A helyzet az, hogy én képes voltam az oroszlánnal együttérezni. Pont az kellene az embereknek, hogy az állatok tényleg kezdjenek el visszavágni. Nyomorultak nem csinálnak semmit, csak próbálják élni a mindennapi életüket, amit aztán az orvvadászok elvesznek tőlük. Itt gépfegyverrel kegyetlenül nekimennek egy oroszlánfalkának és nincs kegyelem egy állatnak sem. Egy hím nem volt éppen a csapatnál, ő megy át embervadászba.

Ha oroszlánunk különbséget tudna tenni az orvvadászok és az állatvédők között, nem is lenne semmi baj. Lehetett volna a rezervátum őrmacskája. Ha kicsit másképpen nézzük: ha ember lenne, akinek a családját mészárolták le, és bosszúhadjáratot kezdene, szintén ő lenne a film pozitív hőse. Itt viszont egy állatról beszélünk, aki ösztönösen nekitámad majd minden embernek. Köztük a főszereplő nyaraló családnak és a barátjuknak, aki az egész életét a vadak mentésének szentelte. Így az oroszlán válik a címbéli fenevaddá, bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy nekem az orvvadászok sokkal inkább azok voltak, mint a szerencsétlen állat.

Nehezemre is esett váltani, és próbálni a menekülő családdal együttérezni. Drámához méltóan kaptak lelki sebeket, miért is lenne elég egy megvadult oroszlán ellenfélnek? Az apa és két lánya gyászolnak, a családanya vesztett a rákkal szemben. Mivel ő itt született, egyfajta terápia, hogy ellátogatnak a szülőhelyére. Csak éppen a nagyobb lány és az apa között nézeteltérés van, a lány haragszik az apjára, akinek ez plusz teher a saját lelkiismeretfurdalása mellett. Mondanom se kell, hogy egy megvadult oroszlán majd gyorsan közös nevezőre hozza őket…

Gyors film, szerencsére nem húzták túl, bár egyes fordulatokon azért elég erősen forgattam a szemem. Az oroszlán módszeresen vadászott, és onnantól, hogy kiszúrta a főszereplőket, a nyomukban volt. Ők elbújtak, bezárták magukat, menekültek és a végére visszavágtak. Közben volt, aki feláldozta magát, és belefutottak az orvvadászokba is, akik így saját bőrükön tapasztalhatták a természet visszavágását a tetteikért. Nem unalmas, leköt, csak az agyam nem tudtam hozzá eléggé kikapcsolni. Olyanok vannak benne, hogy a terepjáró a rajta levő oroszlánnal lezuhan, fordul is párat lefelé menet az állattal. Kocsi törik, kis emberi segítséggel robban is, oroszlánunk viszont megrázza magát, kicsit sántítva felkel és megy tovább vadászni. Aztán persze még a sántítása is elmúlik pillanatok alatt.

Van rosszabb is – Idris Elba vs. az oroszlán párharc a film végén. Azt nem is mesélem el, de az volt a hihetetlen történet egyik csúcsa.

A színészek különben próbálkoznak, és Elbára rá is van írva a szerep. A gyászoló, saját fájdalmával küzdő orvos kombinálva a harcossal, aki puszta kézzel megy neki az oroszlánnak. Kapott drámai oldalt, meg az akciósztár fellépését is építhette. Sharlto Copley végszavazott hozzá, aki különben sokkal egyszerűbb figurát kapott. Jó barát, aki szenvedélyesen imádja a vadont.

A szavanna működne helyszínnek – mindig izgalmas, amikor van egy végtelennek tűnő vidék, mint itt a mező, ahova a szereplők mégis be lesznek zárva. Konkrétan, itt az autóba, ami körül ólálkodik a fenevad. Kitörnek majd, de a helyzet feszültsége megvolt.

Csak – az oroszlán. Meg tudom érteni, miért nem igazi állatot tanítottak be, de nem sikerült túl jól a CGI. Nagyon látszik az oroszlánon, hogy csak digitális. Néha van egy-egy olyan jelenet, ahol el kellett gondolkodnom, hogy igazi állatokat látok, vagy valaki szerencsésebb kézzel digitalizált.

Nálam összességében közepes: Elbát bírom, a történetben van feszültség, ha az oroszlánt sajnáltam is, és nem csak azért, mert nem sikerült szépen megjeleníteni.

Egy újabb módszer, ami már többször visszaköszönt a Netflix életében. Vegyél egy sikeres játékot, és készíts animált sorozatot a világában. Castlevania, Arcane, azokat szerettem. A Dragon Age kevésbé tetszett, de mivel csak 6 részes volt az évad, és kb. 25 perc egy rész, könnyen megnéztem, filmként.

A történet kerek és a megértéséhez nem kell játék ismeret sem. Adott egy csapat, akiket felbérelnek egy mágikus tárgy ellopására. Mindenkinek megvan a maga szakterülete, meg ott van köztük az a lány, akinek így szembe kell néznie a múltjával, ami elől folyamatosan menekült eddig. Persze, lesz probléma és rengeteg átverés. Sokaknak vannak titkos terveik, és közben azon is gondolkodni kell, hogy ebben a történetben ki is a rossz és a jó. (Ebben különben most sem vagyok egészen biztos.)

Azért, mert a világa viszont olyan, hogy már kidolgozott univerzumot használ, és a történetből nehezebben rakható össze, hogy milyen hatalmak vannak, miért harcolnak egymással, egyáltalán milyen elvek mellett léteznek. Az egyes emberek történetei érthetők, a rendszer és országok, amiben élnek, már nem annyira.

Alapvetően fantasy alapú akció, amiben mindig akad valaki/valami, amit igyekeznek leküzdeni. Mágikus csapda, élőholtak serege, sárkány, megvaduló mágus és hasonlók. Közben bomlik ki Miriam története, és részről részre többet tudunk meg arról, ki volt korábban és miért menekült el a szülővárosából, ki volt ott ő. A tetőpont is az lesz, amikor szemtől szemben áll a múltját megtestesítő alakkal és összecsapnak. Vagyis, Miriam a sorozat fő alakja, és a nemezise, Rezaren kap még kiemelt helyet mellette. Ő az különben, akit egészen addig nem is számítottam a gonoszak közé, amíg nem uralkodott el rajta a vérmágia. Majd azért az is kiderült, hogy milyen zsarnokkezdemény.

A lány csapatának tagjai hozzák a humort – a harcosok vívódása, ahogy a tünde mágusa szerencsétlenkedik, meg hasonlók. Akad pár beszólás, mosolygós helyzet, de a fókuszt nem kapják meg, csak könnyítenek a Miriam szálán levő drámán.

Látványra olyasmi, mint a The Dragon Prince, lehet is, hogy annak az új évadát kellett volna megnéznem. Az kellemesen mese, és nincs megtolva olyan Netflix elemekkel, amit úgy betesznek már mindenbe, hogy az nekem sok.

Mire gondolok? Az csak egy, hogy Miriam leszbikus, aki egy varázslónőbe van beleszerelmesedve. De az 5 társa közül 3 szintén saját neméhez vonzódik – a negyediket megölik, az ötödik meg annyira lüke, hogy nem is kerül szóba, hogy milyen neműekhez vonzódik. Természetesen a bőrszínek is vegyesek a csapatban, nem csak a fajok. Lehet LMBTQ szereplő, lehetnek különféle rasszok, de miért kell eltúlozni ezeket az elemeket? Lassan már a kedvelt sorozataim folytatásának is félek nekiállni, így belenyomnak hasonló tartalmakat lassan mindenbe.

Azért az érdekel, folytatása lesz-e. Akár lehetne is, a nagy kérdés és a nagy összecsapás nyitva maradt, ezt akár nyitánynak is lehetett nézni.

Ha egymás mellé rakom, hogy rajzolt állatfigura, kosztümös film, angol életrajzi, elég hamar rávágom, hogy Beatrix Potter. Csak éppen ebben a filmben nem nyulakat rajzol hősünk, hanem a macskák világában fedez fel valami elmondhatatlant és válik híressé.

Vagyis, ez a történet azt meséli el, hogy a macskás rajzaival híressé lett Louis Wain miért ezeket az állatokat rajzolta, és milyen élete volt. Hát… könnyed filmet vártam, itt meg elég hamar szembesültem azzal, hogy ez nem lesz az. Tragédiák és a főszereplő jelleme magában hordozza, hogy ennek nem lehetett jó vége.

Már a nyitány szívta le a jókedvem. Louis tehetséges, de élete minden területén nagyon szerencsétlen. Nem elég, hogy elvárnák tőle, hogy eltartsa özvegy anyját és hat húgát, még jól is kellene nősülnie és túl sok mindenbe belekezd, lelkes, de semmit nem visz sikerre. Tudom, más kor, de akkor is rémesnek találtam, ahogy mindenre az volt a család megoldása, hogy a fivér majd jól nősül. Csak azt nem értettem, miből gondolták, hogy ez összejöhet. Egy félénk, különös férfiról van szó, akinek nincs karrierje, jövőképe, vagyona – csak egy tucatnyi húga. Még csak annyira jóképű sem volt, hogy egy gazdag özvegy azért szemet hunyjon a hibák felett.

Talán az a film legszerethetőbb része, amikor Emily, a lányok nevelőnője és Louis kezdenek egymásra találni, majd az a kis idő, ami jut nekik. Akkor könnyed, akkor van remény, de ez is csak azért volt, hogy aztán még nagyobb legyen a lejtmenet. Nem fogom az egész filmet elmesélni, de folyamatosan azt hinnénk, ennél lejjebb már nincs, de itt megmutatták, hogy lehet.

Valahogy hiányzott egy olyan történet is, amit érdemes elmesélni. Semmi kiemelkedő nem történik Louis életében, és meglepően semmilyen ez a címbéli rendkívüli élet. Legyek gonosz, és mondjam azt, az általa rajzolt macskáknak érdekesebb élete volt neki?

Pedig igyekeztek. A szereposztás jó, és nekem kifejezetten aranyosra sikerült a Cumberbatch – Foy alkotta páros története. A testvérek meg ránézésre ellenszenvesek lettek, és éppen olyan epebajosan néztek, hogy az csak növelte a kezdeti nem éppen kellemes benyomásaim. A prímet különben Claire Foy és Benedict Cumberbatch viszi. Kedves lett mindkét figura, és Cumberbatch még szinte meg is tudja kedveltetni ezt a nagylelkű, de olyan életre nem való alakot.

A külcsín elment, kosztümös, de nem a korszak bemutatására koncentrál. Sokat vannak vidéken, és leginkább a kosztümök fejezik ki, hogy mikor is járunk.

Ha valaki szereti vagy ismeri Wain munkáit, neki gondolom többet ad a film. Nekem a főszereplők játékát nyújtotta, különben igazán nem tudott lekötni. Nem rossz élmény, csak ha már ez a címe, én vártam volna, hogy hétköznapi drámáknál többet is tud mutatni.

A helyzet az, hogy annyira őrült napom volt, hogy még egy sorozatrészt se láttam. Valaki mondja meg nekem, hogy ment el 2 órám arra, hogy egy 2 perces aláírást elintézzek a bankban? De mesélhetnék fogászati meg kutyanevelési élményeket is. A lényeg az, hogy még a The White Lotus évadzárójára se volt háromnegyed órám.

Így arról mesélek, amit újabban lefekvés előtt nézek. A Dalfutár. Már írtam róla, most nem is leszek hosszú. Legnagyobb részt ismételni tudnám magam: ugyanaz a tematika, csak minden részben más zenészek érkeznek a közös zenélésre. (Egy zeneszerző, egy szövegíró, egy producer és egy énekes. Egymás után kapják meg a másik munkáját, de nem tudják, ki kicsoda. Egy stúdiónapon találkoznak és felveszik a dalt.)

Ez a hetedik évad 4 részt tartalmazott, és ebből 2-ben született olyan dal, amit szívesen hallgatok. Ebben az évadban volt a legrosszabb szövegű dal - legalábbis nekem megviselte az idegrendszerem a rózsaszínre összemosott ruhakupac.

Megint az ismert, rutinos zenészek és fiatalok lettek összeeresztve. Születtek is érdekes megoldások.

De, ami új, és amiért írok és nem csak annyit, hogy őrültek napja volt és majd éjjel nézek egy filmet, hogy holnap legyen miről írnom, hogy most először mondhatni igazi zenei legendát sikerült rávenni a szereplésre. A korábbi évadokban volt arról szó, hogy Hajós rég győzködi Pressert, hogy egy részbe legyen benne. Ő nem jött össze, de az évadzáróban Charlie az énekes.

Ez meg is variálta a szokott tematikát. Most nem engedték a készítők, hogy mindenki csináljon, amit akar. Mindenkit úgy instruáltak és befolyásoltak, hogy egy olyan dal szülessen, amit Charlie fel tud vállalni és nem rossz szájízzel énekel el. A stúdiónap is ennek jegyében telt: meglátták, ki énekeli a dalt, és onnantól kezdve mindenki dobta a kukába az egóját, és nekiálltak Charlie-dalt írni.

Érdekes volt, de azért az igazi az, amikor nincsenek ilyen megkötések. Bátorítok mindenkit a show nézésére, és ismétlem: Youtube-műsor, mindenki ingyen hozzáfér. De, ha valaki kedvet kapott, ne a Charlie-résszel kezdjen. Az nem tükrözi, hogy igazából milyen ez a műsor.

Ez egy Antoine Fuqua rendezte film? Nem hittem volna el, ha nem látom a stáblistánál kiírva. Különben is döbbenet, milyen szereplőgárda van ebben… a majdnem szemétnek nevezhető alkotásban. Hogy ment ez ennyire félre?

A sci-fi alap még érdekes is lehetne. Hogy vannak emberek, akik emlékeznek az előző életeikre, mindenre, amit korábban megtanultak. Még az is ok, hogy szervezetekbe tömörülnek és természetesen megvan az alap ellentét: az egyik csapat a képességeivel segíteni akar az embereken, míg a másik minden életnek véget vetne, hogy szabadulhassanak a szenvedésként megélt újabb és újabb életek körforgásából.

Csak éppen mindebből annyit látunk, hogy a két csapat kergeti egymást, és jövőbeli fegyverekkel lőnek egymásra. Semmit nem láttam abból, hogy a Treadway csapat mit is adott pár ezer év alatt a világnak. A szép menedékük ok, az is, hogy gyűjtik a saját múlt életük relikviáit, de a nagy célokból mit tudtak megtenni? Innen úgy tűnt, az nem is téma igazából.

Azt sem értettem, hogy Bathurst miért nem alkotta újra a Tojást. (Az eszköz, ami minden életnek véget tud vetni. Kb., mint egy kicsi bomba, de elfér a tenyérben és tényleg tojás alakú.) Azzal láthatólag semmi gondja nem akadt, hogy a futurisztikus fegyverarzenálját újratervezze, de a Tojás kifogott rajta? Arról volt egy félmondat, hogy Treadway ellopta a Tojást és megakadályozta, hogy Bathurst másikat készítsen, de ez csak oda volt dobva, és értelme sem volt. Hogy lehetne ezt megakadályozni? Nem tudta a fejéből törölni az elkészítés módját.

Újabb gondom, hogy a nevek is megakasztottak. Miért azokhoz a nevekhez ragaszkodnak, amit a 18. században használtak? Ha Treadway korábbi életeit nézem, láttuk ókori harcosnak és japán kardkészítő mesternek is egy nagyon régen letűnt korban. Azt is láttuk, hogy amint egy alakban meghal, szinte azonnal újra is születik. Akkor miért mindenkinek az a kb. 200 éves neve ragadt be? Heinrich Treadway, Abel, Bathurst esetében nem vagyok biztos mikori, de az is simán lehet abból az időből való. Mindenképpen zavaró, ahogy a jelen idősíkjában Evan hol Evan, hol Heinrich/Treadway megszólításra hallgat.

Akciófilmnek sem éreztem jónak. A túl high-tech és drabális fegyverek inkább taszítottak. Mellette meg volt egy kis gyorsított edzés meg autós üldözések többféle kivitelben. Annyira mű volt az egész. Pedig azt még nem is említettem, hogy Treadway az életei alatt még azt is megtanulta, hogy Neóként mozgassa a világ anyagát. Nem is értem, akkor miért nem tudta megsemmisíteni a Tojást.

Fejfájdító, jobb, ha nem is akarok ilyeneket megérteni benne. Csak sajnos nincs olyan látványa, vagy nincs a történet úgy összerakva, hogy lekössön, és ne azon szörnyülködjek, hogy Treadway 1980-as évekbeli alakját őrzik egy jégkockába zárva. Egyáltalán, hogy került jégbe és halt meg? Az utolsó visszaemlékezésben éppen úgy tűnt, hogy Nora és Abel meghalnak, ő éli túl.

Egyedül a szereposztás szórakoztatott, bár a végére inkább azon töprengtem, hogy ennyien mit láttak ebben a filmben, amit én képtelen vagyok felfedezni. Mark Wahlberg, Chiwetel Ejiofor, Sophie Cookson, Toby Jones vannak többek között a film jelenében, a múltbeli éneket meg többek között Tom Hughes, Rupert Friend és Dylan O’Brien játssza. A karakterek is olyan semmilyenek – mindenkinek van egy rögeszméje, aztán annyi.

Ragozhatnám is még, de megérteni nem fogom. Nagyon nem tetszett ez a film. Igaz, egyedül sem vagyok a nem tetszésemmel. Épp most látom, hogy a film, a főszereplők is jelölve lettek az Arany Málnára. Nem lep meg, azt kell mondanom.

Már rájöttem, ezzel a rendszerrel mi lesz a bajom. Összevárni egy évadot, amit hetente nézek, azért rossz, mert a végére elfelejtem az elejét. Hetente viszont nem nagyon tudok mit írni róla, pláne, ha az évad egyben van annyira, hogy egy szinten vannak a részek.

A nagy fehér főnök (s01e04) ezen a vonalon halad. Bőven van benne cselekmény, több szálon mesélve a történteket. Nándi randizott meg menekült, a fia egy lány miatt elvadult, majd némi segítséggel egészen más útra lépett. Azért durva, hogy egy részen belül megjárta a skinhead bandát, meg a gimnáziumi felvételit is. A volt Ottó meg szembekerült a helyzetének egy olyan vetületével, ami szerintem korábban eszébe sem jutott. Arra fel volt készülve, hogy kirekesztik és esetleg meg is verik, nem értik meg, de az láthatóan meglepte, most mit akartak tőle.

Itt határozottan áll, hogy miközben komédia is, nem annyira paródia. Itt hihetőbbnek érzem, hogy egyesek így élnek és ilyen szellemi szinten vannak, mint a mindjárt következő sorozatban, ahol mindent kedélyeskednek. Itt az anya komolyan mondja, hogy leszólják majd, amiért a fia nem szakközépbe, hanem gimnáziumba jár.

Nándi különben határozottan fejlődőképes szereplő – részről részre szabadul meg az előítéleteitől és válik jobb emberré. Most a fia mellett is kiállt, pedig az évad elején simán hagyta volna, hogy a volt neje csináljon, amit akar. Ahogy az öccse/húga mellé is odaállt, és a rasszizmusa ellen is tett. Talán gyors 4 rész alatt, de elment.

Akkor, a másik. Ahol minden paródiába csúszik: A mi kis falunk (s07e03). Helyzetkomikum sora, félreértések és szexuális áthallások. Amivel ez a rész ki tudott tűnni, hogy a szokottnál több szálat mozgattak és mozgalmasabb volt. Szinte mindenki, legalább egy jelenetre beköszönt, és nem a szokott 2 fő szál vonalon mentek. A szerencsétlen rendőrök a talán lopott szintetizátor esetén görcsöltek, látogatóba jött a püspök és sokakkal ténykedett valamit, Janó megint a fia és a doktornő kerítésén mesterkedett, Lacit átejtik és akkor még a szexmunkásnak hitt masszőz esetét nem is említettem.

Kedélyes, de akkora butaság. Vagyis, ebéd mellett most hétvégén is pont megnéztem.

A The White Lotus (s02e06) a feszültséget fokozta. Új elemek már nem is voltak, hanem a lehető legjobban kihegyezte a feszültséget a meglevő helyzetekben.

Tulajdonképpen sorra ment a szereplőkön, és mindenkit arra a pontra vitt, hogy még egy kis lökés, és gyilkos legyen belőlük. Volt benne abszurd humor, kapcsolati és családi dráma, meg a csodás környezet.

Már tényleg érdekel, kik fulladnak majd vízbe a következő részben.

Az All American (s05e07) most tudta hozni a focis vonalat. Ugyan nem a pályán bizonyítottak, de az colt a fő téma, hogy megmarad-e a program, kitartanak-e a játékosok, vagy más egyetemet válasszanak maguknak. Sokféle döntés születik, de az gondolom nem meglepő, hogy Spencer megint felveszi a megváltó jelmezt.

Lépegetett a szereplők között, és bírtam, ahogy valaki mindig lopja a rivaldafényt Spencer mártíromsága elől. Ahogy Jordan szembenéz a helyzettel, és felteszi a kérdést, neki mi lenne a legjobb. Ahogy Baker edző színre lép és előáll pont az a helyzet, amiért eleinte nem akarták igazgatónak kinevezni.

Erről jut eszembe – a heti rész meglepetése, hogy ráismertem az egyetem rektorára. The Resident arrogáns sebésze – saját sorozatért azt otthagyta. Az a sorozat befuccsolt, és úgy tűnik, itt lesz állandó mellékszereplő helyette. A színész nevét lusta vagyok megnézni.

Az viszont irritáló, hogy ő is osztálytársa volt Bakernek. Valahol röhej, hogy mennyire lenézett és rossz középiskola volt, aztán mégis szinte mindenki ott végzett.

Az All American: Homecoming (s02e07) készül teljesen leválni?

Egyrészről, megint hoztak egy központi témát, amit sok-sok szereplő életében megmutattak, hogy valósul meg. Az volt a lényege, hogy merjenek őszinték lenni, és eldönteni, mit akarnak, mit tesznek magukért. Vagyis, az volt a lényeg, hogy mindenki szembenézzen magával és másokkal is legyen őszinte, vágja el a már nem hasznos kapcsolatokat.

Az alapsorozat meg kezd ilyen lenni ennek a sorozatnak. Nem véletlen, hogy érkezett Layla, hogy béküljön Simone-nel és maga mondja el, hogy komolyan együtt van Jordannel. Simone pedig kimondja, hogy távolról tud nekik örülni, de nem akarja tartani a közeli kapcsolatot és a barátságot. Ez simán lehet a két sorozat kapcsolatára is érthető. Belegondolva, fájdalmas és erőltetett is volt minden olyan rész, amikor átjártak a két sorozat között. Már túl nagy a szakadék.

Megint igaz, hogy volt sport – meccset is játszottak. Volt magánéleti dráma és fekete téma is. Bár kétlem, hogy az önazonosság tartása annyira faji kérdés lenne, de mindegy.

Hogy a szokott soraim ismételjem, ebben a részben is erős volt a divatfaktor. Nem véletlenül szokták részről részre elemezni a szereplők ruháit, ez is olyan epizód volt. Tudom, hogy már írtam, de még mindig nem értem, honnan lenne egyetemistáknak ilyen gardróbjuk.

Marad annyi, hogy kezdek agyalni, hogy lehetne áthidalni a teljes évad – részenként problémám. Várjak össze pár részt? Majd merengek rajta.

A Netflix visszahozta a tinifilmeket, de lecsengtek a legmenőbb műsorai, és most nagyon keresi az utódokat. Ennek egyik eredménye ez a film is, amit a szokott receptből főztek.

Első összetevő: egy sikerkönyv.

Igen, ez eredetileg ifjúsági regény volt. Nálunk is megjelent, jóval a film előtt. Az írónő több kötetet is írt, és ha nem is sorozatokat alkot, annyira egy téma körül mozog minden – felnőtté válás, szerelem -, hogy siker esetén könnyen nyúlnak másik könyvéhez és készülhet az újabb film.

Második összetevő: a sztárgyár.

Vagyis, olyan főszereplőket választottak, akiket már láthattunk, de mellékszerepben. Jordan Fisher A fiúknak egyik részében tűnt fel kicsit, Talia Ryder meg a West Side Storyban. Ezen felül Fisher énekel is, nem véletlenül zenél ebben a filmben is. Vagyis, mindketten simán abba a kategóriába esnek, akik még az igazi áttörés előtt állnak, és hozzá lehetne kapcsolni a nevüket a Netflix filmekhez.

Harmadik összetevő: maga a cselekmény.

Elsősorban romantikus, de mellette egy-egy érzékenyebb témát is érintenek. Miközben arról szól ez az egész, hogy együtt marad-e Aiden és Clare, szó van arról, hogy merje-e az ember az álmát követni, vagy maradjon biztonsági játékos. Aranyos, romantikus, a drámai szín nagyon halovány. Tele van randikkal, aranyos jelenetekkel és baráti körrel a film. A helyszín iskola közeli, és miközben a két fiatal van a középpontban, a kötelező elem barátok felsorakoznak mellettük, ami átvezet a következő ponthoz.

Negyedik összetevő: színek.

Ok, durvábban is tudnék fogalmazni, de a Netflix nagyon elmegy abba az irányba, hogy keblére ölel minden rasszt és beállítottságot. Amivel nincs baj, csak már túlzásnak érzem, amit pl. ebben a filmben is megjátszottak. Aiden maga is egy vegyes kapcsolat szülötte: fekete apa, fehér anya. A barátnője, Clare fehér és ketten együtt ismétlik a fekete-fehér felállást. A fiú legjobb barátja ázsiai gyökerekkel bír, míg a lány legjobb barátnője színesbőrű és leszbikus. A végére Aiden testvére és a legjobb barátja között is alakul valami, egy újabb vegyes felállást megvalósítva. A hétköznapi, valódi USA távol áll tőlem, csak filmekből ismerem, de nekem gyanús az a kép, amit a Netflix sugall. Mennyire lehet reális, amit mutatnak? Ami biztos, hogy ezzel eltértek az eredeti regénytől – abban nincs ez a vonal, amit a Netflix lassan mindenbe belenyom. Már lassan fantasy sorozatot se tudok nézni anélkül, hogy ne lenne egy leszbikus tündér vagy egy meleg démon benne.

A hangulata nem rossz, és szerencsére túl sem húzták a filmet. Szépen egybemossa a jelen és a múltjuk pillanatait. A színészek közti kémiát nem igen éreztem, cserébe több éneklés van benne, meg próbálnak humort is csempészni az alapvetően szakításról szóló, fájdalomról szóló történetbe.

A regényt elég jól levették, attól függetlenül, mennyire olyanok a szereplők, amilyenek a könyvben voltak. Ami fájt, az a vége. Számomra azzal az 1 évvel későbbi nyárral és a továbbvitt szállal éppen azt vették el, amit értékeltem abban a regényben. Hogy mert szakítani a mesével, hogy mindig együtt leszünk és az első szerelem az igazi. Mindennapi történet volt, de a film beterelte a tinifilmek istállójába, a hagyományos és kevésbé izgalmas véggel.

Vagyis: tucat tinifilm, amit egyszer meg lehet nézni pl. ebéd mellett, de annyit nem ér, hogy leülj elé és csak ennek szenteld a figyelmed.

Egyszer érdemes lenne szavazni, hogy ki hogyan áll a regényadaptációkkal. Először olvasunk, aztán nézünk filmet? Vagy jobb a mozgóképpel kezdeni? Mi a fő indok? Én különben olvasással kezdek - az okom: akkor nem befolyásol a film. A szereposztás még utólag is képes elrontani nekem az élményt, nemhogy elsőre. A szereplőket magam akarom elképzelni, és nem a színészeket akarom magam előtt állni - ami rátapad, ha előbb a filmet néztem.

Annyi szerencsém volt, hogy A csodát jóval előbb kiadták regényként, minthogy szóba került volna a filmesítés. Így nem volt dilemmám. De az is igaz, hogy mivel olvastam, ismertem a történetet, másképpen néztem a filmet. Az érdekelt, az olvasmányélményem mennyire adják vissza.

Jelen esetben a válasz: eltalálták. Mondhatni, minden, amit a regényben nem szerettem, ugyanazt az érzést keltette bennem a film nézése közben is. Mennyire meséljem hozzá a cselekményt? Ha minimalizálom, akkor azt mondom, hogy annyira más gondolkozás van a történet korában, mint amit ma meg tudok érteni, hogy az egész cselekmény valahol fáj nekem. Nem tudom és nem akarom megérteni, hogyan jut el eddig egy család és milyen tévhitekbe ringatják magukat. Nem simán a vallási fanatizmus, vagy ahogy a kamaszlánnyal is elhitetnek dolgokat. Ahogy a tudomány emberei is hinni akarnak a csodában. Amikor nagyon sötét napjaim vannak, simán rásütném azt, hogy a vallás butít és nyomorba dönt.

Közben meg annak a története is, hogy milyen sötét és babonás vidék tudott lenni a vidék. Mi több, ahol kimondatlan és szégyellt bűnök bújtak meg az éjszakában. Valahol az egészben a borzalmas és a dráma, hogy mi minden miatt néztek félre. Ha a kamasz Anna történetét nézem, van abban vallási elvakultság és megtévesztés, családon belüli erőszak, gyerekkel szembeni visszaélések. Az a kicsavartság, hogy amit ma én bűnnek látok, azt ők elrejtették és mintha nem is lett volna, míg olyasmikért ostorozták magukat és a szeretteiket, amik ma elképzelhetetlenek. A kettő meg keveredik is - Anna agymosott verziója pl. egyszerre érezte természetesnek, amit a bátyjával megéltek, ugyanakkor kész volt halálra éheztetni magát, hogy a bátyját az áldozatával kiszabadítsa a pokolból, és a mennybe kerülhessen. Vagyis, egyszerre tartja bűnnek is, meg nem is.

De a történet igazi főszereplője Elizabeth. Egy ápolónő, aki a háborúban gyógyszerfüggő lett - legalábbis véleményem szerint, amit abból az üvegből iszik, attól bekábul. Aki titkon gyászol, mert elvesztette a gyermekét. Ott is van egy titok, de erről többet nem mesélek. Benne is megvan a kettősség: neki kell ellenőríznie, hogy Anna valóban nem eszik és nem etetik titkon valamiképpen. Nagyon lelkiismeretesen teszi a dolgát, és el is éri, hogy Anna nem kap enni, fogyni és haldokolni kezd. Csak éppen nem bírja elviselni, hogy ezzel mit idéz elő. Azt várja, hogy a család bevallja.

A regény, de a könyv is azzal tudott lekötni, ahogy Elizabeth mindent kizár a lány életéből, amivel csalni lehet. Ahogy kattog az agya, hogy miképpen csalhatnak. Ahogy felismeri a család drámáját, megsajnálja Annát és segíteni akar, úgy válik furává a film. Mintha a thriller átcsúszna szenvedéstörténetbe. Egy szerelmi szálat is tettek bele, már amennyire ezt annak lehet nevezni. Filmen nem sok értelme volt - kettő. Bele lehetett tenni egy plusz színészt, és a végén ez kellett a meneküléshez.

Ha már emlegetem a színészeket, Florence Pugh show-t kaptunk. Vannak benne ismert színészek, de sokkal kisebb játékidőt és jelentőséget kapnak. A fentebb emlegetett William, a szerelmi szál - Tom Burke a legszerencsétlenebb ilyen tekintetben. Neki van szerepe a cselekményben, fontos a végén és mégis, olyan jelentéktelen a nagy egészben William alakja.

Külcsínre korrekt a film. A vigasztalan ír szegénység, a ruhák és a színészek hangulata is ezt hozza. Izgalmas az is, amilyen keretbe behelyezték. Annak mondanivalója még mozgatja az agyam. Nem csak egy jó húzás, bár az is.

Tudnék mondanivalót is kihámozni belőle, de nem akarok. Bár, nem is kell nekem. A filmbe ki is mondják, hogy mit akarnak elmesélni nekünk. Hogy mennyire értékes az átlagos élet is, és mekkora bűn, hogy mennyi gyermeket hagytak elveszni.

Egyszer érdekes volt, de igazán nem fogott meg. Ahogy a regény sem. Vagyis, adaptációként korrekt, filmként érdekes, de nem az, amire azt mondjuk, szerettem.

Meglepett a film, de még nem tudtam eldönteni, hogy kellemesen vagy sem. Már szinte western hangulatot vártam, amiben a helyi kemény idősebb asszony és a fiatalabb anya az elrabolt gyerek nyomába erednek. De a történet mai, nem western és el is van helyezve benne pár csavar.

Ezeket persze nem mesélem el, de Lou – a kemény öreglány a szigeten – sokkal több titkot rejteget, mint amit már a nyitáskor is látunk tőle. Akció papák után érkezett egy akció mama is, és a durva az, hogy Janney ki is nézett ebben a filmben olyan keménynek, hogy elhiggyem, állta az ütéseket. Azzal már több bajom volt, hogy képzett kommandósokat küldött padlóra a nő. Az valahogy olyan fura, hogy az ötvenes, halálra készülő sérült nő leverte az aktív – ok, kegyetlenség miatt menesztett – zöld sapkásokat és átverte a CIA-t is.

Nem igazán tetszett az sem, ahogy ezeket a verekedős akció jeleneteket forgatták. Mintha akadtak volna, és nem hiszem, hogy a készülékben volt a hiba. A robbantások meg a hajsza sokkal hihetőbb volt és gördülékenyebb. Azok a belassulások zavartak.

A hangulat viszont végig remek. Feszült, sötét és tragédiát sejtet már Lou nyitása is. Ellátja a kutyáját, pakol, aztán benyeli a puskacsövet, hogy mindennek legyen vége. Aztán persze másképpen alakul. De a film sötétebb tónusa a színekben visszaköszön a hangulatban is. A nők és a férfi az elrabolt gyerekkel egymás nyomában vannak. Hiszen az egyik trükk az, hogy a férfi nem simán menekül. Nyomokat hagy, csapdákat állít és néha nem is tudni, ebben a történetben ki a macska és ki az egér.

Oldalágon kicsit politikát is érintenek, bár inkább csak utalás van arra, hogy a politika mennyire mocskos dolog. Hogy milyen borzalmakat tesznek meg az éj leple alatt. Ha csak Philip – a gyerekrabló apa – katonai karrierjét nézem, simán marad tiszt és aktív zöldsapkás, ha nincs az a külső nyomás a CIA-n, hogy valamit kezdjenek a férfival.

Többszörösen vesézi a családok és a szülők – gyerekek közti kapcsolatokat. Sok a sérült személy és kapcsolat is. Lou vezekel, de meglepően hidegen teszi azt is. Nem véletlenül tette egymás mellé Lou és Hannah alakját – az egyik ésszel, a másik szívvel vívja a harcait. Nagyon más is, hogy milyen gyereket neveltek fel. Pedig mindketten jót akartak, de annyira más emberek. Ki tudják egészíteni egymást, és rossz is belegondolni, hogy mennyire másképpen is alakulhatott volna ez a történet. Ha Lou sokkal előbb az életükbe lép és nem rejtve. De akkor miről szólna a film?

Nem bírom nem megemlíteni, hogy mennyire jó ötlet volt az a kutyát beletenni a sztoriba. Lou a magányát egy Jax nevű ebbel osztja meg, és néha mondhatni jobban aggasztott, hogy a kutyának nehogy baja essen, mint a kislánynak. Azt azért sejtettem, hogy Vee épségben visszakerül az anyjához, de az megeshetett volna, hogy a kutya feláldozza magát a nők védelmében. Jax figurájában ott van a jól képzett, már szinte őrkutya, meg az a jó barát, aminek a kutyának tartjuk.

A szereposztás is tetszett. Allison Janney egyszerre tudta hozni a kemény, profi ügynököt meg az anyát, aki sokat vétett és a maga kemény módján törekszik a jóvátételre. Jurnee Smollett és Logan Marshall-Green is hozzák a karakterük: a gyerekéért mindenre kész melegszívű nőt meg a mélyen sérült férfit, akinek elég torz elképzelései vannak jóvátételről, szeretetről és bosszúról.

Van különben egy elég elvetemült ötletem: megvan Archer és az anyja kapcsolata? Hát, gyakran eszembe jutott, amikor itt néztem az anya - fia dinamikát.

Talán inkább kellemes, a csavarok tetszettek és a hangulata is megvolt. Csak a verekedések – de mondjuk, nem is azokért nézek filmet.