Ahogy már írogatom egy ideje, a tini filmek reneszánszát a Netflix hozta el. Nagy sikerekből faragtak trilógiát és sorozatokat is rendszeresen indítanak kisebb-nagyobb sikerrel. Most egy folytatást választottam ki, de hamar meg is bántam.

A magas lányt még szerettem, a folytatását viszont nem tudtam tolerálni. Nincs olyan konfliktus, nincs olyan dráma – csak erőltetett az egész, és az a rózsaszín szemüveg, amit a végére ránk adnak, nekem kifejezetten kényelmetlennek bizonyult.

Nézzük csak azt, hogy mi a film két konfliktusrendszere: Jodi rászánja magát, hogy jelentkezzen a középiskolai musicalbe, és meg is kapja a főszerepet. A magabiztossága az első próbáig tart, mert akkor megszólal a fejében egy hang, amely mindig leszólja és elbizonytalanítja. Másrészt, a feszültség miatt surlódnak Dunkkal, mindenki mond olyasmit, amit nem gondol komolyan, és mire feleszmélnek, már szakítottak is. Amit egyik sem akart, de persze nem beszélik meg, csak mindenki duzzog magában, és féltékenyen figyeli, ki tűnik fel a másik mellett.
Hol marad a szórakoztatás? Engem inkább bosszantottak most. Mű balhékban szenvednek, és közben elmaradnak a komédia elemek. Inkább lelkiznének, meg beszélgetnek, csak éppen alapból nem vagyok kibékülve azokkal az elemekkel, amelyekkel küszködnek. Ok, már nem tudom ezt a tini drámát átérezni, nem én vagyok a célközönség, de akkor is gyengébbnek éreztem a filmet az előzményhez képest.

Van egy pontja, ahol az előző filmnek is beszólnak egy nagyot. A meghallgatáson van egy olyan megjegyzés, mely szerint vannak a világban igazi problémák is, az nem tragédia, hogy valaki magas. Ok, ez is igaz. De nem simán arról volt szó, hogy a magassága önmagában lenne gond. Szociálisan okozott gondot, mert a többiek csináltak belőle céltáblát miatta. Durva is, hogy most mennyire meg van az egész fordítva: Jodi példakép lett, népszerű diák. Nekem nem is hiteles, hogy ennyire gyökeresen megváltozott körötte mindenki.

Az egyetlen gonoszkodó szereplő is mit kapott most? Javuljon meg! Az már valaminek nagyon az alja, ha a középiskola gonosza azon dolgozik, hogy jobb ember legyen.

Minden színész visszatért különben. Netflix, nem meglepő. Nem szokásuk színészeket cserélni. A többség szimpatikus is, de ez nem olyan film, amiben emlékezetesnek lehetne lenni. Mivel Ava Michelle énekes színésznő, nem meglepő, hogy táncol és énekel is – iskolai musical, de nem éreztem jó választásnak a darabot. Túl tini nyálas a belőle mutatott részlet, és nem is hihető, hogy olyan táncot összeraknak középiskolában, mint amit itt mutattak.

Azt már említettem, mennyire nem szerettem a végét, ami túlságosan is happy end? Még cukrosabb, mint amin a Disney mellett felnőttem. Mindenki örül és boldog, meg szerelmes és olyan jó minden. Túl sok lett.

Most véletlenül sem találok közös vonást a két sorozat között, amiből néztem egy-egy részt. Egyik sem haladt igazán? Nem teljesen igaz.

All American: Homecoming (s01e10) egy nagy időhúzás. Érezhetően az évad egyik krízise, hogy mi lesz Simone és Damon között. A múltkor a lány szembesült a helyzettel, most meg kerüli a fiút. Nincs eldöntve semmi, nincs megbeszélve semmi, csak kerüli. Damon mellett viszont feltűnt Thea, vagyis még bonyodalom is indul. (Unalmas szappan.)
Van ugyan mellette más szál, most hátrányos helyzetű fiatal sportolókat akarnak segíteni, de túl könnyű az eset. Feltűnik egy gazdag támogató és minden rózsaszín. Ahhoz képest, hogy az a koncepció, hogy mennyivel nehezebb a fekete sportolóknak és fiataloknak, nagyon nem ezt látjuk. Gazdagok, aki meg nem annyira, máris van támogató. (A nemi erőszak témát is ugyanilyen könnyen, súly nélkül le tudják rendezni.)
Végül, a nagynéni nyüglődése. Csúszik az is egy rossz szappanopera szintjére. Feltűnik egy régi haragos, indul a cicaharc.
Az egyetlen, amiben van – vagy mégsem – haladás, Damon biológiai szüleinek kérdése. JR anyja jött, mesélt valamit és mondhatni ledobta a bombát, csak éppen a srácok már csináltattak tesztet, ami nem éppen ezt az eredményt hozta. Most akkor mi van?
Nagyon sok mindenre rá tudom húzni, hogy érezhetően nyüglődnek, merre menjenek tovább. Le lehet gyorsan zárni mindent és Simone mehet vissza az alapsorozatba, de arra is van kezdemény, hogy lehet itt bonyolítani, ha marad ezen az egyetemen.

Pepe (6. rész) esetében az alapkoncepció változatlan. Van egy helyzet: jön a híres kritikus, akit le kellene nyűgözni. Gábor próbálkozik egyedül, aztán a végére atyai tanáccsal meg némi segítséggel minden szuper. A sztori más, de mögötte a fordulat, tanulság, alapváz egyezik.
Most többet főztek és azon jókat tudtam mosolyogni, hogy Gábor milyen arcokat bír vágni, amikor valaki kritizálni meri. A gyerekek alaposan felhúzták…
A szerelmi szál látszólag halad, gyakorlatban ugyanolyan súlytalan, mint minden más eddig. Laura úgy dönt, nem passzolnak Gáborral, nem ábrándozik feleslegesen, viheti a másik lány a férfit, ha sikerül neki. Egy csók majd el is csattan, de már most érezni, mennyire mű az egész. (A kémia meg nulla.) Eddig is mindig ezt játszották: valamit belengetnek, aztán nagyon gyorsan visszakoznak. Tippre ez lesz most is.
Amit értékeltem a részben, Gábor múltjának egy darabja és egy emberi pillanat két egykori barát, későbbi ellenség között. Igen, Duna-parttal és a hangulattal mű is, de ott legalább valami volt. Nem csak az érzés, hogy mennyire megkomponált és művi az egész.
Elvileg komédia, de ezt a részt viccesnek se mondanám. Bár érezhető, mi van poénnak szánva, gyakran nem működik. Mű.
Ez lesz a rész fő jelszava: mű.

Annyira jókat hallottam erről a sorozatról, kíváncsi lettem. Hát, engem nem győzött meg The Tourist. Azt meg nem is értem, hogyan akarják folytatni, hiszen be van rendelve a következő évad, miközben itt eléggé el lett varrva minden szál.

Adott egy ír férfi, akit egy kamion leszorít az útról. Hősünk legközelebb a kórházban ébred, de emlékek nélkül. Még csak a saját nevét sem tudja. Mire feleszmél, már fel akarják robbantani, egy elrejtett telefonról egy elásott férfi keresi, és egy bérgyilkos van a nyomában. Miközben egy kezdő rendőrnő nyomozgatni kezd, a férfi egy pincérnővel kiegészülve a múltja nyomába ered, de hamar rá kell jönnie, hogy sokan többet tudnak, mint mondanak és nem is azok, akiknek tűnnek.

El tudom úgy mesélni, hogy izgalmasnak és érdekesnek tűnjön. Eleve egy nagyon jó helyzetből indul, hiszen hősünk menekül is, amnéziás is, minden csupa rejtély. Csak éppen, nézve mégsem tűnik mozgalmasnak a sorozat. Szinte már untam, annak ellenére, hogy azért minden részben van valami durva vagy látványosabb elem, és egy-egy csavart is bedobnak. Hogy tud valami egyszerre lassan és vontatottan haladni, miközben meg fordulatos és zajlanak is az események?

Talán az egyik, hogy vannak benne lassító mellékszálak. Helen, a megbízott rendőr ténykedése és a magánéleti dolgai jobban nem is untathattak volna. Még, amikor elvileg felszívja magát és kiáll magáért, akkor is annyira áldozatnak és szerencsétlennek tűnik. Bár az ő történetében kellene az önelfogadásnak szerepelnie, mégis, az maradt meg róla a fejemben, hogy mennyire azt láttam rajta, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Ez a kapcsolata miatt is ilyen, van egy zsarnokoskodó, parancsoló vőlegénye, aki folyamatosan rombolja az önbizalmát. Hiába van megírva a megerősödésének az íve, hitelesnek nem találtam Danielle Macdonald előadásában.

A pincérnő Luci is gyorsan az agyamra ment. Azt már az első részből sejthetjük, hogy megvan a maga titka és ő sem pont az, akinek tűnik, de minél előrébb járunk és többet tudunk meg róla, annál kevésbé áll össze a jelleme. Nem találtam a logikát abban, amit csinál. Elhagyja a férfit, szerette egyáltalán, mi is van a pénzzel, mit keresett az isten háta mögött Ausztráliában? Vagy, honnan tudott Kosta bátyjáról? Ha a nagy maffiavezér nem tudta, mert eleve az volt a cél, hogy mindenki elől elrejtőzzön, egy piti kis csaló hogyan jött rá az ő történetére?

Miközben össze is áll a történet, meg adagolják a csavarokat, mindig találtam valamit, ami mégsem stimmel. Ha pl. Elliot könyvelő, akkor miért ő indítja a drogfutárokat a reptéren? Most akkor mi is ő?

A vigasztalan ausztrál tájban viszont egészen western hangulatot sikerült összehozni. Elkeserítő, nyomasztó, baljós az egész. Amikor az akciójelenetek jönnek, azokban odateszik magukat. Olafur Darri Olafsson jelenléte végig fenyegető, és róla el is hittem, hogy leütve bedobják a kútba, de kimászik és bosszút áll.
Dornan is jól hozza a karaktert, csak éppen nekem szimpatikusabb más szerepekben. (Nyugi, a Belfast ingázó apájára és a Once upon a time seriffjére gondoltam, nem arra a bizonyos BDSM függőre.)

Nekem csalódás volt, de a kritikusok szerették, jók a nézőszámai is, a BBC fogja folytatni is.

Ha hetiben igyekszem ezekről a magyar sorozatokról írni, még gyorsabban kiábrándulok, mint tenném különben. Ismételni ugyanazt hetente? Hát, kb.

A séf meg a többiek (s01e08) újfent csak egy másolat. Semmi új ötlet, ugyanúgy jött a szakácsok párbaja és a kiskutya őrzése, mint az oroszban. A Júliát játszó színésznő szimpatikus, és annak megvolt a hangulata, ahogy egy szelídebb vezetéssel igyekezett a konyhát irányítani. Csak… láttam ezt már. Lehet, hogy a magyar színésznő jobban mutat a sorozatban, de ha melléteszem, hogy majd Győző mellett köt ki – már az orosz páros a hihetőbb.

A mi kis falunk (s06e14) több apró történetszálból állt össze – mivel sok volt, az elég változatossá tette, mert önmagában mind sovány lett volna. Károly eltűnik, majd kiderül, hogy bevitte a rendőrség. Az irodában kisebb pánik tör ki, míg a férfi a fogdában is megtalálja a helyét. A Répák javító bizniszbe kezdenek; Janó meg táncleckéket vesz, és a féltékeny Kati félreérti a helyzetet.

Ok, egy-egy mosolygós poén akadt benne, még ha olcsónak is tűnik. Ahogy a halász anekdotát a börtönben véres gyilkosságnak hiszik. Más viszont csak simán fárasztó, mint Janó – Kati szála. Hat évada megy köztük a huzavona, de fogadnék, Janó megözvegyülése óta lehet köztük feszültség. Azóta nem jöttek össze, most meg ezek a kamaszos féltékenységi jelenetek – nem öregek már ehhez?

Még mindig a színészek viszik a hátukon és a legtöbbet el is lehet velük adni.

Ha minden igaz, A besúgó 8 részes évadot kap, az utolsó 3-at összevárom és majd arról egyben remélhetőleg tudok szebbeket is írni.

Ok, rá vagyok kattanva a kutyás filmekre. Togo után egy másik munkakutya-hős következik, őt Rubynak hívják és szintén igaz történet alapján készült róla film.

A történet két szálon indul: a kutya és leendő gazdája útját is követjük. Daniel be akar kerülni a K9-es egységbe, és idén van az utolsó esélye, jövőre már túl koros. De nincs szabad kutya, így gondol egy merészet és maga keres leendő rendőrkutyát. Ruby pedig gazdát kell, hogy találjon. Már annyiszor visszavitték a menhelyre, hogy a tulaj lemondott róla. Lelkes alkalmazottjának csak pár óra haladékot ad, este jön az állatorvos elaltatni a kutyát. A találkozás után meg indulhat a nevelés. Lesz-e rendőrkutya a menhelyi mentett kutyusból?

Benne van az összes elem, amivel kutyás családi filmet el lehet adni. A kutya aranyos és humorosan rendetlenkedik. Van egy összetartó, szerető család körötte, természetesen kisgyerekkel. Meg van jószándékú, de keménynek tűnő kiképző. Van vizsga, van éles bevetés.

Igen, kiszámítható. Igen, eltolták szentimentális irányba, és érezni is belőle, hogy direkt és hogyan játszanak a nézők érzelmeivel. Egy-egy ponton messze el is mennek: amikor Ruby megszökik, miután Daniel egyszer leszidja. Az annyira műnek hatott, hogy komolyan rombolta az összképet. Pedig, ahogy már emlegettem, még elfogult is vagyok a kutyás filmekkel. Ha így is erőltetett volt nekem, egy nem kutyafilm rajongó számára az egész film, de az a rész teljesen sok is lesz.

A mondanivalója azonban fontos. Egyrészt, nagyon állatbarát az egész és felhívja a figyelmet arra, hogy mennyi elhagyott kutya van, akik nagyon értékesek is lehetnének, ha kapnának egy esélyt. Benne van az is, hogy a hátrányokat le lehet küzdeni. Daniel diszlexiás, figyelemzavaros és örökmozgó, ebből sok megvan a kutyában is. (Ez az egyik oka, amiért még nem K9-es tag, noha egy évtizede rendszeresen jelentkezik. A kiképző nem hiszi, hogy van benne elég fegyelem a munkához.) Egyéni módszerekkel, odafigyeléssel azonban ők is képesek mindenre, sőt, jobbak is lehetnek. Több munka, ráfigyelés, de nem lehetetlen. Egy-egy betegség vagy hátráltató tényező nem kell, hogy leküzdhetetlen gát legyen, csak egy akadály, amivel meg kell küzdeni. Le lehet győzni.

A végén mutatnak képeket az igaziakról, és gyorsan meg is állapítottam, hogy Hollywood szépítése nagyon működött. Eleve színészek játsszák a hétköznapi embereket, munkaköri leírás, hogy jobban néznek ki. Ok, Grant Gustin esetében feltűnt az is, hogy egyre jobban látszik a kora a vonásain is, de csak nem lehet örökké kölyökképűnek lenni, ha neki olyanok is a génjei. (Az a poénkodás, hogy szívesen lenne szuperhős, különben nem tetszett. Ok, leesett, ő játssza a sorozatban Flash-t, de ez annyira olcsó poén…) Viszont, a kutya nagyon más alkat. El is mondják, hogy Ruby félig border collie. A fotón, az igazi Ruby képén látom is a faj egy-egy jellemző vonását. Bear, aki a filmen játssza a kutyát, viszont egyértelműen skót juhász keverék és nem border collie. Aranyos kutyus, de akkor miért kell kihangsúlyozni, hogy border keverék, amikor láthatóan ő nem az?

De nem is ez a lényeg. Ez egy szerethető film, ha nem is annyira profi, mint a Togo volt. Itt jobban észrevehető, hogy manipulálják a cselekményt és nyomnának zsebkendőt a kezünkbe. Nem is néz ki annyira jól, kiszámíthatóbb. De attól még szerethető, van humora és teljesen vállalható családi film.

Elkezdték meghúzni a vonalakat, amelyek köré az évad épülni fog. Ezek nagyja egyezik azokkal, amiket az első részben is láttunk:

• Balthazar és Maya történetének utóhatásai, avagy mi lesz a gyerekükkel? Balthazar folyamatosan gyötrődik, és nem is egyszerű összerakni, mi minden kínozza. Egyszer ugyan kimondta, hogy nem akarja ezt a gyereket, de ha ilyen egyszerű lenne a képlet, nem lennének az álmai, és nem kellene annyi nyugtatót beszednie. A 3. rész végén különban Maya valamiben mesterkedik, szóval csak történik valami. Ugyan ez a szál érdekel, de nem akarom az egész évadban várni, hogy dokink eldöntse, mi legyen a gyerekkel.
• Az új kolléganő: jó érzékkel talán nem lesz megint flört és szerelmi szál, mint az előző nyomozónővel. Most csak együtt dolgoznak, az ugratással is leálltak a WC/szex miatt, nekem jobban működnek kollégaként.
• Viszont: Camille is rejteget valamit. Rendszeresen megfigyel egy családot. Arra is sor fog derülni, hogy őt ki bántotta és hogyan.

Mellette meg vannak a napi ügyek, és abban most is erős a sorozat. A nyomozás, a végére egy váratlan csavar, ami mégis illik. A pszichés beteg esetében (2.rész) talán sok is volt egy kicsit, de a gyerekrablás (3. rész) esetében nagyon ült.

Kriminek jó, a magánélet meg jó összekötő. Csak derülne ki a baba sorsa...

Már elkaszálták, vagyis ez a Pacific Rim történet ezzel a 2. évaddal, alig pár résszel véget ért. Igaz, el is van varrva minden szál és a végére a szereplők maguk mögött hagyják a Black-nek nevezett senkiföldjét és célba érnek.

De mi is jutott ebbe az évadba be? Azonnal kaptunk egy új ellenséget, akik meg akarják kaparintani Boy-t és kimosni az agyát. Jobb híján hívjuk őket sivatagi boszorkányoknak, akik a Kaiju lényeket istenítik és minden ember bukását szeretnék. Gyorsan és sok szállal kapcsolják be őket: most Boy miatt, de korábban ők voltak azok is, akik a Travis szülőket üldözték és náluk a válasz, mi történt a két felnőttel.

Nagyon észrevenni, ahogy minden korábbi nyitott szálat most rövidre vágnak. A legjobb példa erre Shane, aki egyszer feltűnik, tesz valami önfeláldozót és már vége is van a szereplésének, a hozzá kapcsolódó konfliktusoknak. Valahol érthető is, ennyire rövid idő alatt nem lehetett nagy lelki válságokat megoldani és több szálon haladni. Így gyorsan egység lett, harcoltak a banyákkal és a csapattagok nem érhettek rá lelki kínokra sem.

Ebből jön, hogy a szereplők nem fejlődnek, mi több, idő sincs igazán foglalkozni velük. Mei teljesen háttérbe is kerül, leginkább csak akkor látjuk, amikor valamiért Hayley túl zaklatott, hogy párba álljon a bátyjával és a másik lánynak kell beszállnia irányítani a Jaegert.

Cselekményközpontú akció az egész, ami onnantól lesz izgalmas, hogy tényleg egymásnak esnek a banyákkal és a lényeikkel. Van egy hangulatos hajsza, jó pár kisebb-nagyobb csata és a szülők kapcsán egy érzelmesre hangolt kitérő.

A grafika ugyanaz, mint az első évadban. Ami kitűnt és ki is emelem, hogy a banyákat mennyire jól összerakták. Egészen horror hangulatú, ahogy a maszkokban a sivatag démonjaiként ténykednek, ahogy kántálnak vagy éppen harcolnak együtt.

Történetzárásként elment, és nagyon érezni, ahogy a korábban nyitott szálakat most összehúzzák, hogy hiányérzet nélkül el lehessen köszönni a szereplőktől. Jut eszembe, továbbra sem gyerekmese.

Voltak jelek, hogy ezt a filmet semmilyen tekintetben ne vegyem komolyan. Már a szereposztás sugallt valamit, és a cselekmény rövid váza is errefelé terelt. Így is lett.

Csak azon merengek, hogy a Veszélyes direkt hajlik néha már paródiába, vagy ezt valaki komolyan gondolhatta? Abból kiindulva, hogy Arany Málna jelölései is vannak, kétlem, hogy egy jót akartak nevetni a zsáneren. Inkább félrementek a dolgok.

Már maga az alaphelyzet is furcsa. Adott egy pszichopata, tulajdonképpen bérgyilkos, aki 8 év után szabadult a börtönből és terápiára jár, hogy normális lehessen. (Ami kiderül róla, az alapján elég sokakat és nem is könnyeden ölt meg, mert vérfürdő rendezésben jó volt. Hogyhogy csak 8 évet kapott?) Amikor a testvére meghal, elmegy a temetésre. A nyomában meg ott az FBI, mert a lakásán találnak egy hullát. Közben meg a testvére nem is balesetben halt meg, végeznének vele is, és hamarosan csata indul a szigeten.

Nem is tudom normálisan leírni. Annyi benne a logikai bukfenc, hogy egy ponton fel is adtam. Eleve az, hogy Dylan volt főnöke akart vele végezni, ismerik egymást az embereivel együtt. Akkor mégis hogy öltek valaki mást meg Dylan helyett? Annyit nem változott 8 év alatt, hogy mással össze lehessen keverni. De ott van az is, hogy a testvére simán eldugott egy japán tengeralattjárót bombákkal együtt. Mert a doboz aranyat megértem, de egy komplett tengeralattjárót? Annak se láttam értelmét, hogy az adósság behajtása helyett egyszerre megölték a férfit. De ki lehetne emelni azt is, amikor egy fél banda lő egy futó férfira, de nem találják el. Igaz, Dylan egy légvédelmi ágyúszerű golyószóróval(!) is alig bír két embert leszedni, pedig az aztán vitt mindent.

A történet tehát akció szinten pocsék, de érzelmileg sem jobb. Szintén paródiába hajlik, ahogy Dylan érzelmekre képtelen voltát használják. Még kis cetlijei is vannak, hogy mit illik mondani egy temetésen, meg hasonlók. Az anyja meglátja, már dobná ki is. Egy ponton meg merengeni kezd, hogy visszajött segíteni nekik, noha ő nagyon durván kidobta és azt hitte a halálba küldi, el is menekülhetett volna – lehet, hogy mégse olyan rossz ember?

Külön érdemes kiemelni Mel Gibson karakterét, aki Dylan pszichiáterét játssza. Állandó lelki segélyként működik és Dylan rendszeresen fel is hívja, hogy viselkedjen. A doki meg adja az instrukciókat – roppan bizarr és paródiába hajló, szintén. Tudom, a színész nagyon mélyről igyekszik vissza Hollywood kebelébe, de akkor is. Tulajdonképpen ez a figura és ezek a beszélgetések, amelyek után még azt is elhinném, hogy ez egy akció komédia. Végig azt ragozzák, hogy Dylan virágnyelven kéri az engedélyt, hogy megölhesse a rá törő bandatagokat, a dokinak meg nem esik le, és folyton óva inti attól, hogy engedjen az erőszakos késztetéseknek. Fárasztó? Tulajdonképpen az.

Nem Gibson az egyetlen színész, akiről el lehet mondani, hogy igencsak kihunyóban van, ha már ilyen szerepeket vállal. Ok, Famke Janssen soha nem volt túlzottan szimpatikus nekem, de messze nem az volt tőle a megszokott, hogy egy nagyon mellékszereplő, pár soros szereppel bíró ügynököt játszik. Scott Eastwood az, aki kb. azt játssza meg tudja, amit itt is csinál. Szépen elvan gagyi akció szerepekkel, meg néha egy nagyobb film kis mellékszereplőjeként.

Mondanivaló nincs, gagyi a történet és a látvány is. Nem egy emlékezetes darab, és így kedves voltam.

Még mindig rengeteg az Auschwitz történet, filmen és regényben is. Ismertebb ember vagy hétköznapi hős, túlélte vagy sem – még sok-sok történetet mesélnek el nekünk.

A bajnok egy varsói bokszoló meséje, akit Auschwitzba vittek dolgozni, és a sportnak köszönhette, hogy volt esélye túlélni. A németek unatkoztak, kezdtek a közeli falvakban randalírozni – és volt, akiben felmerült, hogy bokszmeccsek le tudnák kötni őket. Tadeusz Pietrzykowski, becenevén Teddy, élelemért kezd el a mérkőzéseken részt venni, gyógyszert is csempész, próbál minél többeket életben tartani és a remény szimbóluma lesz.

A film miatt kicsit utána olvastam, és Teddy azért több mindent is csinált, mint a boksszal élelmet szerzett. Az ellenállókkal Rudolf Höss lovaglását szabotálták, és ha megölni nem is sikerült, a férfi a lábát törte. Hozzá köthető Höss kutyájával való leszámolás is – az a kutya a zsidókra való támadásra volt kiképezve, és végül a táborlakók ételeként végezte. Azért, megjegyzem, örülök, hogy ezeket nem vették bele a filmbe és meghagyták sportfilmnek.

Nem kevés pátosszal, teszem hozzá. Teddy a film végére az abszolút hős, a legyőzhetetlen szellem, aki lehetetlen körülmények között is képes legyőzni a németek bajnokát. Több meccs van a filmben, és mellette az érzelmi húrokat is erőteljesen pengetik. Nem is számoltam, hányszor nézzük végig, hogy fiatal anyák, gyermekek és öregek mennek a gázkamrába. Csupa pozitív jellemet villantva meg a halál előtt, pl. az idős férfit, aki a kabátját teríti az ismeretlen, didergő fiatal lányra. (2 lépéssel később már vetkőztetik őket, hogy ’gyors fürdés után kapnak új ruhát meg meleg ételt’.) De mit lehet arra mondani, amikor a teljesen megtört (lelkiekben és fizikailag is) Danny befekszik a holtak közé, már hunyja le a szemét és megpillantja a barátja által faragott angyalt, megragadja, kimászik a gödörből és bemegy a bokszmeccsre összeverni a német bajnokot? Nagy mese, hősies és csodás, de akkor is nagy mese. Elég döbbenetes a valóság is, miért kellett ennyi érzelmi pluszt belenyomni?

Valahol az is elgondolkoztatott, hogy mennyire egymás mellett van a hanyagság és a profi lekövetés is. Van, hogy este kilógnak nézni a csillagokat és nem lesz belőle baj. Máskor meg két almát dug az inge alá Danny, és éppen csak egyet harapnak bele, már ott is van a német, hogy agyonlője őket. Ok, nem a logikát kellene benne keresnem, de ha valami igaz történet alapján forgott, ilyenek jobban szemet szúrnak.

Látványvilág: kellően komor, az eredeti helyszínt nagyon formázza a filmes, de nem tobzódnak helyszínekben. (Eleve egy táborba vannak zárva.) A halálok és a dráma fájdalmas, de közel sem az a szint, mint amit ott megmutatnak fotókon. Azért a foglyok még nem járkáló csontvázak, nem olyan betegek. Nem annyira depresszív, mint pl. a Saul fia volt. Az üzenete, a kitartás és a túlélés miatt érthető is, hogy nem mentek le annyira nyomasztóba.

Lengyel film, lengyel színészekkel. Ismerős arcot nem is találtam. Ennél fontosabb, hogy a karakterek és ahogy eljátszották őket, abban is az a túltolt pátosz nyilvánul meg, mint a cselekményben. Egy szereplő volt, akiből több mindent ki lehetett volna hozni, de aztán nem kezdtek vele semmit. Az egyik náci fejes, akinek a fia itt hal meg – ő kezd elgondolkozni dolgokon, és láthatóan szíven üti, amikor az egyik fogoly felveti neki, hogy nem kellene így élnie, nem kellene gyilkolnia. De aztán ez marad egy nyitott kérdés: változik, nem, mit érez? Nem derül ki.

Egyszer abszolút nézhető, de nem ez lesz a holokauszt film, ami újabb klasszikusként bekerülhet a kánonba.

A Gyilkosság az Orient Expresszen is tartalmazott átértelmezést, új elemeket, de összességében azzal a filmmel ki voltam békülve. Benne volt Agatha Christie regényének az esszenciája, és egy kicsit más, de Poirot figurát hozott.

Kenneth Branagh el is készítette a folytatást, és a Halál a Níluson került filmvászonra. Itt viszont nem azzal az érzettel távoztam, hogy láttam egy jó filmet. Sokkal inkább morogtam, hogy mikor dobták ki az eredeti regényt a hajókabin ablakán? Van egy gyanúm, eléggé az út elején.

Azt még lenyelném, hogy Poirot megint kap teljesen új szálakat. Egy elvesztett szerelmet és egy háttértörténetet, miért növesztett ilyen bajuszt. Emberibb alak, nem annyira a szürke kis agysejtek megszállottja, mint a regénybéli alakja. Tevékenyebb is, jobban beleveti magát az eseményekbe és nem csak gondolkozik az eseményeken – de ezt már be is vezette az első film. Itt csak folytatják.

Azt is el tudnám fogadni, hogy több szereplő kapott más rasszt. Tény, Agatha Christie fehérekről fehéreknek szóló krimiket írt. Az angol társaság, a felső középosztály volt a témája, és az nem éppen az a kör, ahova más beférkőzhet. (Elég csak belegondolni, hogyan jártak az indiai nemesekkel, amíg még egy birodalom voltak. Herceg, érdekes, barátkoznak – de beházasodni? Semmiképp!) A filmen viszont akad színesbőrű amerikai jazz énekesnő az unokahúgával és Linnet kuzinja is ázsiai/arab gyökerekkel bír. Egy olyan korban, amikor egy nagyon fehérekről szóló történelmi romantikus sorozatot is direkt vegyes párokra írják át, ez még szolidnak mondható.

Amit viszont nem tudok lenyelni, hogy mennyire nem a regényt kaptam vissza. A szereplők, a történetek is meg lettek variálva – csak a fő nyomozást hagyták meg nagyjából változatlanul. Csak éppen ez egy olyan Agatha Christie-regény, ahol sokára tűnik meg a bűn, gyors a nyomozás és nagyon nincs happy end sem.

Összekeverték a szereplők jellemzőit: csak egy példa. Az eredetiben az angol nemes fiú, aki kommunista, és titkolja a rangját – semmi köze Linnethez és pláne nem a volt jegyese, aki orvos. Nincs leszbikus kommunista – csak kleptomán nagynéni. Más a vége Bouc történetének, és sok mást is össze lehetne szedni. Kár volt tavaly újraolvasni a regényt, jobban tetszett volna, ha kevésbé tűnik fel, mennyi minden és hogyan lett átírva.

Nem tetszett a külcsín sem. Ok, a táj szép és megkapjuk a kötelező egyiptomi elemeket, de a hajót nem tudták úgy használni, mint korábban a vonatot. Pedig ott még kevesebb a hely, mint az Orienten volt.

Nem szerettem a szereposztást sem. Rögtön, Gal Gadot. Teljesen más karakter, mint az a Linnet, aki eredetileg a regényben van. Ott rendszeresen a naphoz hasonlítják, aki gyönyörű, kisugárzása van és mellette pénze is. Nem éreztem ennyire erőteljesnek a filmes verziót – pl. Emma Mackey sokkal érzékibb és megragadóbb az elvileg halványabb Jackie szerepében. Nem is éreztem jó döntésnek, hogy vörös ruhákkal még jobban kiemelték a színésznőt – Gadot eltűnik mellette. Pl. a táncos jelenetnél. Jackie és Simon kihívó, érzéki tánca után Linnet és Simon vérszegények. Russell Brand se értem, mit keres ebben a filmben.

Foglaljuk össze: a történet, a szereplők és a külcsín is kevesebb volt, mint amit vártam. Pedig lesz folytatás, Branagh akar még Agatha Christie regényt filmesíteni, ha nincs is még elárulva, hogy melyik lesz a következő áldozat.