Kórházas, új módszereket kereső, kosztümös, egyenjogúságért küzdő.

A németek a gyógyászat terén a franciákkal vetélkednek. Egy új terület, a bakteriológia, amelyben igyekeznek felülkerekedni egymáson. A franciák vezető tudósa Pasteur, a németeké Robert Koch, aki a Charité kórházban praktizál, miközben laborjában a diftéria ellenszerét kutatja. A fiatal Ida betegen érkezik a kórházba, az egyetlen kérése, hogy ne doktor Behring lássa el. Ám Behring az egyetlen sebész, aki hajlandó kezelni és megmenti a lány életét. Ida egy orvos megárvult lánya, aki most egy gazdag családnál nevelőnő. A család azonban elbocsátja a lányt, a kórházi számlát sem hajlandók rendezni. Ida ápolónőként marad az intézetben ledolgozni a kezelés árát. Egyre jobban megszereti az orvoslást, maga is orvosi álmokat dédelget, amiket Behring támogat is, akinek lassan megbocsátja a múltat a nő. Ida pedig betekintést nyer mind Koch, mint Behring munkájába, mely megváltoztatja a világot.

Nagyon hamar egy másik sorozat ugrott be róla. Abban Clive Owen játszotta a zseniális, de sok más tekintetben önpusztító zsenit, aki újdonságokat hozott a sebészetbe. Pl. a császármetszés kidolgozása volt az egyik első, amit az a sorozat bemutatott.

A Charité hasonló úton jár, csak egy nehezebben megfogható terültet igyekszik közelebb hozni. A műtétek látványosabbak a vásznon, mint nyulakba fecskendezni a betegséget meg az ellenszert, aztán várni, hogy mi történik. Igaz, kevesebb pénzből ki lehet hozni a bemutatását.

Ezt félretéve érdekes volt a sorozat, és azért találtak ki olyan cselekményszálakat, amivel ezt a területet is izgalmasabban tudták bemutatni. Pl. a gyógyszer tesztelésekor Koch magán, a munkatársán, de még a szeretőjén is kísérletezett. Volt olyan gyakornok, aki a szerencsejáték adósságai rendezése érdekében lopásra adta a fejét. Betegedett meg fontos mellékszereplő, és a létrehozott szereken múlt, hogy életben marad-e.

Mégsem ezek voltak, amelyekkel leginkább ellensúlyoztak. A történet kicsit szappanopera is lett, és nem egyszer fontosabbak voltak a magánéleti történések, mint az orvoslás. Ida nem csak az orvoslás iránt esett szerelembe, de két férfi között is választani kényszerült. Koch munkássága mellett ugyanannyira, ha nem jobban megmutatták azt, hogyan esett szerelembe egy nála jóval fiatalabb színésznővel, akiért el is hagyta a családját.

De mellette volt történelem és a későbbiek előkészítése is. Ha még nem is tart ott a történelem, hogy színre lépjen Hitler, de már van egy orvostanhallgatóm, aki erősen antiszemita nézeteket kezd el vallani, és az egyik vezető orvosnak nem kevés harcot kell vívnia, hogy már most küzdjön az ilyen nézetekkel.

Látjuk a császárt is, és szóba kerülnek családi kapcsolatok is. Ha kicsit többet tudunk, mint amit itt elmondanak, izgalmas kis mellékszálakat kapunk. A császár kapcsán pl. elmélkednek azon, hogy ha császárral születik (ami akkor még nem volt kidolgozott műtéti eljárás és csak a gyereket tudták vele megmenteni), nem lenne sérült a keze, viszont az anyja nem marad életben. Aki Viktória angol királynő elsőszülöttje, Vicky, aki miatt Vilmos rokona a brit és az orosz királyi családnak, többek között. Itt még a béke állapotában vagyunk, de pár éven belül az unokatestvérek háborúba viszik Európát.

Elkalandoztam. A lényeg, hogy építik a történelmi hátteret is – nem lesz történelmi sorozat, de akit érdekel a korszak, jól el tudja helyezni a történéseket a világszínpadon is.

Kinézetre korrekt sorozat, de megvannak a maga eszközei, hogy csökkentsenek a költségeken. A fő helyszín a kórház – akad külső helyszín, de kevés. A kosztümök nagyját meg az ápolónői és orvosi munkaruhák adhatják.

Van még két évada, könnyen lehet, hogy azokat is meg fogom nézni. Ez erős kezdés volt, akadt benne orvoslás, történelem és valós alapú szappanopera is.

Charité – 5/4 a magánéleti szálak kevésbé működtek, de a kórház légkörét és a modernebb egészségügy felé haladást szórakoztatóan bemutatták.

Családi összetartásos, saját álmokért küzdő, kamaszos.

Ruby különleges személy a családjában: a szülei és a bátyjai is siketek, a lány viszont hall. A szülők az élet minden területén rá hagyatkoznak: kijár velük halászni, alkudni a kereskedőkkel, rendel és telefonál nekik, még orvoshoz is magukkal viszik. Közben Ruby 17 éves kamasz, aki szeretne már több saját teret is. Az iskolai kórusba iratkozik be, és a vezetőnek első hallásra kiderül, hogy Ruby gyönyörű hang birtokosa, még kicsit kiforratlan, de zeneiskolába mehetne ösztöndíjjal. Mr. V fel is készítené a Berklee meghallgatására, de nehéz mindent összeegyeztetni a családi programokkal. Ráadásul a szülei nem is értik, mit akar. Nekik a zene nem jelent semmit, míg a lánynak mindent. Szerencsére a kórusban van egy fiú, akinek megakad a szeme a lányon és Ruby bátyja is szeretne nagyobb felelősséget vállalni és maga boldogulni, a húga tolmácsolása nélkül.

Ha jól tudom, nálunk sem adnak majd neki más címet. Elég nehéz is lenne, mert nekünk erre nincs külön betűszavunk. A CODA olyan halló személyt jelent, akit siketek neveltek fel. Ezzel egész jól le is képezi, mi a film alapja.

Egyszerre tud lenni egy tipikus kamaszfilm, meg valami több is. Ugyanúgy itt vannak a nagy kérdések: továbbtanulás, első szerelem, a családtól való elszakadás, miközben Ruby különleges helyzete mindhez ad hozzá egy új színt.

Továbbtanulás – egy olyan ágazat szerelmese és valami olyanban jó a lány, amit a családja nem tud megérteni, felfogni. Siketek, és Ruby mindene az éneklés. Így nem csak arról van szó, hogy messze van az iskola, de arról is, hogy fogalmuk sem lehet, hogy Ruby álmának van-e alapja, vagy csak szeretne valamit.

Ehhez jön hozzá az elszakadás nehézsége, mert egyetlen hallóként Ruby tényleg életük minden területén segít nekik. Ezért volt remek ötlet, és nagyon tud működni is, hogy beemelték a báty, Leo lázadását és önállósodási törekvését. Ő egészen máshogy áll hozzá, mint a szülők. Maga akar elérni dolgokat, nem mindig a testvérére hagyatkozni. Nagyon becsülendő, amit és ahogyan képvisel. Az ő drámája is működik, és értékes mellékszálat tesz a történethez.

Az első szerelem – Miles a kórus másik tehetséges tagja, és van egy közös daluk is. Így megvan az alap a közös programokhoz, de Ruby sérülékenyebb is, mint a korabeli lányok. Nem tudhatja, hogy Miles mit szól majd a családjához, ahogy ők élnek. Lesz is ebből konfliktus, de az szépen meg van írva, ahogy a fiú meglátja azt is, amiben nagyon jó a Rossi-család és talál olyat, amit irigyelhet.

Mert minden dráma és Ruby nehézségei ellenére olyan összetartás és szeretet van a családon belül, ami ritka. Sajnos. Simán csak jó nézni, hogy működnek együtt és mennyi érzelem van minden súrlódás mellett is.

A dráma mellett vannak humoros részei is, és Eugenio Derbez úgy tud a film humorának egyik forrása lenni, hogy egyáltalán nem vicces karaktert kapott. A lányt segítő, elhivatott tanár alakját kifejezetten szerethetővé tette.

Mivel zenés film, Ruby sokat énekel is benne, marad az a kérdés is, milyen a film zenéje. Az átjön, hogy a lány hangja szép, de nem egy kellemes limonádé zeneileg a film. Van benne szép dal, és az is különleges, amikor a szülők szemszögéből látjuk Ruby egyik fellépését, de nem fülbemászó összességében. Nem fogom az OST albumot elkoptatni.

A casting jól sikerült. Nem is tudnék senkit, akivel bajom lett volna. Sorozatokból ismert, de nem túl ismertek a főszereplők. Szerethetőek a szerepeik és ahogy játsszák őket.

Eddig direkt nem emlegettem, mert igyekeztem saját jogon nézni a filmet, de egy feldolgozásról beszélünk. A francia Belier család amerikai változata. De jól sikerült feldolgozás – nem szolgai másolat, van új és működő vonala, miközben a drámáját át tudták emelni a történetnek. Tudtam szeretni ezt a verziót is, bár nehezebb dolga volt, mert a francia filmet is szerettem.

3 Oscar-jelölése van (film, férfi mellékszereplő, adaptált forgatókönyv) – hamarosan kiderül, valamit meg tud-e nyerni. Magunk közt szólva kétlem, de majd meglátjuk.

CODA – 5/4,5 szívmelengető, kedves film, ami annyira szól az önállósodásról, mint a családi kötelékek fontosságáról is.

Vándorló, megélhetésért dolgozó, közösséget találó.

Fern szinte egyszerre vesztett el mindent: a munkahelye megszűnt, azzal együtt elveszett a céges ház is. A férje súlyosan megbetegedet és hiába a gondos ápolás, az asszony megözvegyült. Pénz és lehetőségek nélkül egy buszba költözik be, ideiglenes munkákat vállal és új emberekkel ismerkedik. Karácsony környékén az Amazonnak csomagol, részt vesz szüreteken, gondnoki állást vállal. Kedves és barátságos nő, akinek egy ismerőse ajánlja Dave csoportját is: ők olyan vándorok, akik időnként összeülnek és egymástól tanulják, hogyan lehet ezt az életmódot minimális forrásokból is fenntartani. Fern veszi sorra az akadályokat: túlél hideget, a testvére segítségét kéri a busz meghibásodásakor, és amikor egy barát, Dave otthont lel a fiánál és annak családjánál, egy helyet a nőnek is felajánlanak.

A tavalyi évben kevés új és/vagy jó film tudott megjelenni. A társaságok visszafogták azokat a filmeket is, amelyektől a nagy bevételt várták, azokat is, amelyektől a díjakat. Így a tavalyi Oscar sem lehetett igazán érdekes.

Nem kicsit lepett meg, hogy mégis értelmes film kapta tavaly az Oscart. A nomádok földjétől eddig ódzkodtam, pedig 3 fontos kategóriát is nyert: legjobb film, rendező és női főszereplő. Végre rászántam magam, és igen. A tavalyi szezon gyenge volt, de ez a film ettől függetlenül megérdemli, hogy megnézze és elgondolkozzon rajta az ember.

Egy olyan életformát mutat be, amit elképzelnem is nehéz. Mennyire minimalizálni kell a tulajdont, mennyire nincs benne stabilitás és mennyire veszélyes is. Ugyan a film olyan példát nem hoz, de könnyen el tudom képzelni, mennyire könnyen lehet tragédia egy ilyen közösségben. Ha jönne egy gyilkos, vagy egy felbőszült banda, akár kamaszok is, rájuk támadnának, mit tudnának tenni? Nagyon könnyű célpontnak tűnnek. Igaz, mit akarna bárki is elvenni tőlük? Idősek, a megélhetésre se telik és nincsenek értékes dolgaik, még az alapok is alig. Ezek nem lakóbuszok, csak átalakítottak. Hányan lennének egyáltalán hajlandóak vödörbe üríteni, aztán mi lenne, ha megtelik a vödör? Azt nem lehet csak úgy kiönteni.

Folyamatosan egyensúlyoz a film, hogy mi a pozitív és mi a rémes ebben az életmódban. Egy olyan fokú szabadságot nyújt, ami szintén ritka. Mehetnek, amikor akarnak, tényleg semmi nem köti őket. Azt néznek meg, úgy kapcsolódnak a természethez, ahogy mások nem tudnak. Cserébe ott van az a sok kényelmetlenség és veszély. Sikerült elérni, hogy ne sajnáljam a nomádokat. Van jó, van rossz a napjaikban, de harcosok és boldogok tudnak lenni az életükben. Még a halál is a saját szabályaik szerint jön értük.

Nem éreztem idealizáltnak, de nem túl nyers és nem is édes. Nem tudom, hogy mennyire valós, amit látunk, de el tudtam képzelni, hogy az. Őszintének hat.

Élettel teli, kedves szereplők sorát is kapjuk. Akiket nem tört össze az élet, pedig elég borzalmas dolog esett meg velük. Nyíltan beszélnek arról, hogy az öngyilkosság helyett miért az életet választották, komoly traumákat éltek túl, és mégis, mennyire tudnak nyitni mások felé és segíteni. Talán ez az, ami innen idealizáltnak tűnik. Ahogy itt a felebaráti szeretet virágzik és tele van követendő példával a cselekmény.

Frances McDormand sem véletlenül díjnyertes a filmmel. Bár nála is megvan a ronda külső + drámai élet kombináció. Nicole Kidman, Halle Berry, Charlize Theron és még sorolhatom, akik így nyertek szobrot. (Bár igaz, McDormand nem az ő küllemükkel bír.)

Ha már szereplők, jót mosolyogtam azon, ahogy a neveket megtartják vagy kis változással használják. David Strathairn lett Dave. Francis Fern, Linda May Linda, Peter Spears Peter.

Mindezek mellett igényes film is, szépen filmezett. Nem szórakoztatásra való, és nem is egy tucatfilm. Vajon mi követi 2022-ben?

A nomádok földje – 5/4,5 igényes, szépen elmesélt történet, ami se nem dráma, se nem komédia, de nagyon őszintének hat és gondolkozásra késztet az életformánkról.

Életválságos, holtat őrző, családi és baráti körös.

Maja fontos változások meghozására készül: a párjával közösen felújítanak, próbálkoznának a gyerekkel is. Azon a napon minden összejön: otthon nem alhatnak. Bence dolgozni fog, Maja pedig arra számít, hogy az anyjánál egy estére meghúzhatja magát. Eszter azonban vendégeket vár, és nem látja szívesen a lányát. Helyette kitalálja, hogy úgyis be kell vásárolni a nénivel, akivel eltartási szerződést kötött – Maja vihet neki vacsorát és ott töltheti majd az éjszakát is nála. Maja nagyon nem rajong az ötletért, de ő se tud jobbat. Ám a lakáson holtan találja az asszonyt, és meg kell várnia a szállítókat. Az anyja beugrik és elmegy, Bence is csak benézni tud, várja a műszakja. A feszültség is nő, hiszen kiderül, hogy Eszter rendszeresen elfelejtette az eltartási szerződést aláíratni, így nem jár nekik semmi. Jön a kisgyerekes barátnő, Sára és egy lakatos is, az éjjel telik és Maja hoz pár döntést a továbbiakról.

Nincs érzékem a melodrámákhoz, már ha ezt a filmet nevezhetem annak. Érzek benne szatírát is, és nagyon el tudom képzelni színpadon is. Pár jelenetet húznak és átírnak, és az egész játszódhat a lakásban. De, amire ki akarok lyukadni, hogy egész jó kritikákat láttam a filmről, gondoltam, megnézem. Utána esett le, hogy rá kellett volna pillantanom a közönségszavazásra is, akkor felmérem, hogy messze nem egy közönségkedvenc és jobb lett volna nekem is nélküle.

Elsőre simán fájt, hogy mégis milyen agyament ez a cselekmény? Őrizzük a hullát a lakásban, meg flörtölünk az éjszaka kiérkező lakatossal? (Ha vámpír lenne nyomorult, ok, de ez nem urban fantasy. Pedig jobb lett volna.) Groteszk és annyira valóságos akar lenni, aztán van benne pár dolog, ami annyira nem hihető az éjszaka közepén. Valahogy nem akart összeállni, mit látok, csak idegesített az egész bemutatott helyzet.

Igaz, nem segített az sem, hogy Maja pont olyan személyiség, akit legszívesebben megrugdosnék, és biztosan nem lenne a barátom. Tényleg ilyen egy egész generáció? Pedig elvileg kb. az én korosztályom, de az ilyen emberek elől én menekülök. Életképtelen, nyavalyog és olyan szerencsétlen. Nem tudja, mit akar. Se célok, se álmok, csak egy általános béna viselkedés és menekülés minden elől. Se karrier, se család és nyavalyog anyunak? Pedig boldogtalan, meg szégyell dolgokat, de csinál bármit is? Nem.

Sára már egy fokkal szimpatikusabb, de ő is látlelete a magunknak mondott hazugságoknak és a korosztály gondjainak. Színésznő, láthatóan él-hal a munkájáért – meg lehet nézni, hogy reagál, amikor felhívja egy rendező, majd kiderül, hogy téves a hívás. Hogy azzal büszkélkedik, hogy kint van egy plakáton az arca. De szült egy gyereket, és nagy mosolyogva előadja, hogy most kicsit kihagy, csak anya, élvezi és a karrierjének is jót tesz. Persze – dobná a gyereket a kukába, csak hívnák vissza. De hazudik, szerintem magának is, mert különben nem bírná ki.

Én nagyon nem élveztem, hogy ezt kellett néznem, meg amit szerencsétlenkednek abszurd helyzetekben. Annyira távol áll tőlem ez a mentalitás – én a kitűzöm a célt, írom a listát és pipálom, amit elvégeztem emberke vagyok -, hogy ahogy belegondoltam, mitől tetszett volna nekem ez a film, arra jutottam, hogy Majának gyökeresen meg kellene változnia. Nem kell mindenkinek férj meg gyerek, meg olyan is van, aki fix állást nem akar és jó neki, ami éppen jön. De Maja… azt érzi, mit nem akar, de hogy mit, arról gőze sincs. Elveszett, boldogtalan.

Nem is nagyon tudom megítélni, filmként milyen. Bányai Kelemen Barna simán lopja a jeleneteket, és ebbe a 24 órába tényleg belenyomnak egy élettragédiát. Van tartama, el tudom képzelni, hogy tényleg vannak ilyen emberek és ez látlelet. De akkor se tetszett, nagyon nem.

A legjobb dolgokon bőgni kell – 5/2 ellenszenves volt a történet, a vége és még a főszereplőt se kedveltem meg.

Középiskolás, gyerekek ügyeit rendező, családot alapító.

Lilla elfogadta a kaposvári igazgatói állást, de titkon abban reménykedik, hogy Szilárd szerelmet vall és megkéri, ne menjen. Nem tudhatja, hogy az anyja tett arról, hogy a férfi úgy higgye, jobb lesz a nőnek nélküle. Amikor pedig cselekedne, rendszeresen elkerülik egymást. Akkor sem lesz jobb a helyzet, amikor Lilla rájön, hogy gyereket vár és meg akarja tartani. Még akkor is, ha nem tudja, hogy melyik férfi az apa. Az iskolai ügyek, amelyek el tudják terelni Szilárd figyelmét: a Máltáról hazaköltöző fiú, aki kénytelen bejárni, mert itthon nem fogadják el a magántanulói státuszt, és akit Rácz az anyja iránti ellenszenve miatt üldöz. A bajkeverő Lóri, akiről kiderül, hogy zseni szintű IQ-ja van és Szilárd nem akarja veszni hagyni a fiút. Lesz robbanás, súlyosan beteg nagymama, helyettesítés és harc a szerelemért.

Magyar történelmi sorozatot nagyon nem találtam mára, így marad a magyar. A tanár, negyedik évad. Azt nem tudom, az utolsó évad-e, ennek a vége lehetne zárás is, de egy új kezdet is. Bár, elképzelni egy Szilárd igazgatta iskolát… Lehet, az már túl fantasy lenne?

De most maradjunk a jelen évadnál. Két olyan ötlete volt, ami jót tett az évadnak. Az első, hogy Szilárd kapott egy másik osztályt. Ernő személyes okokból adja le, Lilla tanácsára, és így új gyerekek, új problémák jutnak a főszereplőnkhöz.

Meg is lehet figyelni, hogy több a visszatérő diákszereplő, míg a korábbi osztályból senki nem bukkan fel. De így, ezzel az osztályváltással ezt lehetett magyarázni. Általában minden rész egy-egy gyerek problémájának a megoldása, de ők aztán felbukkannak a többiek részeiben is. Lehet, hogy csak annyira, hogy odaköszönnek a többieknek, de legalább megvan az osztály érzete, nem mindig más a teljes osztályközösség.

Mennyire reálisak a gyerekek gondjai? Mivel már sok mindent ellőttek, azt nem tudom írni, hogy teljesen relevánsnak és valósnak érzem az egészet. Az valószínűleg kevesek problémája, hogy zseni szintű IQ-juk van és folyton bajba kerülnek, vagy lefizetik őket, hogy a gazdag gyerek helyett vállaljanak ők be egy gázolást. Viszont, néha megvillan olyan téma is, ami kevésbé fikció, mint a lány, aki egy szikével igyekszik a teljes kontrollt megszerezni maga felett.

Nem igazán dráma, nem is igazán komédia. A kettő között igyekszik megmaradni, szórakoztatni és humoros jeleneteket is betenni, miközben megvannak a maga drámai tetőpontjai.

Mennyire példaértékű Szilárd, mint tanár? Komolyan nem tudom, mióta megy a sorozat, ingadozok. Az, hogy ennyire figyel és segít, könnyen tudom mondani, hogy ilyennek kellene lennie az elhivatott tanárnak. De bele szabad így folynia a gyerekek magánéletébe? Komolyan nem tudom. Nagy Ervin különben játssza, ahogy eddig is – bár az egykori szívtipró és bajkeverő már komolyodik és külsőre is inkább kispapa, mint a bárok rókája.

Ezzel elértünk ahhoz, amit már nagyon kellett rendezni és így sokkal nézhetőbb volt. Végre lezárják a Lillával való gyötrődést, és mintaszerű családdá alakulnak. Még akkor is, ha a baba igazi apját talán soha nem ismerjük meg, mert Szilárd teszt nélkül is a sajátjának vallja, és ezzel megbékélt a másik apajelölt is. Sokkal szívesebben néztem, ahogy építik a közös életet, készülnek a babára, mint amikor jártak – szakítottak – megint együtt forgásban voltak.

Mivel a másik tanáros sorozat, amit nézek, az AP Bio, nagyon leromlott, most a tanáros – iskolás sorozatadagom is ezzel vittem be, és összességében megvoltunk egymással.

A tanár – 5/3,5 már nem olyan vicces/elgondolkoztató, de a magánéleti szálak kisimulása és az új osztály, új problémák jót tett neki.

Nyomozós, régi ügyet felülvizsgáló, magánéleti válságot kezelő.

Kurt Wallander visszaadta a jelvényét, és most próbálja kitalálni, hogyan folytassa tovább. Mona türelmes vele, még akár azt is támogatja, hogy Kurt biztonsági őrnek álljon. Az őrsön is változások vannak, és Frida Rask lesz az, aki felkeresi a nyomozót és rá akarja venni, hogy térjen vissza. A felmondását nem adta le, új főnök van, így csak olyan, mintha hosszabb szabadságon lett volna. A megfelelő horog is megvan: halálos gázolás történt. Kurt hamar megállapítja, hogy valami nem stimmel. Nem lehetett véletlen gázolás: túl szűk az utca, nem lehetett nem látni az áldozatot. Majd még inkább bonyolódik a helyzet, amikor kiderül a holt személyazonossága is: Rask első ügyében szerepelt, amikor egy kamasz testvérpár megölte az egyik tanárát. Ez a fiú a kisebbik, aki tanúskodott nem került börtönbe. A bátyja nem rég szabadult, vagy valami más áll a háttérben?

Egy új történet, és semmilyen előismeret nem kell hozzá. Amire utalgatnak, azonnal meg is magyarázzák: hogy miért nem járt be dolgozni Kurt, vagy ki az a férfi, akit emlegetnek és az első évadban halt meg. Az eredeti Wallander sorozat, amit közben már megnéztem és még korábban olvastam, még annyira sem kell hozzá. Ez nem Young, sokkal inkább Recall Wallander, vagy Newborn.

Újabb úgy, és már másképpen aktuális, mint korábban a menekült kérdés. A gyilkosság nem évül el, majd szexuális visszaéléssel kapcsolatos üggyé alakul, ami krimiben napjaink egyik divattémája. Nem nyúl rá társadalmilag érzékeny pontokra, most megmarad a szórakoztatás mezsgyéjén, de azért lehet találni benne egy-egy felvetést, ami érdekes.

Ami engem legjobban megfogott, hogy ebben a történetben a gyilkosok kaptak államilag más nevet és életet, hogy a korábban történtek ne tegyék tönkre a jövőjüket. Meg tudtam érteni azokat, akik azt hangoztatták, hogy miért a gyilkost védi a törvény? A Sandra Bullock film kapcsán már írtam, hogy maga a rendszer és az emberek gondolkodásával van gond: hiába mondjuk azt, ha leülte a büntetést, megfizetett a bűnért, akkor tiszta lapot kap. Nem kap, mert ott vannak az előítéletek, követi a múltja. Ok, ilyen szempontból van ráció az új személyazonosságban, de akkor ezzel be van ismerve, hogy álszent az egész rendszer?

Itt bejön az is, hogy amikor kiderül az igazság, az igazi felelős nem kap semmit. Azért nagyon kényelmes, hogy vállat vonnak és megy minden tovább. Hol itt az igazság?

Pedig a krimi tetszett. Ahogy Kurt végigviszi az ügyet, meglátja az összefüggéseket, és kiássa az igazságot, bármilyen mélyre is temették el. Tetszett, ahogy Rask szembe tudott nézni a korábbi döntéseivel és most képes volt új lapot nyitni, és tényleg tenni azért, hogy minden kiderüljön, és nem csak magát akarta védeni.

Ami nem tetszett, az a mellé pakolt magánéleti szálak, amikkel nem is nagyon tudtak mit kezdeni. Nem is tudtam eldönteni, melyik volt felesleges: egy régi szerelmi ügy az új főnök és Rask között, ami még mindig tud fájni, vagy a közben felbukkanó Mona, akivel látványosan nem tudnak mit kezdeni? A legtöbbször akkor láttuk, amikor éjjel Kurt nem tud aludni, óvatosan felkel, hogy a nőt ne ébressze fel és dolgozik tovább. Sok értelme volt akkor, nem igaz? És nem csak azért, mert korábban se bírtam a karaktert.

Kriminek korrekt, annak a látványvilága is megfelelő. Nem akció, nyomozás és emberi drámák. Visszatértek a színészek, az ügyet is kibontották – valahol azt találom szomorúnak, hogy egy skandináv krimiből egyre inkább amerikai tucat krimi felé tart.

Young Wallander – 5/3,5 a krimi részét szerettem, de a téma és a megoldás nem tetszett, ahogy Mona sem lett szimpatikusabb.

• Út a díjesőig - spanyol, argentin dramedy
• Péter meseországban - német/osztrák mese
• Kilakoltatás - magyar dramedy
• C'mon C'mon - Az élet megy tovább - amerikai dráma
• Vezess helyettem - japán dráma

 Joaquin Phoenix a legnagyobb vonzerő a héten és vele az élet megy tovább, de annyira nem, hogy meg is akarjam nézni azt a drámát. Jó sok depresszív film jutott a hétre... Maradok az Oscar-jelöltek további nézésénél, még bőven van vissza: Dűne, West Side Story, és még sorolhatnám. (Az már más kérdés, mit lesz kedvem meg is nézni...)

Nyomozós, vallomásokat tevő, sztár gyilkosát kereső.

Középiskolai osztálytalálkozó volt, amire sokan sokféle céllal érkeztek. Volt, aki a válását kiheverve egy kis bulira vágyott. Más a lányt akarja megszerezni, aki mindig is tetszett neki, de mindig elszalasztotta a lehetőséget, hogy szerelmet valljon. Jöttek bosszút állni, vagy éppen végre feltenni magukat a közismert arcok közé. És eljött Xavier is, aki az eltelt időben igazi sztár lett. Milliomos zenész, filmszínész és ikon. Az iskolai rendezvény után nála folytatódott a buli – az eredmény: Xavier holtan hever a ház mellett. Baleset, gyilkosság, vagy öngyilkosság? Danner nyomozó még addig rá akar jönni, míg egykori áruló társa rá nem teszi a kezét az ügyre. Mindenkivel elmesélteti az este történetét, hogy a kirakósból rájöjjön, hogyan következett be a halálos zuhanás.

Megvan az Üt kismalac Agatha Christie tollából? Abban van az, hogy a sztárfestőt megölték és Poirot sorra elmesélteti minden résztvevővel, mi történt a gyilkosság hétvégéjén. Hasonló tematikát kapott ez a sorozat is, és jól állt neki. Tulajdonképpen ugyanazt a történetet mesélik el minden részben újra.

Akkor mi benne a pláne? Duplán is akad. Mivel minden szereplő más-más helyszínen fordult elő, bár közös pont is bőven akad, azért nem teljesen ugyanazon a cselekményszálon haladunk végig. Megvannak a fix, nagy pontok az éjszakában, amihez mindenki eljut, de más-más úton.

A másik, hogy a karakterek személyiségét az ő vallomásában filmes formájában is visszatükröztetik. Vagyis, mindenki más-más zsánerben eleveníti meg a saját éjszakáját. Aniq romantikus komédiában igyekszik megszerezni a nőt, Brett akciófilmesen vonul és tarol, a zenei életben feltűnni akaró Yasper musical színezetet hoz, míg Zoe rajzfilmben mondja el a maga történetét. Elszórakoztatott, hogy ki milyen zsánert kap és hogyan mondják el abban a történetét. Azt az egyet sajnáltam, hogy mivel Xavier halott, az ő verzióját nem láthattuk, pedig az lehetett volna… Dynasty szappanopera amerikai stílusban?

A történettel talán az a baj, amit különben szerettem a sorozatban. Ha összevártam a részeket, akkor bizony untam, hogy mindig ugyanazt kapom, csak kicsit másképpen. Ha éppen nem volt szimpatikus a mesélő, akkor az a rész nem is tudott tetszeni. Itt kezdek el Zoe felé mutogatni, akit a fél osztály meg akart dönteni, nekem meg az agyamra ment. Most komolyan egy olyan nővel kell együtt érezni, aki arra alapozta a házasságát, hogy a középiskolában kapott egy jól sikerült romantikus válogatáskazettát? (Amit különben Brett mástól gyúlt le.) Elég szomorú, ha ez volt, ami miatt évekig együtt voltak meg gyereket is vállaltak.

Egy-egy szereplőt kedveltem, másokat nagyon tudtam rühellni. Sokan sarkítottak, amitől a karakterük egyben saját maga paródiája is. Talán az egyik legjobb példa erre Danner nyomozó Tiffany Haddish előadásában. Benne van egy jó nyomozó ismérve, de ő hozza a rendőrfilmek paródiáját és ilyen az alakja is. Eltúlzott. Több ponton irritáló. Zoe Chao a Marvel-film óta utálatos nálam, ezt inkább nem is fejtegetem. Van viszont egy olyan Dave Franco alakítás, amivel bajban vagyok. Olyan szinten idegesítő és utálatos meg fárasztó Xavier, hogy nem is sajnáltam a halálát. Vagyis, egy ellenszenves figura – de Franco érdeme, hogy ilyen lett és ilyennek is kellett lennie. Vagyis, nála az a dicséret, hogy utáltam.

Jól összerakott, minden zsánert szépen éltre keltettek, és azért is meglepetés is jutott, hogy ki és miért a gyilkos. Ha néha sok is volt, elszórakoztatott.

Mondjuk, azt el nem tudom képzelni, hogy mi lesz a 2. évadban – de lesz, már berendelték.

The Afterparty – 5/3,5 az elején még tetszett az alapötlet, több ismert színész játszik benne és humora is volt. De a végére belefáradtam, Zoe Chao-t meg nagyon nem szívlelem.

Nyomozós, korrupt kisvárosos, csavargós.

Megtermett, csomagok nélkül utazó férfi tér be egy kisváros éttermébe. Enni szeretne, megkóstolni a helyi barackos pitét. Már éppen az első falat jönne, amikor rendőrautó parkol le, és tudja, érte jöttek. Hamarosan gyilkosságért tartóztatják le, bár ártatlan. Semmi köze a helyi dolgokhoz, csak átutazóban van. Ám idegen, így gyanakvással néznek rá. Jack Reacher, aki korábban a sereg egyik legjobb nyomozója volt, akaratán kívül kénytelen a nyomozásban részt venni – bizonyítania kell, hogy ártatlan. Majd az egyik holttest vizsgálatakor nagyon személyes oka lesz maradni: az áldozat a bátyja, Joe. Egy helyi rendőrnővel, Roscoe-val és a nem régen ide költözött New York-i nyomozóval, Finlay-vel kezdik meg felfejteni a korrupció gyökereit, melyek már mindent behálóznak.

Lee Child nagyon sikeres sorozatot írt Jack Reacher köré. Már magyarul is 20 fölött vannak a megjelent kötetek, készült belőle két sikeres film is (az első ráadásul kifejezetten jó krimi is, a második már kevésbé). Vagyis, bőven van már fórum miatt annyi érdeklődő, hogy eladja a sorozatot.

Ám a Reacher arra is képes, hogy megálljon a maga lábán. Nem kell előismeret, mindent most alapoznak meg, és semmilyen előismeretet nem igényel. Bár az első Reacher-regény az alapja, szépen követnek minden szálat, logikusan összerakták az eseményeket, és nem lesz hiányérzete annak sem, aki nem olvasta a könyvet.

Ami Reacher védjegy, remekül ki van hangsúlyozva a sorozatban is. Az első, hogy Reacher tökéletes keveréke az éles észnek, jó megfigyelőkészségnek és egy kommandósnak. Sherlock Holmes világát idézi, ahogy ránéz egy nyomra és már mondja is, az hova vezet. Ő jön rá, hogy miképpen érnek össze a szálak és old meg mindent. Ha meg valakit el kell intézni, fegyverrel vagy ököllel, akkor is ő a legjobb.

Hangsúlyt is fektettek rá, hogy megmutassák, egy ekkora izomkolosszus kevés ütéssel is mekkora pusztítást tud végezni és nem is finomkodtak. Nem vitték el verekedős film irányába, de itt el lehetett hinni, hogy a kiállásával és egy-egy öklössel Reacher rendet vág. (Tom Cruise esélytelen volt ilyen kisugárzásra a maga alkatával – és a sorozatbéli idézi del, ahogy Child megírta a szereplőjét.)

A magánélete, a csavargó éltmódja, és ahogy a nőkkel áll – mind pipa és pipa. A regényekben idegesít is, ahogy minden női hős befekszik alá, Reacher meg szépen továbbáll, és mindenki barátja mindenkinek. Mivel ez az első sorozat évad, itt még nem fásultam úgy bele, mint a regényekben.

Korrekt stábot is összeszedtek. Sorozatokból ismerős színészek kapták a főszerepeket: Ritchson DC sorozatokban vándorol most, Goodwin az iZombie nyomozója volt korábban, Fitzgerald meg a Sikoly gyilkosát igyekezett több évadban túlélni. Valahol durva is, hogy mennyire illett a karakterhez, ahogy Ritchson minimális eszközökkel életre kelti.

A történet változatos, gyors tempóban halad és folyamatosak a csavarok benne. Bár olvastam a regényt, és több mindent tudtam előre, így is tudott rám hatni. Ok, nem az évszázad bűnügye, de a jobb Reacher-történetek egyike.

Ahogy már említettem, alapanyag még bőven van, úgy is, ha nem foglalkoznak azokkal a részekkel, amelyeket Tom Cruise filmben felhasználtak. Ha minden évad egy könyv, évekig lehet még készíteni és nézni. Egyszer még biztosan, mert a második évad már be lett rendelve.

Reacher – 5/4 korrekt krimi, jók az akciójelenetei, és meglepő, de a minimális színészi játékkal működik Ritchson Reacher alakítása is.

Karriert építő, musicalt létrehozó, kapcsolati válságos.

Jonathan tudja, mivel akar foglalkozni egész életében. A zene jelent számára mindent, mondhatni egész életében csak ír és ír. Most éppen egy darabot készül színpadra állítani, közben jár egy alkotói klubba és nagyon várja az áttörést. Most lesz 30 éves, és tragédiaként éli meg, hogy még nem ismerik a nevét. Gyerekkori barátja, az egykor szintén színpadról álmodó, mára megkomolyodott és sikeres Michael áll mellette, és a barátnője, a táncos Susan. Jonathan észre sem veszi, hogy annyira a darab tölti ki minden percét, hogy azzal a kapcsolatait veszélyezteti. Susan kap egy állásajánlatot és el kell döntenie, hogyan reagáljon. Mélyebbre kell mennie magában, hogy jobb legyen a darab – kell egy igazán nagy dalt írnia bele - és a barátnője helyzete miatt is döntenie kell.

Jonathan Larson – kezdjem azzal, hogy megcsinálta? Erősen önéletrajzi ihletésű a darab és a film megtehette azt, hogy a végén elmondta, mi lett a férfival. Megírta a Rent című musicalt, ami halhatatlanná tette a nevét, de már nem érhette meg a hatalmas sikert, nagyon fiatalon hunyt el. Lelőttem a poént? Bocs. A helyzet az, hogy a Rent volt 21 évesen az egyik oda-vissza hallgatott musical kedvencem, és nekem azzal már ismert volt a sztori, amint összekötöttem a filmbeli karaktert annak a műnek a szerzőjével.

Belemehetnék abba, hogy a Rent mit adott a zenés színpadnak. Korszakalkotó darab, és a Tick, Tick… Boom!, ami Larson önéletrajzi ihletésű darabjából készült, be tudja mutatni, hogy mit adott Larson a musical világhoz, ami előtte nem volt divat.

Az egyik, hogy mennyire személyes és emberről szóló a mű. Nem olyan monumentális, nagy emberi dráma, mint pl. A nyomorultak, nincs olyan politikai üzenet benne és nem is olyan keserédesen szórakoztató, mint a Hegedüs a háztetőn. Ez mindennapi, kortárs emberekről és az érzéseikről szól, olyan problémákról, amelyek bárkié lehetnek. Pl. az egyik dal a darabban arról szól, hogy házibulin minden vendégnek ír egy-egy jellegzetes sort egy dalban. Vagy a költözésről. A másik, hogy tabutémákat vitt színre. A barátja, Michael homoszexuális és a történet során derül ki, hogy HIV-pozitív. Mutogathatnám, ez mind hogy jelenik meg a Rent történetében is – már itt vannak az alapok.

Izgalmas attól is, hogy itt a musical megszületése, a megélt élet maga a musical témája. Vagyis, készítők és szereplők összeolvasnak, és egyszerre történet is, vallomás is, mélyen feltárulkozó. Mostanában a Nine volt hasonló színházi élményem, de azért elárulom, hogy ez a film jobban tetszett.

Lin-Manuel Miranda rendezte és nagyon korrekt filmet rakott össze. Imádtam, ahogy ki tudott törni a színházakra jellemző szűk térből. Ahogy a darab, a film is személyes és belülről szól, de közben zajlik az élet, a szereplők mozgásban vannak, és miközben követi a darabot, döbbenetes, mennyire film is tud lenni.

A film zenei teljesítménye előtt is le a kalappal, bár ez Larson hatalmas érdeme. Ahogy a Rent, a Tick, Tick… is beleette magát a hallójáratomba. Csak egy példa: ahogy a születésnapi dal egy bomba robbanása előtti visszaszámlálássá válik és a Happy Birthday motívuma keretté válik, remek. Kit lep meg, hogy most is a zenéje szól mellettem? Nagyon sok jó dal van benne, és akkor az első nagy meglepetést is felfedem, ami egészen lesokkolt, amikor nézni kezdtem a filmet: Andrew Garfield nagyon jól énekel! Taron Egerton, az Énekelj első része óta nem volt ilyen meglepetésben részem. Ha énekelni kezdene főállásban és dobná a színészetet, követném a munkásságát akkor is. Bár, nem fog ilyet tenni – Larson megformálásáért jött az Oscar-jelölés, és fiatal kora ellenére ez már nem is az első jelölése, még előtte a jövő és jó pár siker.

Tény, nem árt a film élvezetéhez szeretni a musical zsánert, de mellette remek karakterdráma is, ami egy összetett, érdekes személyiségnek is emléket állít. Jonathan Larson egyszerre imádható, sajnálható és nagyon emberi alak előttünk.

Tick, Tick… Boom! – 5/4,5 nem csak musicalfilm, el tud szakadni attól, hogy színház ízű legyen. Andrew Garfield meg újfent ledöbbent, mire nem képes.