Sorozatgyilkosos, kisvárosi, horrorfilmes szabályokat életre alkalmazó.

Tara népszerű kamaszlány, szétesett családdal. Az apja lelépett, az anyja részeges, a nővére elment és vissza se nézett. Az sem éppen ideális, hogy egy olyan kisvárosban élnek, ahol rendszeresen feltűnik egy sorozatgyilkos, hogy valamiképpen tovább növelje Sidney Prescott rémálmait. Tara horror rajongó, de a Döfés, amely Sidney esetét dolgozza fel, nagyon nem a kedvence. Mégis, ő lesz kiszemelve, hogy újra élje a film híres nyitányát. Benne a telefonnal, a késeléssel. Ő túléli, de a Sikoly maszkos gyilkos öldöklésbe kezd – ezért is jön haza Sam, a nővére. Vigyázni rá. És szembenézni azzal, hogy ez a történet az övé is, hiába menekült el. Hiszen az eredeti gyilkos duó egyike a vér szerinti apja, ha ezt az anyja még a lánya elől is igyekezett eltitkolni. Miközben az eredeti túlélők érkeznek és igyekeznek életben tartani a fiatalokat, ők a recall horrorok szabályait követve keresik a gyilkost a jelenben.

Hol is kellene kezdeni? Egyszer volt, hol nem volt, egy pár év, amikor a tini horrorok nagyon sikeresek voltak. Ahogy egy időben mindenki YA disztópiát forgatott és Katniss újabb verzióit kereste, akkoriban maszkos gyilkosok üldözték a középiskolásokat vagy egyetemistákat. A saját kedvencem a Rémségek könyve, de a két legismertebb más: a Sikoly és a Tudom, mit tettél tavaly nyáron.

Mindegyik kapott folytatásokat, a Sikoly is. Az új Sikoly egészen új. Rögtön fel is teszem az első kérdést: végig kell nézni a korábbi 4 részt, hogy értsük ezt? A válasz: elegendő az eredetit megnézni. Szívesen mondanám, hogy annyira újrakezd mindent, hogy megáll a saját lábán, de azért ez így nem igaz.

A film egyik jellemzője, hogy ugyan a szereplők nincsenek azzal tisztában, hogy egy horrorfilm szereplői, de azt felismerik, hogy a velük történtek mennyire illenek egy horrorba, és azoknak a szabályait rendszeresen emlegetik, megbeszélik és felhasználják az életben maradásért folytatott harcban. Ami eredetileg új volt és frappáns, más azt korábban nem csinálta. A Sikoly találmánya.

Most a recall horror, amit így alaposan bemutatnak nekünk, még példákat is hoznak rá a jelenlegi horrorok közül. Ami nekem a fülemben maradt, a Halloween filmek újrakezdése. Kellenek a régiek közül az ikonikus szereplők, kellenek újak, és valamiképpen ismételni kell az eredetiben történteket. Úgy tenni, mintha a közben létrehozott folytatások nem is lettek volna. Ez erre a filmre is illik, és azt is hozzá teszem, hogy bár láttam az eddigi összes Sikoly filmet, az elsőre emlékszem és a 4. rész végére, hogy ki a gyilkos és miért. Ennyire voltak a folytatások emlékezetesek. Abban nem vagyok biztos, hogy ez a 5. rész mennyire lesz emlékezetes. Nekem túlzottan visszapörgeti a korábban történteket, már röhejes párhuzamokat is a történetbe erőltetve.

Ok, akkor a két dolog, ami legjobban fájt: nagyon beleerőszakolt egy szál, hogy Sam Billy Loomis lánya. Négy részt végignéztem, és szó nem volt arról, hogy kavart volna mással, nemhogy van egy lánya – itt pedig nyílt titokként kezelik, amiről csak Sam gondolta, hogy titok. A másik, ahogy a horror szabályok már paródiaként élnek a filmben. Lődd fejbe, különben visszatér. De tényleg – a torkát is átvághatod, attól még visszajön. Sidney pedig mindig megússza – az örök final girl.

Szereposztás: amit vártunk. Pár régi ismerős, az újak pedig úton a megismerés felé. A leginkább Jack Quaid, de eléggé rá vagyok kattanva a The Boys sorozatra, így nem meglepő, hogy őt ismertem meg először.

Szerintem nem hozza vissza a filmet úgy, mint ahogy a Halloween visszatért, de majd meglátjuk. (Állítólag lesz folytatás...) Egyszer elment, bár engem bosszantott ezzel-azzal.

Sikoly – 5/3 a Sikoly soha nem tartozott a kedvenceim közé, így nem hoz lázba, hogy tényleg újrázták, szerintem idióta alapokkal. Az is kétélő, ahogy a horror szabály itt valóság.

Újságírós, történeteket mesélő, lap megelevenedő.

Ifjabb Arthur Howitzer családja újságokkal foglalkozott, és rávette az apját, hogy engedjen neki egy francia részt is kiadni, afféle stílusgyakorlat gyanánt. A Francia Kiadás azonban egyre nagyobb sikert arat, milliók olvassák és Howitzer összeszedett hozzá egy nagyon erős stábot is. Minden cikken rajta tartotta óvó tekintetét, a jelen szám megszületését is szinte végig figyelemmel kísérte. A nekrológja, ami az újságírói írnak meg, és amely a Francia Kiadás történetét is lezárja. A kívánsága volt, hogy több lapszám ne készüljön. A történetben pedig helyett kapott egy börtönben élő gyilkos története, akinek a festményére felfigyel egy lecsukott üzletember és bomba sztorit farag belőle. Egy diáklázadás története. A bicikliző riporter egy útja, vagy éppen a szakács, a rendőrök és az elrabolt fiú meséje.

Wes Anderson filmjei elé nem lehet csak úgy leülni és jól szórakozni rajtuk. Bár, ez így nem pontos. Van, akinek lehet. Én máshogy vagyok behuzalozva. Szeretném szeretni én is a munkásságát, de pl. a Francia Kiadás kapcsán egy nagy kérdőjel, amire futja tőlem.

Mégis, mi volt ez?

Nincs is rendes története, bár ezen túl tudnám tenni magam. Koncepciója van, ami nem is rossz. Egy újság egy lapszám, és a megelevenedő cikkek. Megannyi kisfilm, amiket az köt össze, hogy mind a Francia Kiadásban jelentek meg.

De mi az egyes történetek célja? Mindegyikben van valami fura, egyedi vonás – akár a művészfilmes jelző is jöhet, amitől nem egy szimpla szórakoztató film. Már-már inkább paródiáknak éreztem őket, csak gyakran nem jöttem rá, hogy vajon mit akarnak kifigurázni. Annyit már tudok, hála az internetnek, hogy egy-egy szereplőnek valós mintája volt az életből – mint maga Howitzer, akit a New Yorker egyik ikonikus készítőjéről mintáztak. Van előképe a diákok lázadásának, vagy a gyilkost felkaroló műpártolónak is. De ezek egyike sem olyan történet, nálunk biztosan nem, ami leesne külső súgás nélkül. Már tudom ezt a kapcsolatot, de ettől nem érzem többnek a filmet.

Ha már emlegettem a különleges filmes nyelvet – az egészben volt valami régi filmeket idéző, a mozi kezdeti korszakából. Lehet az akár a mozgás, a vágások, a némafilmeket idéző miliő vagy éppen az, ahogy átváltottak fekete-fehérbe. Megint csak azt érzem, hogy tudnom kellene valamit, amitől ez több, mint valami különcség, aminek így felfogtam.

Maguk a történetek is minimum furcsa cselekményt kaptak, és végig kerestem bennük a szimbólumokat, amiket nem hiszem, hogy sikerült volna megfejtenem. Talán a gyilkos festős, amit legközelebb éreztem magamhoz. Ahogy az megkérdezi mi a művészet, ki a zseni és milyen egy művész. Bár simán benne van az is, hogy csak belemagyarázok dolgokat. Megint elkalandoztam. Különös cselekményszálak vannak, még furcsább végek a történeteknek. Pl. a diákforradalmas. Most komolyan, az a vége, hogy a főszereplő meghal és a szülei mennek be a hullaházba? Elsőre el se hittem.

Ami még döbbenet, mennyi sztár van ebben a filmben. Eldugva, nyúlfarknyi jelenetekben is Saoirse Ronan, Christoph Waltz vagy Edward Norton szintű színészek vannak – a főszereplőket szintén nem kell bemutatni már senkinek: Bill Murray, Benicio del Toro, Adrien Brody, Timothée Chalamet, Frances McDormand és még sorolhatnám. Tény, a sztárok szívesen kerülnek be Wes Anderson filmbe, itt erre a remek példa.

Én még mindig nem tudom, mi volt ez a film. Még csak azt sem, hogy tetszett-e. Marad a ?

A Francia Kiadás – 5/? a sztárparádé mindenképpen bevonzott, de nem értem, mit láttam. Nem volt szórakoztató, és zavar, hogy nem tudom, mi volt ez.

Álmokat követő, életet építő, zenés.

A kis Amos szülei elsőszülöttjeként nagy szeretet kap a kezdetektől. Várták, szerették és készek voltak harcolni érte, amikor az anyának feltűnt, hogy a baba betegen sír. A diagnózis súlyos szembetegség, és megindult a műtétek sora. Annyit sikerült elérni, hogy a fiú egyik szemére egy keveset látott. Az orvos javasolta, hogy tanulja meg a Braille írást, így került be a vakok iskolájába. Ott találta meg az igazi szenvedélyét: a zenét. Versenyekre küldték, szólókat adtak neki – amikor mindkét szemére elveszti a látását, ez marad a vigasz is. Így kétszer akkora tragédiakánt éli meg, amikor mutálni kezd. Az álmot félretéve ügyvédnek készül, sokat tanul és csak egy új barátnak hála, hogy alkalmanként még zenél, csak a saját szórakoztatására. De egyre komolyabban veszik, és Amos készen áll, hogy most ne eressze el, amit igazán szeretne: ismert operaénekessé válni. A családja, a szerelme is kész áldozatokat hozni, hogy ez megvalósulhasson.

Az alapja nem simán Andrea Bocelli élete. Az énekes jegyez egy memoárt, annak az alapján készítették el a filmet. Sokat elmond az is, hogy Bocelli mennyire részt vett a film elkészítésében. Ő a narrátor, és Amos énekhangja is ő lett.

Miért Amos Bardi? Azt gondolnám, így könnyebb elmesélni a történetet és némileg el is távolodni tőle. Még ha Andrea Bocelli is az alap, leírva és újra átélve ez már Amos története. Olyan szempontból, filmen nekem szimpatikusabb is, hogy nincs késztetésem folyton összehasonlítani a színészt és az eredetijét. A Toxikoma kapcsán, nem is olyan régen, pont arról írtam, hogy mennyire zavart, hogy a karakter neve Szabó Győző, tudjuk, hogy életrajzi ihletésű, de a két színész nem hasonlít egymásra. Itt ez ezzel meg lett oldva, és nem akad fent az ember azon, hogy a hasonlóság az, hogy mindketten olaszos külsővel bírnak, sötét hajjal.

A történet drámája adja magát. Képes lehet egy megvakult férfi operaénekessé válni? A filmben is fejtegetik egy ponton, hogy ez pont az a műfaj, ahol nem csak énekelni kell, de játszani is egy szerepet. Mozogni a színpadon, követni a karmestert. Nem elég a tehetség és az elszántság, ide sokkal több kellett.

Erőt és reményt is ad a történet, hogy meg lehet csinálni. Nem a veszteségen kell bánkódni, hanem kihozni a legtöbbet abból, ami jutott. Azt tudtam tisztelni a főszereplőben, hogy amikor az álma meghiúsult, nem depressziós lett és nem csak sajnálta magát, hanem tanulni kezdett és elvégezte az egyetemet. (Rendben, az elmaradt koncert megviselte, de ki bírna ki egyformán minden csapást?)

A film alapvetően az énekessé és híressé válást mutatja be, mellette minimálisan kap helyet a magánélet. Látjuk a szerelmét, aki később a felesége lesz. Látjuk a szüleit, az öccsét. De sok kérdést nyitva hagy: engem pl. érdekelt volna, hogy az öccse mire jutott az életben. Mert Amos otthonról minden segítséget megkapott: amikor a jogot hátrahagyva a zenének kezdett élni, az apja simán eltartotta, otthont adott neki és végig támogatta. Mit szólt ehhez az öccs? De érdekes volt az is, ahogy a feleség arcán átfut egy árny, amikor Amos már kezd befutni, és lerohanják a rajongók – sok fiatal, csinos lány. Azzal a szállal se kezdtek semmit.

Meg, az is olyan furcsa, hogy egyetlen fellépés, az a bizonyos koncert és egy duett, és máris csillaggá gyulladt? Nem ástam bele magam Bocelli életébe, de mesésen gyorsnak tűnt.

De szerettem a film zenéjét, pozitív az üzenete és egy esti filmnézésnek pont jó volt.

A csend zenéje – 5/3,5 nehéz eldönteni, mennyire idealizált a történet. Tudjuk, mi a vége és bár a szerző és a történet ihletője, Andrea Bocelli is jelen van, nem tudja ellensúlyozni az őt játszó Toby Sebastian játékát.

• Pirula panda - amerikai/kanadai mese
• Menekülés - animált dán, svéd, norvég, francia, amerikai, szlovén, észt, spanyol, olasz, finn dokumentum

Egyik se vonz, úgyhogy nézhetem a Netflixet meg neki kellene ülni az Oscar-jelölteknek. Van még mit pótolnom...

Halálos, menekülő, bosszút álló, rejtélyes.

Két öregasszony él együtt egy házban, ami már inkább lomtárra emlékeztet, mint otthonra. Mindketten bolondosak: az egyik kapaszkodik régi sztársága emlékeibe, a másik egereket tart kedvencként és folyton elhidegült fia hívását várja. Amikor kitör köztük a háború, egy beavatkozó harmadik fél leckét kap arról, mi az ármánykodás ára. (Crush) Amikor a kisvárosi srác bejut egy Borostyánligás egyetemre, a barátok még egy utolsó kempingre elviszik magukkal, ahol szokás szerint az ő kínzása a játékuk. Tragédia történik, és mire a srácok észbe kapnak, az életükért menekülnek. Itt a holtak nem maradnak holtak és értük jönnek. (Toxic) Egy nemrég megözvegyült férfi a kislányával új otthonba költözik. Az udvarukon áll egy régi fa, és sokat utalnak nekik a hely örökségére. Amikor a kislány eltűnik, az apának pontosan rá kell jönnie, ez milyen örökség és hogyan menekülhetnek meg. (Heirloom)

Bár szeretem, ha egy sorozat fejlődik és meg tud újulni, ez pont egy olyan koncepciót képvisel, aminél ezt nem lehet elképzelni. Maximum a történetek lehetnek másfélék, de alapvetően minden a megszokott módon halad benne.

Antológia sorozat, de ebben nem csak az évadok, de az egyes részek között sincsen kapcsolat. Minden rész egy horror, de mivel semmilyen szabály nincs, a készítők el tudnak játszani azzal, melyik történet milyen legyen. Ha ezt az évadot nézem, akkor van itt olyan klasszikust idéző, mint a Baby Jane, de van űrlényes is, vagy a Tűnj el óta egyre divatosabb rasszista témákat feldolgozó fekete horror is.

Ezt a változatosságát nagyon szeretem, mert meglepetések forrása. Nem lehet tudni, melyik történetben mi fog várni ránk. Bőven volt most is olyan történet, ami másképpen alakult vagy egészen más zsánerbe illet, mint amit az első perc után tippeltem volna.

Ehhez kapcsolódik, hogy a végét sem lehet kiszámítani. Nem egyben egyértelműen el lehet dönteni, hogy ki a jó vagy a rossz. De hogy melyik oldal fog nyerni? Itt bármi lehetséges. Simán lehet, hogy a jó lány átmegy gyilkos szörnyetegbe, aztán nem nyer el ezzel semmit, csak önmagára is kárhozatot hoz. De lehet, hogy az apa megmenti a gyermekét. Lehet, hogy a szép reményű ifjú odaveszik az erdőben, lehet, hogy az anya meg tudja menteni a családját, bár ennek áraként a saját létezése törlődik ki.

Továbbra is szeretem, ahogy valóban két mondat köré építenek fel mindent. Van egy nyitó mondat, aminek hamar meglátjuk az értelmét. Csak egy példa: A barátaim viccelődése ártalmatlan. És mi a kiinduló helyzet? Hogy egy srácot a haverok folyton ugratnak, elég durván – szóval, annyira nem ártalmatlanok a poénok. Majd követhetjük, ahogy egyikük meghal, de zombiféleként visszajön és sorra a többiek is élőholtak lesznek érzések és ész nélkül. A végén pedig ott a záró mondat: Egy halottnak már semmi sem fáj.

Poén, fekete humor? Kicsit mindenki. A legjobb részekben nagyon tudnak működni ezek a mondatok és valóban, felidézve őket az ember előtt van az egész epizód.

Amennyire kell, annyira jól néz ki a sorozat. Nem CGI effektek adják el, de egy-egy lány vagy ijesztő hatás megvan.

Azzal is folytatják a korábbiakat, hogy nem sztárszínészek játszanak benne, még csak nem is sorozatsztárok. Sok új arc, ismeretlenek. Azért érdekelne, ha hirtelen nagy lenne a siker, vajon jönnének-e a nagy nevek is feltűnni, hogy más hasonló sorozatban.

Egyelőre azonban kérdés, lesz-e negyedik évad. Nem bánnám, én szeretem a kétmondatos horror történeteiket.

Two Sentence Horror Stories – 5/4 szeretem a koncepciót, vannak jó ötleteik, meg tud lepni és korrekten is nézett ki.

Háborús, hatalmi harcos, vallásban megosztott.

A vikingek sikeresen megvetették a lábukat Angliában. A király úgy véli, ennek ideje véget vetni. Kiküldi a sereget, és mindenkit lemészárolnak. A halottak között van Harald herceg testvére is, a vikingek bosszút esküdnek. Knut király egyesíti a seregeket, és hadjáratra indul, sokkal nagyobb céllal, mint amit a többiek sejtenek: Anglia királya akar lenni és létrehozni egy nagy, északi királyságot. A grönlandi Leif Erikson a húgával érkezik meg Kattegatba, ahol a lányon erőszakot tevő keresztényt keresik. Amikor Freydis végez a férfival, a bátyjának kell az Anglia ellen induló sereghez csatlakozni, hogy megbocsátást vegyen a húgának. Miközben kibontakoznak a harcok Angliában az özvegy Emma királynő ellen, Freydis azzal kénytelen szembenézni, hogy a keresztények már nem csak békés eszközökkel térítenek. Neki kell az útjukba állni, mielőtt minden régi értéket és hívőt megégetnek.

Tudni lehetett előre, hogy bár a Vikings véget ért, a franchise újabb folytatást fog kapni. A Valhalla kb. 100 évvel később veszi fel a fonalat, amikor már legendaként emlegetik az anyasorozatban történteket. Ez lenne a kapocs, és egy-egy szereplő büszkélkedhet olyan őssel, akit onnan ismerünk. Pl. Emma királynő Rollo egyik leszármazottja.

De saját történetet kapott a sorozat, és nem építkezik az előzményekre. Ez olyan szempontból jó, hogy nyugodtan el lehet kezdeni ezzel az évaddal, nem kell a korábbiakat ismerni. Némileg benne van az is, hogy az eredeti sorozat farvizén eveznek, de nem a cselekményben.

Minimálisan lehet történelmi sorozatként nézni. Olyan szereplőket használ, akik valóban éltek, de a történet kedvéért módosítottak akár fontos szálakon is. (Mondjuk, nem annyira feltűnően, mint az anyasorozat végén, de nem is ez a lényeg.) Egész jól elszórakoztam azzal, hogy nézegettem, kik a valós szereplők, mi lett velük később. Emma és Knut eddig egészen passzolnak, Edmund herceg (később király) meg pl. fiatalítva lett, és nem egy kétgyerekes családapa volt, akit a gyerekeivel együtt öltek meg.

A viszályok és hatalmi harcok különben is lekötöttek, érdeklődve néztem, hogyan alakulnak az angliai események. Talán azok kötöttek le legjobban az évad folyamán. Szimpatikus lett az okos Emma, de az is izgalmas, hogy miként helyezkedik és szerzi vissza a családi hatalmat Godwin. Itt vannak a jobb csaták és a látványosabb részek: a Stamford híd ostroma egészen okos lett, és nem csak annyiról szólt, hogy pár ember vív és veri egymást egy mezőn. (Kattegat ostroma arra emlékeztetett csak.)

A másik szál, Kattegat és a kereszténység erőszakos terjesztése már negyed ennyire sem tudott lekötni. Lehet tudni, mi lesz a vége, hiszen nem véletlenül váltott már több király is kereszténységre az előző sorozatban sem. Freydis meg harcol, menekül és visszacsap, de eleve nem szimpatikus a nő. Valamilyen szinten Lagertha utódja, aki jó harcos és kiáll a számára fontos emberekért, csak a színésznő sokkal halványabb.

Szerettem a sorozatban, hogy antihősökkel van tele. Nagyon kevés az olyan alak, talán csak Leif, aki egyértelműen pozitív és erkölcsös. Ármánykodnak, gyilkolnak, meg tudnak lepni azzal, hogy meddig mennek el egy-egy célért. Azért mozgatórugókat fel lehet fedezni, pl. Godwin bárkihez átáll, aki segít neki hatalomra és vagyonra jutni, de ettől nem lesz kiszámítható a sorozat.

Nem a legerősebb Netflix sorozat, de szórakoztató és korrekten össze lett rakva. Ha lesz második évad, a cselekmény eléggé nyitott hozzá, majd nézem tovább is.

Vikings: Valhalla – 5/4 valószínűleg jobban tetszett, mint amilyen, de most élveztem az ármánykodást és a személyes drámákat.

Átverős, foglyul ejtő, kifosztós.

Chris elvonultan, csendesen éldegél és próbálja kitalálni, hogyan tovább. A cégét eladta, egy vagyont kapott érte és egy igazi álomotthont épített fel magának. A családját azonban elvesztette a folyamat közben: a felesége beadta a válást, és szerinte már túl késő, hogy megpróbálják helyrehozni kettejük között a dolgokat. Azt javasolja, lépjen Chris is tovább. Így az éjszakai bevásárlás során megismert fiatal, csinos lányt újabb találkára hívja és hamarosan forró viszonyba bonyolódnak. Sky gondokkal küzd a lakótársával, így igent mond, amikor a lesérülő Chris marasztalja a házában. Eleinte csodásan megvannak együtt, de aztán Chris a hírekben meglátja, hogy Sky lakótársát meggyilkolták. Amikor elmondja a lánynak, döbbenetes választ kap: Sky végzett vele. Most pedig Chris jön, akitől mindent akar.

Nagyon tévés thriller hangulata volt az egész filmnek: az a típus, ami a késő esti műsorsávban egyszer elmegy, fáradtan megnézi az ember és aztán el is felejti gyorsan.

A film komolyan vette magát, bele kellett volna élni magunkat Chris egyre reménytelenebb helyzetébe, akit aztán nem kímélt a barátnője. Nem akarod megadni a számlaszámod és az átutaláshoz szükséges kódokat? A barkácsboltban vett fúró és néhány lyuk befúrása a lábba biztosan megoldja a nyelvet is… Közben meg lehet el lehet adni a lakásból mindent, műkincseket és drága borokat, órákat, mindent.

Túl könnyen és gördülékenyen megy minden. Azt még el tudom képzelni, hogy Sky kellően szociopata ahhoz, hogy azért kezdjen viszonyba a film elején megmutatott nővel, mert annak lakásából kitűnően meg tudja figyelni Christ. Még az első megrendezett találkozás is rendben, de utána olyan módszeresen és mindent tudóan számol fel mindent a férfi életében, hogy az nem is kicsit tűnik túlzásnak. Mindenre megvan a vevője, és a titkos tartalékról és annak hozzáférhetőségéről is mindent tud előre. Azt mégis hogyan?

Jön egy fordulat is, amikor a lány családjára nagyobb rálátásunk lesz, de az még inkább hihetetlenné teszi nekem a történetet. Egy ilyen pszichopata is túlzás, de kettő? Azzal se nagyon tudtam mit kezdeni, ahogy Sky még teszi a megjegyzéseket is a fogoly Chrisnek. Mintha törődne vele, de igazából mégsem, mert simán megkínozza és kész megölni is. Mit számít akkor, hogy mosolyogva húzza meg a ravaszt vagy sem?

Némi gondom a szereposztással is akadt. Cameron Monaghan annyira kölyökképű, hogy elég nehéz elképzelni a filmben látott nő férjeként, a gyerekük apjaként. Egy kis szakállal igyekeztek öregbíteni, nem sok sikerrel. Nem játszik rosszul, csak nem úgy néz ki, mint egy olyan férfi, akit a történet bemutat. Igaz, én azon is fent tudtam akadni, hogy a filmbeli lánya olyan, mintha félvér lenne. Szőke, fehérbőrű a neje, Monaghan is világít éjjel – komolyan merengtem azon, hogy örökbe fogadott lenne a gyerek? De nem olyan a sztori. Frank Grillo feltűnése is… szó se róla, jól hozza a karaktert, csak túlzásnak tűnik a színész egy ilyen karakterre, amikor a női főszereplők abszolút ismeretlenek. Igaz, ezt John Malkovich játszotta leskelődő főbérlőről is elmondhatom.

Műnek éreztem a filmet, nem túlzottan kötött le. Volt egy-egy jobb jelenete is, de inkább tényleg az esti műsorsávok thrillere csak.

Széttört élet – 5/2,5 lehetetlenül passzol minden, és a vége is minimum furcsa. Monaghan túl kölyökképű a szerephez.

Átkot megtörő, herceget kereső, boszorkákkal szembeszálló.

Aninka három nővér közül a legfiatalabb és a legboldogabb, annak ellenére, hogy a nővérei cselédkén bánnak vele. Miközben ruhákra, ékszerekre és mulatozásokra költik az örökségük, Aninka vezeti a háztartást, süt és főz, gondját viseli a testvéreinek. Így is menne minden tovább, ha egy alkalommal a lány nem találna egy madártollat. Kisimítja, megcsókolja, és ezzel megidézi az elvarázsolt Vitek herceget. A jóképű fiatalember elmeséli, hogy megtagadta, hogy elvegyen egy szépséges idegem hercegnőt, akinek valami gonosz fényt látott a szemében. Bosszúból a lány madárrá átkozta, és csak az tudja kis időre emberré tenni, aki megszerzi egy tollát. A fiatalok egymásba szeretnek és az átok megtörésén gondolkoznak. A lány féltékeny nővérei azonban eltörik a tollat, Vitek eltűnik, és Aninka világgá megy, hogy megtalálja és megmentse. Kísérőjének egy vízi manó szegődik.

Már nem is tudom hányadszor írtam, hogy jelenleg két nemzet meséi vannak mesefilmként döntő többségben vetítve nálunk: németek és csehek. A németeket tartom a színvonalasabbnak, nekik mégiscsak a Grimm testvérek adták az alapot, de azért a csehek között is lehet egy-egy olyan darabot találni, amit a szülő is kibír a gyerek mellett.

Az Aninka története jól ismert elemeket halmoz egymásra. Az állattá átkozott herceg, a belé szerelmes lány, akinek próbákat kell kiállnia, hogy megmentse a szerelmét. Azt meg mondanom se kell, mekkora archetípus a lány, akit befognak szolgálónak a testvérei – itt ráadásul a vér szerinti nővérei, nem is csak a mostohák. Kis Hamupipőke-érzet, ha nem is kellett bálba menni, hogy megérkezzen a herceg. (Ok, nem is lovon jött, hanem szárnyakon…)

Valahogy kényelmes is attól, hogy a jól ismert elemeket dolgozták össze, és mégis kicsit más, mint amit megszokhattunk. Leginkább azért, mert beleszivárogtak a területre jellemző elemek. Az elapasztott forrást sok másban is láttam már, de a vízi manók és az ő ügyködésük kifejezetten a cseh mesékben jellemző.

A szereplők nagyon mesei alakok, éppen annyira, amennyire egy mesében várható is. Nem is mondhatnám, hogy bárkiről különösebben meg tudnánk valamit, mindenki csak egy típus. Gonosz banya, szépséges lány, álompasi herceg…

Ami azért még így is feltűnő volt, hogy Aninka alakját mennyire élő meseszereplővé tudta tenni a színésznő. Nem egyszer volt olyan érzetem, hogyha rajzolt mese lenne, akkor is éppen így énekelne, pörögne és táncolna – mintha nagyon nem élő ember lenne, hanem egy rajzolt mesealak.

Vannak kalandok, van humor. Igaz, a kisebb nézőkre szabva, de mese.

Ami viszont nagyon zavart, és sokkal jobban tetszett volna a történet nélküle: a manó és Aninka is többször dalra fakad. Se a zene, se az énekhangok nem tetszettek. Meg tudtam érteni a molnárt, aki végezni akart a manóval, amikor az szerenádozni kezdett a lányának. Inkább kínzás, mint udvarlás…

Egyszer meg lehetett nézni, a cseh mesék között a jobbak között van, de nagy elvárásokat nem kell támasztani felé.

Aninka és az elvarázsolt herceg – 5/3,5 mesefilmnek elment, csak ne énekeltek volna benne! Jól hozza a mesés elemeket, színes, gyerekeknek vicces. De a zenéje…

Rendőrös, halál tudatával merészebbé váló, maffiózóra vadászó.

Rayane egy okból lett rendőr: az apja emléke előtt akart tisztelegni, aki szolgálatteljesítés közben vesztette életét. Csak éppen a fia mindentől fél, nagyon halk, senkinek nem mer ellentmondani. Ha valamibe belekezd, abból biztosan katasztrófa lesz. Mint amikor egy szomszédját látta egy rajtaütés közelében, figyelmeztette a rendőri jelenlétre és megkérte, hogy távozzon, még az autóját is segített elindítani. Aztán persze kiderült, hogy ez a férfi a Patkány, akit el kellett volna fogni. Így menne továbbra is, ha egy orvosi kivizsgálást követően nem derülne ki, hogy maximum 30 napja maradt az életéből. Első gondolata, hogy meglopja a Patkányt és szórja a pénzt Vegasban, ám mikor kiderül, hogy a Patkány okozta az apja halálát, visszatér és beleveti magát a rendőri munkába. Már semmi nem számít, csak a cél, hiszen 30 nap, ha maradt…

Bevált alkotói gárdával készült ez a francia komédia. A rendező rendszeresen ugyanazokkal a színészekkel dolgozik együtt, hasonló humort képviselnek a filmjeik, csak változik a keret és hogy éppen melyik színész a főszereplő, a haver vagy az ellenlábas.

A 30 nap maximum alapötlete ismerős lehet: ha kezedben a halálos ítéleted, mivel töltöd a maradék idődet és hogyan változik meg a viselkedésed? Mivel ez egy komédia, nem kérünk komoly választ. Félénk kis senkiből a párizsi rendőrség legvagányabb rendőre válik.

Minden eleme szépen követi a sablonokat: a szerencsétlen rendőr, aki a menő társnőjébe szerelmes. A film gonosza, akiről még az is kiderül, hogy ő a felelős a főszereplő családi tragédiájáért. A rendőrség menő embere, itt Tony, aki akkora idióta, hogy elviselni se lehet, de talpnyalója akad bőven. Mivel mozgalmas és sűrű a film, nem zavart, hogy mindent láttam már másban. Itt annyira halmozva is vannak, hogy nem is érdemes azt listázni, van-e eredeti ötlet, vagy mi miből ismerős.

Kicsit a paródia felé is közelít, de azért megmarad komédiának. Nem kell komolyan venni, a szereplők is láthatóan nagy bulinak vették az egészet és örömmel csináltak magukból bohócot. Lacheau, aki inkább a főhős szokott lenni, most a magát szuperrendőrnek képzelő Tony, ő ebben különösen kiemelkedik. Néha meg is fordult a fejemben, akkor sem lenne jobban készen a karaktere, ha Lacheau nagyon részegen játszaná.

A gondom, hogy messzebb mennek a poénokkal, mint ami még a komfort zónámban lenne. Az még ok, hogy a volt barátnő hogyan telepszik rá a főszereplőre, aki oroszlánként dobja ki, amint halálos betegnek hiszi magát és pankrátor jelmezben félholtra verik, amikor egy partira igyekszik beépülni. De kinek hiányoztak olyan jelenetek, hogy az éppen a két ház között, egy slagon egyensúlyozó rendőr arcára rászáll egy galamb, amely dugni akar? Vagy, az ajtóval lecsapott másik rendőrt betolják a műtőbe, összekeverve egy női beteggel, és melleket plasztikáznak neki? Vagy az anya, aki büszke a fiára, amikor azt felszopónak titulálják? Bár a party nagyi is megér egy misét.

Nem is folytatom, mert minél jobban belegondolok, annál alantasabb a film humora és az rémlik csak fel, amit nagyon nem szerettem benne.

A szokott szintet teljesen hozza a film, jó a dinamikája, amennyire egy ilyen rendőrös komédiának kell, a látvány is megvolt. Akinek ez a fajta humor bejön, jó film lesz.

30 nap maximum – 5/3 a maga módján vicces, kellően mozgalmas is. Csak éppen nagyon nem az a humor, amit díjazni tudok.

Családos, vállalatot vezető, ármányos.

A Gucci név egyet jelentett a vagyonnal és a divattal. A fiatal, dögös Patrizia szeme fel is csillan, amikor egy buliban szóba elegyedik egy csendes fiúval, akinek ez a vezetékneve. Úgy intézi, hogy újra összefussanak és egy randit is megbeszél az ügyvédnek tanuló Maurizióval. Mire a család feleszmél, a fiatalok már házasodni akarnak. Rodolfo Gucci azonban az aranyásót látja a lányban, és óva inti a fiát a frigytől. Még azzal is fenyegeti, hogy kitagadja, ha képes lesz az engedélye nélkül megnősülni. Maurizio szerelmes, ellent mond és Patrizia Gucci feleség lesz. A családi vállalatot irányító Aldo, aki rendszeresen csalódik a saját fiában, igyekszik közeledni a párhoz és felkarolja az unokaöccsét. Annyira, hogy Patrizia már arról szövöget álmokat, hogyan veszik ők át a birodalmat. A pénzzel és luxussal együtt azonban új gondok jönnek, ami mindent elsöpörhet és egy más Gucci-ház felemelkedéséhez és egy gyilkossághoz vezet el.

A divat történetében vannak nagy formátumú családok és tervezők, nagy botrányok és több gyilkosság is akad. Maurizio Gucci agyonlövése is egy ezek közül, amely egy sikerkönyv alapját is adta.

Ezt a kötetet dolgozta fel Ridley Scott és újra bizonyította, hogy van érzéke az adoptáláshoz. Az eredeti történet ugyanis nem regény, hanem egy ismeretközlő regényféleség, amely a Gucci család történetét meséli el, és csak keretnek használja Maurizio történetét. Abban végig lehet követni a generációkat, hogyan lett a márka sikeres és miért volt sokáig annyira karizmatikus vezér Aldo.

Scott filmjében azonban valóban főszerepet kapott Maurizio és Patrizia kapcsolata. Megvannak a fontos életrajzi pontok, ha azért bőven csúsztatnak is. Pl. nem egy gyermekük volt, két kislányuk született. Maurizio sem azonnal kötött ki annál a szőkénél, ő már a sokadik barátnő volt, miután elhagyta a feleségét.

De nem is ezek a lényeg, hanem ennek a két embernek a kapcsolata és hogy milyen viharokat okoztak a családban. Érdekesebb, személyesebb, és messze nem olyan száraz, mint a könyv volt. Tényleg van egy történet, személyes drámák és családi ármányok. Itt sem maga a gyilkosság a lényeg, de hogy is lenne az? Béna és a lehető legegyszerűbb kiszállni egy kocsiból és párat belelőni az áldozatba. Nem véletlenül mondja a filmben Patrizia, hogy maga is elintézné, ha értene a pisztolyokhoz. De az, ahogy oda eljutnak, hogy nem lát más megoldást, mint a gyilkosságot, az érdekes és a film azt mutatja meg.

Azzal viszont gondban vagyok, hogy ki a film hőse? Ha regény lenne, simán azt mondanám, hogy ez egy antihős történet. Nincs egyetlen olyan karakter sem, akire fel lehetne nézni vagy szimpatikus lenne. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy ez bármikor szerelmi történet lett volna. Túl jól sikerült az a jelenet, ahogy Patrizia a Gucci névre felkapja a fejét és ahogy a vagyon nyomában jár a kezdetektől. De kiemelhetek bárkit, elkényeztetett és ármánykodó, valahogy olyan elrontott minden alak. A végén volt is egy olyan gondolatom, hogy azzal együtt, hogy De Sole miképpen játszotta ki Mauriziót, még ő és Tom Ford a legszerethetőbbek. Ők azok, akik jók a szakmájukban, és nem gazdag dívák.

Külsőségeiben is minden a helyén. A gazdagok világa, a korszakok és a rengeteg Gucci. A Pazar díszletek közé meg neves színészek álltak be – még azt is tudtam szeretni benne, hogy nem mentek rá arra, hogy eltüntessék maszkok mögött a színészeket. Talán csak Jared Leto esete más, pláne, ha mellé teszem a lassan megjelenő antihős képregénymoziját… Ha kedvencet kell választani, akkor nálam Jeremy Irons nyert. Az ő karakterében volt stílus.

Azt meg nem győzöm hangsúlyozni, milyen jól történetté formálták a könyvet, ami egyáltalán nem volt ilyen történet elvű.

A Gucci-ház – 5/4 az állásfoglalással némileg bajban vagyok: most akkor ki a jó, ki a rossz? Különben korrekt látvány, történet, színészek – döbbenet, mit ki nem hoztak a könyvből.