Nincs nagy meglepetés abban, hogy ez a minisorozat a Netflix kínálatába került be. Ha a szolgáltató zászlóshajóit kellene torpedózni, az egyik célpontom a Narcos franchise lenne. A Griselda meg remekül illik melléjük, ugyanaz a téma megint kicsit másképp.

Ok, nem bírok leállni. A bevezetés Escobar egy mondása, Griselda Blancóról. Még egy közös szereplőt is találtam – Griselda második férjét egy olyan színész játssza, aki nagyon sokáig Narcos állandó szereplő volt. Itt sokkal hamarabb kikerül a képből, de már a személye összeköti a pontokat. A korszak, a csempészet meg közös, így az annyira nem meglepő, hogy az Ochoa család ebben is képviselteti magát.

6 részes a sorozat, és két egységre lehetne bontani. Az első fele, amit szívesen néztem. Abban kell a nőnek Miamiba menekül, és eltartania magát a fiaival együtt. Az egy karriertörténet, csak a bűn felől. Egy háziasszony miképpen kerül a helyi drogvilág vezetői székébe. Kemény és kegyetlen döntéseket kell meghoznia, de ott még inkább az áldozatot láttatják benne is. A nőt, aki felküzdötte magát a prostitúció világából, és nem bírta elviselni, hogy a férje mire kényszerítette, megint eladta, aztán őt bántotta érte. Aki hozza az ötleteket, az eredményeket, és a női mivolta miatt mindig félrelökik. Aki nem csak magáért küzd, hanem azokért is, akik mellé álltak, akiket szeret. Ott közösségi ember, jó anya és barát.

Majd jön a gyökeres fordulat, amikor már Griselda a csúcson van. Amikor ő a Keresztanya, amikor már nincs feljebb. Gazdag, félnek tőle, a rendőrség nem tud hozzá férkőzni. Ugyanakkor a sikerének a megszállottja lesz, és valósággal beleőrül, hogy mindent megtartson. Már nincsenek fenntartásai, simán osztja a szeretteinek is a halálos ítéleteket. Nem gondolkozik tisztán, paranoiás. Mondhatnám azt is, hogy nem kell a rendőrség, hogy tönkremenjen. Megoldotta ő magának.

Ott már a nyomozónő, June a hős, aki nem nyugszik, amíg nem kerül börtönbe a nő. Hasonlóan megszállott, és ugyanolyan nehezen boldogul nőként, mint Griselda annak idején a törvény másik oldalán. Így megvan a két oldal: a törvény egyik oldalán és a másikon. Ugyanaz a nehézség, hasonló siker és ugyanaz az ár, amit fizetnek érte. Talán csak annyi a különbség, hogy June nem megy börtönbe a tetteiért, és neki van esélye összekaparni a családját.

Látványra szépen összerakták, már akkor a gazdagok és szépek világát látjuk, amikor Griselda még csak egy menekült egy kocka droggal. Végig nagyon oda van figyelve, milyen belső tereket és ruhákat látunk. Vergara végig nagyon exkluzív ruhatárat kapott, és aki erre fogékony, simán lehet nézni a sorozatot olyan szemmel, hogy milyen ruhái vannak a főszereplőnek.

Nem a színészi alakítások miatt kell megnézni, bár egy-egy pillanata mindenkinek van minimum. Bár személyként az összeszedett, céltudatos és feltörekvő Griselda volt a szimpatikus, akkor többet lehetett megmutatni, amikor a születésnapi bulin ugrálnak az arcai és hangulatai. Az egyik percben tomboló és erőszakos őrült, majd rátör, mit tett és összeomlik. Nagyon Vergara sorozata különben, a többiek neki végszavaznak, és nincsenek önálló történeteik.

Egy-egy Narcos évad mellé kiválóan működik, ha némileg csajosabb is a megfogása. Mert itt bizony megbeszélik, hogy mennyivel nehezebb csak azért ez a műfaj, mert nő a főnök és nem férfi.

Előre nem olvastam róla semmit, csak röviden, mégis miről szól. Az ártatlanul lecsukott nő kiszabadításán dolgozik a férje. Így meg is csapott, amikor nagyon hamar azt vettem észre, hogy én ezt már láttam. Miközben ezt a francia filmet még biztosan nem láttam.

Plusz, a férfi főszereplő a fejemben átfordult Russel Crowe-ba. Az első percek után már le is esett, hogy igen, láttam – csak nem ezt, hanem az amerikai feldolgozását. Crowe főszereplésével. Azért már végignéztem, ha elkezdtem, de nem sok értelme volt. Egy majdnem állandó morgás lett a vége, hogy unom, mert tudom mi lesz és mennyivel jobban tetszett a másik szereposztással.

Vincent Lindon nem játszik rosszul, sőt, nagyon hitelesen adja a feleségébe nagyon szerelmes férfit, aki elkeseredetten kezd terve megvalósításába. Szinte látni, ahogy szenved egy-egy lépésért a terv megvalósításában. Csak éppen annyira nem működik a Lindon – Kruger párosítás. Ha a nyitányban nem nagyon szerelmespárként, sejtett erotikus jelenettel indítunk, én simán apa – lánya párosnak néztem volna őket. Ráadásul Lindon még csak nem is sármos. Nem hittem el, hogy ők egy összeilló házaspár lennének, hiába ezt adná el a film. Még többnek is látszik a korkülönbség a színészek közti 17 évnél. Öregnek is látom Lindont a szerephez.

Lassan is haladnak az események benne. Az amerikai változat sem volt éppen körömrágó akció, de így, hogy tudtam is, mit és hogyan old meg, pláne lassúnak és túl kiszámoltnak tűnt a film. Kevés előkészületet tett a főszereplő, viszonylag könnyen meg tudott oldani mindent, maga a szöktetés meg roppant fapados volt.

Egyszerűen nem tudtam eldönteni, minek kellene ezt a filmet eladnia. Mert akciófilmnek alig van benne valami. Thrillernek rém unalmas, és nincs is meg a szokott katarzis. Még csak feliratban a végén se derül ki, hogy az igazi elkövető előkerült-e, vagy mi történt a családdal. Nem is próbálja meg Julien az igazi gyilkost előkeríteni, 2-3 évvel az eset után nem is sok esélye lenne. Marad a dráma, de annak meg érzelmileg egysíkú. Lisa ártatlanul kerül gyilkosként elítélve börtönbe, naná, hogy kikészül. Julien meg attól, hogy elveszti a szeretett nőt, aki egyre rosszabbul is van, a közös gyereket meg kvázi egyedülálló apaként nevelheti. Nincs se hullámzás, se változás, se valami konfliktus. Túl egyforma az egész érzelmileg is.

Nincs látványelem, és mást már írni se tudok róla. A legnagyobb benyomásom róla, hogy én mennyire untam. Szinte kísértést érzek arra, hogy csak azért megnézzem az amerikait, hogy másodszorra azt is ilyen semmilyennek látom-e, vagy az jobb.

Lacheau minden komédiáját nem szerettem, de az Alibi.com azok között volt, amiket szívesen néztem. Így a folytatásnak is lelkesen ültem neki, ha nem is nagyon volt előzetes ismeretem, miképpen nyitják újra az irodát a fiúk.

Az újdonság az is benne, hogy nem nyitják újra. Gregory és Florence házasodni készülnek, és ennek folyamodványaként a családjaiknak is meg kellene ismerkedni. Ám annyira szerencsétlenül jön ki a helyzet, hogy a férfi képtelen előállni a szüleivel. Kiderül, hogy az anyja éppen az a pornószínésznő, akinek a munkásságáért a leendő apósa rajong. Az apja meg az a csaló, aki bekerült a tévébe és leendő anyósa nem győz szörnyülködni rajta. Így aztán a régi barátokkal összeáll, hogy kamu szülőket találjanak neki. Igen ám, de mivel közben megkereste a szüleit, nekik meg kamu menyasszonyt és barátokat kell bemutatni. Meg levezényelni két esküvőt – egy kamut a szülőknek, egy igazit Florence-szel, akinek semmire nem szabad rájönni. Az eredmény meg a káosz a köbön.

 Sikerült úgy levezényelni mindezt, hogy komédia legyen, mókás és nem sértő. Azért aranyosnak nem mondanám, ez nem az a romantikus irány, amit tudnak a francia filmek. De értékeltem azt is, hogy az esetek nagy többségében vállalható poénok követik egymást. Talán csak egy volt, amin azért forgattak a szemem. Amikor Augustin a fenekére ragasztott WC-ülőkével szeli át a várost, és több olyan jelenet is van, amikor a kamera a pucér hátsóját teszi fókuszba. Ok, még egy. Arra is építettek poénokat, hogy Appoline pornózik, és mű-e a melle. Anélkül is meglettem volna.

De a Florence – Gregory páros tetszett, és bőven volt benne játékosság. Azt el tudtam hinni, hogy ők szeretik is egymást, meg ugratják is egymást, közben meg jól szórakoznak. (Mivel ők az életben is pár, közös kisfiúval otthon, tényleg rutinból mehet nekik ez a házaspáros felállás.) Azt különben is használták több generáció esetében is, hogy a párok miképpen ragaszkodnak egymáshoz, mit tudnak megbocsátani egymásnak.

Szívesen vettem a sok visszatérő szereplőt is. Lacheau különben is szívesen dolgozik a saját körével, csak abban van különbség, hogy mikor ki a főszereplő és ki játssza annak barátait. Különben ezt a filmet is jegyzi rendezőként is. Vele együtt három olyan színész van a filmben, akiket már sok mindenben láttam. Tarek Boudali egyike a színészeknek, akikkel sűrűn együtt dolgozik és cserélgetik a főszerepeket. Most épp Boudali a barát – mellesleg itt narkolepsziás, aki mindig a legrosszabb időpontban alszik el. A menyasszonyt játszó Elodie Fontan talán a Bazi nagy francia lagzik 3 részéből ismerősebb, de ő is nagyon sok Lacheau-filmben kapott kisebb-nagyobb szerepet már – így is ismerkedtek meg, mielőtt össze is jöttek. Az jót is tesz a filmnek, hogy érződik benne, baráti társaság csinálta.

Simán jobban tetszett, mint a Batman paródiájuk korábban. Nem kellett mű látványelem, sokkal jobban működött az, ahogy az ál-apa ármánykodott és szerepelt, míg az ál-anya hirtelen feltűnt, mert senki nem vette észre a jelenlétét. Vagy, amikor a fűnyíró lekapta Florence fél hajkoronáját.

Akár harmadik részt is el tudok képzelni, amiben babáznak, de majd kiderül. Egyelőre a Kutya és macskát látom a következő filmeknél.

Az Apple TV sorozatának producerei között ott van Reese Witherspoon, és ez nagyjából be is lövi, milyen történetre lehet számítani. Meg is állapítottam, ahogy néztem, ha regény lenne, pont olyan lenne, mint amit Reese be szokott válogatni a könyvklubjába.

De nincs mögötte regény, ez egy sorozat. Az különben érdekes kérdés, mennyire zárt. A történetet tulajdonképpen megoldja, megkapjuk a válaszainkat, de a szereplők sorsa olyan ponton marad abba, ahonnan még van hova tovább. Sophie éppen csak kezdheti felfedezni, hogy ki volt Tess és mi van a múltjában. James meg biztosan nem törődik bele abba, hogy ilyen módon özvegy lett és kezdje újra. Elvben különben berendelték a 2. évadot, még 2022-ben, de nem úgy tűnik, hogy készülne. Jackson-Cohen tavaly másik sorozatot csinált, Mbatha-Raw meg a Netflixnek forgatott filmet. De különben sem látok híreket, hogy ennek nekiálltak volna. Legfeljebb azt láttam, ki jön a 2. évadra. De mikor?

A történet thriller és női felhangokkal. Adott egy jómódú, angol gyökerű amerikai feleség, Sophie. Csinos, jó élete van és egy szerető, bankár férje. Csak éppen Sophie nem emlékszik semmire ebből. Volt egy öngyilkossági kísérlete – időben megmentették, de az emlékei törlődtek. Csak azt érzi, hogy valami nem stimmel körötte. Nyomozni kezd, és dőlni kezdenek a dominók. A férje, a barátai, de saját maga is titkokat őrzött.

Arra is van kihegyezve a sorozat, hogy mit derít ki, és az hogyan írja át mindazt, amit addig gondoltunk. Akár magáról Sophie-ról, vagy éppen a körötte levő emberekről. Minden részre jut egy elég nagy csavar, és folyamatosan változik, ki a történetben a jó és a rossz. Vagy, nem is ez a jó szó. Inkább azt kellene írnom, hogy ki milyen okból bűnözött és mit.

Játszanak sok mindennel, és csak egyik része ennek Sophie személyének rejtélye, az öngyilkossági kísérletének mikéntje. Mert Sophie meg van győződve arról, hogy valaki megölni akarta, miért akart volna öngyilkos lenni? Lesz itt megszállottság és zaklatás, többféle átverés és lopás, menekülés és fenyegetés. De ezen túl ez a kapcsolatok sorozata is. Kit szeret az ember, és mit képes még megbocsátani a szeretett félnek? Mi az, ami még nemes és tiszteletet érdemel, hol lesz az emberből balek? Mennyi második esélyt lehet adni és elfogadni?

A sorozat mesél Sophie és James, valamint Sophie és Baden kapcsolatairól. Mitől működik egy szerelem? Változhat-e valaki, hogy megfeleljen a szeretett fél elvárásainak? A látottakból az jön le, hogy egy pontig szépen meglesznek. Itt Sophie az, aki felvett egy szerepet James kedvéért. Amikor azonban bajok jöttek, Sophie visszanyúlt az előző élete eszköztárához, és menekülni kezdett problémamegoldás helyett. Ennek tünete Baden, majd minden, ami az öngyilkossági kísérlet körül zajlott. Vagyis, az ember nem tud kibújni a bőréből és csak ideiglenesen tud más lenni a szerelemért is. Amint Sophie összerakja a történetét, jönnek vissza az emlékeiből is, ezt alátámasztandó nem hoz más döntéseket. Ugyanazt teszi, amit korábban is.

A történet érdekesen és rejtélyesen van megfogva, le is kötött. Azzal voltam inkább bajban, hogy minél inkább kiderültek a múltbéli események, annál inkább vesztették el a szereplők a szimpátiám. James a nagy szerelmében balek, Sophie tolvaj és csaló, Baden meg vészesen közel kerül egy zaklató szerepköréhez. De ott vannak a baráti kör tagjai is: Caroline, aki szintén eléggé balek azzal, ahogy hagyja magát kihasználni. Harrison, aki meg éppen fordítva, ő jobban mutatja magát, mint amilyen ember. Ha valakit megkedveltem, vagy sajnálni kezdtem volna, biztosan kiderült róla valami olyasmi, ami miatt már másként kellett viszonyulni hozzá.

A szereposztás nekem tetszett, de az Apple különben is jól szokott válogatni. Gugu Mbatha-Raw szépen hozta Sophie arcait. Ő tipikusan az a színésznő, akinek szerintem sokkal előrébb kellene tartania, és sikeresebbnek lennie, mint ahol van. Oliver Jackson-Cohen számára a mozi felé nem akar jönni az áttörés, de sorozatszínésznek bírom, itt is kellemes pont volt a sorozatban. Ari Graynor nem tudom, miért, de nem szimpatikus. Ő olyan arc, akit láttam ebben-abban, de gyorsan el is felejtettem. Francois Arnaud meg éppen feltűnik, messze van ez a Borgiák kvázi főszerepétől. Itt éppen annyit volt képernyőn, hogy elgondolkozzam, honnan ismerős.

A történet jó, és a színészekkel együtt ez el is adja. Nem látványműsor, de egy thrillernek nem is kell annak lennie. Most már csak várunk, jön-e és mikor a folytatás.

Hát, nem csak a Marvel univerzum esett szét. A DC sem tudja, talán nem is akarja összefogni a filmjeit. Az Aquaman 2. része annyira önálló film, hogy ebben még csak nem is vendégszerepel valaki más az Igazság Ligájából. A történetben sincs semmi, ami összekötné a többi filmmel.

Inkább belügyi gondok vannak. Pár év eltelt, Aquaman unja magát királyként. Van egy tanács, ami nem sok mindent enged meg neki. Elvette Merát, és a kisbabájuk nevelése, ami leginkább leköti a férfit. Egészen addig, amíg David Kane újra színre nem lép, és nem veszélyezteti az egész világot. Kénytelen ahhoz fordulni, akihez nagyon nem akart: Orm lehet a megoldás. Így a testvére szöktetése után együtt erednek Kane, és vele egy régi veszedelem nyomában.

Az talán látszik, hogy a korábbi szereplőket sikeresen visszacsábították erre a részre. Megjegyzés, jobb történet is, mint az első volt. Visszatért Momoa, nagyobb és szimpatikusabb szerepet kapott Patrick Wilson, itt van Nicole Kidman, Dolph Lundgren, Yahya Abdul-Mateen II. és Amber Heard is. Akit nem véletlenül hagytam a végére. Ugyan nem dobták ki a színésznőt a magánéleti botrányai miatt, de látványosan megnyírták a szereplését. Atlantis királynéjaként alig jelent meg, Aquaman családi jeleneteiben az apja, az anyja és a bátyja, és persze a baba kapnak szerepet. Bántotta is a szemem, hogy megy a nagy babázás, a kicsi anyja meg sehol? Aztán az első Kane akció betegágyba juttatja a nőt, így még kevesebb szerepet kap. Sikerült kiírni úgy, hogy hivatalosan nincs kiírva.

Igazán színészként senkinek nem kell jelen lennie. A színes, giccses ruhák, az izmok és a kidolgozott testek játszanak szerepet, nem az alakítások. Erre a legjobb példa Orm visszatérése. A börtönben éppen csak kapott vizet, kb. úgy néz ki a szöktetés alatt, mintha csontváz lenne. Aztán egy mártózás a tengerben, és jön a kidolgozott izomzat, belőtt szőke haj és a szikrázó szempár. Ha nem az 50 éves Wilson, hanem valamelyik Hemsworth – tudom, ők a Marvel csapatban vannak – játszaná, mondanám, hogy tipikus kamaszlány falra való jelenet a habokból kiemelkedése szépfiúként.

A történetet okosnak nem mondanám, de szórakoztató és megvan a maga izgalmas része is. Rájönnek, ki ellen küzdenek és van egy nagy összecsapás, amiben a családi kapcsolataikat is végérvényesen rendezniük kell. Nekem szimpatikusabb is a testvérek kibékülése, mint egyéb verziók. Máig sajnálom, hogy a Fekete Párducban meghalt az unokatestvér – pedig, ha maradt volna, Jordan át tudta volna venni a Párduc szerepet. De lehetne mondani Loki elestét is, ha a multiverzum és a sorozat azért azt a színészt és karaktert még játékban is tartja. A lényeg, Orm kap még egy esélyt, és így a következőkben is lehet rá számítani.

A látványra azt mondanám, kettős. Egy részről tiszta giccs és nem tetszik, ahogy kinéz. Pl. az atlantiszi harci ruhák és a város is túl… színes és mű. Viszont, az elveszett város és a zombik jól néztek ki. A kézi harcok is rendben voltak, és ez azért nem az a film, ahol lőnek és fegyverek döntik el a csatákat. A szigony nem éppen az a fegyver, amivel lőnek, ha ezek azért többet is tudnak, mint ami a sima halászoknak van.

Akad benne humor is, és szerencsére nem csak az, hogy Aquaman kretén. Megmaradt egy kicsit ez a vonal is, és a legtöbbször ez az, amin fintorogtam. De ebből visszavettek, más beszólások és helyzetek is vannak, amit többre is értékeltem.

Fura is ezt leírni, de ezen a filmen egész jól szórakoztam. Megvannak a fenntartásaim, és Momoa meg az Aquaman továbbra sem a szívem csücske, de ez meglepően kerek volt.

11-Két rész, és most sem lehet újat mondani róla. A Chicago Fire (s12e03-04) ugyanazokat és már nagyon unalmas köröket futja. Violet fogadkozik, hogy nem kell neki kapcsolat, amibe kollégával belemegy viszony, csak szex. Aztán persze mégsem. Mint legutóbb. Severide megint elmegy, és Stella megint kikészül ezen. A heti esetek továbbra sem érdekesek – most pl. sokkal izgalmasabb volt, hogy Stella tud-e időben segítséget szerezni a piromán kislánynak, vagy tragédia jön, mint maga az oltás. Csupa ismétlés és unalmas eset.

A Chicago Med (s09e03-04) pedig ráerősít a szappanra. Még a főnöknek is az a legizgalmasabb szála jelenleg, hogy felvállalja-e az új kapcsolatát. Naná, hogy a volt férje pont most lesz beteg, mikor máskor? De Hannah párkeresése is túl sok hangsúlyt kap, és már nagyon úgy néz Mitch után, hogy sejtem, újabb kórház románc van kialakulóban. Sajnos. Az új lány pedig hivatalosan is az új Will lett. Megint szembement a kórházi szabályokkal, és most a biztosítók megkerülésén dolgozott. Kicsit alapozzák, miért ilyen a nő, és honnan fakad a nagy igazságérzete. Az esetek még mindig mentik, amit lehet, ott vannak emberi pillanatok és drámák, nyomozások is, de most nagyon úgy éreztem, hogy ezek a kevésbé fontosak a magánéleti történetek mögött.

Még mindig az a fő irányom, hogy természetfeletti vagy valós a szörny a True Detective (s04e04) ezen évadában. Hajlanék a valós bűnös és tudományos magyarázatok felé, de akkor nem tudok mit kezdeni az olyan elemekkel, mint az eszkimó nők szellemlátása. Az, ahogy a rendőrnő húga most nekivetkőzött és elindult, emlékeztetett arra, ahogy a kutatóállomás tagjai is nekivágtak az éjszakának. De akármilyen új elem jön – most éppen a videón meglátott csontok, az is olyan, hogy lehet ilyen is, olyan is. Különben fokozódik a nyomor a szereplők életében. Már az is magánéleti drámától szenved, akiről azt hittem, épebb szereplő lesz. Nyomorult Peter, az ő önpusztítása fáj talán legjobban, mert neki meg is lehetne mindene. Egyszerűen nem értem, miért ennyire megszállottan rendőr, a családját háttérbe szorítva. Pedig nem úgy viselkedik vele a neje, mintha tényleg élete hibájának tartaná a gyereküket és a házasságukat. Sok dráma jutott erre a részre, eddig ez a depresszív mélypont. Plusz, már elkezdtem azon sakkozni magamban, hogy ismételi-e magát a történelem, csak most női oldalon. Van olyan színész, aki le is írta, hogy a True Detective volt a legjobb Oscar kampánya, el is nyerte a szobrot. Most Foster is jelölve van a Nyad okán.

A mi kis falunk (s08e12) abban hasonlít a Chicago Fire részekre, hogy ez si egy sémára készül, és egy szintet hoz. Csak ez még szórakoztatóbb a színészei okán. Megint 3 sztoriból állt össze a rész: Lacit meghívta az apja az esküvőjére, Stoki és haverja egy gengszter buliján zenéltek, a Répák meg egy shoppos beszédjavítóval bajlódtak. Kicsit buta, elég karikatúra, de ebéd/vacsi mellé elmegy. Nem gond, ha nem a képernyőt nézem végig.

A Masters of the Air (s01e04) epizódjainak nem adtak címeket. Simán csak a száma a neve. Most először adtam volna neki címet. A 3. rész is megkaphatta volna a bevetés nevét, de ez a mostani volt az első olyan tematikus, ami több szálon ment, külön váltak a szereplők, és mégis ugyanazt a témát vesézték más és más oldalról. Önfeláldozás, hősi halál, az áldozathozatal. Kapásból az ad egy baljós hátteret, hogy egy tagjuk eléri a 25. bevetést, vagyis mehet haza, és reklám célokra fogja a sereg használni. Ő maga is kimondja, hogy azért mutogatják, hogy a fiúk elhiggyék, nem elérhetetlen ez a szám. Majd építik rá az olyan megjegyzéseket, hogy egy ilyen buli nagysága mutatja, mennyire elérhetetlen mégis. Buck ki is mondja, hogy 11-12 bevetés az átlag, amit megél egy pilóta. Látjuk, ahogy elmennek 30-an, és csak a csapat harmada tér vissza. Látjuk, ahogy a kedvesét váró lánynak egy bajtárs mondja meg, hogy már nem tér vissza a fiú. Látjuk, ahogy a kezdetben lelkes újoncok az első bevetés után úgy jönnek vissza, hogy az arcukon a harctéri sokk. Nincs biztonságban senki, lesz, aki most a 22. bevetés után nem tér vissza. Látjuk, ahogy a kikészült Bucky eltávra megy, próbálja italba folytani a dolgait, de így is csak a szomorú történetek találják meg. A felszedett lány meséje a hősi halott, katona pilóta férjéről. A lebombázott házak, ami alól kerülnek elő a holtak. Az elveszett barátok, akik az eltávja alatt mentek bevetésre. Ehhez jön hozzá a kiugrott, és most hazafelé tartó katonák sorsa, akit az ellenállás segít előre. Ők is az életükkel játszanak, és minden kis tévedés, félrelépés végzetes lehet. Mégis megpróbálkoznak a majdnem lehetetlennel. Talán ez a rész volt eddig a legjobban megírva, annak ellenére, hogy ebben nem láttunk légi csatát és nem a látványra mentek rá. Annak a drámáját tudták beletenni, hogy mennyiféleképpen veszi körbe a katonákat a halál. Hogy koporsóban, felrobbanva végezni sokkal nagyobb esélyük van, mint túlélni a háborút. Roppant kifejezőnek éreztem azt is, amikor a gyerekek állnak a kutya mellett, aki már a sokadik gazdáját nem látja hazajönni, és most tanakodnak, ki fogja a gondját viselni. Én különben szórakozom azzal, hogy az intro képeit keresem a sorozatrészekben. Ebben a mostaniban sok jelenetet fel lehetett fedezni, többek közt azt is, ami a hivatalos plakát lett. Ahogy a fiúk a gép mellett állnak, ki trikósan, ik anélkül és néznek felénk. Egy gondolat még, aztán befejeztem. Megjátsszák az egyik főszereplő vesztét – kifejezetten érdekel is, abból mit akarnak kihozni, mert itt súg a történelem. A sorozat egy igaz történetet feldolgozó dokumentumregényből készült, és ott van az igazi Buck, Bucky stb. életrajza. Lehet tudni ezekből, ki éli túl a háborút. Most halottnak tűnik valaki, aki 80 fölött hunyt el. Szóval, várom a jövő hetet, hogy tényleg átírják az eredetit, vagy ennek valami célja lesz.

Már emlegettem a Dalfutár (s09) műsort is, most megnéztem a legutóbbi 4 epizódot. Röviden, ahogy haladtunk előre, úgy jöttek be jobban az epizódok. Az első egy rap szám elkészülte volt, és bevallom, ez az első olyan rész ebben a szériában, amit nem bírtam végignézni. Talán a stúdió nap harmadáig jutottam, és ott feladtam. Egyszerűen nem bírt lekötni, meg se hallgattam legalább a végét, mit alkottak. Utána visszatértek a hagyományos dalkészítéshez, azokat a részeket már meg is tudtam nézni. Vannak benne nagy nevek, énekel pl. Zséda és az egyik dalszerzőjük Azahriah volt, ami nem kicsit meglepett, hogy ő bevállalt egy ilyen műsort. Különben a részek a szokott témát követik: felkérik a szereplőket, van egy közös program Hajóssal, aztán a stúdiónapon elkészül a dal. Akadt benne humor, máskor komolyabb témákról is elbeszélgettek. Ahhoz képest, hogy nekem a stúdiónap szokott az érdekesebb lenni, most nem egyszer jobban megfogott a felkérés és közös program. Arra is jó ez a sorozat, hogy zenészeket mutasson be és hozzon közelebb. A végeredményről annyit, hogy a 4 dalból 2 olyan, hogy azt meg is bírom hallgatni, némi kitétellel. A 3. dal – amit Zséda énekelt – jó volt zenében. Zséda hangját is szeretem. Az a rész, ahol megpörgetik, van egy tempóváltás, kifejezetten bejött. Ott a szöveg az, ami nagyon messze van tőlem. A 4. – azt Miller Dávid énekelte – idén az a dal, amit átértékeltem, minél többet hallottam. A szövegében vannak olyan elemek, amelyek nagyon nem tetszettek, de már megszerettem a képeit – a kóbor kutyás séta, az éjszakai motorozás vagy a mókus a kerékben. Sőt, van olyan bemondása is, amit nagyon a magaménak tudtam érezni. Jön a hétfő és az átlagos meló – az első verze végén. Mindjárt hazarobog vonatunk keleti vármegyébe bízva, hogy van reinkarnáció – a második verze végén. Ezeket olyan jól lehet üvölteni Dáviddal. Ha nem lenne a ’Kawasaki’, ’kiskocsma, a lángos meg a gofris’ a dalszövegben, ezt szeretném is. De nem ez itt a de. Ha a dal kb. 2/3-ánál a csak zene szekció. Gépi, erőteljes és tőlem nagyon messze van. Különben szeretnének 10. évadot is, én szívesen meg is nézném. Így, ez lesz a reklám helye. Fent van a teljes adás a Youtube-on, akit érdekel, nézheti és feliratkozhat. Szerintem a két dalt, amit bír a fülem, mindjárt ki is linkelem.

Most fogom a fejem, hogy erről a filmről mit is írjak. Hajlok arra, hogy kezdjem azzal, hogy teljesen felesleges alkotás. Igaz, a Mátrix-filmek között csak a legelsőben volt meg az a plusz, utána egyre olcsóbb, bár látványos akció orgia következett. A gonosz felem meg azt sugalmazná, hogy ennek annyi volt csak az értelme, hogy megkapják a romantikus lelkületűek a happy endet, amit az alap trilógia nem szállított.

Próbáltak nem egy akciókra összpontosító, csak látványfilmet készíteni. Van benne természetesen verekedés, a végére Neo és Trinity extra képességeket is kapnak a Mátrix világán belül. A nagy üldözés a végén, az bennem felidézte a zombis filmek közül a Legenda vagyok és kicsit a World War Z egy-egy jelenetét. Csak éppen az első Mátrix forradalmi volt a látvány terén. Nem véletlenül viccelődnek ebben a történetben is azon, hogy mit hozott ilyen tekintetben a Mátrix. Hogy mit vár az ember ezt a címet meghallva. Aztán itt nem adják. Nem jut eszembe egy olyan rész sem, amire úgy vissza tudnék emlékezni, mint ahogy az elsőből megvan Neo és Morpheus edzése, a nagy lövöldözés vagy éppen az ugrások. Nincs újítás már, legfeljebb séma kiszolgálás.

Viszont, próbáltak megint valami filozófiát, meta vonalat beletenni, amitől posztmodern, de nem kult lett a végeredmény. Ez a film kibeszéli a saját előzményét és saját magán is filozofál. Itt már nincs igazi rejtély, amin a néző később is töprenghetne. Ez érthető, elmagyarázott és sokkal egyszerűbb is. Még csak olyan kis eldugott ötletek sincsenek benne, mint amilyen eredetileg a szereplők neve volt.

Tele van utalásokkal az első filmre, idéznek fel szereplőket és jeleneteket. (Ok, a trilógia vége is előkerül, hiszen meg kell magyarázni, hogy miképpen tért vissza a két szereplő a halálból.) Az ötletek nagyja inkább idegesített, mint tetszett. Az eredeti stábból kevesen jöttek vissza, így húztak elég meredek lépéseket. Nem tudok mit kezdeni az új Morpheus-szal, aki egyszerre Smith is. Mi értelme, minek és hogyan? Passz. Ugyan egy ponton erről is van szó, de akkor leakadt az agyam azon, hogy ez mekkora kreténség. Majd jött egy másik Smith is – akkor már kettő van belőle? Micsoda? Újabb elakadás a gépezetben. De az új főgonosz és az ő ördögi terve is olyan… zavaró.

Azért még így is a stáb, akik miatt leginkább elnéztem a filmet. A két főszereplő visszajött, azért Reeves lecserélésével Mátrix-folytatás, az különösen furcsa lett volna. Köröttük azonban csak Jada Pinkett-Smith maradt meg, egy olyan béna maszkkal, hogy az újabb pontot ér a listán, mi a bajom ezzel a filmmel. Neil Patrick Harris-t különben bírom, de mint mátrixi főgonosz? Pszichológusnak hitelesebb volt, mint a minden mögött álló manipulátornak. Azt is nehezen emésztettem, hogy Jonathan Groff az új Smith – a szimpla, nem a Morpheus kombinált. Aztán az új szereplők közül vele békültem meg legelőször. Megvan a karakter hangulata, és neki jutottak a jó beszólások is.

Ahogy most átveszem magamban, talán az a legnagyobb bajom ezzel a filmmel, hogy öregesnek érzem. Fáradt főszereplőkkel, egyszerűen lepusztultnak néz ki Reeves és Moss is. A történet is lassabb, sokkal több beszéddel és fejtegetéssel, mint ami jól esett volna. Yahya Abdul Mateen II. és Jessica Henwick meg annyira elveszik a történetben, hogy hiába fiatalabbak, a filmet nem fiatalították meg ők sem.

Néha a zenére különben odafigyeltem, elég tematikusan válogatták a film alatt játszódó dalokat. Itt jegyezném meg, hogy Groff nem énekel sem a filmben, sem az OST albumon. Azzal aztán tényleg érdekes Smith verzió lett volna, ha dalban mondja el a magáét két verekedés között…

Ezzel kifogytam a gondolatokból. Nem lett jó film ez a Mátrix folytatás, de egyszer meg lehetett nézni. Ha már Reeves sok részes filmjei között keresgélünk, a John Wick jobban sikerült befejezést mondhat a magáénak.

Előismeret hiányom van, ami a film közben minimálisan zavart, de így utólag azért több kérdésem lenne. Nézzük először talán ezt.

Azt éreztem, hogy ez egy bejáratott karakter, akinek van előtörténete. De mivel maga a film egy kerek egész, menet közben ez annyira nem akasztott meg. Aztán rákerestem neten, és kiderült, még Chevy Chase forgatott két Fletch-filmet is innen nézve már elég régen. Mondanom se kell, én egyiket se láttam. Fletch ebben a történetben éppen elégszer bemutatja magát, hogy ne igazán legyen hiányérzetem, de tény, hogy átjön, hogy nem ez az első nyomozása. Újabb réteget tesz minderre, hogy ezek adaptációk. Ez is, Chase filmjei is. Gregory Mcdonald egy hosszú sorozatban mesélgette Fletch kalandjait. Addig már nem terjedt az érdeklődésem, hogy ezek magyar kiadásának utánanézzek. Ami bizonyos, hogy jelenleg még nincs a polcokon olyan kiadvány, amelyen Hamm mosolyog Fletch alakjában.

A történet nagyon nem mai, és ez érződik rajta. Talán kicsit rá is segítettek, mert több minden retró hangulatot áraszt a filmmel kapcsolatosan. Elég csak ránézni a plakátra, hogy egyet kiemeljek. De a történetben és a cselekményben is vannak olyan elemek, amelyek régi idők filmjeit hozzák vissza. A pacsi azért jár, mert egész jó kompromisszumot találtak. Megvan ez a retró hangulat, de a film nem olyan, mintha visszaugrottunk volna 50 évet az időben. Úgy tudom mondani, hogy frissebb, mint a régiek, hogy Chase filmjeit nem láttam. Képet igen és már úgy látszik a különbség.

Ha már különbség. Chase és Hamm. Mcdonald karaktere egykori tengerészgyalogos, amit inkább a mai verzió formájából nézek ki. Chase komikusként ok, de mint katona? Hamm talán idősebb, mint Chase a filmjei idején, de még így is őt érzem a karizmatikusabbnak. Hiszen Fletch nagy nőcsábász. Ha választanom kellene, a jó nő kinek a karjában dőljön, én is Hamm verziójára szavaznék. Egyszerűen maga a színész hitelesebb az eddigi filmjeivel, a sármjával a csajmágnes szerepére. Komikusnak talán gyengébb, de ezt inkább kriminek készítették el, ami mellette könnyed is, de nem éppen komédia.

Könnyed, de krimis is a végeredmény. Tele van átverésekkel és ferdítésekkel. Nem tudom, a regényekben milyen elbeszélő volt, de a filmre igaz a megbízhatatlan narrátor jelenléte. Fletch nyomoz és követi az eseményeket, miközben ő sokkal több információ birtokában van, mint amit a többi szereplőnek vagy akár a nézőknek felfed.

A stábban nem Hamm az egyetlen ismerős név. Marcia Gay Harden játssza az elrabolt milliomos feleségét, de fontosabb szerepet kapott Kyle MacLachlan is. Lucy Punch sem elsőfilmes, ha szerintem inkább beugrik az arcáról a színésznő, mint a nevéről. Különben észrevenni, hogy nem a fiatalokat célozták be. Eleve a történet, az alap és a stílus, és a színészek is idősebb nézőket érdekelhetik. Innen úgy néz ki, hogy a színészek is jól szórakoztak, de ezt persze nem lehet tudni.

Nem látványfilm, de kellően pörög és a felfedett csavarok mozgásban is tartják.

A kritikusok különben szerették, és már vannak hírek arról, hogy nem ez volt az új Fletch első és egyetlen nyomozása. Alapanyag még bőven van, szóval, lehet, hogy Fletch visszatér még.