Először: végére értem a Leonardo (s01e06-08) első évadának, ami egyben az utolsó is. Hiszen nem a zseni életpályáját akarták bemutatni, össze is nyomtak jól dolgokat, és elköszöntek a szereplőktől.

Ebben az utolsó etapban nincs olyan külső összetartó, mint a helyszín és egy nagyúr, akinél szolgálnak. Azt hittem, majd a Borgia család kerül erre a helyre, de csak egy részt kaptunk Cesare ügyeivel, és Machiavelli jelenlétével, aki már itt úgy rajong, hogy az ember szinte várja, mikor kezd bele A fejedelem leírásába. Különben Leonardo és Caterina kapcsolata marad a középpontban. A végjáték, amikor Stefano összerakja, mi történt igazából és segít kiegyenesíteni a dolgokat.

Az még tetszett is, ahogy a koncepciónak alárendelik a részeket. Miközben látjuk Leonardo alkotásait, a megszületésüket, mindig az van mögötte, milyen a kapcsolata a nővel és hogyan hatnak egymás életére. Hogy jutunk el addig, hogy Leonardo a börtönben ül miatta. Csak éppen, az időkezelése, ami bántja a szemem. Itt olyan, mintha hetek, esetleg hónapok telnének el, miközben több év. (Ha a művészetét nézzük, akkor még többnek kellett volna. De persze, akkor a végén nem lehetne még kisgyerek az a fiú…)

Még mindig a művészet, ami nekem legjobban eladta. És még mindig azok vannak a középpontban, amelyek nem maradtak fenn. Jó, a nagyok is szerepet kapnak, mint ezekben a részekben a Mona Lisa, de pl. a Firenzében tervezett freskó és a párbaj Michelangelóval előkelőbb helyen volt a történetben.

Azt meg talán hagyjuk, hogy milyen figura lett Michelangelo. Ahogy itt Leonardo lett a merengő és emberkerülő, úgy lett a kor másik zsenije a délceg ifjú kakas, a társaság közepe. Az eddigiek alapján én pont fordítva gondolnám, de így illeszkedett bele a sorozatba.

Nem bántam, hogy egyszer megnéztem, de így elég is volt és kerek is.

A Netflix 10 részes sorozata a Fakes, amit nagyon hamar meg fogok nézni. Már a felénél járok, hétvégére majd elmesélem a végét is. De nézzük, miért pörgetem ennyire könnyen.

1: rövidek az epizódok. Csak 20-25 perc egy rész, kifejezetten gyorsan lehet vele haladni. A fél évad annyi volt, mintha 1 filmet néztem volna meg.

2: a váltott szemszög. 2 epizódot Zoe, 2 másikat Becca és az 5. részt Tryst szemszögéből nézhettük meg. Ugyanazok a történések, és mégis másképpen. Mert mindenki a maga igazát meséli, és még az is felmerült bennem, hogy nem is megbízható elbeszélők. Kifejezetten élveztem, ahogy egymás mellé kerülnek a nézőpontok, vannak kis vagy nagyobb eltérések. Van, ami az egyik lánynak meghatározó élmény, a másik nem is veszi bele a történetbe, mert neki meg nem az. Mi lehet az igazság? Most arra tippelek, valahol a kettő között. Ha Tryst több részt kap, talán jobban tudni fogom, mert neki nem célja, hogy a felelősséget elhárítsa magáról egyik vagy a másik lányra.

3: tinifilm kombinálva bűnfilmmel. Hogyan lesznek a középiskolások menő hamis személyi gyártók? A kezdeti lépéseket itt teszik meg, és mellette nagyon tinis történeteik vannak. Ahogy Zoe a barátnője pasijáért van oda, aki Becca történetében fel sem bukkan. (Pedig nem csak Zoe találta ki, mert Tryst részében is ott van egy pillanatra.) Ahogy mindkét lánynak megvan a maga baja a családjával.

4: jól néz ki. Bár, ezt pontosíthatom arra, hogy elszórakoztat, Becca milyen ruhákat aggat magára. Az egyik buliba mondhatni panda ihlette ruhát öltött, de Tryst szerelésein is ámulok néha.

5: van ismerős színész is. Bár nagyon gáz, amit a hajával műveltek, azért megismertem a The 100-ból Richard Harmont. de a Zoét játszó Emilija Baranac is ismerős, már több Netflix műsorban feltűnt.

6: van humora. Könnyed. Közel van ahhoz, hogy guilty pleasure sorozat legyen.

Még 5 rész vissza, érdekel is, merre halad tovább.

Ha hétfő, akkor House of the Dragon (s01e03) is volt. Annyira nem örülök neki, hogy azt kell írnom, már megvannak a kötelező elemek, amelyeket kipipálnak a részekben és ezt nézzük már harmadszorra.

Az első összetevő: valami véres és harcias. Újfent sárkánnyal és csatával nyitunk, meg a kellő borzongató rész is érkezett, hiszen kalózaink nagyban etették a rákokkal az embereket. Ez különben keret lett, hiszen a rész végén visszatértünk a tengerpartra, ahol Daemon és a Valeryon férfiak a döntő ütközetre készültek. Meg kell hagyni, Daemon harcosnak tényleg nem rossz, de abban is van igazság, hogy túl hirtelen haragú és veszélyes lenne királynak.

Második összetevő: viszálykodás az örökösödés miatt. Pár évvel vagyunk előbbre, és a Viserys – Alicent párosnak már van egy fia és az asszony újfent várandós. Naná, hogy már mesterkednek, hogy inkább a kis Aegon és ne Rhaenyra legyen az örökös. Még csak nem is finomon csinálják, itt mindenki a királyra igyekszik nyomást kifejteni. Ami csalódást okozott, hogy Alicent sem több egy bábunál. Bár már királyné és anya, annyi telik csak tőle, hogy teszi, amit az apja mond neki. Kiábrándító.

Rhaenyra izgalmasabb alaknak ígérkezik és az előjelek is mellette vannak. Meg lehet nézni, mi volt a vadászaton. A szánalmas jelző illik arra, ahogy Viserys vadászott. Mélységesen sajnáltam szegény szarvast, akit tereltek neki. Még csak esélyt sem kapott, lefogták és a király kezébe adták a dárdát. Azt is megmutatták neki, hova kell döfni, de elsőre még az sem sikerült neki. Nagyon sok a jel, hogy Viserys mennyire gyenge király. Rhaenyra rátermettebb: ő levadássza a rá támadó vaddisznót, és nem lefogatja szolgákkal. A nemes fehér szarvast is elengedi, míg az apja azt is ugyanúgy méltatlanul lemészárolta volna.

Azt is sajnáltam, hogy még nem cserélték le a Rhaenyra – Alicent duó színésznőit. Még mindig a kamasz énjük szerepel – érdekel is, mire jönnek a felnőtt alakok.

Még mindig jól néz ki, van cselekmény is, bár sokat nem haladtunk előre. Nekem egyre inkább látványsorozat lesz, mert már 3 rész után túl átlátszóak itt a politikai ármányok + véres sárkányos csata jelenetek.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én ezt a történetet már láttam. Ahogy néztem, folyamatosan az volt bennem, hogy ez nem egy remake? De mié?

Nem is jó, hogy ez kötötte le az agyam, mert ez egy korrekt thriller. Biztosan jobb lett volna, ha nincs folyamatosan a déjá vu, mert így a durva csavarokon se tudtam meglepődni, olyan ismerős volt. Pedig ebben a filmben nem kényeskednek, olyan fordulatok vannak benne, hogy az ember csak néz, hogy ez már nem lehet igaz. Röviden: itt nincs biztonságban semmi és senki. Azt hiszed, ő a főszereplő, a hős és biztosan megússza? Itt nem szabad erre mérget venni.

A történet fordulatain túl eladja a szereposztás is. A legjobb húzásuk az volt, hogy Hugh Bonneville nagyon kiléphetett a keretből, amibe a Downton Abbey tette. Azzal díjakat nyert, és vagy az a szerepe, vagy a Paddington jólelkű apa figurája jut róla eszembe. Itt viszont… Látszólag egy modern lord, előkelő környezettel, csupa modor és rang, kifinomult beszéddel és komoly, bírói szakmai múlttal. Aztán beugrik hozzá egy lázadó graffiti művész, meglát valamit, és jön a mélyrepülés. Az álca hullik, és Bonneville már nem az a megbízható nemes, akinek eddig láttuk. Nem akarom lelőni, mit és hogyan tesz, milyen indokból, de teljesen más arcot mutat, mint amit hozzá kötök. El tudom képzelni, hogy lesz, akit zavar ez a nagyon más szerep, de azt kell mondanom, nem is ugyanaz a célközönség. Mindenevőkkel nincs gond, de aki egy-egy zsáner szerelmese, kétlem, hogy a Downton Abbey után erre a thrillerre fájna a foga.

Kellemes meglepetés volt Kelly Macdonald kétségbeesett anya figurája is – talán az volt a kedvenc részem tőle, amikor az egyik betege arról mesél neki, hogy azért öngyilkos lenni, hogy a szüleinek bemutasson. Ahogy közben szétesik a nő, mert a saját fiával való kapcsolata rémlik fel neki.

George MacKay volt a lázadó graffitis, szintén nagyon más szerep, mint ami az 1917 után róla beugrik. Nem állt neki rosszul, de annyi jelenete nem volt, hogy igazán kiugorjon.

Működött a film, ahogy váltogatja köztük a nézőpontot. A fiú és az anyja, a legjobb barátja és az egykori bíró. Kirakósként áll össze a történet, és működtek a kis utalások. Hiába láttam, hogy mi történik, valahogy mégis kellett, hogy majd ki is mondja, és el is higgyem. Mert azért arra figyeltek, hogy az igazán sokkoló részeket ne mutassák. Ha mutatták volna, akkor lett volna itt holttest darabolástól kezdve kínzásig sok minden. Sejtetnek, és ez jobban is mozgatta az agyam, mintha premier plánban közvetítettek volna mindent.

A végére talán a keserédes jelzőt dobnám be, sokan nagyon nem azt kapják, amit érdemeltek volna. Néha ki is maradtak kockák, van egy megromló házasság, amit pl. nem értettem, hogyan jutnak oda, hogy nagyon várják a közös babát, majd külön költöznek.

Már próbáltam rákeresni, de még nem jöttem rá, honnan ismerős ennyire a sztori. Még töröm a fejem.

Az HBO tévéfilmje volt, ki se akarom számolni, hány éve. De azon túl, hogy egyes színészek korábbi külcsínén lehet mosolyogni, teljesen működőképes történet ma is.

Adott egy író, válságban. Kutyákkal foglalkozik, róluk is ír, és szívességből elvállal egy border collie-t. Devon bántalmazott kutya volt, és Jon nagyon hamar szembesül vele, hogy 2 labradorjával ellentétben Devon igencsak aktív, rosszcsont kutya.

A film egyik oldalról komédia, mert Devon rosszalkodik, amit csak egy gazdi el tud képzelni. Nyughatatlan, folyton elszökik, és mivel hősünk városi lakos, ott az úttest, autók és buszok, amelyek között a kutya rohangálna. Kifejezetten szeret kocsik tetejére felugrani, és ott vitetni magát. Mondjuk úgy, Jon többet fut utána, mint előtte egy évtized alatt összesen, szerintem. Az evés is nagy kaland, mert szeret potyakaját szerezni. Vagyis, a hűtő és a tápos zsák is préda, hiába van felpakolva a polc tetejére. A mozgásigényéről nem is beszélve – csak fut és fut megállás nélkül.

Ahogy lenni szokott, a kötődés azért elkezd kialakulni, de itt nem megy meseszerűen Devon beilleszkedése. Segítség is kell hozzá, és Jonnak is változtatnia kell pár dolgon. Azért is tud több lenni egy sima ’rosszcsont kutya kerül a családba’ filmnél, mert Jon megkapja a maga drámáját.

Ami elég egyértelműnek tűnik, hogy a családja szétesőben van. A lánya kollégista, alig jár haza. A felesége lazán elmegy hónapokra, amikor Jon írna. Csak éppen most az írás se megy. Jon pedig mérges, keserű és emészti magát. A film a kutya csínyjeire koncentrál, de azért mellékszálon ott van a személyes dráma. Igaz, a film legkeményebb része nem Jon személyéé, hanem az egyik labrador kapcsán került be. Az kutyatartónak kegyetlen, ezzel nem szeretünk szembesülni, hogy a kutyánk mennyivel előbb elmegy, mint mi.

Amit egy ilyen filmbe lehet, megvalósítottak látványban. Több helyszín, kutyás trükkök.

Két személyes a show – Jeff Bridges érzékenyen hozza a mufurc, de nagy állatbarát írót. Anno Emmy jelölése is volt a szerepért. A kutyák meg egy külön show – nagyon bírtam a nyugodt labradorok és az örökmozgó border collie trióját. Mindegyik kutya nagyon helyes, és természetesen Devon fejlődése majd a küllemén is meg fog látszani. Az elején csapzott, elhanyagolt, a végére meg olyan kutya, akit vinnél kutyaszépségversenyre is. Ahogy nézni tud… Mondanom se kell, hogy a szerepre egy olyan kutyust választottak, akinek klasszikus, szabályos pofija van – én meg is lepődtem, amikor a baráti körömbe tartozó család szintén ilyen kutyust vett, és mesélték, hogy a szabályos kinézet mennyire ritka, mondhatni, filmekben sűrűbben látni, mint az életben.

Ha már emlegettem, hogy van benne olyan színész, aki az eltelt időszakban befutott és kegyetlen, ahogy ebben még kinéz. Domhnall Gleeson a konkrét példa. Itt egy vidéki mesterembert játszik, és annyira pórias az egész külcsín, beszéd, hogy alig ismerni fel benne akár Nyúl Péter ellenlábasát, akár Milne-ét.

Ettől ez még egy nagyon szerethető film, és nincs túlírva sem. Kb. 70 perc, aranyos a kutya, Bridges jól játssza. Elnéztem.

Nem tudom, igaz történet volt-e az alapja, de akár lehetett is volna. Ha igen, annyi előnye lenne, hogy rá lehetne keresni, mi történt később, mert olyan nyitott véget kaptunk, hogy rossz volt nézni. Legalább egy feliratot vártam volna, hogy kivel mi lett. De nem volt.

Bár sportfilmként is értelmezhető a történet, hiszen Edison elindul a bajnokságon és látjuk a meccseit is, nem éppen az a lényeg, hogy mi történik a pályán. Ez inkább dráma, amiben egy kiöregedett, sérült játékosnak kell szembenéznie azzal, hogy fizikailag már nem alkalmas profi sportolónak és mást kellene találnia.

A film felépíti, hogy miért ragaszkodik annyira ehhez az álomhoz. Egyrészt, csodagyerek volt, aki 18 éves koráig a tenisz reménysége volt. Egy sérülés azonban mindent megszakított. Másrészt, ebbe nevelték bele. Kénytelen mással foglalkozni, mert mindig is ez volt az élete, és máshoz nem ért. Harmadszor, a sport az ütközőpont az anyjával való problémás kapcsolatában is. Az anyja a fia edzésére tett fel mindent, majd iskolája lett. Azt pedig folyamatosan érezteti, hogy Thomas elbukott, és mindkettejük álmainak vége lett. Neki is bizonyítani akar: hogy lehet rá még büszke, hogy nem kellett volna leírnia.

A film nem az edzést mutatja, nem a sportba megyünk bele, hanem a konfliktusokba és a nehézségekbe, amelyek Thomas Edison útját kísérik. Ahogy a feleségének kezd elege lenni, hogy a férfi nem látja be, ennyi volt. Ahogy az anyja lekezeli. Ahogy sérül és egyre több a baja, de nem akar ezekről tudomást venni.

Az sem véletlen, hogy azon a nagy meccsen pont saját maga 20 évvel korábbi verziójával kell szembenéznie: most Thosso az a fiatal reménység, akitől sokat várnak és rajonganak érte. Akinek nagy álmai vannak. Őt sem kell jobban megismernünk, mert benne meg az a lényeg, hogy egyszer Thomas is ilyen volt.

A döntő meccsnek megvan a maga izgalma, de a vége, az problémás. Az a befejezetlenség, amit már említettem, megvan. Az erkölcsi győzelem a főszereplőé, de mi lesz most? Különben egy másik francia film jutott róla eszembe, bár amerikai verzió is van, Meryl Streep főszereplésével. Abban a gazdag operarajongó asszony énekelget, és senki nem meri megmondani neki, hogy hamis. Tökéletes/Tökéletlen hang? A címe nem ugrik be. De, amiért ide hozom. Ott hősnőnk a nagy fellépésen végre kiénekel egy tiszta, gyönyörű hangot – és a hangszalag elszakad. Itt Thomas végre jól játszik és úton van az álma felé 20 év késéssel, és kimegy a lába. De azt kiírták, mi lett a gazdag asszony sorsa. Azt nem tudjuk meg, Thomas hogyan folytatja az életét.

Dráma és a sport van benne látványként. Alex Lutz meglepően átérezve hozza a kiöregedő sportolót, míg Kristin Scott Thomas szerintem zsigerből játssza már ezt a komoly, hideg asszony, aki a végére azért valami enyhülést mutat.

Érdekes lett, nem szórakoztató. Ha a tenisz vagy az életdráma valakit leköt, egyszer nyugodtan le lehet elé ülni.

Ha össze akarnám foglalni a Leonardo (s01e03-05) következő részeit, ez lenne a Milánó és Sforza szakasz a firenzei nyitány után. Vagyis, művészünk megérkezett Milánóba, küzd az udvari státuszért, megbízásokon dolgozik – a híres, el nem készült lovasszobra és Az utolsó vacsora freskó, miközben portrékat készít.

Továbbra is áll, hogy másként közelítenek Leonardo alakjához és művészetéhez. Itt már szinte realista, amire ő törekszik. Vissza akarja adni, amit lát. Közben meg egy szenvedő ember, mintha említették is volna, hogy a művészete a fájdalomból táplálkozik. Azt jó volt nézni, ahogy a remekművek megszületnek. A lovas szobor makettjáért fájt is a szívem, amikor bevonultak a franciák és tönkretették.

De minden mellett ott van a politika és a magánéleti szálak. Érkezik Caterina, és természetesen kiköt a herceg mellett. A nő és Leonardo kapcsolata most is baráti, de jönnek a törések. Leonardo művészete első helyre kerül, és elnéz olyasmit is, amit Caterina képtelen. A kis Sforza herceget különben én is sajnáltam – tényleg csak annyi bűne volt, hogy megszületett és örökölt. Jön Salai is, és már egyértelmű, hogy Leonardo homoszexuális. Fura is, hogy ezt mennyien nem ismerik fel, féltékenyek Caterina miatt, noha a nő tényleg csak a barátja.

Bűnök, bűnhődés és az áldozatok a művészetért. Egyre kerekedik ez a történet, és egyre jobban a jelenbe tett kiruccanások idegesítenek. Freddie Highmore nyomozása adja a keretet, de magának a cselekménynek nem sokat ad. Ok, az azért kifejező volt, amikor elment megnézni Az utolsó vacsorát. Abban benne volt, mire képes a művészet.

Lassan megbékülök a szereposztással is, már nem keresem azt a bizonyos Poldarkot Leonardo alakjában. Egy-egy jelenetben annyira el van kapva a szemlélődő, szenvedő férfi, hogy még azzal is megbékültem, hogy ez nem az a zseni, akinek Leonardo ábrázolva szokott lenni.

A külcsín most is ad hozzá, ha Milánó annyira nem is jellegzetes helyszín. Viszont a ruhák, a kor divatja pótolja, amennyire csak tudja.

Még a végjáték vissza, legközelebb már a Borgia fejedelemről mesélek.

Még mindig nem sorozatzáró a Five Days at Memorial (s01e06) heti része. Tévedtem, hogy hamar lerendezik, mi történt a Katrina után a kórházban.

Konkrétan azt láttuk most, hogy igyekeznek folytatni az életüket a szereplők. Anna átment egy másik kórházba, életeket ment és hozzáértő sebész. Ugyanakkor sokan nem képesek feldolgozni, amit láttak és átéltek. Betegek rokonai is tudni akarják, hogyan haltak meg a szeretteik. Vagyis, hatósági szinten vizsgáltot indítanak, eutanáziát alkalmaztak-e azoknál a betegeknél, akiket nem tudtak elvinni a kórházból.

Lassú a nyomozás és valahogy időhúzónak éreztem az egészet. A bűntudat sokakról süt, a nyomozó érdeklődőek. A látvány itt már nem szempont, visszatértek a hétköznapokba. Vagyis, a színészeknek és a drámai helyzetnek kellene eladnia a sorozatot, de ez már nem megy annyira, mint az ötödik részben, ami tényleg könyörtelen lett.

Valami nagy kellene még a végére, mert ez nem igazi krimi, nincs az a nagy dráma sem.

A Resident Alien (s02e11) heti része olyan kis semmilyen volt. Alig haladt a cselekmény, bár egy kis humort tettek bele.

Ha röviden össze akarom foglalni, Harry kereste az újszülött űrlényt, Asta lassan megnyugszik és Harry felfogta, hogy rossz barátként viselkedett. Vagyis, annyi a lényeg, hogy az egyik páros elhatározza, hogy a gonosz űrlények inváziójának a nyomába ered, míg a titkos ügynököknek leesik végre, hogy nem űrlényt, hanem embert fogtak. Így ők is vissza fognak térni a kisvárosba.

A humor egyik része gyerekes és buta. Én nem tudok nevetni azon, hogy a kis űrlény ember alakban bekakik és ezen kiakad a nevelője. Ahogy az is fájdalmas, ahogy a seriff helyettese féltékeny a főnökével együtt nyomozó szomszéd városi nyomozóra, és igyekszik észrevetetni magát. Ugyanakkor Tudyk még mindig eladja a showt és vannak jó pillanatai.

A kisvárosi miliő megvan, a Harry személye adta humor is, de ennél többet szeretnék, hogy szeressem a sorozatot.

Töprengtem, ezt tegyem-e az első helyre, de a folytatások után hagyom, mert ez viszont sorozatnyitány. Méghozzá az ősz egyik legjobban várt sorozatkezdése volt. The Lord of the Rings: The Rings of Power (s01e01-02). Visszatérhettünk Középföldére, és én máris nézném tovább is, de egy hetet várnom kell az újabb részre…

A történet úgy új, hogy pontosan tudjuk, mi jön majd az eseményekből – csak éppen pontosan hogyan? Az derül itt ki. Így van egy olyan érzetem, hogy tudom is, mi lesz, meg nem is. Ez eddig nagyon bejön, ahogy írtam is, én már nézném tovább is.

A cselekményről sokat nem mesélnék: több szálon vezetik, és mind kicsit más, távolról összefüggenek, és mutatják be a sorozat szereplőit. Az egy plusz, ahogy a szereplőkre rá lehet ismerni. Elrond még felfelé tart a ranglétrán, Galadriel meg harcos, bosszúval Sauron ellen a szívében. Ebben a korban még sokan élnek azok közül is, akiket később csak emlegettek. Durin például, de nem ő az egyetlen. Aztán ott van az égből leesett férfi, aki egyértelmű, hogy varázsló. Egyelőre nagyon érdekel, melyik varázslót kaptuk meg vele. A ruhája, amilyen színekbe öltöztetik, maga az, hogy kik találnak rá és gondozzák, azt sugallják, hogy Gandalf érkezett meg – mi másért lett volna később a hobbitok barátja, ha itt megalapozza mindezt Nori segítsége? De még azt sem zárom ki, hogy Saruman vagy valaki más lenne, hiszen ő sem gonosznak indult… Még valami, ami horogként húz előre.

Izgalmas, sokféle a sorozat cselekménye: tanácskozás, harc, kisebb és nagyobb kalandokból épült fel eddig.

Erre rájön a pazar látványvilág. Ami most elsőre megfogott, az Khazad-dum termei és az egész csarnokrendszere. Ahogy Gimli áradozott róla először, most érthető miért. De a tündérek városai, vagy éppen az elhunytaknak szentelt erdő is nagyon ott van külcsínben. Közben is vannak olyan képek, beállítások benne, amelyek egy festményt juttattak eszembe. Jó nézni, szép a szemnek. Nagyon odafigyeltek a részletekre, és a díszletek, jelmezek is a helyükön vannak. Nem hiába, magasan volt a léc. Most bizakodom, hogy megugorják.

Még a zenék is, azok is újak, de illeszkednek ahhoz, amit a LotR letett az asztalra. Hozták is a házi zeneszerzőt, Shore jegyzi a score-t, de ennek csak örülni lehet.

Az is pipa, ahogy a szereplőket válogatták. Igazi sztár nincs benne, de sokak ismerősek ilyen-olyan sorozatból vagy filmből. Vagyis, nem máshoz kötjük őket, simán lehetnek majd azok, akiket úgy emlegetünk, hogy ’a színésznő a The Rings of Power-ből’.

Igazi, high fantasy, nekem ezek vannak a kedvenceim között, bár nem sokat készítenek belőle. Sejtem, milyen gyártási költségei lehetnek. De, amiért ezt felemlegetem, mert látszólag hasonlítanak, de teljesen más, mint a House of the Dragon. Itt van egy nagy küldetés, nemes célok és nemes szereplők. Kalandos, nagyívű, értékek mentén haladó. Megvan a Targaryen-ház történetének is a maga varázsa, de az nem high fantasy. Ez viszont az.

Vagyis: nézzük tovább, aztán hétről hétre merenghetek, mikor jön az újabb rész.

Utána kellene olvasnom, eredetileg nem színdarab volt-e. Minden megvan benne, ami miatt el tudom képzelni, hogy ezt először színpadon adták elő.

Először is: a nyitó jelenetet leszámítva egy irodában az egész a főszereplők lakásán játszódik, pontosabban a konyhájukban. A szomszédot is itt fogadják, itt ülnek le ők és a végjáték is ugyanebben a térben játszódik. Egyszer lesnek ki a folyosóra, de ott sincs többe egy kinyíló, szomszédos ajtónál.

Másodszor: ez nagyon egy specifikus helyzetre kihegyezett dráma. A II. világháború előestéje, a nácik már gyűjtik be a német zsidókat és munkatáborokba zárják őket. Berlinben egyre nő az öngyilkosok száma. Klepper elismert író, de a felesége és a nevelt lánya zsidó. Elvárják, hogy elváljon, és a feleség, lány menjen a munkatáborba. Mikor Renata kiutazási kérelmét végleg elutasítják, a család kész a végső lépésre. Együtt akarnak maradni, és ez már csak a halálban lehetséges.

Egy este, az utolsó este. A film trükkje különben az, hogy azonnal nem tudni, mire készülnek. Nem is tudom mennyit néztem őket, mire leesett, hogy ezek bizony öngyilkosok lesznek. Fél óra, talán több is volt.

Az író a kiemelt szereplő, akit még utoljára elkap a kétség. Valóban ez a megoldás? Nem lehet, hogy túlélnének mindent és nem szabad így elmenekülni a sorsuk elől? A legmélyebb ponton egy képelt ördög azt olvassa a fejére, hogy nem is a feleségének és a lányának kell a menekülőút, hanem neki. Mert nem kar egyedül maradni, így önző módon viszi magával a két nőt is a halálba.

Hiába értem a tragédiáját és borzalmas ez az egész, de akkor sem tudott lekötni a film. Nem olyan dráma, amiben van megoldható konfliktus. Simán annyi, hogy öngyilkosok lesznek, és az utolsó éjjelen meg is teszik. Utolsó ima, utolsó vallomások, majd beveszik a gyógyszereket és elgázosítják a lakást. Persze, figyelmesen és az ajtajukra tesznek egy táblát, hogy figyelmeztessék a szomszédokat a gázveszélyre.

A kivitel különben rémes és a megoldásai zavartak. Ahogy Klepper néha látomásokat kap, és pl. megelevenednek a fotók a falon, de olyan… művi, olcsó módon. Vagy a már emlegetett ördög, a saját kétsége, aki eleinte a tükörben les rá, aztán meg is testesül. Mint egy bekormozott, rossz fogú csavargó mentális problémákkal.

Rossz ezt írni valamiről, ami egy ekkora tragédiát dolgoz fel, de ez egy unalmas, semmilyen film. Annyira hiányzik belőle a cselekmény is, a konfliktus is – itt már minden kész, csak meg is kell tennie a szereplőket és ennyi.

A helyzet az, hogy az anyám szakácsnő. Így aztán a gyerekkorom egy jelentős részét éttermek konyhájában töltöttem. Bele is unhattam volna, de inkább érdekesnek találom azokat a filmeket, amelyek egy konyha életébe nyújtanak betekintést.

Ennek a filmnek van egy olyan előnye is, hogy a kezdetekre visz vissza. Az étterem fogalma még nem létezik, a szakácsok a főurak mellé helyezkednek el és szolgaként funkcionálnak. Hősünk, Pierre Manceron is ilyen szakács, akinek az a legnagyobb vágya, hogy a herceg magával vigye Párizsba. Helyette egy új fogás miatt menesztik, és fiával a régi, családi fogadóba vonul vissza.

Érkezik majd egy tanoncnak jelentkező nő. A fia egyre jobban neheztel a nemesekre, és az új eszmék híve. Ő azt mondja, álljanak a saját lábukra és egy nemes talpát se nyalják. A kettős egyre jobban fejleszti a fogadót, mondhatni, kitalálják az étterem koncepcióját és Pierre is egyre jobban melléjük áll. Egy folyamatot látunk, hogy hozza egyik ötlet a másikat és jutunk el egy majdnem olyan vidéki étteremig, ahogy ma is ismerjük őket. Ami ma természetes, ott hatalmas újítás volt és ezt hangulatosan hozza is a film.

Ehhez tesz hozzá a két főszereplő, Pierre és Louise lelki útja is. Minimálisra vették köztük a romantikus szálakat, sokkal inkább arra koncentráltak, hogy szabadulnak fel a századra jellemző előítéletektől és válnak modern, vállalkozó és független emberekké. Ők változnak azzá, amiről Benjamin, a fiú kezdettől mondja, hogy a követendő példa. Mindketten a herceggel szembeni érzésekkel, függéssel, kell, hogy végezzenek magukban. Más az indok, más az érzelem színezete, de az út közös, és ez is egyike lesz annak, ami a két törött embert majd közelebb viszi egymáshoz.

Tetszett, hogy minimális helyszínnel tudtak változatosak lenni. Láttuk a herceg vidéki kastélyát és a fogadót, ami majd átalakul a film során. Több helyszín nem is igen van, és mégis, ahogy alakul a fogadó, az viszi magával és nem tűnt úgy, hogy ugyanoda vagyunk végig bezárva a szereplőkkel.

A kosztümös filmek külcsíne is beköszön. Kosztümben elsősorban a herceg és a szeretője hozza, de így volt kontraszt a főúri és a hétköznapi emberek viselete, viselkedése között. Túl is van hangsúlyozva, hogy a nemesek ok nélkül hiszik magukat különbnek, és bukásra vannak ítélve. Benjamin kezdettől erről beszél, és az is visszatérő elem, ahogy a herceg arról szónokol, hogy az ételek élvezete is csak a gazdagoknak jár, mert ők tudják értékelni az ételt. Mondjuk, persze: ha éhezel, mint akkor a parasztok, nem elsődleges, hogy mit hogyan készítenek el, inkább annyi, hogy legyen valami, amit megehetnek.

Kényelmes, hangulatos, szerethető film, ha azért a hangsúlyok és egyes mondanivaló túl is van nyomva benne. Én elnéztem.