Nem tudom, igaz történet volt-e az alapja, de akár lehetett is volna. Ha igen, annyi előnye lenne, hogy rá lehetne keresni, mi történt később, mert olyan nyitott véget kaptunk, hogy rossz volt nézni. Legalább egy feliratot vártam volna, hogy kivel mi lett. De nem volt.

Bár sportfilmként is értelmezhető a történet, hiszen Edison elindul a bajnokságon és látjuk a meccseit is, nem éppen az a lényeg, hogy mi történik a pályán. Ez inkább dráma, amiben egy kiöregedett, sérült játékosnak kell szembenéznie azzal, hogy fizikailag már nem alkalmas profi sportolónak és mást kellene találnia.

A film felépíti, hogy miért ragaszkodik annyira ehhez az álomhoz. Egyrészt, csodagyerek volt, aki 18 éves koráig a tenisz reménysége volt. Egy sérülés azonban mindent megszakított. Másrészt, ebbe nevelték bele. Kénytelen mással foglalkozni, mert mindig is ez volt az élete, és máshoz nem ért. Harmadszor, a sport az ütközőpont az anyjával való problémás kapcsolatában is. Az anyja a fia edzésére tett fel mindent, majd iskolája lett. Azt pedig folyamatosan érezteti, hogy Thomas elbukott, és mindkettejük álmainak vége lett. Neki is bizonyítani akar: hogy lehet rá még büszke, hogy nem kellett volna leírnia.

A film nem az edzést mutatja, nem a sportba megyünk bele, hanem a konfliktusokba és a nehézségekbe, amelyek Thomas Edison útját kísérik. Ahogy a feleségének kezd elege lenni, hogy a férfi nem látja be, ennyi volt. Ahogy az anyja lekezeli. Ahogy sérül és egyre több a baja, de nem akar ezekről tudomást venni.

Az sem véletlen, hogy azon a nagy meccsen pont saját maga 20 évvel korábbi verziójával kell szembenéznie: most Thosso az a fiatal reménység, akitől sokat várnak és rajonganak érte. Akinek nagy álmai vannak. Őt sem kell jobban megismernünk, mert benne meg az a lényeg, hogy egyszer Thomas is ilyen volt.

A döntő meccsnek megvan a maga izgalma, de a vége, az problémás. Az a befejezetlenség, amit már említettem, megvan. Az erkölcsi győzelem a főszereplőé, de mi lesz most? Különben egy másik francia film jutott róla eszembe, bár amerikai verzió is van, Meryl Streep főszereplésével. Abban a gazdag operarajongó asszony énekelget, és senki nem meri megmondani neki, hogy hamis. Tökéletes/Tökéletlen hang? A címe nem ugrik be. De, amiért ide hozom. Ott hősnőnk a nagy fellépésen végre kiénekel egy tiszta, gyönyörű hangot – és a hangszalag elszakad. Itt Thomas végre jól játszik és úton van az álma felé 20 év késéssel, és kimegy a lába. De azt kiírták, mi lett a gazdag asszony sorsa. Azt nem tudjuk meg, Thomas hogyan folytatja az életét.

Dráma és a sport van benne látványként. Alex Lutz meglepően átérezve hozza a kiöregedő sportolót, míg Kristin Scott Thomas szerintem zsigerből játssza már ezt a komoly, hideg asszony, aki a végére azért valami enyhülést mutat.

Érdekes lett, nem szórakoztató. Ha a tenisz vagy az életdráma valakit leköt, egyszer nyugodtan le lehet elé ülni.

Ha össze akarnám foglalni a Leonardo (s01e03-05) következő részeit, ez lenne a Milánó és Sforza szakasz a firenzei nyitány után. Vagyis, művészünk megérkezett Milánóba, küzd az udvari státuszért, megbízásokon dolgozik – a híres, el nem készült lovasszobra és Az utolsó vacsora freskó, miközben portrékat készít.

Továbbra is áll, hogy másként közelítenek Leonardo alakjához és művészetéhez. Itt már szinte realista, amire ő törekszik. Vissza akarja adni, amit lát. Közben meg egy szenvedő ember, mintha említették is volna, hogy a művészete a fájdalomból táplálkozik. Azt jó volt nézni, ahogy a remekművek megszületnek. A lovas szobor makettjáért fájt is a szívem, amikor bevonultak a franciák és tönkretették.

De minden mellett ott van a politika és a magánéleti szálak. Érkezik Caterina, és természetesen kiköt a herceg mellett. A nő és Leonardo kapcsolata most is baráti, de jönnek a törések. Leonardo művészete első helyre kerül, és elnéz olyasmit is, amit Caterina képtelen. A kis Sforza herceget különben én is sajnáltam – tényleg csak annyi bűne volt, hogy megszületett és örökölt. Jön Salai is, és már egyértelmű, hogy Leonardo homoszexuális. Fura is, hogy ezt mennyien nem ismerik fel, féltékenyek Caterina miatt, noha a nő tényleg csak a barátja.

Bűnök, bűnhődés és az áldozatok a művészetért. Egyre kerekedik ez a történet, és egyre jobban a jelenbe tett kiruccanások idegesítenek. Freddie Highmore nyomozása adja a keretet, de magának a cselekménynek nem sokat ad. Ok, az azért kifejező volt, amikor elment megnézni Az utolsó vacsorát. Abban benne volt, mire képes a művészet.

Lassan megbékülök a szereposztással is, már nem keresem azt a bizonyos Poldarkot Leonardo alakjában. Egy-egy jelenetben annyira el van kapva a szemlélődő, szenvedő férfi, hogy még azzal is megbékültem, hogy ez nem az a zseni, akinek Leonardo ábrázolva szokott lenni.

A külcsín most is ad hozzá, ha Milánó annyira nem is jellegzetes helyszín. Viszont a ruhák, a kor divatja pótolja, amennyire csak tudja.

Még a végjáték vissza, legközelebb már a Borgia fejedelemről mesélek.

Még mindig nem sorozatzáró a Five Days at Memorial (s01e06) heti része. Tévedtem, hogy hamar lerendezik, mi történt a Katrina után a kórházban.

Konkrétan azt láttuk most, hogy igyekeznek folytatni az életüket a szereplők. Anna átment egy másik kórházba, életeket ment és hozzáértő sebész. Ugyanakkor sokan nem képesek feldolgozni, amit láttak és átéltek. Betegek rokonai is tudni akarják, hogyan haltak meg a szeretteik. Vagyis, hatósági szinten vizsgáltot indítanak, eutanáziát alkalmaztak-e azoknál a betegeknél, akiket nem tudtak elvinni a kórházból.

Lassú a nyomozás és valahogy időhúzónak éreztem az egészet. A bűntudat sokakról süt, a nyomozó érdeklődőek. A látvány itt már nem szempont, visszatértek a hétköznapokba. Vagyis, a színészeknek és a drámai helyzetnek kellene eladnia a sorozatot, de ez már nem megy annyira, mint az ötödik részben, ami tényleg könyörtelen lett.

Valami nagy kellene még a végére, mert ez nem igazi krimi, nincs az a nagy dráma sem.

A Resident Alien (s02e11) heti része olyan kis semmilyen volt. Alig haladt a cselekmény, bár egy kis humort tettek bele.

Ha röviden össze akarom foglalni, Harry kereste az újszülött űrlényt, Asta lassan megnyugszik és Harry felfogta, hogy rossz barátként viselkedett. Vagyis, annyi a lényeg, hogy az egyik páros elhatározza, hogy a gonosz űrlények inváziójának a nyomába ered, míg a titkos ügynököknek leesik végre, hogy nem űrlényt, hanem embert fogtak. Így ők is vissza fognak térni a kisvárosba.

A humor egyik része gyerekes és buta. Én nem tudok nevetni azon, hogy a kis űrlény ember alakban bekakik és ezen kiakad a nevelője. Ahogy az is fájdalmas, ahogy a seriff helyettese féltékeny a főnökével együtt nyomozó szomszéd városi nyomozóra, és igyekszik észrevetetni magát. Ugyanakkor Tudyk még mindig eladja a showt és vannak jó pillanatai.

A kisvárosi miliő megvan, a Harry személye adta humor is, de ennél többet szeretnék, hogy szeressem a sorozatot.

Töprengtem, ezt tegyem-e az első helyre, de a folytatások után hagyom, mert ez viszont sorozatnyitány. Méghozzá az ősz egyik legjobban várt sorozatkezdése volt. The Lord of the Rings: The Rings of Power (s01e01-02). Visszatérhettünk Középföldére, és én máris nézném tovább is, de egy hetet várnom kell az újabb részre…

A történet úgy új, hogy pontosan tudjuk, mi jön majd az eseményekből – csak éppen pontosan hogyan? Az derül itt ki. Így van egy olyan érzetem, hogy tudom is, mi lesz, meg nem is. Ez eddig nagyon bejön, ahogy írtam is, én már nézném tovább is.

A cselekményről sokat nem mesélnék: több szálon vezetik, és mind kicsit más, távolról összefüggenek, és mutatják be a sorozat szereplőit. Az egy plusz, ahogy a szereplőkre rá lehet ismerni. Elrond még felfelé tart a ranglétrán, Galadriel meg harcos, bosszúval Sauron ellen a szívében. Ebben a korban még sokan élnek azok közül is, akiket később csak emlegettek. Durin például, de nem ő az egyetlen. Aztán ott van az égből leesett férfi, aki egyértelmű, hogy varázsló. Egyelőre nagyon érdekel, melyik varázslót kaptuk meg vele. A ruhája, amilyen színekbe öltöztetik, maga az, hogy kik találnak rá és gondozzák, azt sugallják, hogy Gandalf érkezett meg – mi másért lett volna később a hobbitok barátja, ha itt megalapozza mindezt Nori segítsége? De még azt sem zárom ki, hogy Saruman vagy valaki más lenne, hiszen ő sem gonosznak indult… Még valami, ami horogként húz előre.

Izgalmas, sokféle a sorozat cselekménye: tanácskozás, harc, kisebb és nagyobb kalandokból épült fel eddig.

Erre rájön a pazar látványvilág. Ami most elsőre megfogott, az Khazad-dum termei és az egész csarnokrendszere. Ahogy Gimli áradozott róla először, most érthető miért. De a tündérek városai, vagy éppen az elhunytaknak szentelt erdő is nagyon ott van külcsínben. Közben is vannak olyan képek, beállítások benne, amelyek egy festményt juttattak eszembe. Jó nézni, szép a szemnek. Nagyon odafigyeltek a részletekre, és a díszletek, jelmezek is a helyükön vannak. Nem hiába, magasan volt a léc. Most bizakodom, hogy megugorják.

Még a zenék is, azok is újak, de illeszkednek ahhoz, amit a LotR letett az asztalra. Hozták is a házi zeneszerzőt, Shore jegyzi a score-t, de ennek csak örülni lehet.

Az is pipa, ahogy a szereplőket válogatták. Igazi sztár nincs benne, de sokak ismerősek ilyen-olyan sorozatból vagy filmből. Vagyis, nem máshoz kötjük őket, simán lehetnek majd azok, akiket úgy emlegetünk, hogy ’a színésznő a The Rings of Power-ből’.

Igazi, high fantasy, nekem ezek vannak a kedvenceim között, bár nem sokat készítenek belőle. Sejtem, milyen gyártási költségei lehetnek. De, amiért ezt felemlegetem, mert látszólag hasonlítanak, de teljesen más, mint a House of the Dragon. Itt van egy nagy küldetés, nemes célok és nemes szereplők. Kalandos, nagyívű, értékek mentén haladó. Megvan a Targaryen-ház történetének is a maga varázsa, de az nem high fantasy. Ez viszont az.

Vagyis: nézzük tovább, aztán hétről hétre merenghetek, mikor jön az újabb rész.

Utána kellene olvasnom, eredetileg nem színdarab volt-e. Minden megvan benne, ami miatt el tudom képzelni, hogy ezt először színpadon adták elő.

Először is: a nyitó jelenetet leszámítva egy irodában az egész a főszereplők lakásán játszódik, pontosabban a konyhájukban. A szomszédot is itt fogadják, itt ülnek le ők és a végjáték is ugyanebben a térben játszódik. Egyszer lesnek ki a folyosóra, de ott sincs többe egy kinyíló, szomszédos ajtónál.

Másodszor: ez nagyon egy specifikus helyzetre kihegyezett dráma. A II. világháború előestéje, a nácik már gyűjtik be a német zsidókat és munkatáborokba zárják őket. Berlinben egyre nő az öngyilkosok száma. Klepper elismert író, de a felesége és a nevelt lánya zsidó. Elvárják, hogy elváljon, és a feleség, lány menjen a munkatáborba. Mikor Renata kiutazási kérelmét végleg elutasítják, a család kész a végső lépésre. Együtt akarnak maradni, és ez már csak a halálban lehetséges.

Egy este, az utolsó este. A film trükkje különben az, hogy azonnal nem tudni, mire készülnek. Nem is tudom mennyit néztem őket, mire leesett, hogy ezek bizony öngyilkosok lesznek. Fél óra, talán több is volt.

Az író a kiemelt szereplő, akit még utoljára elkap a kétség. Valóban ez a megoldás? Nem lehet, hogy túlélnének mindent és nem szabad így elmenekülni a sorsuk elől? A legmélyebb ponton egy képelt ördög azt olvassa a fejére, hogy nem is a feleségének és a lányának kell a menekülőút, hanem neki. Mert nem kar egyedül maradni, így önző módon viszi magával a két nőt is a halálba.

Hiába értem a tragédiáját és borzalmas ez az egész, de akkor sem tudott lekötni a film. Nem olyan dráma, amiben van megoldható konfliktus. Simán annyi, hogy öngyilkosok lesznek, és az utolsó éjjelen meg is teszik. Utolsó ima, utolsó vallomások, majd beveszik a gyógyszereket és elgázosítják a lakást. Persze, figyelmesen és az ajtajukra tesznek egy táblát, hogy figyelmeztessék a szomszédokat a gázveszélyre.

A kivitel különben rémes és a megoldásai zavartak. Ahogy Klepper néha látomásokat kap, és pl. megelevenednek a fotók a falon, de olyan… művi, olcsó módon. Vagy a már emlegetett ördög, a saját kétsége, aki eleinte a tükörben les rá, aztán meg is testesül. Mint egy bekormozott, rossz fogú csavargó mentális problémákkal.

Rossz ezt írni valamiről, ami egy ekkora tragédiát dolgoz fel, de ez egy unalmas, semmilyen film. Annyira hiányzik belőle a cselekmény is, a konfliktus is – itt már minden kész, csak meg is kell tennie a szereplőket és ennyi.

A helyzet az, hogy az anyám szakácsnő. Így aztán a gyerekkorom egy jelentős részét éttermek konyhájában töltöttem. Bele is unhattam volna, de inkább érdekesnek találom azokat a filmeket, amelyek egy konyha életébe nyújtanak betekintést.

Ennek a filmnek van egy olyan előnye is, hogy a kezdetekre visz vissza. Az étterem fogalma még nem létezik, a szakácsok a főurak mellé helyezkednek el és szolgaként funkcionálnak. Hősünk, Pierre Manceron is ilyen szakács, akinek az a legnagyobb vágya, hogy a herceg magával vigye Párizsba. Helyette egy új fogás miatt menesztik, és fiával a régi, családi fogadóba vonul vissza.

Érkezik majd egy tanoncnak jelentkező nő. A fia egyre jobban neheztel a nemesekre, és az új eszmék híve. Ő azt mondja, álljanak a saját lábukra és egy nemes talpát se nyalják. A kettős egyre jobban fejleszti a fogadót, mondhatni, kitalálják az étterem koncepcióját és Pierre is egyre jobban melléjük áll. Egy folyamatot látunk, hogy hozza egyik ötlet a másikat és jutunk el egy majdnem olyan vidéki étteremig, ahogy ma is ismerjük őket. Ami ma természetes, ott hatalmas újítás volt és ezt hangulatosan hozza is a film.

Ehhez tesz hozzá a két főszereplő, Pierre és Louise lelki útja is. Minimálisra vették köztük a romantikus szálakat, sokkal inkább arra koncentráltak, hogy szabadulnak fel a századra jellemző előítéletektől és válnak modern, vállalkozó és független emberekké. Ők változnak azzá, amiről Benjamin, a fiú kezdettől mondja, hogy a követendő példa. Mindketten a herceggel szembeni érzésekkel, függéssel, kell, hogy végezzenek magukban. Más az indok, más az érzelem színezete, de az út közös, és ez is egyike lesz annak, ami a két törött embert majd közelebb viszi egymáshoz.

Tetszett, hogy minimális helyszínnel tudtak változatosak lenni. Láttuk a herceg vidéki kastélyát és a fogadót, ami majd átalakul a film során. Több helyszín nem is igen van, és mégis, ahogy alakul a fogadó, az viszi magával és nem tűnt úgy, hogy ugyanoda vagyunk végig bezárva a szereplőkkel.

A kosztümös filmek külcsíne is beköszön. Kosztümben elsősorban a herceg és a szeretője hozza, de így volt kontraszt a főúri és a hétköznapi emberek viselete, viselkedése között. Túl is van hangsúlyozva, hogy a nemesek ok nélkül hiszik magukat különbnek, és bukásra vannak ítélve. Benjamin kezdettől erről beszél, és az is visszatérő elem, ahogy a herceg arról szónokol, hogy az ételek élvezete is csak a gazdagoknak jár, mert ők tudják értékelni az ételt. Mondjuk, persze: ha éhezel, mint akkor a parasztok, nem elsődleges, hogy mit hogyan készítenek el, inkább annyi, hogy legyen valami, amit megehetnek.

Kényelmes, hangulatos, szerethető film, ha azért a hangsúlyok és egyes mondanivaló túl is van nyomva benne. Én elnéztem.

Már annyiszor láttam leírva, hogy minek kellett ezt a filmet megcsinálni, és milyen rossz, hogy feleslegesnek tartom megismételni. Ugyan én annyira nem vagyok kiakadva, mint egyesek – nem vagyok elvakult Hill – Spencer rajongó -, de sok igazság van a felháborodottak véleményében is.

Az első, ez a film nem dönti el, hogy remake vagy folytatás akar lenni. Folytatásnak indul, hiszen Bud Spencer karakterének gyerekei a főszereplők, akik ellopják a kiskocsit az apjuk műhelyéből, aztán gyorsan el is lopják tőlük. Már felnőttként jön szembe velük egy kiskocsi újra, és onnantól kezdve egy remake világába esünk. Nagyon másolják az eredeti filmet, jeleneteket vettek át teljesen és minden itt van: a zene, a karakterek jellege, a cselekmény több pontja és még sorolhatnám.

Csak éppen minden sokkal gyengébb minőségben. Az azért durva, hogy pl. a verekedések esetében az eredeti, ami van vagy 50 éves, sokkal látványosabb és szórakoztatóbb, mint a 2022-es verzió. Most annyira unalomba fullad minden, és olyan semmilyen a külcsín is, hogy az leírhatatlan. Szabályosan untam magam, vagy azon morogtam, hogy ezt a Spencer – Hill páros mennyivel jobban meg tudta oldani.

A főszereplőkkel is igyekeztek másolni, de nagyon nem találták el. Annyi egyezik csak, hogy az egyik férfi nagyobb darab, a másik meg a szépfiú. Mondjuk, most ez sem teljesen igaz, mert ez a mostani Sorriso még csak nem is igazán jóképű, és nincs olyan védjegye sem, mint Terence Hill kék szeme volt. Nincs meg a kémia a páros között, és a másik nélkül sem működnek a vásznon. Nincs bennük szerethető vonás – az egyik egy mosolygós majdnem idióta, a másik meg egy morgós medve, akinek a kiskutyája jelent csak valamit az életben.

A mellékszereplőkkel sem jártunk jobban. Egysíkúak. A gonosz simán csak rosszfiú, mert az hatalmat jelent és élvez másokat nyomorgatni. A szerencsétlen fia, a kisgonosz meg utánozni akarja az apját. Talán a cirkuszos lányba szorult valamivel több élet, neki legalább egy szerethető pimaszsága volt, de őt sem mondanám, hogy rendesen felépítették. Védi a cirkuszt és ki lehet tenni a pontot.

A történettől nem várt az ember sokat, az eredetit sem adta el, de sikerült e téren is alulmúlniuk magukat. Annyi a film konfliktusa a kiskocsi megszerzése mellett, hogy a gazdag fejlesztő meg akarja szerezni a cirkuszosok földjét. Kreativitás, ötlet vagy valami – semmi.

Még valami, ami jellemzi, mennyire sikerült megírni a film történetét: ugyanazon a részen háromszor egymás után aludtam el rajta. Még csak nem is éjjel, hanem délutáni filmnézés közben.

Ítélet: még háttérfilmnek is gyenge, aki teheti, az eredeti nézésével millió meg egyszer jobban jár. Selejt, röviden.

Amit hamar meg kellett nézni: The Sandman (s01e11) kapott egy plusz epizódot, amelyben két képregény-történetet dolgoztak fel. Mondhatnám, hogy tovább dübörög a fanok elvárásainak kielégítése, de amíg ilyen részek születnek belőle, ki bánja?

Az első egy animáció volt, az Ezer macska álma. Ebben egy törzskönyves sziámi macska meséli el, a gazdái hogyan veszejtették el a kölykeit és hogyan keresett az Álmok Birodalmában választ, miért bánnak így az emberek a macskákkal. Morpheus macskaként van benne jelen, és az egész történetben van valami sötéten fenyegető. Amikor a végén a kismacska álmában harap egyet – nem mutatják, de pontosan tudjuk mit harapott el álmában. Baljós, ez lesz a kifejező.

Két értelmezést is simán bele tudok látni: ha már Sandman, akkor az álmok erejét. Képes megváltoztatni a világot, itt szó szerint is. Másrészt, az emberi kegyetlenséget. A kismacskák bűne csak annyi volt, hogy keverékek és ezért halniuk kellett. (Még csak nem is humánus módon.) Az anyaállat szemszögéből brutális az egész folyamat és az ember kapzsi, gonosz lény, akinek a látszat és az anyagi haszon a minden, az élet semmit nem jelent.

A második némileg rárímel Morpheus saját történetére. Egykori párja, a múzsa Kalliopé is emberek fogságába esett. Erőszakkal veszik el tőle az ihletet, és egy szobába zárva tartják. Egyedül nem tud kijutni, a gazdájának kell elengednie. Saját szabadulása után Morpheus lesz az, aki segít ezt neki elérni.

Jó kis metadarab, amely az alkotás folyamatát emeli témává. Plusz, egy külső szemszöget ad Morpheus alakjához: az egykori feleségét, aki a férfit okolta a fiúk haláláért, míg Morpheus azt nem emésztette meg, ahogy a nő elhagyta. Miközben látjuk az író ténykedését és megromlását, hogy jut el onnan, hogy alig mer ránézni a múzsára, addig, hogy tulajdontárgynak tekinti, azt is kihangsúlyozzák, hogy Morpheus változott.

Erős szereposztás – maga Neil Gaiman is bevállalt egy szinkront, jól levezetett történet. Még nyitva is hagy pár dolgot, és mivel a képregényben előbbre tartok, tudom, hogy az a bizonyos meghalt fiú is előkerül még Sandman életében. Sturridge továbbra sem színészként tündököl, de annyira eltalálták a Sandman kinézetet, hogy sok mindent el tudok nézni. Nekem még valahol be is jön az a szenvtelenség, amivel a szerepet játssza.

Az animált rész talán a szemnek kevésbé tetszik, de még az is simán a korrekt kategória. A második fele meg remek hangulatokkal operál – az nagy kedvencem volt, amikor Richard kezd beleőrülni az ötletekbe, és a többiek rádöbbennek, mennyire rossz állapotban van.

Mit is lehet hozzátenni? Várjuk a 2. évadot.

Folytassuk a House of the Dragon (s01e02) világába belemerülést. Továbbra is el lehet mondani, hogy a Martin által megírtak szerint haladunk. Mondjuk, azt hittem erre a pontra némileg később jutunk el, de itt vagyunk.

Már ennek a résznek a végén Viserys eljegyzi magát, és ezzel meg is ágyaz a családi háborúnak. De az egész rész arra volt kihegyezve, hogy a trónöröklésért ármánykodnak. Rhaenyra egyre jobban látja magát királynőként, Daemon is a trónra tör – de köztük van egy olyan kapocs, hogy meg tudnák oldani. Csak éppen a király körül ott vannak a tanácsadók, és nem lesz ennyiben hagyva. Mindenki a maga lányát/rokonát adná a királyhoz és várna fiú utódot is. Nem is bírok szabadulni attól, hogy már most azon pörgök, hogy itt minden hogyan vezet majd a tragédiákhoz.

Egyre jobban hozza közel a szereplőket, és bizony ármányos, hataloméhes férfiak vannak a trón körül. Meg lehet nézni, ki finomabban, ki nyersebben befolyásolná a királyt. Bírom, ahogy Rhys Ifans a háttérből, szinte beleolvadva a falba, alakítja az eseményeket a Király Kezeként. Mennyire más, amit a tanácsban mutat magából, és ahogy a lányát utasítja és kezeli.

Természetesen a heti akció és borzadály adag is megvolt. Kalóz barátaink élve etetik az embereket rákokkal, Daemon és Rhaenyra is tartott sárkánybemutatót. De ez nem olyan csata rész volt, itt a király új nejének kiválasztása volt a fő harcmező.

Kevésbé látványos, de építkező rész. Nem csak azt bírom, ahogy minden későbbi háború gyökereit megmutatják, hanem a kapcsolati hálókat is. A Rhaenyra – Daemon kapocs különösen mozgatja az agyam. Ok, azért is, mert tudom, nekik mi a végállomás.

Jövő héten mit tippeljünk? Kalózháború, esküvő, esetleg egy újabb Aegon születése? Majd meglátjuk.

Végül, elkezdtem pótlólag a Leonardo (s01e01-02) című sorozatot. A reneszánsz, a Medici-uralom és Firenze különben is a kedvenc témáim között van, és érdeklődve vártam, most milyen képet rajzolnak a reneszánsz egyik legnagyobb zsenijéről. Több sorozatban feltűnt már, volt olyan is, ami az ő alakjára épült, szóval, volt mihez mérni.

Meg is lepett, hogy milyen mértékben más a most bemutatott Leonardo da Vinci. Egy mélyen gyötrődő, mindent nagyon érzékeny megélő férfit mutatnak be nekünk már ebben a két részben. Egyáltalán nem azt a magabiztos zsenit, aki pl. a da Vinci démonaiban szerepelt. Már a kezdetektől ott van benne a zseni, és a környezetében levők tisztában is vannak azzal, hogy milyen kivételes képességei vannak. De félénk, csendes, megfigyelő alkat.

A koncepció még érdekes is, annyira más, mint amit megszoktam. Csak abban nem vagyok biztos, hogy Aidan Turner volt a legjobb választás a szerepre. Igyekszik, és nagyon látványos gesztusokkal szenved és igyekszik mimózának tűnni, de egyszerűen más a színész kisugárzása. Nekem nem hiteles egy ennyire érzékeny, már szinte lelkisérült embernek.

Ezzel szemben nem kis meglepetés volt James D’Arcy Milánó hercegeként, mint Ludovico Sforza. Az csak egy dolog, hogy kiszőkült és hosszú a haja, de ő hozta azt a magabiztos kisugárzást, amit nem szoktam meg a színésztől. Itt el lehet hinni, hogy ő a herceg, és mindenki a lába elé veti magát.

Nagyon szépen összerakták, jól néz ki a sorozat. Járják Firenzét, több helyszínen mozognak és készülnek a Leonardo alkotások. Itt is érvényesül a koncepció – ahogy más Leonardo személye, úgy más a korszakban megszokotthoz képest a művészete. Látjuk az alkotás minden folyamatát, nekem el is adta, ahogy készülnek a képek.

Azt is érezni, hogy minden össze fog majd illeni, mert mindez kell ahhoz, hogy a végére odaérjünk a börtönhöz és Caterina végzetéhez. Ok, ha már a keret. Freddy Highmore, mint milánói nyomozó? Ő viszi a prímet a furcsaságban.

Egyelőre érdeklődve nézem, mi fog ebből kisülni. Van krimi, van sok művészet és egy nagyon más Leonardo. Reméljük, nem rontják el.

Amikor elgondolkodom, kinek is szánták ezt a filmet. Új nézőknek, vagy azoknak, akik annak idején Top Gun rajongók voltak? Az egyik csoport nem ismeri az előzményeket, a másik meg nem tudom, mennyire népes tábor lenne.

Szerencsére a készítők úgy döntöttek, hogy mindenkinek nyújtanak valamit. A Maverick úgy is tökéletesen megáll a lábán, ha nem látta valaki az előző részt. Amit használ abból, ahhoz annyi puska és magyarázat van, hogy lehet érteni. Mi a Top Gun, onnan ismeri egymást Maverick és Iceman, illetve Rooster apja és Maverick barátsága és a szomorú vég. Vannak fotók, bevágott jelenetek és több mindent meg is beszélnek. Mellette meg új küldetés van és egy látványos, repülős akciófilm, ami már teljesen más téma, mint korábban. Hiszen a pilóták már a drónok ellen versenyeznek, arról nem is beszélve, hogy nem a szovjetekkel néznek farkasszemet, hanem egy közel-keleti atomsilót kell felrobbantani. (Nagyon beugrott különben a Halálcsillag felrobbantása, ez annak a küldetésnek a vadászpilótás földi verziója.)

A régiek meg kapnak rengeteg nosztalgia pillanatot. Maverick jellegzetes leszállásától kezdve a nyitó zenén át addig a csavarig, ahogy megperdül az ellenség gépe fölött. Vagy a motor, tényleg. Megint itt van a motor is a dzsekivel.

Amin azért meglepődtem, hogy tényleg, mennyire Maverick film lett. Hiába játssza egy Miles Teller Roostert, nem sok lapot osztottak neki. Végig Tom Cruise, Maverick van a középpontban. Ő csajozik be, ő a legjobb tesztpilóta, ő a srácok kiképzője, aztán még a küldetést is parancsnokként végigviszi. Arról már ne is beszéljünk, hogy az ősrégi vadászgéppel hogyan leszedi a legújabb harci csodákat az égről. A nagy amerikai hős, akinek a repülés a mindene, és amiben nincs nála jobb. Előzetesen azt hittem, átadja a stafétát, de nem. Még mindig Maverick, aki az ász, ahogy a fiatal pilóták fogalmaznak a film végén.

Meglepetés, de még íve is van a történetnek. Itt van a kiképzés, a csapatépítés, és mellette Maverick lelki útját is látjuk. Ki most ő, hogyan alakult az élete, milyen dolgokat igyekszik és hogyan jóvátenni. Azt gondoltam volna, rámennek az akcióra és az adrenalin majd elviszi, de ennél többet igyekeztek markolni. Okos film azért így sem lett, ez keményen akciófilm, de kitöltötték mellette a filmet.

De, ez a Top Gun. Naná, hogy hosszú és tetőpontnak beillő repülős akció van a végén, és a kiképzés jelentek is ütnek. Fogalmam sincs, mennyire képesek tényleg arra a gépek, amit itt mutatnak, de hogy jól nézett ki, az biztos. A kedvencem különben az volt, amikor Maverick a végén beméri az új csodagépet, ráereszti a rakétát, az meg csinál egy olyan fordulatot, hogy Rooster és Maverick is csak les, hogy ez meg mi volt.

A szereposztás is erős. Megpakolták a katonai fejeseket olyan nevekkel, mint Ed Harris, Jon Hamm és visszajött Val Kilmer is. Tom Cruise az alap, akinek a mentoráltja Miles Teller, a szerelme meg Jennifer Connelly lett. Azért azon mosolyogtam, hogy Tellert csak leültették egy zongorához. A dal nosztalgia az első részhez, Teller meg a zenélés – Whiplash. Bár, Teller kapcsán teljesen értetlenül állok az előtt, minek kellett az a bajusz. Nem eléggé kifejező, hogy borzalmasan állt neki.

Meglepem vele magam, de én szórakoztatónak találtam ezt a filmet. Már értem, miért vannak olyan brutális bevételi adatait. Különben a kritikái is jók. Kit lep meg, hogy lesz folytatás? Senkit, remélem.