Egy rövid Disney-sorozat, kicsit sci-fi, kicsit kamaszos. Messze nem a Netflix Dark szintjén mozog, de sokkal könnyebben emészthető cserébe.

A történet egyszerű, és elég kevés csavart használ. 4 fiatal együtt megy bulizni, majd elmegy az áram és hirtelen eltűnnek egyesek. Párhuzamos világokba kerülnek, és megy a kavarás, hogy vissza tudjanak térni a kezdetekhez. Sam marad a saját világában. Az öccse, Victor és a majdnem barátnője, Romane egy hasonló világban vannak, de ott ők azok, akik nem tűntek el. Náluk eltelik 4 év, mire Victor kitalálja, hogy tudnának visszamenni. Bilal pedig amnéziásan, felnőttként kerül vissza Sam mellé.

A végére összeállnak a szálak, és az is világos lesz, ki miért ennyi idős és hogyan illenek össze a darabok. Mindennek megvan a maga jelentősége, és lehet majd idővonalat is rajzolni, milyen sorrendben történtek az események.

Ezzel együtt jár, hogy ez a sorozat kerek lezárást is kapott. Itt simán el is lehet tőle köszönni, és limitált sorozatként is teljesen kerek. Mivel nem láttam még 2. évados terveket – minek is folytatni, jó helyen ér véget a sztori mindenkinek -, valószínűleg ez is a vége.

A sci-fi és időutazás nincs túlmagyarázva. Éppen egyszerűsítve van, és nagy kérdésekre meg sem próbálnak választ adni. Az időutazás Victornak ad természetfeletti képességet, de se ennek természetével, se mással nem foglalkoznak. Még csak az sem derült ki, hogy a végső utazás után maradt-e ebből valami, a többieknek lett-e. Amíg kellett, jó volt veszélyforrásnak, aztán azt a szálat szépen el is felejtik.

Látványra nem sokat tettek bele. Azzal játszanak, hogy a különböző részekben más korúak a szereplők. A főszereplők esetében ezt szerencsére a színészek cseréjével oldották meg – mellékszereplők esetében öregítettek sminkkel és maszkkal is – Romane mostohaapja esetében pl. kifejezetten rosszul sikerült ötlet volt így kivitelezni. Bilal anyja 15 évvel idősebb verziója nála messze jobban sikerült.

A helyszíneket se vitték túlzásba. Olyan, mintha egy településen játszódna az egész. Még azon a részen is, ahol Victor a 17 éves kamasz, akit svájci magániskolába küldtek. Kb. olyan hatása volt, mintha az az iskola is ott lenne helyben.

Vannak kis kamasz történetek is benne: a szülők, akik az egyik gyerekükkel kivételeznek, a másik meg folyton a szidást és a fenyítést kapja – ez rámegy a fivérek kapcsolatára is. A barátok, akiknek ugyanaz a lány tetszik. A kamaszlány, aki szembe kell nézzen azzal, hogy az anyja mindig rosszul választ párt, aminek a gyerekei isszák meg a levét.

Mivel csak pár rész, gyorsan meg lehet nézni. Kb. mint egy közepes, kamaszos film.

Rég volt, hogy ezt a filmet utoljára láttam. Akkoriban nagyon gyorsan unalmasnak bélyegeztem, és nem nagyon tudtam mit kezdeni a végével sem. Megérett egy újabb nézésre.

Eredetileg memoár, és a film kedvéért variáltak. Itt Frances elválik, önállóan vág bele a kalandba és valamiféle szerelmi szálat is kap. Az eredetiben a férjével együtt költözik és újítják fel a villát. Lehet, nekem jobban tetszett volna a férjjel együtt, de így nyomták bele a chick lit vonalat. Össze kellett szednie magát a nőnek, és újra nyitni a világ felé.

Keserédes, összességében pozitív hangulatú történet lett, amiben valóban pozitívan jönnek ki a tragédiákból is. Frances házassága ugyan véget ér, de két sokkal jobb pasit tesznek be mellé, mint az exe. (Ránézésre is mindketten jó egy évtizeddel fiatalabbak, mint a nő.) De lehetne Patti történetét is hozni, akivel nem sokkal a szülés előtt szakít a párja, mondván, mégsem akar családot. De Patti a lányában megtalálja azt a családot, ami boldoggá teszi. Megvan az a szívmelengető faktor benne, amiért lehet emlékezni a filmre.

Ehhez jön hozzá, hogy szép helyszíneken forgattak és vannak emlékezetes olasz képek benne. Kifejezetten szórakoztatónak találtam, hogy megismerjem a helyszíneket. A változatosság kedvéért itt nem Rómát, Firenzét fedezik fel az utazók. (Bár van egy római jelenet is, de onnan gyorsan mennek tovább.) De Positano legszebb panorámája is bekerült, van tengerpart és megjelennek a pipacsmezők is.

Igaz, az agyam meg kellett tanulnom kikapcsolni hozzá. Ha anyagiakat akarok számolni, akkor nem jönnek ki a dolgok. Frances elköltözik, vagyis szerintem a tanári állását feladta. Nincs fix bevétele – nem dolgozik. Rendben, közben ír, de kinek? Szó sincs szerződésről, előlegről, bármiről. Neki legalább ott volt a háza ára, de Patti úgy átköltözik egy bőrönddel, hogy nem is értem, mit képzelt. Tartsa el őt is Frances a semmiből?

Ha már Patti. Amikor bejelenti a babát, Frances ünnepeli is, hogy nagynéni lesz. De láthatóan nem is egy rasszba tartoznak. Diane Lane fehér, Sandra Oh látványosan ázsiai felmenőkkel rendelkezik. Nem is tűnnek különben nővéreknek – akkor most mi is van?

De ez lesz az a pont, ahol leállítom magam. Ha nagyon elveszek a részletekbe, utólag húzom fel magam a filmen, amit most szerettem nézni. Azt nem éri meg.

Még akkor sem, ha a humora nem az enyém. Csendesebb, szenvedős. A film hangulatához különben megy, de ez nem az a film, amit végig tud nevetni az ember.

De ok, befejeztem. Akkor is jó volt újra megnézni.

Elkezdtem a két hét sorozatrészeit pótolni.

A The Rings of Power (s01e06-7), ami továbbra is legjobban mozgatja az agyam. Még mindig igaz rá, hogy pont annyi változtatás van benne, hogy húzza az agyam, hogyan jutunk el arra a pontra, amit a filmekből ismerünk.

Voltak jelentős események és utalások. Lezajlott az első nagyobb csata, fordulattal, áldozatokkal és egy olyan véggel, amelyen jót tudtam mosolyogni. Megszületett a Végzet Hegye és Mordor. Mondjuk úgy, már értem, miért mutatta a környék még akkor is a barátságtalan arcát, amikor Frodóék jártak erre. De fontosnak érzem azt is, hogy a király által ledobott levél útját követve láttuk, mi és hogyan hozza el a törpök vesztét. Mert a mélyben már ott várakozik a régi idők szörnyetege…

Nekem tetszik a keverése az ismert elemeknek és az új fordulatoknak. Még, ha meg is tudok némelyiktől kattanni. Azt még mindig nem akarja bevenni a gyomrom, hogy az a mágus lenne Sauron. Most a varázslata jó véget ért. Az is mozgatja az agyam, hogy milyen trió jár a nyomában. De Isildur esetét is említhetném. Annyira nem lehet átírni a kánont, hogy Aragorn egyik őse így és ekkor haljon meg! Neki nagy szerepe van a Gyűrű további sorsában, és Gondor királysága is előttünk van még.

Attól viszont kezdek tartani, hogy itt árnyalni akarnak. Pl. az eredetiben a törpék mohósága okozta, hogy túl mélyre ásnak. Itt viszont Durin a barátját, a tündéket akarja menteni és nyoma sincs a kincs utáni vágynak. Halbrand is, kicsoda? Most mintha gyengéd szálakat kötögetnének közte és Galadriel között – Celeborn, akit láttunk uralkodni a nő oldalán, itt eltűntként van emlegetve. Pedig majd kell, hogy legyen egy lányuk, aki majd Elrond felesége és Arwen anyja lesz… (Ok, ahhoz inkább nem fűzök hozzá semmit, hogy Elrond és Galadriel legjobb barátok. Abba hogyan fér bele, hogy elvegye a lányát?)

Igen, azzal még küzdök, hogy mindent összeegyeztessek, de bízom benne, hogy a lényeget megtartva jutnak majd el a kritikus pontra. Azt pl. nem szeretném, ha Sauron, aki maga a Gonosz, itt kapna egy emberi arcot és olyan célokat, amikkel azonosulni is tudok. Pedig érzek erre is törekvést, hiszen nyomorult orkok – urukok is csak egy otthont akarnak maguknak. Ok, vérrel veszik el, de mindig is ezt az utat ismerték.

A külcsín most is ütött, működött a csata, a vulkán és a megváltozó táj. Ebben a sorozatban a látványtervekkel nagyon odateszik magukat.

A zenére pedig már most fáj a fogam. A LotR zenéjét is oda meg vissza tudom hallgatni, és ez is kezd ott tartani. Amikor az orkok indították a támadást a hatodik rész elején…

Ez az, amit biztosan nézek tovább már jövő pénteken.

Ha már hasonló, nagyszabású sorozatok. A House of the Dragon (s01e06-7) végre meglépte a színésznők cseréjét, vártam egy ideje. Ugrunk 10 évet, és a királyi udvarban nem is kicsit gyilkos a hangulat.

Egy egész részen át alapozták, hogy Alicent minden jóindulata elfogyott, és egyértelműen a maga fiát, Aegont akarja a trónon látni. Minden alkalmat megragadnak, hogy a mostohalányával egymásnak essenek. Aknamunka is van, hiszen nagyon dolgozik azon, hogy valaki nyíltan mondja ki a vádat, hogy Rhaenyra fiainak nem a férje, hanem az őrség parancsnoka, lord Strong az apja. Ugyan eleinte ködösítenek, de a végére nyíltan is látjuk, hogy valóban, a gyerekek valójában Strong fiúk.

Majd visszahozzák Daemon alakját is, akivel megköttetnek a végső szövetségek. Alicent visszajuttatja az apját a Király Kezének, míg Rhaenyra hozzámegy a nagybátyjához és ez egyértelműen egy igazi házasság lesz, nem, mint az előző frigye. Vagyis, a harcállások készen állnak, amint Viserys haldokolni kezd, indulhat a polgárháború.

A Targaryen szőkék és a sok paróka különben kezd idegesíteni. Vannak egészen fárasztó megoldások, és keveseknek áll csak jól. Emma D’Arcy kifejezetten rosszul néz ki vele, míg Olivia Cooke barnán, a zöld ruhákkal szép királyné lett. Pedig a kamasz verziókban a hercegnő nézett ki jobban. De színészi játékban is, megérkezett Alicent.

Akit még értékelni kezdtem, az Paddy Considine. A maszkosok rendesen öregítettek rajta, de jól is hozza a békére törekvő, beteges királyt, aki egyre reménytelenebb helyzetben lenne a béke őre.

Különben ebben a két részben is megvolt a kiemelkedő jelenet – Laena tűzhalála, majd a herceg által a sárkánya betörése. Azt még nem döntöttem el, hogy a Rhaenyra – Daemon kettőshöz mit szóljak. Abban különben igazat adok a hercegnőnek, tényleg úgy lett összerakva a sorozat, hogy azt érezni, nekik az volt megírva, hogy együtt harcoljanak majd a koronáért és égjenek el.

A The Good Fight (s06e03-5) végre megérkezett. Kezdhetem megint jogi sorozatnak nevezni, és nem csak Diana drogos lebegéseiről elmélkedhetem.

Minden részben mentek a tárgyalásra, és zajlott valami érdemben. Carmen abban a helyzetben találta magát, hogy az egyik ügyfelét gyilkossággal vádolták, és a másik azt akarta, hogy veszítse el az ügyet. Szerencsére beugrott Diane és megoldották ketten, etikai felforgás nélkül. Marissa az apját védte. Majd Diane kapott egy érdekes esetet egy meg sem született gyerek perlésével házassági szerződés kapcsán, és kapott vendégszereplőt is maga mellé.

Ez különben jellemző – készülnek zárni, és hozzák vissza az ismerős arcokat, ebből és az előzménysorozatból is. Eli Gold csak egy a sok közül, de volt itt demokrata pártvezető és az egyik kedvenc ügyvédem még Alicia idejéből.

Liz az, akit most a jogból kivettek. Ő azzal birkózik, hogy mit akar Ri’Chard. Barátkozhatnak, vagy a férfi toroknak fog menni, amint a nő kicsit nem figyel? Ezzel különben jól játszanak. Ha azt hinnénk, már eldőlt és tudjuk, mi lehet, valamit betesznek, ami miatt megint lehet kételkedni. Brugher jól is hozza a figurát, sajnálom is, hogy nem több évadig nézhetjük, csak a sorozat végére érkezett meg. (Az előző partnernél sokkal színesebb, érdekesebb figura.)

De, amivel továbbra sem tudok mit kezdeni. Azzal a világgal, amiben most mozognak Még mindig ott vannak a tüntetők, és néha olyan, mintha a megbolondult külvilág betörne az életükbe, de igazából mégsem abban élnének. Zavar, hogy nem a világuk szerves része a kint, csak keret, és nem tudom, így mi is az értelme.

Végül, haladtam egyet az American Horror Stories (s02e05) évadban is. Megismerkedtem az AHS Bloody Mary figurájával.

Az első gondolatom az volt, hogy nyúlták a legutóbbi Kampókéz koncepcióját, csak tini lányokkal öntötték nyakon. Ugyanúgy kiemelt téma a rasszizmus és jön hozzá a hátrányos helyzetű fekete lányok szenvedése.

Kezdek én már belefáradni ezekbe a rasszista gyilokpornókba.

Szerencsére, azért a keret dobott rajta. Ahogy a lányok gyilkos feladatokat kaptak, és nem teljesítés esetén, meg kell halniuk. Tetszett a csavar is, ahogy ezt egy nyomozásba ágyazták. (Mondjuk azt nem értettem, miért pont az nyomozott, aki elvileg a csavar miatt nem is kellett volna, hogy mindennek utána járjon.)

Érdekes volt az is, hogy most rafináltabbak voltak az erőszakkal. Az előző részekben mutattak minden véres részt, láttunk szívkitépést, meg hasonlókat. Most viszont éppen csak bevillan valami, majd el lett kapva a kép. Másként hatásos, nem is bánom, hogy részenként más a sorozat.

Ismerős színészt nem fedeztem fel, de nem hiányzott. Ahogy AHS becsatolást sem találtam, de megállt így is a történet.

Kijött végre a film 3. része, és ezzel együtt az animációs sorozatot is lezárták az 5. évaddal. Mondjuk, én már azt hittem, a 3-kal vége lesz, de rátettek még 2 évadot.

Egyenes folytatás, pontosan onnan megyünk tovább, ahol legutóbb elköszöntünk a szereplőktől. Így már minden vázolva van: a mostani konfliktus, jelen van az évad gonosza és már mehet is a harc ellene.

Hogy mégse teljesen a szokott sémát kövessék, Kenji megkapja a maga belső küzdelmét is. Végig láttuk a sorozatban, hogy mennyire szerette volna, aha igazi kapcsolata van az apjával és a férfi elismerte volna. Most szembenézhet vele, hogy az apja szerint mit jelent Konnak lenni, és választania kell a két fele között: az apja vagy a barátai és az értékek, melyeket mellettük tett a magáévá ő is.

Az évad végig a két oldal küzdelme egymás ellen – a gyerekek biztonságban és békében akarják tudni a dinoszauruszokat, mr. Kon meg profitot akar termelni, és nem érdekli, hogy ezzel mennyire árt az egyes állatoknak. (Azt különben csodálom, hogy az senkinek nem jutott eszébe, hogy a viselkedés irányító chip milyen könnyen konvertálható lenne emberre is.) Fogócskáznak, nyomoznak, terveket akadályoznak meg és van nem kevés dinó harc is. Talán 2-3 lassabb és építkező epizód volt, a többi pörgött és az összecsapást taglalta.

Az rendben is volt, ahogy annak is volt értelme, hogy Kenji helyzete miatt a többiek is szenvedtek. Higgyenek benne, vagy árulóként vessék ki? Viszont, nem érték be a Brooklynn és Kenji között megkezdett szerelmi szállal, csak bele kellett tenni még egyet a zárásra. Nem is értem, egy ennyire gyerektörténetbe miért kell beleerőszakolni egy LMBTQ szálat, de hagyjuk is. Megszokhattam volna, hogy Netflix történetekben ez gyakori. Még a kisebbeknek készült sorozatokban is.

Amit még érdemes kiemelni a sorozat kapcsán, hogy mennyire jól néz ki. Ugyan az emberek nem annyira, de amit a két szigettel és a dinókkal megvalósítottak, azt egyszerűen jó nézni. Még egy-egy félelmetesebb húsevőben is sikerült valami cukit mutatni, a kisállatokat meg alapból nagyon ’plüss figurának is elmenne’ alakban készítették. (A srácok pár évvel idősebb alakja a legvégén már annyira nem tetszett, de az emberi alakok különben is gyengébbek voltak végig. Bár még mindig ez, mintha túl valóságosra és ezzel furává tették volna őket.)

Korrekt zárást kapott a sorozat, már tényleg. Amilyen fenntartásokkal kezdtem bele az első évadba, annyira tudtam örülni, ha visszatértünk a dinók közé a gyerekekkel egy-egy újabb évadra és kalandra.

Van egy tippem, hogy Amerikában többet mond egy átlagos embernek Kurt Warner neve, mint nálunk. Számomra teljesen ismeretlen volt, mondjuk, Tom Brady, akit legalább névről tudok és ebben a sportágban játszik. Vagyis, azért nem én vagyok a célközönség.

De, a filmre visszatérve. A film annak a története, hogy Kurt Warner hogyan jutott be az NFL ligába és jutott igencsak magasra. Őt tartják a legjobb, nem draftolt játékosnak valaha. A kezdetektől, hogy gyerekként megtetszik neki a sport, jutunk az első bajnoki címig.

A film nem a sportra koncentrál. Kevés meccset látunk, edzést még annyit sem. Inkább az van előtérben, ami a magánéletében történik, ahogy próbálkozik annak ellenére, hogy senki nem akarja focistaként alkalmazni. Nem a szokványos történetet futotta szerelmi téren sem – még egyetemistaként kezdett kapcsolatba egy szerintem idősebb, bizonyosan kétgyerekes, elvált nővel. Egyiküknek se volt anyagi háttere, az egyik gyerek ráadásul vakként plusz figyelmet is igényelt. Már maga az, ahogy Kurt kitart mellette akkor is, amikor dőlni kezd a pénz és nem csak küszködnek együtt, szokatlan. Jutott bőven tragédia nekik, ahogy Brenda elveszti a szüleit, az sem átlagos.

Kitöltik a filmet, de hosszú. Szívem szerint húztam volna belőle, és a Brenda szerelmi szálat nem is értettem, miért kell ennyire tolni. Arról többet tudunk meg, mint a sportról. Pedig az érdekes lett volna, hogy áruházi polcfeltöltőként mégis hogyan maradt formában és tudott játszani később is Kurt.

Látványra beletették a kötelezőket, ha egyes megoldásokat nem is szerettem. Megfigyeltem pl. hogy Dennis Quad színre lépésekor, vagy ha csak ő kezdett egy jelenetet, mindig az ujján levő hatalmas bajnoki gyűrűre ment egy közeli, utána jött ő maga a képbe. A ruháknak megvan a retró jellege, a meccseket igyekeztek filmesen izgalmasra tervezni. Pontosabban, az első meccset a profi ligában. A többi éppen csak bevágásra került egy kicsit. A színészeket igyekeztek úgy sminkelni és fésülni, hogy emlékeztessenek az eredetire. A végén a bevágások alapján ez Brenda és az edző kapcsán sikerült legjobban.

A szereposztás fura. Zachary Levi nem éppen olyan alkat, amit a hivatásos sportolók mellé tennék. Számomra ő inkább komikus. Ehhez jön hozzá, hogy negyvenesként öregnek is érzem egy huszonéves szerepére. Anna Paquin külcsínben annyira passzolt, hogy az ő esetében jobban elnézem, hogy nem szimpatizálok a színésznővel, vagy, hogy egy 10-sel ő is simán öregebb, mint ami a karakteréhez passzolna. Tudom, nem ezen kellene fennakadnom, de itt már film közben is azon merengtem, hogy mennyire öregnek néznek ki a történethez képest.

Egyszer elment, ugyan a pátosz és az amerikai álom megszerzése túl van tolva – de amerikai focis film, ez benne van a pakliban.

A címén ugyan vitatkozhatunk, de maga a film a nézhető háborús történelmi kategóriába simán belefér. Ahogy a franciák jól tudják, egy kis keserédes romantikával.

A történet, ha lineárisan egymás mellé teszem a történteket, egyszerű. Csak éppen ezt a készítők is felismerték, és eljátszanak az idősíkokkal. Már a végponton vagyunk, amikor vizsgálóbíró érkezik, hogy eldöntse, mi legyen Morlac sorsa. Halál, börtön, szabadság? Ő kezdi el kikérdezni a férfit a történetéről, és beszélget az itt élőkkel is, hogy minden részlet a helyére kerüljön. Ha mással beszél, akár más idősíkot is nyit, így kirakósként rakja össze, mi történt a háború előtt, alatt és most a férfival, ami a börtönbe vezette.

Elmesélni nem fogom, mert azzal elárulnám a csavart és az indokot. Keresd a nőt, maradjunk ennyiben. Mert ez nem simán háborús történet, szerelmi is. Hiszen Morlac egy asszonyt is hagyott otthon, akivel megvan a maga története.

A háborús részek durvasága és fájdalma folyamatosan ellensúlyozza a film szerelmes részeinek édes romantikáját. Mintha két filmből állna össze, és a kettő együtt hozza egymást egyensúlyba.

Bár a cím ráutal a történet egy másik szereplőjére, a kutyára is, azért nem mondanám ezt kutyás filmnek. Igen, Morlac a kedvese kutyájával megy el a háborúba, aki aztán végig mellette van a lövészárokban, ő is harcol velük és hűséges mindvégig. A börtön mellől sem mozdul el, ott van és ugat, amíg Morlac fogságban van. Megtestesít mindent, amiért a kutya az ember a legjobb barátja.

A film rejtélyek kiderítésével húz előre folyamatosan: egyrészt, megérteni, miért tette a kitüntetett katona, amit. Másrészt, azt is csak a legvégén tudjuk meg, hogy mi is az a nagy tiszteletlenség és hazaáruló tett, amiért börtönbe kellett mennie. Mondhatom, amikor kiderült, csak fogtam a fejem, annyira abszurdnak tűnt, hogy ezért ez jár. Főleg, hogy a történet végére tudjuk azt is, hogy ez a hűséges kutya mit végig nem élt a gazdáival. Simán meg is értem, és komolyan el is tudnám fogadni, hogy kiérdemelte a kitüntetést. Aki ismeri a teljes történetet, szerintem nem tudja azt mondani, hogy gúny lett volna az egész, mert az eb kiérdemelte a megbecsülést, a szeretetet.

Nincsenek jó vagy rossz szereplők. Alapvetően jó emberek útját követjük és értjük meg a tetteik mögötti indokokat. Morlac és Valentine, a bíró is pozitív szereplők, akiknek a szembenállása is csak időleges és nem igazi konfliktus.

Külcsínre is rendben a film – a kisváros és vidék hangulata, a háború borzalmai is meg tudnak jelenni. Arra nem vennék mérget, hogy a vidék pár kockájából a korszakot belőném, de így a történetbe helyezve működött.

Nekem tetszett. Nem az 1917 vagy a Dunkirk, de ahogy említettem is, ez nem is igazán háborús film, ahogy nem is igazán kutyás.

Matthew Quick akkorát ment a Napos oldallal, hogy nem meglepő, más történetei is filmre kerülnek. A remény turnébusza különben pont illik a Netflix tinifilmes stílusába, meg is született a filmverzió.

Quick dolgozta át nekik a regényét, és volt vele munkája, azt kell mondanom. A regényt most olvastam előtte, és nagyon feltűnt, mennyi a változás benne. A film sokkal könnyedebb, egyszerűbb és filmes. Nézzük csak Amber ambícióit: a regényben egy jó egyetemre akart bekerülni, ahonnan a Harvard és a jogi kar volt célkeresztben. A filmen énekel és egy színházi iskolába szeretne felvételezni. De mondhatnám a barátjelöltet, Ty-t is. A regényben az iskola egyetlen fekete tanulója, akit vagy klisékbe akarnak szorítani – pl. álljon be kosarazni – vagy bántják a bőrszíne miatt. Egyszerre a rasszizmus és a liberális rasszizmus is pellengérre került. A filmen meg egy gazdag család népszerű, sportoló fia, akit mindenki szeret.

A film sok kemény témát megkerül, amit a regény bevállalt. Valahol értem is, könnyed film akart lenni, nem dráma. Inkább a másik üzenetet őrizték meg: a hit és a jóság erejét. Amber mindkettőben egy másokért dolgozó, végtelenül jó és pozitív személyiség, akit majd a közösség segít fel, amikor maga alá kerül. (Mindkettőben elveszti az anyját, bár másképpen. Itt a részeg pasijával szenved autóbalesetet, a könyvben egy sorozatgyilkos ölte meg, amikor elment éjjel a kocsmába.)

Bár a regényhez mérem, és úgy kevesebb, azért csak a filmet nézve pozitív és rendben van. Nem csak egy könnyed limonádé, igyekeztek mást is csöpögtetni hozzá. Van cselekménye, szépen fel van építve az egésznek az íve, és tinifilmnek korrekt. Ha nem olvastam volna a könyvet, szerettem volna, és jobbakat írnék róla. Úgy mesél barátságról, szociális nehézségekről, öregségről és betegségről, hogy az fogyasztható is maradt mellette. Tartam és szórakoztatás, sikerült összehozni nekik.

Ha a külsőségeket nézem: nem látványfilm. Van több helyszín, egy átlag város és az utcái, meg pár szereplő otthona és az iskola. Nem olyan színes vagy felső középosztálybeli, mint A csókfülke, inkább a 13 okom volt szintje.

Színészek – hát, ez már az a szint, aminél kevésbé vagyok lelkes. Ahogy a történetet változtatták, a szereplők rasszát meg bővítették. Talán ezért is kellett variálni Ty alakjával, mert itt nem ő az egyetlen nem fehér az iskolában. Maga Amber latin-amerikai, de az iskolában van minden rassz. Én egy adaptációnál jobban szeretem, ha jobban lekövetik az eredetit, de a Bridgerton és a Meggyőző érvek színes viktoriánus korszaka után ezen már fel se húzom magam. Auli’i Cravalho különben aranyos, a kutyusa még nála is jobban. Judy Reyes szimpatikus nő, jól állt neki Donna filmes verziója – mert a regény dögös, szőke ügyvédnőjéhez nem sok köze van.

Tinifilmnek korrekt, de a felnőttek se futnak ki miatta a világból. Az már más kérdés, hogy nem a regény olvasása után kell nézni, mert zavaróan másabb.

Most komolyan, Dicsőségek? A hősnő neve Gloria, és nem a dicsőségre, a glóriára utal a cím. The Glorias, többes számban azért van, mert Gloria Steinem alakja több életkorban megjelenik, ők egy légtérbe is kerülnek és megbeszélnek dolgokat. Egy nő, Gloria, de többször. Rendben, a Gloriák sem éppen a legjobb magyar cím. Gloria többször? Különben 3 címen is láttam a filmet: Dicsőségek, Gloria dicsősége és Gloria: Egy nő útja. Cseppet sem zavaró, hogy máris van három címe…

Pedig a film jó és meglepően lekötött. Gloria Steinem egy feminista újságírónő és forradalmár, itt pedig láthatjuk, hogyan lett az és mit tett le eddig az asztalra. Átívelünk a XX. század második felén, és a nőmozgalmak fejlődését is látjuk együtt az asszonyéval. Nagyon nem egy pasis film, bár nemtől függetlenül tanulságos tud lenni.

Amit már emlegettem, a több Gloria jelenléte izgalmassá és időtlenné teszi, mert ez mind Gloria és együtt léteznek. Alapvetően lineárisan haladunk előre, a gyerekkortól a mai asszonyig, de egy ponton azt a technikát is használja, hogy a ma korszakából emlékezik vissza a fiatalabb éveire. Van egy köztes tér, ahol ezek a különböző Gloria alakok együtt léteznek, és kommunikálnak, megjegyzéseket tesznek. Posztmodern tőle, de itt ez működik és színesíti a filmet.

Gloria Steinem útja is izgalmas. Ahogy építi a karrierjét, ahogy a cikkeket írja és kialakítja a maga stílusát: a ruhái, a szemüvege, a haja. Ahogy megküzd azért, hogy komolyan vegyék, és ne csak a szép arcát és a testét vegyék belőle észre. Majd, ahogy a nőmozgalmak mellé áll, a film vele együtt a nők harcát is követi, annyira egybefonódik a kettő. Egyre több a politika és a szociológia, de a színészei miatt ez a rész is működni tud.

Gloria alakjai közül a két legfontosabbat, az érett nőt és aktivistát; valamint a pályakezdőt és a saját útjára lépő fiatal Gloriát két remek, Oscar-díjas színésznő játssza: Julianne Moore és Alicia Vikander. Mindketten uralják a vásznat, és karakteresen hozzák a maguk alakmását. Megvan az a kettősség, ami Gloriát is kísérte: okos, céltudatos, határozott nő, akit nagyon bele akarnak nyomni az üres szépség skatulyába, de nem hagyja. Tetszett az is, hogy nem egymást másolják, egy út két szakaszát hozzák.

De ki kell emelni még Bette Midler alakítását, élettel teli és vibrál.

Életrajzi dráma, több helyszínnel, jó megoldásokkal és a korszak hangulatainak megragadásával. Azt fel lehet róni neki, hogy sokat akar fogni. Nem csupán Gloria életét, hanem a nőmozgalmat is, és elég erősen propaganda is. Filmként több lett volna, ha ennél kevesebbel is beéri, de ez annyira női film akart lenni, amennyire csak lehet. A rendező, íz írók, a főszereplők – nők. Így nem csoda, hogy bevállalták a mozgalmakat is témaként.

Kasszát különben nem robbantott, nem is lett nyereséges. Valamilyen szinten rétegfilm, noha szerintem a populáris regiszterben mozog. Fesztiválfilm volt, azok többségén én nagyon szenvedek, de ezt a filmet élveztem.

Feltűnt már, hogy a Netflix mennyire szereti az egyes sikereit sokszorosítani és másképpen is eladni? Ahogy ráfeküdtek a tini filmekre, és olyan saját sztárokat nevelnek, mint korábban a Disney Channel. A Meggyőző érvek jelen feldolgozása is illik egy ilyen sémába. A Bridgerton jött, látott és rengetegen látták – így most megnézhetjük az egyik Jane Austen klasszikus Bridgerton stílusú feldolgozását is.

Már a külsőségekben is ez tűnik fel. A rasszok keverednek, és kb. színvakon kell nézni a filmet. Az egyik kuzin ázsiai felmenőkkel bír, az egyik sógort afroamerikai színész játssza, és mintha itt semmilyen jelentősége nem lenne ennek. Mindenki úgy viselkedik, mintha ez nem is lenne. Rasszista leszek attól, hogy én ezt a tendenciát ki nem állhatom? A viktoriánus korban egész egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen előfordulhatott volna. Henry Golding a kedvelt színészeim között van, de akkor sem akarom egy Jane Austen feldolgozásban látni. Annyira nem valós történelmileg! Ok, azt is aláírom, hogy esetenként a megszokás is rátesz egy lapáttal. A kis hableány nekem annyira a Disney vörös hajú, fehér bőrű Arielje, hogy az új, élőszereplős verzióban előre viszolygok a szereposztástól.

De a film hangvétele, az a nézőknek kibeszélő, pimasz stílusa is modern elem. Különben jól állt neki, feldobta a filmet és játékosságot vitt bele. Különben elég szenvedős, egysíkú története lenne, sok ismerős Austen cselekményelemmel, de így frissebb lett.

Még kosztümös filmnek se rossz. Változatos, több helyszín és a korszaknak megfelelő kinézet is megvan. Érdemes azt is megnézni, hogy Anne másságát mennyire mutatni tudják a ruháival is. Neki saját stílusa lesz, ami kívülről is meglátszik.

Azt se gondoltam volna, hogy egyszer leírom, de sokat ad a filmnek Dakota Johnson játéka is. Ezt a színésznőt nem különösebben szívlelem, de Anne alakját szerethetően hozta. Segített az is, hogy kb. ő a film egyetlen valóban szimpatikus szereplője. A többség irritált és a zavaró dolgaik idegesítettek. A lánytestvér, a tipikus Austen írta nővér, aki narcisztikus, hangos és érzéketlen. A jót akaró idősebb női barát, aki jó tanácsaival elrontja a hősnő életét, aztán zavaróan sokszor kér elnézést vagy érdeklődik, hogy fáj-e még, amire rávette. (Anne miatta bontotta fel az eljegyzését a szerelmével.) Az apa és a másik testvér, akik kb. annyira képesek, hogy imádják magukat és ezt várják másoktól is.

Bár, azért Anne alakjának is van egy zavaró elem. Ő könnyen válik áldozattá. Ha valaki nem akar valamit megtenni, mert kínos vagy kényelmetlen, már Anne be is ugrott a helyére. Elnyomják, gyakran élcelődnek rajta és nem értékelik. Nem is értem, hogy az értelmessége ellenére miért hagyja ennyire magát. Végig vártam, hogy álljon a sarkára, olvasson be pár embernek, de ahhoz túl jól nevelt. Inkább lesz mosolygós balek.

Egyszer elnéztem, de nekem ennyi bőven elég is volt belőle. Azt meg tippelhetjük, hogy a tendencia marad-e, és pl. láthatjuk e Büszkeség és balítéletet egy ázsiai vagy egy afroamerikai Darcyval.

Amikor nem tesz jót egy sorozatnak, hogy előbb láttam az előzményét, mint az alapsorozatot. Nem a történet miatt, azzal ki vagyok békülve, hogy az előzmény egy mostani mellékszereplő saját korábbi története. De a grafika!

A Twin sokkal szebb – színekkel, képekkel, az egész megjelenésével. Talán ezé a jobb történet és jobban megvan benne a játékszenvedély is, több részes is, szóval a cselekmény is összetettebb tud lenni, de az előzményt sokkal jobb volt nézni. Itt egyetlen dolgot hoztak ki hasonlóra, bár kevesebb színnel: a szemeket, amikor valakit elkap a játékszenvedély. Azok akkor szinte kiragyognak a képernyőről, mintha hirtelen tündérekké válnának a szereplők.

De, mi van ebben a sorozatban. Egyelőre várom a célt. Új diák jön az Akadémiára, és elmondják neki, hogy itt mindenki szerencsejátékozik. Ő is beleveti magát, és élvezi, hogy egyre jobb játékosokkal játszhat. Nem hiszem, hogy ő bármit is el akarna érni – nem a tanácsba akar bekerülni, vagy annak hatalmát megdönteni, egyszerűen csak a szenvedélyes játékosokkal akar szerencsét próbálni. Egészen más a hozzáállása, mint a Twin Mary-jének, aki a játékot társadalmi felemelkedésre, győztessé váláshoz használja. (Itt már másodéves, nem sikerült a nagy kiugrás és a barátnői sincsenek meg. Adott is a kérdés, a Twinből hogyan jutott ide?)

Más abban is, hogy a játékokban most is van csalás és trükk, de egyáltalán nem matematikai feladványokként kezelik a játékokat. Yumeko kifejezetten élvezi, ha nem lehet játszani és átverni a másikat, hanem csak a szerencsére bízzák magukat. A játékok különben érdekesek, és eszement, mit ki nem találnak, mivel nem lehet fogadni. A játszmák hangulata is megvan – nagy csaták, fegyver nélkül.

Viszont, van egy olyan vonás is a sorozatban, ami nagyon ellenszenves. Szexualizálják, amikor valaki elmerül a szerencsejátékban. Konkrétan a lányok elélveznek, és nem is feltétlen attól, amikor nyernek. Veszély, véletlen, több oka lehet, de szabályosan orgazmust rajzoltak nekik – ez néha kombinálva van önsebzéssel, az egyik lány például attól érzi jól magát, ha halálközeli élménye van. Mondanom se kell, imádja az orosz rulettet.

Az ad neki egy keretet, ahogy Yumeko egyre komolyabb tanácstagokkal játszik, és célul tűzte ki, hogy az elnökkel is játszania kell. Ez az évad végére meg is történik, de kétlem, hogy bármi haszna/hatása lett volna. Pláne, hogy direkt úgy van vége, hogy innen lehessen menni – csak nem tudom, mi felé.

A szereplőket azért nehéz kedvelni, mert megszállottak, szociopaták. Aki meg nem, az ebben a rendszerben elnyomott áldozat. Azt sem állítom, hogy pontosan értem, az elnök milyen mesterséges környezetet akart így létrehozni az akadémián. Azt igen, hogy kísérlet, hogy a legerősebb uralkodik, de mi az egésszel a célja? Az valahogy nagyon hiányzik nekem – a szereplők célja, mi felé halad a történet, mire megy ki az egész. A Twin ezt hozta, ez a sorozat nem.

A játékok hangulata elviszi, és nekem azért mozgatja az agyam, mi a végcél. Vagyis, a 2. évadot nagy valószínűséggel még meg fogom nézni, a filmre azért nem lettem kíváncsi.