Elkezdtem pótolni a kb. másfél kezdett új sorozatokat. Hogy a ragtapasz letépésével kezdjem, a Tokyo Vice (s02e01-06) ezzel az évaddal sem képes belopni magát a szívembe. Papíron teljesen rendben van: elég érdekes az alapötlet és ebbe a sorozatba azért sikerült neveket is szerződtetni. Ansel Elgort az, aki még mindig kilóg a sorból. Túl kölyökképű ehhez a szerepkörhöz, és nem nagyon tudom elhinni neki, hogy ennyire maffiaközeli helyzetekbe keveredik, és egy ilyen szerelmi viszonyba belemegy egy maffia-barátnővel. Pedig Rachel Keller nekem ellenszenves, de ő hiteles ebben a saját lábra álló, nem csak a külsejével boldogulni akaró nő szerepkörben. Az már más kérdés, hogy mennyi olyan döntést hoz, amit nem szívlelek, de róla elhiszem, hogy így boldogul Tokióban. Jake, Elgort karaktere elveszettebb és ártatlanabbnak tűnik. Pedig a színész próbálkozik, csak a tinifilmes külseje itt nem előnye. A történet ráadásul lassan alakul, alig történik valami, és utána is csak lépésben történnek a válaszok. Ennyire steril, lassan kirobbanó jakuza háborút. Még úgy is, hogy ennyi részt összevártam, és egyben néztem, gyakran elkapott, hogy ugrassam a jeleneteket, mert annyira vártam már valami történést, nem csak azon gyötrődést, hogy várjanak tovább vagy valamit tegyenek is. Pedig a külcsín is rendben, korrekten is van filmezve. Egy jól megcsinált sorozat, csak el is untat közben.

Bár ez még a Young Sheldon (s07e03), nem tudom nem megjegyezni, hogy már látni, hogyan építik az újabb spin-off sorozatot. Már tudni, hogy ez a sorozat utolsó évada, de Georgie és kis családja megkapja a külön folytatást. Várom is, mikor költöznek és folynak bele az autók világába, de lehet, hogy ezt az évad végére hagyják. Ez a rész különben a levelezésé volt. Mivel a telefon drága, Mary és George levelezni kezdenek, és mindenki utánozni kezdi őket. Így mindenki megkapja ennek kapcsán a maga fejezetét és humoros helyzetét. Szomorú, hogy a korábban az egyik legjobb szereplőnek, olyan poén jut, hogy nehéz együtt aludni, ha az egyik fél nagyon büdöset ereget, a másik meg elviselhetetlenül horkol. De Sheldon vonatos kalandját sem nevezném lebilincselőnek. Viszont, a levelekkel és a kis családi képekkel valamit visszahoztak abból a kedvességből is, amit ebben a sorozatban szerettem, így minden bajom ellenére ezzel a résszel még ki voltam békülve.

A mi kis falunk (s08e16) kapcsán viszont nem tudok mit hozzátenni. Talán annyit, hogy most megint volt Reviczky, de csak egy szokott poénsorba vitték bele megint. Mikor lesz olyan, hogy a doki és Kati? Ezen a szálon kívül ment tovább a Laci balhé, szokás szerint ők annyira buták, hogy az a rész csak fáj, nem poénos. Illetve, Bazsó edzése helyi nevezetességé vált, ami szintén elég erőltetett volt. Teljesen a szokott ez a rész is, vagyis, a vasárnapi ebéd mellett elkopott a héten is.

A végére értem a Leverage: Redemption (s02e10-13) ezen évadának, és sokkal jobban szeretem az önálló eseteket, mint a múltjukkal kapcsolatosakat. Különösen jó volt az, amiben borították a szokott sémát. Vagyis, az egyik epizódban egy olyan lány lett kiemelve, aki a cégnél dolgozott, rájött dolgokra és rendet akart tenni. A Leverage Team meg hátulról segített neki, vigyázva, hogy semmit ne vegyen ebből észre. Így a csapat csak a háttérben volt benne, és ez jól is sült el. Szimpatikus volt a lány, jót tett, hogy nem Sophiékat kellett premierben látni. Az maradt a végére, mert természetesen arra a nő múltjával kerültek szembe és el kellett mesélnie a teljes történetét annak, hogyan volt egykor hercegné. A semmiből jött új szereplő: a mostohalánya, aki annak ellenére, hogy lady, az egyik legjobb ügynök a műkincstolvajok ellenében – még Parker is a nem hivatalos nemeziseként tartja számon. Irritált is, ahogy felváltva hívták a rendőrségi beosztása vagy a nemesi címe után ladynek. Kár, hogy pont ezt hagyták a végére, mert ez hozta mindazt, amiért már nem élvezem ezt a sorozatot. Nincs specifikáció, mindenki csinál mindent. Nincs okos ügy. Már az erkölcsi fölényt sem adom meg egyértelműen, mert én bizony megértem, a mostani rosszfiú miért tette, amit. Sophie is ugyanolyan bűnös volt, mint a társa, aki kb. 20 évet ült. Most Sophie-nak minden el van nézve, és a másikat utáljuk, amiért ő nem tud így továbblépni? Meg is lepne, ha tudna. A szereplők látványosan öregednek, nincsenek már jó csavarok. Egyszerűen nem értem, hogy lehetett a 3. évadot is berendelni. Nyomorult Harry minden évad végén elköszön, aztán visszakozik újra meg újra. Kb. ilyen a sorozat is – menő helyett szánalomra méltó.

A másik, behozott sorozat a The New Look (s01e01-06) volt. Ez tetszik jobban. Bár nagyon más a Tokyo Vice-hoz képest, az közös bennük, hogy mindkettő nagyon profin össze van rakva. Sztár szereposztás, jól néz ki, komoly munka van mögötte. De ez egy jobb történet. Ok, meg jobban is érdekel a Dior és a Chanel divatházak története és a II. világháború alatti tevékenységek, mint a jakuza lassú belharcai. Az első, hogy van benne egy nagy ötlet, ami mellett még a címet is kissé átverésnek érzem. Mert nem a New Look születését, a Dior-ház feltörését követjük nyomon. A kiindulási ponton Coco Chanel próbál visszatérni, míg a világ Diort ünnepeli. Éppen az egyetemen tart beszédet, amikor rákérdeznek a háború alatti tevékenységére. A film pedig visszapörgeti az időt, és az lesz a nagy trükkje, hogy ellentétként mindig ott van egymással párhuzamosan Dior és Chanel. Christian felvállaltan egy olyan szabászatban tervezett, ahol kiszolgáltak náci feleségeket is. Dior maga is ment ki estélyre, hogy egy barátnőre igazítsa a ruhát a náci bál közben. Chanel viszont bezárta az üzletét és nem tervezett a németeknek. Viszont, Dior családja keményen benne volt az ellenállásban, ő is tudva erről, ha olyan aktívan nem is vett részt, mint a húga. Chanel viszont német szeretőt tartott, és egy ponton náci segítséggel szabadult volna meg zsidó társtulajdonosaitól. Ahogy egymás mellett van a két ember története, úgy van egymás mellett a látszat és a valóság is. Két külön történet ez, amiket a divat köt össze. Mert ez nem csak Dior sorozata, legalább annyira Chanel is. Ráadásul Juliette Binoche durván köröket ver Ben Mendelssohn alakítására. Nagyon más a két alak habitusa, de nem csak erről van szó. Az egyiknek jelenléte van, uralja a jeleneteit, Dior esetében ő simán eltűnne a sarokban, ha nem ő lenne a fókuszban. Még egy, aztán a színészeket elengedem. Angolul nézem, és nem tudok mit kezdeni a hangjátékokkal. Mendelssohn Diorja kb. beszédhibásnak hangzik. Tényleg így beszélt? John Malkovich Lelong szerepében meg olyan, mintha akcentussal beszélne. Ez még inkább zavar, mint a selypítés. A sorozat különben jól néz ki – már csak a ruhák miatt elnézném, van benne korszellem.

Kis lépésekkel halad űrlényünk terve a Resident Alien (s03e02) új részében. Most inkább komédia volt, mint tényleges haladás. Harry és Asta kémkedésbe kezdtek, amiből csúnya bukta lett, meg egy érdekes alien csapda képe. Eszembe is jutott a kocka, csak itt elég volt kihúzni a konnektorból. Nem is mondok semmit, ezen nevetni kell, nem komolyan venni. Talán az a baj, hogy annyi a szerencsétlenkedés és a komoly dolgok figyelmen kívül hagyása, hogy az már az agyamra megy. Harry körül kb. minden második embert elraboltak és vizsgáltak a szürkék, neki meg semmi nem esett még le. Annyi nyom van, annyi mindent lehetne csinálni, ők meg csak szerencsétlenkednek. Igen, így jönnek a vicces helyzetek, de ezzel együtt a bosszankodás is. Amikor arról beszélnek, mennyire kudarcok ők maguk is? Sajnos, nagyon tudtam rajta bólogatni. Nyilván nem fog komolyodni a sorozat, legfeljebb majd Linda Hamilton alakja keményít be. Kiderül majd. Addig meg bosszankodom azon, hogy mennyire utálom, amikor a polgármester fia szemével látjuk Harry-t, mert ilyenkor előkerül az űrlény maszk. Az meg most is ronda, mint eddig is.

A Masters of the Air (s01e07-08) részeit szívesen osztom be tematika szerint. Nem adtak nekik címeket, de sűrűn lehetne. A 7. számomra leginkább a kvótáról szólt. Ahogy már elhangzott, a hazatérés feltétele a 25 túlélt bevetés. Rosie eléri, de akkor szabályt változtatnak: megemelik 30-ra. Közben meg azt látják, hogy egyre fiatalabb és tapasztalatlan újoncok jönnek, és egy-egy bevetésen iszonyatos veszteségeik vannak. Rosie nem hazudtolja meg magát, ő újrasoroztatja magát, nem hagyja cserben a társait. Közben majd vezetői szerepet kap, és ő ott van emberek mellett. Nem véletlen, hogy amikor a D-nap előtt magát kiütő tervező kiüti magát, Rosie van mellette, amikor felébred. Ahogy korábban Buck volt a vezér, a foglyok közt marad az is, a században Rosie lép a helyére, és szerintem még jobban is csinálja. A szakmában profi, nagyon emberséges és rajta nem lóg egy Bucky, aki egyre jobban tud irritálni. A 8. meg az Egyéb harcterek. Az a D-nap rész is, de sokkal izgalmasabb benne, hogy kitérnek, mások és más hadszíntereken hogyan állnak helyt. A cserfes, konferencián megismert lány, aki a franciákhoz jár át rendszeresen, és közvetít az ellenállás felé. A fekete pilóták, akiket simán elküldenek öngyilkos bevetésekre, és maguk is jól tudják, hogy mennyire nem egyenlően bánnak velük. Az egyik legkifejezőbb jelenet volt, amikor közölték, ha elvégzik a küldetést, esélyük sincs hazarepülni, nincs elég benzin. A válasz: ugorjanak ki, és olvadjanak be a helyiek közé. Az a röhögés, ami spontán kiszakad belőlük… A fogolytáborokba is belesünk, és meg is kell jegyezni, hogy azért velük egész emberségesen bántak. Hol van ez attól, ami a munkatáborokban folyt… Ezek a részek nem a légi csatákra koncentráltak, a D-nap is annyira vérszegényen lett bemutatva, hogy az leírhatatlan. De az emberi drámák jók, és simán megvannak a kedvenc szereplőim is.

A végére egy új sorozat, ezzel le se maradtam. Viszont, nem véletlenül hagytam a végére a The Regime (s01e01) nyitányát. Már most azon gondolkodom, hogy ezt kaszálom és nem fogom nézni. Nem dráma, nem is komédia, ez szatíra és azokat nem szeretem. Itt rendszeresen fogtam a fejem, hogy nem hiszem el a látottakat és utálom az egész történetet. Az egyetlen, ami miatt kitartok, hogy az HBO nagyon brutális szereposztással készítette a sorozatot. A főszereplő diktátor Kate Winslet, aki porfin hozza ezt a neurotikus, idegbajos diktátort. A mellé beosztott, simán PTSD-ben szenvedő katona Matthias Schoenaerts alakításában jelenik meg, és az a beszéd tőle a végén, azért átszenvedtem a részt. De a történet tragikus és rossz nézni. Nem tudok azon nevetni, hogy Elena a fél részben méreti a páraszintet, légfertőzéstől rettegve, egy ponton még el is barikádozza magát meg hermetikusan zárt rekeszben cipelgetik. A külcsín többségében remek. A diktátor olyan ruhatárat kapott, ami magáért beszél. A lakberendezőre sincs panasz. A palota tűnik kívülről CGI munkának, az viszont borzalmasan néz ki. 3 részt szoktam adni egy sorozatnak, annyit ez is fog kapni, de jelenleg csak a színészek miatt érdekel, a történet nem jön be.

Nem is tudom, mi ijeszt meg jobban. Hogy valakinek eszébe jutottak olyan szellemek, amelyek robotokat tartanak megszállás alatt, vagy hogy Matthew Lillard már simán el tudja játszani Elizabeth Lail apját. Bármelyik is, ebben a filmben mindkettőt megkaptam.

A film különben egy küszködő fiatal, Mike kálváriája. Megárvult, és neki kellene felnevelnie a problémás kishúgát. Különben nem igazán derül ki, mi a gyerek baja. Először azt hittem, skizofrén vagy az autizmus határán áll, de tulajdonképpen csak magába zárkózott, hogy a gyászát valamiképpen feldolgozza. Nem is nagyon értettem a betegség vonalat azon túl, hogy azzal adtak egy muníciót a nagynénjüknek, aki át akarta venni a gyerekfelügyeletet. Állítólag az állami támogatásért, ami megint fura. Kétlem, hogy olyan jól fizetnének, ha Mike-nak soha nem volt pénze semmire, meg a legpócsékabb munkákat is kész elvállalni, hogy bevétele legyen. Mindegy, nem ez a lényeg. De már mutatja, mennyire nincs átgondolva a film.

Mike új munkája egy bezárt pizzéria, ami annak idején robot állatokkal és figurákkal reklámozta magát és a vevőtérbe is betették őket. Ezek a robotok kezdenek el furán viselkedni, és fokozódik a helyzet, amikor majd Mike Abby-t is magával viszi. A környéken dolgozó rendőr, Vanessa igyekszik figyelmeztetni őket, de eszükbe nem jutna az, ami a végére kiderül a robotokról meg a pizzéria múltjáról.

Nem paródiát forgattak, de nem is tudom a filmet horrorként komolyan venni. Ahhoz túl röhejes dolgok vannak benne, plusz ott van az a sok logikai hiba, amit már elkezdtem fejtegetni. Ha már látta az ember a filmet, még többet is lehet találni, de annyira spoileres nem leszek. A  lényeg, hogy ijeszteni akarnak, Blumhoouse horrorral van dolgunk, de maga a történet annyi téren vérzik, hogy a film kivérzik tőlük. (Az elveszett testvéres szál is, egy katasztrófa teljes egészében.)

Plusz, lehetne a látványon is fintorogni. A legijesztőbb az a filmben, hogy valaki komolyan gondolta, hogy ilyen ijesztő robotok gyerekbarátok lehetnek, és bevonzzák majd a pizzériába a családokat. Pont olyanok, mintha eleve horrorfilm kellékeknek készültek volna. Ez olyan dolog, mint az, hogy el nem tudom képzelni azt sem, hogy ki akarna egy olyan bűnronda babát a polcra tenni, mint Annabelle.

Ezzel már el is árultam, hogy a látvány nem nyerte el a tetszésem. Igazán horror elem sincs benne, bár azt nem bánom, hogy nem olyan trancsírozós filmet kaptunk, amelyben a robotok szedik szét az emberi testeket. Max a becsomagolt hullákat látjuk, annál véresebb elem nincs benne. A feszültséggel egy fokkal jobban sikerült eljátszani, hogy mi is zajlik a pizzázóban és Mike mire kap észbe. Nehezen ment neki, mit ne mondjak.

Akkor, karakterek és színészek. A szereplők a filmben butácskák, egyszerűek és rájuk is igaz, amit a történetre. Ha tényleg belegondolsz, mit és miért csinálnak, akkor komoly bajok vannak a történeteikkel. Mike, aki nonstop nem hagyja magát rendesen aludni? Nyomorultamnak minimum kórházi kezelés kellene már. Vanessa mégis hogyan lett rendőr? De mindegy is. Nem kell belegondolni.

A színészekre meg azt mondanám, az egyszer futottak már kategória. Mindenki ismerős, volt már olyan filmjük/sorozatuk, amiért meg lehetett jegyezni őket. De sztárnak egyiket se mondanám. Ebben a filmben meg se kellett erőltetni magukat.

Ha az agyam kikapcsolom, egyszer meg lehetett nézni, de amint elkezdem szálazni, szétesik. Butább ez a film még annál is, amit egy szellemek robotokat szállnak meg alapó horrornál várnék.

Szépen nem tudom megfogalmazni, így inkább tömör leszek. Ez a film nem tudott lekötni. Néha nem is értettem, hogy min megy a feszültségkeltés. Tény, hogy a napóleoni háborúkban pl. jobban kiismerem magam, mint a XX. század második felében, ami itt segített volna, de sűrűn kedvem volt Google keresést indítani, hogy értsem is, éppen mikor min töprengenek és tétováznak.

A film Golda Meir, Izrael miniszterének egy korszakát mutatja be. Az asszony titokban a rákkal küzd, de az ország érdekében semmit nem mutathat ki. Háborúba keverednek Egyiptommal, és épen ki kellene keveredni belőle. Én meg elvesztettem a fonalat, hogy mi is van. Annyi lejött, hogy rá kellett venni az amerikaiakat, hogy segítsenek. De hogy miképpen kötöttek békeszerződést, még most sem értem. A filmből kb. az jött le, hogy az arabok minden téren nyerésre állnak, és sorra verték az izraeli erőket vagy ütős csapdákat állítottak nekik.

Azt még értettem, hogy Golda miképpen játszmázott Kissingerrel, de különben elveszett a film. Nekem kimaradt, ahogy fordult a hadi helyzet és rendeződött a helyzet.

Igaz, a filmben azt is nyomatékosították, hogy Goldát a saját országa nem feltétlenül ismerte el, és ezeket a tetteit sem értékelik. Míg a világ számára hős lett, otthon bírálták. DE amit célul kitűzött, elérte, és a betegségnek sem adta meg magát. Egy politikai hős portréját festettek meg.

 Helen Mirrenben meg is találták a színésznőt, aki el tudta játszani az asszony arcait. A kemény vezetőt, az erős asszonyt és az elrejtett ingásokat. Mást nem is nagyon tudtam megjegyezni mellette, Kissinger kapcsán is maximum annyi maradt meg bennem, hogy ezért a pár mondatért kár volt Schreibert leszerződtetni.

A film tömény dráma, lassabb a tempó, és érezhetően alapismeretekre épít. Nekem az nem igen volt, szenvedtem is a filmmel. Olyan érzésem volt, hogy kimaradtak dolgok. Amiket a történelemből kellene tudnom.

Nem is látványfilm hiába zajlik a háború. Nem a csatatéren járunk, legfeljebb rádión keresztül halljuk, ahogy az izraeli erőket kivégzik. Drámaként így ütősebb, látványelem viszont nem jutott.

Kb. ennyi maradt meg a filmből. Drámának karcsú, de bármi más nem illik rá. Nem háborús film - ok, talán a politikai történetet még elfogadnám, de az simán bemehet a dráma alá.

Azért az mutatja a márka nagyságát, hogy az utóbbi időkben látott autós filmekben a Ferrari volt az, akit a főszereplők le akartak győzni. Fordék, majd a Maserati is velük versenyzett. Nem is érzem meglepőnek, hogy most az Enzo Ferrari életéről és munkásságáról szóló filmet is elkészítették, meg lehet nézni.

A stáb erős. Michael Mann rendezte, főszereplőnek hozta Adam Drivert, mellé tette Penelope Cruzt és Shailene Woodley-t, de még kis szerepben vezetni is olyan színészek tűnnek fel, mint Patrick Dempsey. Papíron minden adott ahhoz, hogy egy érdekes filmet hozzanak létre.

A drámával nincs is gond. Driver és Cruz között megvan a kémia, pláne, amikor egymásnak feszülnek az indulatok. Cruz nálam lopta a show-t, az ő drámáját és gyászát, dühét éreztem a legjobban megfogottnak. Bár, az is hozzá tartozik, hogy Driver esetében a film jó részében az kötött le, hogy azt figyelgettem, mennyit alakítottak a külsején. A haja a legfeltűnőbb, de azt se szoktam meg elsőre. Akit nem szívesen emlegetek, az Woodley. Amennyire jó volt Cruz, őt annyira éreztem semmilyennek. Pedig el kellene hitetnie, hogy a feleségét érte elhagyja a férfit. A feleségét, aki egyben az üzleti társa is, és igencsak befolyása van arra, hogy az imádott cég miképpen folytassa. Ehhez képest Line leginkább egy tenyeres-talpas parasztasszonynak tűnik, akinek a fő - egyetlen? - erénye, hogy szült egy kisfiút, aki Enzo örököse lehet Laura és Enzo fiának halálát követően.

A történet a magánéleti dráma köré rendeződik. Enzo a két nő között hezitál, és nem is mondanám meg, hogy mindkettőt szereti vagy egyiket sem. A cég, az autóversenyzés sokkal jobban izgatja, mint akármelyik asszonya. Ezzel párhuzamosan, nagyon lassan építve van, hogy a vetélytársak - pl. Maserati - előretörése miatt nagyon gyorsan nyerni kellene, és világrekordot tartani, amit a Maserati elvett. Így a pilótákkal ügyködnek, és a film végére érkezik egy nagy verseny. Az profin van filmezve, és a baleset egészen húsba vágó lett. A lassú, magánéleti szenvedés után nagyon tudott ütni az a látványos, tragikus esemény.

A külcsínre különben sem lehet panasz. Akár Enzo megjelenítése Driver átalakításával, akár a kocsik, akár a helyszínek. Tetszett pl. annak az ellentéte, hogy mennyire más környezetben él a két családja. Laura a városi luxuslakásban, míg Lina egy sokkal emberközelibb, de azért kellően kényelmes és komfortos vidéki birtokon. Bár sejtem, hogy az autók a leginkább látványelemek. Ehhez semmit nem értek, úgyhogy véleményezni sem tudom. Nekem annyi tűnt fel, hogy mennyire mások voltak akkor még a Forma 1-es versenyautók, mint ma.

Ha a fentebb emlegetett filmekkel nézem össze, akkor a Ford versenyes messze jobb. Drámában, látványban, történetben. A Maserati szegényesebb, látványosan kevesebb pénzből készült, de még azt is jobb történetnek érzem. Abban volt szenvedély, érzés. A Ferrari jobban megcsinált film, de túl sokszor éreztem nagyon sterilnek.

Egyszer tehát elment, de nekem hiányérzetem maradt. Enzo alakja, valami plusz érzésben még kellett volna.

Elizabeth Macneal regénye sok mindenben eltért a krimiktől, amiket szeretek. Ennek ellenére volt valami a hangulatában, a főszereplőjében, ami megfogott és amiért szerettem a regényt. Mondjuk, a téma is közel állt hozzám: az egyik oldalon a festészet, a másikon a beteg elméjű sorozatgyilkos.

Most a sorozatot is megnézhettem, amit készítettek belőle. Az első megjegyzésem, hogy igyekeztek hűen filmre vinni a regényt. Egészen ismerős párbeszédek és megkomponált jelenetek vannak benne. Direkt levettem a regényt is a polcról, közbe-közbe összenéztem, és passzoltak. Talán csak annyival tudott többet a regény, hogy a hősnő belső gondolatai, döntései jobban meg tudtak regényben jelenni. Olyan döntések, amelyeket a sorozat csak sejtetni tud, a regényben meg lettek hozva, magában kimondta őket Iris.

A történet főszereplője a betegségen elcsúnyult nővérével együtt dolgozó Iris. A lány babák arcát festi, míg testvére a ruháikat hímezi. Iris azonban többről álmodik - a festészetet komolyan gondolja. Így amikor a fiatal és tehetséges preraffaelita festő felkéri modellnek, az ülésért cserébe leckéket is kér. Egyikük sincs felkészülve arra, hogy mit vált ki belőlük a közösen eltöltött idő és a kapcsolatuknak milyen akadályai vannak. Látszólag ez a film fő szála, egy romantikus és karriertörténet, amiben a szerelemnek jó pár akadályt le kellene gyűrnie.

A sorozat trükkje viszont az, hogy mellékágon visszatérő szereplőként megjelenik Silas alakja. A férfi sebésznek tanul, de különben preparátor. Iris neki is nagyon megtetszik, egy régi kedves ismerősére emlékezteti. Ahogy megy előre a sorozat, elkezdik felfedni, miért van körötte kezdettől nyugtalanító légkör. Bár látszólag Iris a főszereplő, a vége annak lesz szentelve, hogy Silas mennyire beteg elme és hogyan jutott el odáig. Az különösen tetszett, hogy egy ponton meg is tudtak vezetni, annak ellenére, hogy olvastam a regényt. Silas és Iris találkozói - azon meglepődtem, ami azokról kiderült.

Fel van vezetve jól a történet, és egyszerre tud történelmi romantikus lenni feminista felhangokkal, és sorozatgyilkosos thriller. A vége homályosabb, mint nekem jól esett volna, de azt a regény helyre tette. Abból jobban érzékelni, hogy kivel mi történt abban az egy évben, amit a sorozat csak megugrott.

Látványra is elment, nem dolgoztak sok helyszínnel vagy látványelemmel, de ami bekerült, az hangulatos lett. Még a festészet, a képek születése is jól meg lett ragadva azzal együtt, hogy milyen új mozgalom indult akkor, kik tartoztak oda, és mik voltak az elveik. Mondjuk, azon jókat tudtam mosolyogni, amikor Louis szónokolni kezdett a társaság eszméiről és elveiről, nekem meg beugrott a Moulin Rouge! és amiket ott Christian kap leckeként, hogy mi a bohémek hitvallása. Nagyon is egybecsengett a kettő... Csak aztán Christian írásba örökítette meg a szerelmét, Louis pedig festette.

Egész jól eltalálták a színészeket is. George Webster kis fintorai, a mini gesztusai jól megragadták a karaktere lelki állapotait. Esmé Creed-Miles jó sminkest kapott, mert helyenként feltűnő volt az arcán is a váltás, hogy mikor a múzsa, mikor a saját útját kövező festőnő vagy szerelmes nő. De Eanna Hardwicke is meg tudta ragadni, hogy milyen beteg elme Silas. Senki nem ismert arc, nem is hiszem, hogy láttam őket másban, de ezek jól álltak nekik.

A regényt is ajánlom, de a sorozat is korrekt lett. Adaptációként nézve szerettem, teljesen új anyagként pedig megítélheti az, aki az eredeti regényt nem olvasta, de a sorozatot megnézte.

Volt Idris Elba sorozata, amelyben egy eltérített gépen igyekezett életben tartani magát és az utasokat. A Hijack. A 97 perc hasonló alaphelyzettel dolgozik, de összehasonlíthatatlanul rosszabb.

Itt is gépeltérítők vannak, és itt is a szereplő próbálkozik a helyzet kezelésével. Annyi, hogy ő beépített ügynök, aki a túszejtők csapatába épült be. Aztán persze lesz csavar is, ami különben jól kiszámítható előre is. Nem tud meglepni a film.

Még rosszabb, hogy buta húzásokkal operál. Olyan ötletek vannak benne, amelyek még egy viccben is eltúlzók lennének. Miattad robbantottak és halt bele egy sérülésbe a gyerekem? Akkor én meg lopok egy repülőgépet, és jól neked repülök! Az egyetlen, ami jól lejön az egészből, hogy a bosszú mindig újabb bosszút generál és az ördögi körnek soha nem lesz vége. Bosszút állsz, a másik majd rajtad, amiért megint jön a bosszú, majd a megtorlás és így tovább.

Hiányoznak a történetből a hozzáértő emberek. Kb. mindenki a szakmája csúcsán áll, és jó abban, amit csinál. A keresett terroristánk is már sikeresen bonyolított le merényletet, felfigyeltek rá. Itt meg mindenki olyan hatást kelt, mintha az első menetük lenne a szakmában.

Kicsinyesek és nagyon személyesek az indokaik, amikor a terrorelhárítóknak nagyon kétlem, hogy olyasmiken kellene veszekedni, hogy mennyire szabad bízni az emberekben. Mennyire lehet reménykedni, hogy jobb belátásra térnek és van bennük jóság is. A gondot fokozza, hogy csak szélsőségesek vannak. A helyi vezető optimista, mindenkiről túlságosan jó dolgokat feltételez. A főnöke meg a teljes ellentéte, neki az alap, hogy a teljes utasszállítót lelöveti. Akkor már biztos nem okoznak több gondot a terroristák. Ezt megfejelik azzal, hogy amikor feltűnik egy másik gép, katasztrófa lesz és a másik utasszállító lezuhan, senkit nem is izgat. Miattuk történik, ott a felelősség, és miután lezuhant a gép, már ugranak is tovább. Ha ilyen az értékrend, nem is csoda, hogy az első reakció ennek a gépnek a kilövése volt. Minek próbálkoznának bármivel is, ha az élet nem számít?

Annak kellene a nagy csavarnak lennie, hogy Alex kicsoda és a szereplők miképpen kapcsolódnak egymáshoz. Nem jött be. Vannak nyomok is, meg a film sugallja is, hogy errefelé gondolkodjunk. Alex fia különben, ami nagyon hamar nyomra vezet. Jegyzem meg.

Mai szemmel már nem is B, inkább C lista, ahonnan a színészeket vették. Alec Baldwin és Jonathan Rhys-Meyers is öregnek hat, meg amilyen mondatok a szájukba adnak… Tudom, hogy a pénz nagy úr, de ennyire? Úgy tűnik, ennyire.

Most már jöhetne valami jobb filmélmény, mert ez már a második nagyjából akció és thriller elemű film a héten, amin kiakadhattam.

Ez a film képtelen volt eljutni az agyamig. Néztem, és elbambultam. Néha vissza is tekertem, de akkor sem tudtam jobban követni vagy odafigyelni rá.

Sok olyan elem van benne, ami nem kicsit idegenített el. Már annyira in medias res kezdődik, hogy túl sok mindent nem érthetünk. Annyit kisakkoztam, hogy korrupció miatt megy a nyomozás az őrsön. A főszereplő, Thomas is érintett. Amikor igyekszik rendezni a dolgokat, éjjel rohangálva, sikeresen halálra gázol valakit. De nincs ideje szabályosan eljárni sem, bepakolja a csomagtartóba és halasztja ezt a kérdést. Ahogy lenni szokott, még az ág is húzza – sikerült pont azt a férfit elgázolni, akit meg akarnak figyelni és akit most keresni kezdenek feljebb szinten. Nyomozhat még maga után is, mint cserbenhagyó gázoló.

Ehhez még a magánéleti kínok is hozzájönnek. Rendőrök is, személyes problémáik is vannak és még korruptak is. Hogy még cifrább legyen a helyzet, a feletteseik is korruptak. Lehet ezt egyáltalán követni? Nekem nem sikerült.

Talán belemagyarázom, de ez egy feldolgozás. Egy koreai filmet ültettek át Európába. Ezzel simán tudnám magyarázni, hogy számomra idegen elemek és történetmesélés honnan jön. Az eredetit nem láttam, de ha ez jó adaptáció, és az is ilyen, nem is akarom. Ahogy elmondják a történetet, adagolják az ismereteket, azzal sem vagyok kibékülve. Az, hogy mindenki korrupt és szemétkedik, sajnos, nem olyasmi, ami ennyire nemzeti specifikum lenne.

Éjszaka játszódik, rövid idő alatt. Ez generál némi feszültséget, de annyit nem, hogy történetben tartson. Miért is kellene izgulnom?

Mert az is fennállt, hogy nincs egy szereplő sem, akit szimpatikusnak találtam volna. Ügyeskedők, szerencsétlenek vagy korruptak. Még csak azt sem próbálták érdemben kifejteni, miért romlottak meg a becsületes rendőrök. Mert az már nincs köztük. Meg különben is, hogy lehet szimpatizálni egy olyan főszereplővel, aki rendőr létére, miután elütött valakit, szépen bepakolja a hullát a csomagtartóba és azzal furikázik?

Nem látványos, nem is okos film. Simán csak elkeserítő. Már el is kezdtem az emlékeim törlését, ez a film minimális tárhelyet sem érdemel a memóriámban.

A héten megvolt az esküvő, amit 4 része reklámoznak. Jellemző módon előtte éppen olyan helyszínen kellett embereket menteni, ahonnan aztán mindent megkaptak, hogy a helyszín is tökéletes legyen. Vagyis, megint nem a mentés, a munka volt a lényeg. Az csak azért volt, hogy Matt és Sylvie szebb környezetben mondjon igent egymásnak. A Chicago Fire (s12e06) heti része azzal tudott leginkább feltűnni, hogy egy rövid megjelenésre visszatért Matt Casey. Bár oltásban nem vett részt, csak beszélgetett az emberekkel. De lassan már vendégszereplő lesz Severide is, aki Matt tanújaként tért vissza és biztosította a feleségét, hogy ő fontosabb neki, mint a munka. Közben mások is érzelmi elemzésbe kezdtek, ami nem is hiányzott volna. Olyan nagy kérés lenne egy látványosabb mentés, vagy valami?

A Chicago Med (s09e06) is kezd belesüppedni a megszokások mocsarába. Itt legalább gyógyítás és eset van mellette, de itt meg az a divat, hogy az eseten keresztül a saját életükre és helyzetükre keresik a válaszokat. Vagyis, Ripley most egy olyan beteget kapott, akivel gyerekként ismerték egymást és hasonló mentális problémájuk volt. Naná, hogy Charles megint jött, kontárkodott és méregette, Ripley mire hogyan reagál. Néha nem is tudom eldönteni, hogy miért drukkol. Mitch tényleg legyen jobban, vagy várja, hogy mikor kell zártosztályra vitetnie. Ment tovább az igazgatónő volt férjének esete is, és Dr. Ahmad megint belefutott egy olyan esetbe, ahol az igazságérzete megszólalt. Még mindig ez a szórakoztatóbb, de annyira kellene már valami, ami miatt más egy rész, mint a többi. Az új szereplők némileg segítettek, csak éppen annyira egy dolgot játszanak részek óta, hogy az unalmasabbá teszi őket.

Viszont, A mi kis falunk (s08e15) heti részén legalább jókat mosolyogtam. Nem mintha itt a sémán változtattak volna, de a 3 szokott rövidebb történetből kettő vicces volt. Janó és a doktornő társasjáték délután rendeztek, és kellő poénkodás volt a játékosok között. Arról nem is beszélve, hogy így lehetett olyan szereplőket is hozni, akik csak egy-egy részre vendégszerepelnek. Jót mosolyogtam azon is, hogy a randi délutánon kik kerültek egymás mellé és milyen jól elbeszélgettek. Már csak az a kérdés, ez a szál lesz-e folytatva. Ami viszont úgy gáz, ahogy van, Laci drámája. Ez nem csak erőltetett, de rossz értelemben butaság is. Különben sem szeretem, amikor buta emberek butaságain kellene nevetni, de itt ez halmozottan igaz. Az ilyesmik nélkül jobb lenne a sorozat – akad itt bőven valamiképpen buta ember, de nekik megvan a magukhoz való eszük. Laci viszont olyan egyszerű, hogy bennem már felmerült, mit teljesítene egy IQ teszten. Lenne papírja arról, hogy szellemi fogyatékos?

Rászántam magam, végignéztem a The Curse (s01e06-10) részeit. Nem volt benne sok örömem. Komédia, de egyszerűen nem tudom, ebben mi kellene, hogy vicces legyen. Azon nem tudok nevetni, hogy a naiv és buta főszereplőt mindenki átveri. Az legalább valamilyen szinten érdekes volt, hogy Whitney hogyan kezdte el önállóan építgetni a karrierjét, és merült fel benne, hogy Asher nélkül jobb lenne neki. Nagyon jól mutatja az emberi természet milyenségét, hogy addig tetszett neki a módosítás, amíg azt vették bele a műsorba, hogy neki mi nem tetszik a férjében és mivel megy az agyára. Az a lehetőség viszont, hogy Asher is beszélhessen róla, nem kicsit érintette kellemetlenül. De lehetne sorra gyűjteni a kétszínűséget és a mocskot. Ahogy eddig is, most is gondom volt, hogy ebben a sorozatban nincs pozitív hős. Whitney számító, kétszínű, érdekember. Annyira fontosnak és tehetségesnek akar látszani, hogy ezért aztán mindenkin át is gázol. Asher meg egy balek, nagyon sok kisebbségi komplexussal. Ahányan rájuk telepednek, és nyerészkednek… A házfoglaló család, arra szavakat is nehéz találni. Asher balek módjára nekik adja a házat – pedig kilakoltatni kellene őket. De még adót is fizetne helyettük? Ahogy ott mosolyognak, hogy jót tettek és várják a hálát, aztán annyit kapnak, hogy a férfi jól kidobja őket a házból. Ez nem vicces, szánalmas. Szenvedés ez a sorozat. Tele van ilyenekkel – zavaró jelenetek és történetek, nem szimpatikus emberekről. A vége meg szó szerint elszállt, és még csak ötleten sincs, mit akar jelképezni. Pedig az egy hosszabb, lezáró rész, és érzem, hogy ott a poén. Csak nem értem. A színészek sok mindent beletettek, de annyira lehangoló és beteg az egész, hogy ezt sem tudtam értékelni. Utáltam, nem értettem, és már igyekszik is törölni az agyamból.

Akkor, új sorozatok. Először a Young Sheldon (s07e01-02) visszatérése. A szereplőket két csoportra szedte: az egyik fele otthon van a családnak, és próbálják kitalálni, hogyan tovább a tornádó után. Sheldon és Mary pedig Németországban vannak, ahol a fiú azzal szembesül, hogy van olyan közösség is, ahol nem ő a legokosabb. El kell kezdenie némi alázatot tanulni, figyelni – természetesen a maga módján téve ezt is. Sheldon részéről ez legalább érdekes, ahogy Mary nem tud mit kezdeni magával körötte, viszont kellemetlen. Érezni az egészen, hogy az írók is szenvedtek azzal, hogy miképpen tudják szerepeltetni. Sokkal jobbak az otthoni szálak, a maguk súrlódásaival és mindennapi problémákkal, mint a házimunka beosztás. Többet vannak jelen Mandy szülei is, ami pozitív fejlemény. Főleg az apa személye – nagyon látom benne, hogy ő majd miképpen fordít Georgie életén, hogy az legyen belőle, akinek az Agymenőkben megismertük. Már most vannak célzások, csak el kell indulni az úton. Az irány pedig marad a dramedy. Családi és néha mosolygós megoldások vannak benne, de ez már rég nem egy könnyed sorozat.

Ahogy Sheldon, Shaun is az utolsó évadhoz érkezett. Vagyis, elkezdtem a The Good Doctor (s07e01-02) utolsó évadát is. A kórházas sorozatok rákfenéjét ebben is ki lehet mutatni. Vagyis, egy ponton túl már nem az esetek az érdekesek, hanem, hogy ezek miképpen tükrözik az élethelyzetet, amiben a doktor van. A Med kapcsán is ezt panaszolom, de ez a sorozat is ezt csinálja. Shaun boldog friss apuka, és most megy vissza dolgozni a szülés után? Naná, hogy az első esetben kisbabákkal kell dolgoznia, és eldöntenie, mi lenne a jó szülői döntés a gyerek sorsáról. Közben meg olyan jeleneteket pakolnak egymásra, ahol a baráti kapcsolatok ragozzák, vagy Shaunt békítenék Aaronnal. A cselekményszálak alakításával meg nem egyszer volt olyan érzésem, hogy ilyet már láttam. Válság, ki legyen kinevezve főnöknek. Éppen Audrey vetélkedett ezen többször is, több másik doki ellen. Jönnek az új rezidensek, és most feltűnően megvan a maguk baja. A kis szöszke doktornő is spektrumon van, mint Shaun. Ahhoz nem is tudom, mit szóljak, ahogy Taylor Swift mániában szenved. A másik doki meg elájul, ha vért lát. Nem is értem, hogy akar sebész lenni ilyen problémával. Értem én, hogy Shaun után itt az esélyegyenlőség megadása kiemelt, de most komolyan? Sebész gyakornok, aki nem bírja a vért? Értem én, hogy miképp használják humor elemként, de belegondolva abszurdnak és nem viccesnek érzem. Az esetek legalább érdekesebbek, és műtétet is többet látunk. Majd drukkolok, hogy a magánéleti drámákon túl is tudjanak valamivel villantani.

Az egyik kedvenc Marcel-filmem Taika Waititi jegyzi. Különben is van olyan filmje, amiből sokkal többet ki tudott hozni, mint ami az alapanyagban benne volt. Vagyis, a rendező neve elég ahhoz, hogy megnézzem a filmjeit. Ha meg olyan főszereplő színésze is van hozzá, mint Michael Fassbender, nem kérdés, hogy mozizok.

A Next Goal Wins igaz történeten alapul. Adott egy focicsapat, amelynél rosszabbat nehezen lehetne találni. Adott egy edző, aki a jók között volt, de egy magánéleti tragédia szakmailag is mélyrepülésbe vitte. A kettőt összeadjuk, és Waititi stílusában nézhetünk egy Hamupipőke-történetet. Amibe benne van az is, hogy nem teljes happy endre játsszunk. A rossz csapatot nem lehet annyira fejleszteni, hogy bajnokságot nyerjenek. Nem véletlenül az a cím, ami: már annak is örülnek, ha történelmük első gólját be tudják lőni egy mérkőzésen. Ahogy az edző tönkrement házassága sem épülhet újra, és feltámadni sem lehet. De ettől még jobbá alakíthatók a dolgok.

A film talán különös is attól, hogy nem akart sima komédia lenni. Életérzés film is, amiben a szigetlakók mindenkit elfogadó, vidám stílusa is hangsúlyos lesz. Teljesen más az értékrendjük, mint a nyugati emberé. Még is van az a hatás, ami Rongen edzőt is éri az elején. Rájuk kell hangolódni, és meglátni, az ő szemléletükben mi az érték. Ez és az elfogadás gyakran, sőt, mindig a komédia és a sport rovására megy, amitől meg szájbarágós a műsor. Akkor is, ha én különben bájosnak is találtam, ahogy a csupa mosoly, elégedett emberek elnézően szemlélik, ahogy az edző kiakad és csapkod össze-vissza, meg állandóan alkoholt keres, hogy valahogy túlélje a helyieket és a helyzetét.

Az edzésnek megvoltak így is a pillanatai, és akadt egy-egy poén is. A kedvencem talán az volt, ahogy a polgármester meg egy csomó mindennek az elnöke terelgetni kezdte az edzőt. Az különben nem kicsit paródia is arról, milyen a fehér ember. Hogy kell neki a látszat, az útszéli misztikum, az olcsó és giccs. Jót is vigyorogtam azon, amikor a tengerpartra szervez neki egy megvilágosító beszélgetést, és a párja ki is akad, hogy a Mátrixból kellett koppintani, hogy valahogy felspanolják az edzőt. Akinek persze le sem eszik, mennyire átvágják, megvan a spirituális élménye.

A film ívét is az adja, ahogy kezdetben a helyiek és az edző más szemlélete és világnézete ütközik. Majd a fejlődés az lesz, ahogy az edző tud váltani, és közeledik a helyiekhez. Így kezdi el feldolgozni a gyászát és a dühét, sok mindent el is tud engedni a végére. Ettől lesz dramedy is, mert nem csak nevettetni akarnak, Rongen valóban egy mély gödörben volt, és onnan kezd el kimászni. Az a történet meg nem vicces.

Különben az felmerült bennem, hogy vannak nagyon fura húzások is a filmben. Ez már a modern kor, mégis csak találgatják, miért változhatott meg az edző olyan gyökeresen. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a fiatalon, autóbalesetben meghalt egyetlen gyereke elég ok? Nekem annyira egyértelmű volt.

Agyilag vannak részek benne, amit túlzásnak érzek vagy rossz értelemben furának. De az egésznek a kedvességét és emberségességét nagyon tudtam szeretni.

Látványra nem kell sok mindenre számítani. De a sziget szép hátteret ad, és Fassbender ott van a középpontban. Nem ez élete filmje vagy alakítása, de korrekten végigcsinálta a filmet. Bírtam akkor is, amikor csapkolódott és vedelt, de amikor elkezdett kimászni a gödörből, akkor is. Neki nem csak egy arca van, az érzelmi váltásokat láttam rajta. (Amit éppen nézek sorozat, ezzel nem bír és így feltűnőbb a különbség.)

Összességében nem ez a rendezőtől és a vezető színészétől a kedvenc filmem, de én jól elvoltam vele. Az a kedves film, amin jót mosolygok, meg jobban érzem magam tőle. Kellenek ilyenek is.

Már azon is meglepődtem, hogy ilyen film egyáltalán létezik. Majd azon kerekedtek el a szemeim, ki vette át Schwarzenegger szerepkörét. Vagyis, melyik nyolcvanas évekbeli akciósztár döntött úgy, hogy egy óvodában fog bohóckodni.

A válasz különben Dolph Lundgren. Nem tehetek róla, de szegényem annyi ikonikus negatív szerepet játszott, hogy nehezen vonatkoztatok el azoktól. Stallone ellen bokszolt a Rocky 4-ben. Van Damme életét keserítette meg a Tökéletes katonában. Nem éppen ő az, akit el tudok képzelni kisgyerekek mellett. Bár igaz, hogy újabban és mellékszereplőként inkább pozitív alakokat játszik, mint Aquaman apósa. De itt még főszereplő.

Már maga az óvoda is furcsa volt nekem. Ha óvoda, miért vannak tanórák? Olyan fura volt az egésznek a felépítése. Értelmét még annyira se láttam. Osztályokra voltak osztva, a tanórák is szervezetten mentek, kivéve, amikor mégsem. Mit tanult itt a gyerek? Mi volt az alapelv? Mindegy, nem is ez a lényege. Azért kellett a keret, gyanítom, hogy Reed ügynök még jobban kiakadhasson, miközben próbál szót érteni a gyerekekkel.

Ezen vérzik el különben a film: nem lettek jók a gyerekekkel kapcsolatos részek és nagyon gagyi a kerettörténet. Az előző óvóbácsi különben színvonalas hacker volt, akinek az utolsó munkáját, vagyis egy pendrive-ot keresnek. Állítólag a gyerekek tudják, hol van. Megjegyzem, ha a férfi el akarta mondani hol van, miért nem mondta meg? Miért azt mondta, hogy a gyerekek tudják? Tiszta felesleges.

Gagyi, ezt is írhatom. Buta és erőltetett a történet, amiben nem lehet eldönteni, hogy az FBI vagy a bűnözők emberei a selejtesebbek. A végső leszámolás is, minimum a fájdalmas nézni jelző jár neki. Annál talán csak a film vége volt rosszabb, amivel nagyon nem is tudtam mit kezdeni. Azt még ok, hogy hiányoztak neki a gyerekek és az óvónő, de most akkor mi van? A nőért visszamegy, kerek. De miért az óvodába? Azért csak nem adja fel a jelvényét, hogy kisgyerekeket pesztráljon. Amihez nincs is végzettsége.

Nem vicces a film. Az önmagában nem elég, hogy van ez a nagy ember, és próbál gyerekekkel kommunikálni. Nem nagyon megy neki. Aztán majd a társa ad gyereknevelési tippeket. El is tolódik az egész a túl liberális irányba. Valahogy furcsa volt nekem, ahogy asszertív kommunikációt tanítanak a kicsiknek, és azon problémáznak, hogy nem szabad azt mondani neki, hogy okos volt, mert ezzel túlterheljük és teljesítménykényszer alá helyezzük a gyereket.

Még úgy is nagyon gagyinak éreztem az egészet, hogy anyáméknál láttam fél szemmel, amíg beugrottam délután és egyéb ügyeket intéztünk. Azt is írhatnám, nem lep meg, hogy eddig nem tudtam erről a filmről.