miként köszön el tőle. Szeretettel. De minden, majdnem minden részre el lehet mondani, hogy mutat némi emberséget.

A másik közös összetevő a humor. Groot aztán minden helyzetből képes valami vicceset kihozni. Nem is tudom, melyik volt a kedvencem. Játszik a zárás a megfigyelővel, és a legendás maggal. De, a véletlenül ráragadt orr és a szagos világ felfedezése is nagyon bejött. Még akkor is, ha a végén Groot sötétebb fele győzedelmeskedik.

A sorozat különben nagyon gyorsan megnézhető. Egy-egy rész alig pár perces, talán fél óra alatt az egész évad megnézhető. Igaz, ha valami nagyon tetszik, azonnal vissza is nézheti és nevetheti az ember, így el lehet nyújtani az élményt.

A külcsín pedig parádés. Cuki, látványos, jól megcsinált. A legutóbbi Galaxis Őrzői filmben nagyon nem tetszett Groot kinézete, de ez a sorozatos verzió megvett kilóra. Simán tudtam volna kifotózni a nekem tetsző képeket belőle.

Vagyis, nálam az a műsor, amit simán be fogok kapcsolni később is, ha bánkódnék – 4-5 perc, hogy mosolyogjak egyet Groottal.

Ahhoz merészség kell, hogy egy film a felénél fogja magát, és zsánert váltson. Ha mást annyira nem is, de ezt tudtam értékelni ebben a filmben. Teljesen más az eleje, mint a második fele, nagyon sok téren.

Az indulás? Romantikus komédia. Georges szélhámos, ezer meg egy hamis történettel. Belóg egy partira, és ott megpillantja az önfeledten táncoló, gyönyörű Camille-t. Mondhatni, szerelem első látásra. Georges nem engedi el a nőt akkor sem, ha ő bevallottan nehéz eset. Hangulatingadozásai vannak, és olyan szinten menekül a valóság elől, ami már beteges. De együtt maradnak, születik egy fiuk és bohém, de nagyon boldog életet élnek.

A film ezen fele könnyed, mosolygós és tele van életörömmel. Ünnepeli a különcöket és az álmodozókat, és bár utal arra, hogy a többi gyerek nem tud mit kezdeni Gary-vel, aki az otthonában nagyon nem megszokott dolgokat tapasztal és tanul, ami fontos, megvan nekik. Együtt vannak, nagy a szeretet, sokat nevetnek és játszanak, számukra a mindennapok is kalandosak. Még akkor is, ha túlzásnak tűnik az életük, van benne valami olyan pozitív tartam, ami irigylésre méltó. Camille jó anya, Gary jó gyerek és Georges rajong a családjáért. Ha Camille mutat is valami őrültségnek beillő dolgot, Georges tudja kezelni és viszonylag normális ösvényen tartja.

Majd a film vált – a könnyedség átfordul drámába. Camille már nem egy bohém különc lesz, hanem egy pszichésen beteg személy. Már nem mosolygós dolgai vannak, hanem egyre veszélyesebbek. És a film brutálisan mutatja, hogy Georges miképpen lesz képtelen már összetartani. A hullámok összecsapnak a fejük felett, és az a szép, boldog világ egyre gyorsabban omlik össze. Anyagilag is meginognak, de sokkal nagyobb baj, hogy Camille annyira elveszti a valóságérzetét, hogy ön- s közveszélyessé válik.

A film drámai tetőpontjai közé tenném, amikor bekerül a kórházba is, és azt látjuk, hogy amit az orvosok gyógyításnak neveznek, az lassú gyilkosság. Kínzással felérő hideg fürdőzések, és olyan mosdatások, amiket kb. háborús filmekben láttam a hadifoglyok megtörésekor. A sok gyógyszer meg élő zombit csinál a betegből – aki így már nem tesz veszélyes dolgokat, de semmit csak. Néz a semmibe és folyik a nyála. Ez lenne a gyógyulás?

Georges megint próbálkozik, és egy kis időre megvillan a film mosolygós oldala is, de a tragédia már megállíthatatlan. Nem fogom a teljes cselekményt elmesélni, de fájdalmas jelenetek sorában láthatjuk, Camille miképpen veszti el önmagát, mennyire fáj mindenkinek így látni, és hogy nem tudnak segíteni neki.

Nézőként meg azon fogtam a fejem, hogy mennyire nincs megoldás. Orvosi kezelés nélkül sem szabadna hagyni a nőt, de amit gyógyítás címén műveltek vele, az emberkínzásnak tűnt. Ha valaki pszichés beteg, akkor jobb lenne, ha nem is lenne? Mert itt kb. ezt éreztem. Látjuk, a családra mindez milyen terhet ró, és hogyan törnek meg egyre jobban ők is.

Egy romantikus, komédia elemekkel dolgozó filmből jutunk el a mély drámáig. Ettől talán még gyomorba vágóbb, mert mutatja, honnan jutottunk el hova. Hiába próbálnak azért a végére is betenni valami reménykeltőt a végére, arra már túlzottan agyonnyomta a filmet a cselekmény. Pláne, hogy Georges végső döntése még böki is a csőröm. Nagyon mély gyász érte, szenved – de apa is volt. Ráadásul nagyon szerette a fiát. Érte többet kellett volna tennie.

Színes, harsány, a család világát jól bemutató film. Mivel van egy gazdag családi barát is, miatta kifejezetten szép helyszínek is bekerülnek a történetbe. Az a spanyol vár a végén? Az valami egészen szépséges, és jól ellenpontozza a tragédiát, ami majd ott fog zajlani.

A színészekre sem lehet panasz. Virginie Efira meglehetősen erőteljesen hozza a szeretnivalóan és a veszélyesen bolond asszonyt is, fájdalmas mélyrepülésekkel együtt. Romain Duris pedig olyan Georges-ot formált meg, akiről nagyon-nagyon eszembe jutott Az élet szép történetéből a szintén bolondos és játékos, szerető férjet és apát játszó Benigni.

Merész az a zsánerváltás, de működik. Meg tudott csapni a film, és annak ellenére jó filmélmény volt, hogy elég nagy tragédiába fogunk belefutni.

Náci bűnös, más néven és jól él – egy zsidó pedig nem bírja az igazságtalanságot elviselni, és a maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Van nem egy ilyen film, némelyikben durva csavarral. Vagy olyan akcióval, ami eladja a történetet.

A megtorlás viszont megmaradt minden téren tévés alkotásnak. A történetben nincs csavar – felépíti, hogy a fiatal Victor miképpen ábrándul ki a rendszerből, és ahogy a saját bőrén megtapasztalja, hogy az osztrák közhangulat nincs mellettük. Már nem akarják a bűnösöket felelősségre vonni, sokkal kényelmesebb úgy tenni, mintha semmi nem is történt volna. Inkább a zsidóellenes hangulat fokozódik tovább, őket okolva azért, hogy meg akarnak fizetni az ellenük elkövetett rémségekért. Sokat mond, hogy a rendőrök zsidó poénokat mondanak a sértettnek. A volt nácit védik, még akkor is, ha csak beszóltak neki, míg a zsidó fiút és a barátnőjét véresre verhetik, akkor se csinálnak semmit.

De mindezen túl volt még valami az ábrázolt légkörből, ami talán még egy fokkal rosszabb. Amikor Victor barátnője rákérdez az apjától, hogy mit csinált a háború alatt. Nem válaszolnak neki, sőt, ráparancsolnak, hogy erről nem beszélnek. Az öccse is érdeklődne, szeretnék megérteni, mi volt és ki mit tett, és akik megélték, mereven elzárkóznak. Ezt talán még rosszabbnak érzem, mint a gyűlölködőket, akik felvállalták a nézeteiket. Tőlóük lehetett tudni, mire lehet számítani. De mit kezdesz azzal, aki csak hallgat, és azt játssza, hogy minden szép és jó, meg az is volt? Ha mégsem, az sem érdekes. Az egész film alatt el sem tudtam dönteni, hogy a szülők milyen emberek. Voltak nyomok, hogy ők is mentek a tömeggel, és bűnösök voltak, de ezt cáfolni látszik, hogy Annát végül elengedik maguk mellől Victorral.

De elmond valamit a filmről, hogy sokkal szívesebben elemzem a bemutatott néphangulatot és a múlt rejtésének kísérletét, mint a tényleges cselekményt. Pedig van benne az is – találnak egy bűnöst, egy haláltáboros mészárost, de a bíróság felmenti. Victor a megszállottja lesz, és követhetjük, mit tesznek ők ketten egymás ellen. Mint egy lassú sakkjátszma. Ami azért volt fura számomra, mert Victor annak ellenére kattan ennyire rá a férfira, hogy konkrétan nem az ő családjának ártott. Ilyen megszállottság esetén minimum azt vártam volna, hogy részt vett a férfi Victor családtagjainak megölésében. De itt annyi volt az indok, hogy náci volt, aki ölte a zsidókat.

Nem túl izgalmas ez a cselekmény, mert Victor nagyon kezdő és annyira naiv húzásai vannak. Azt mondjuk nem tudom, az utolsó lépésben segítettek-e neki a gyakorlottabbak, mert az jobban ki volt találva. De addig csoda, hogy a náci és barátai nem végeztek a fiúval. A legostobább húzása talán a vadászaton volt. Egyedül egy csapat volt katonával szemben, akik nagy valószínűséggel mind gyilkosok, és éppen vadászni mentek, vagyis fel is vannak fegyverkezve. Mégis, mit gondolt?

Bár, ott volt egyetlen jó párhuzam. Ahogy a lelőtt apróvadat kiterítik és számolják. Abba nagyon könnyen bele lehet látni, hogy évekkel korábban a zsidókkal ugyanezt tették Pláne, hogy vannak is olyan visszaemlékező részek, amikor nagyon hasonlóan mészárolták le őket.

Látványelem nincs benne, még a leginkább Victor kocsija az. Egy szép sportautó. Különben szimpla lakásbelsők, egy rét és erdő hozzá. Még csak az sincs érzékeltetve, hogy melyik országban járunk éppen. Victor ugyanis Angliában tanul, simán benne lenne, hogy 2-3 ország között ingázunk, de innen nem tudtam eldönteni sem.

A végében is van valami lehangoló. Bár ez nem feltétlenül lenne rossz, de funkciótlannak érzem, hogy mutattak nekünk egy öreg, leharcolt Victort. Túl nagy az ugrás, hogy a szerelmes és a párjával újrakezdő fiú hogyan lett olyan. Válasz meg nyomokban sincs rá.

Nincs ismert színész benne, de nem is kell bele. Vázlatosak a jellemek, és nem sok mindent lehetett játszani benne. Amit lehetett, szerintem beletettek. Nem illett volna a témához, ha ennél szenvedélyesebbre, mondjam azt, ripacsabbra veszik.

Talán többre értékelném, ha nem tudnék a témában jobb filmeket is. De pont erről születtek kifejezetten jó darabok, és ez megmarad ’egyszer a tévében megnézhettem’ szinten.

Ugyan könyvből készült, és a hidegháború korából már olvastam/láttam kémkedős történetet, nagyon igyekeztem semmilyen előzetes információt nem begyűjteni. Csavarokat vártam, okos eseményvezetést, és nem akartam elrontani az örömöm.

Kb. 4 részig működött is. Jó a sorozat időkezelése – több színtéren mozgunk egyszerre, és ki kell raknunk, hogy mi történhetett és mikor. Az alap a történet jelene, amikor Kim Moszkvában igyekszik boldogulni, míg egykori barátja és kémtársa, Nick Londonban jár meghallgatásokra. Próbálják eldönteni, hogy hagyta-e Isztambulból megszökni egykori barátját, vagy az egérútért valami fontosat kapott cserébe, amivel belföldön folytat kémjátszmát. Közben visszaugrunk Isztambulba, amikor Nick vallatta Kimet. Visszaugrunk a barátságuk korábbi 23 évébe, éppen arra a pontra, ahol olyasmi történt, amiről a másik két idősík valamelyikében beszélgetnek.

Az egész történet egy így hálóhoz lesz hasonlatos, mert szépen vezet az egyik esemény a következőhöz. Csak kellő távolságból és ismerettel kell nézni. És kellenek a kémek magyarázatai, amikor értelmezik a beszélgetések. Különösen Kim szeretett rejtjeleket elhelyezni egy-egy megjegyzésébe, és ezeket nehéz felismerni, megérteni. Nagyon kell hozzá, hogy a fejtő ismerje a férfi gondolkodását és az élettörténetét. A nézőnek erre esélye sincs, de Nicknek igen, és ő is lép elő azzá a személlyé, aki Kim hazugságai mögé néz, és értelmezi az üzeneteit.

Lily Thomas ügynök kitalált szereplő, és hamar Watsont kezdtem el látni benne. Ő az, akinek Nick majd elmagyarázhatja a dolgokat. Erre-arra maga is rájön, de fontosabbnak éreztem azt a szerepét, hogy ő kapja a magyarázatokat, amire nekünk nézőknek szükségünk van.

Jól elkanyarodtam az eredeti témától. Azt kezdtem el írni, hogy a sorozat első felében bejött, hogy nem néztem meg előre, mit fogok nézni. Nick és Kim neve nem volt ismerős. Aztán jött Anthony Blunt. Nos, a The Crown ha nem is megszállott, de érdeklődő nézője vagyok, és innen azonnal beugrott a neve. Így a meglepetés ereje elveszett, mert abból a másik műsorból tudtam, hogy mire jönnek rá és mi lesz a szereplővel.

Igaz, voltak más szálak, amiket lehetett nézni, és ahol nem tudtam a végkifejlettet. Jó volt, ahogy Kim mindenkit át akart verni, sokadszorra is. Ahogy a CIA ellen lépkedett, ahogy még a Nicknek adott anyagban is volt félrevezetés. Rényleg azt csodálja az ember, hogy ezekben a férfiakban bárki meg tudott még bízni, olyan szinten és rutinnal hazudtak, jó barátoknak is.

A sorozatnak sokat ad a két főszereplője. Damian Lewis a Homeland óta nagyon könnyen elképzelhető ilyen szerepben, ha most a másik oldalon is áll, és más az ellenség. Ez a hidegháború és nem a terroristák meg a Kelet elleni hadjárat. Simán hozza a mindig figyelő, csendes manipulátort, akin nem látszik, de mindig legalább két lépéssel a többiek előtt jár. Az valami nagyon stílusos, ahogy elhiteti Kimmel, hogy nyert és szabadult, miközben úgy lett elengedve, hogy éppen azt vesztette el, ami éltette. A játszmát. Ő már nem lesz szereplő a kém porondon. Még költői igazságszolgáltatás is volt benne: ez sokkal jobban fájt neki, mintha Nick leszúrta volna.

Guy Pearce stílust tudott adni neki, és egészen szimpatikusan játszotta, miközben pontosan éreztük annak a súlyát, milyen tettek nyomhatják a lelkiismeretét. Benne volt, hogy tudhatott annyi embert és olyan sokáig átverni.

Van ötlet a részek tematikájában, a címben is kiemelt elemekkel. Nem mindig a kémtörténetre utalnak rá, de szinte mindig súlyuk van.

A szerkezete és a színészei eladták, úgy is, hogy különösebben nem rajongok a kémfilmekért. Azokból nekem inkább a Kingsman jön be, de ebben a sorozatban volt ötlet és munka.

Egy újabb film, amiben megnézhetjük valami megszületését. Nem titok, hogy odáig vagyok az ilyen filmekért, és ebben a történetben is megtaláltam, ami lekötött.

Először is, nekem új volt maga a cselekmény. Ferrari kapcsán már láttam filmet, de eddig azt sem tudtam, hogy a Lamborghini is eredetileg vezetéknév, és egy személyt takar. Méghozzá egy fiatalembert, aki a világháborúban szerelőként dolgozott az olasz seregben, és hazatérve nekiállt az álma megvalósításának. A film pedig követi, hogyan nősül meg, kezd el traktorokokat gyártani, majd már vagyonos emberként mi veszi rá, hogy egy sportkocsit is piacra dobjon.

Még az is tetszett benne, hogy nem akar hőst alkotni a történet. A fiatal Ferruccio még jobban beleférne a kategóriába. Nagyon hisz az álmában, fiatal és megnyerő. Jó barát, jó férj, és céltudatos. Talán már akkor vannak húzásai, amiket egy jó ember nem lépne meg, de az kellett a sikerhez. Ha azokat nem teszi meg, pl. nem teszi kockára a családja farmját egy befektetéssel, elsüllyednek. De aztán a szeretett neje, és vele a szíve meghal. A film végén egy részben nagyon eltalálják, amivel megfogják a lényegét: a 2. felesége mondja neki, hogy a szíve helyén van egy lyuk, amit semennyi szeretettel nem lehet feltölteni. Igen, az első nő halála után egyetlen dolog tudott szenvedélyt kiváltani a férfiból, és az a munkája. A kocsik.

Ekkor már Grillo játssza, az idősebb ént. Aki próbál tippeket adni Ferrarinak, aki elég sértő módon rázza le a férfit. Lamborghini válaszként meg kihozza az első sportkocsiját, és csattanós választ ad. És olyankor fel lehet rá nézni, amikor magyaráz, amikor célokat tűz ki. Tudta, kikkel kell együtt dolgozni és motiválta őket. Ez megkapó akkor is, ha a film megmutatta, hogy mellette csalfa férj és rossz apa is volt. Neki nem a család, a sportkocsi lett az öröksége.

Szerelmes film lenne a sportkocsikhoz? Lehet úgy is nézni, ahogy keresik a tökéletes formát és újítanak. Hogy miért olyan a Lamborghini, amilyen. Én szívesebben néztem egy céltudatos ember portréjának, aki elérte a célját. A neve fennmaradt, és mindenkinek a luxus sportkocsi jut róla eszébe. Azt ugyan nem állítom, hogy pontosan igaz a Ferrarinak készített rajza – amin különben a filmen nagyot nevettem -, de ott és akkor igaz volt.

A látványt egyértelműen az autók adják benne. Ha az ember rászánja az időt, a végén ki is írták, mennyiféle autós múzeum adott kölcsön a filmhez valamilyen eszközt. Van is benne rengeteg autó – Ferrari és a Lamborghini is felvonul. Nőként és inkább biciklisként engem ez annyira nem hoz lázba, de még engem is elkapott valami rajongás féle, amikor a kiállítás volt, vagy az utolsó jelenetnél, ahol arról van szó, hogy mit tart a világ a legszebb autónak.

Nekem a színészek inkább működnek vonzóerőnek, és itt akadtak olyanok, akiknek szívesen nézem a dolgait. Grillo egy időben akciósztár irányba ment, de tud mást is játszani. Tetszett a fiatal énjét játszó Romano Reggiani is. Annak ellenére hihető volt, hogy az egyik az ilyen volt, a másik az ilyen lett, hogy külsőre nincs köztük hasonlóság. A magabiztosság, ahogy megnyerték az embereket, a természet és a viselkedés, az kötötte össze őket. Mira Sorvino, Gabriel Byrne és Antonio Banderas vannak még benne ismertebbek, de bevallón, csak Byrne, akit tudok hova tenni a filmből. Ő volt Ferrari, és az arckifejezés, amikor azon a bizonyos kiállításon megnézte az első Lamborghini-t, meg a rajzot, amit Ferruccio küldött neki, azért emlékszem rá.

Nem fogom sorolni, melyik autós filmnél tetszett jobban, melyiknél kevésbé. Nem a nagy vászonra szánt alkotásokkal készült versenyezni, mint a Bale-film vagy Brühl autóversenyzős mozija. Van talán tévés jellege is, de mint egy alkotóról és alkotásáról készült játékfilm, én szerettem.