Először is, az első rész jól prezentálta, hogy mire lehet számítani a sorozattól. Amiket annak kapcsán leírtam, nagy arányban meg tudnám ismételni az egész sorozatra kivetítve is. De azért nézzük, mit rejtenek még a kisállatok kalandjai a Netflixen.

Fontos, hogy folyamatosan bővíti a szereplő állatok skáláját. Alapvetően lineárisan halad, és ha egy kisállatot nevesít, elkezdi megmutatni a történetét, vagy abban az epizódban, vagy a következő párban eljuttatja addig, hogy túléli a kölyökkorát és jó esélye lesz felnőni. Ahogy gondoltam, nem hoztak a készítők olyan kisállatot, akinek nem jött össze a túlélés. Ugyan pakolják eléjük a veszélyeket és a kihívásokat, akik a középpontban vannak, nem lesznek vacsora vagy baleset áldozatai.

Változatos helyszínek és állatfajok kerülnek sorra. Talán az ismertebb állatok kapják a nagyobb szerepet: oroszlánokat és majmokat többször is nyomon követ, és az emlősök kapják a fókuszt. Vadkutyák, sarki róka, elefánt, delfin és még sorolhatnám. Mellettük tűnnek fel madarak.

A kedvenc… nem is tudom. Ha családot kellene választanom, az elefántoké lenne. De, mint történet, ütött a teknősé, a pingvineké vagy éppen a sarki rókáé. Bár, azt is megfigyeltem magamon, hogy nagyon bele tudtam élni magam annak az állatnak a helyzetébe, aki éppen a középpontban volt. Egy kivétellel: a kakukk. Ott komolyan sajnáltam az eredeti fészket, a szövőmadarakat és ritka ellenszenvesnek találtam a kakukkot – fiókának, vagy korábban az anyaállatot is.

Történeteket mesélnek, és igyekeznek humorosan, mesésen tenni. Azt is érezni, hogy van törekvés arra, hogy a részek önállóan értelmezhetők legyenek, és gond nélkül lehessen váltani a részek között. Mindegyiknek van egy fő témája: pl. az ellenséges környezet, a nagycsaládi viszonyok, és ez határozza meg a részbe kerülteket. Ha visszatérő szereplő van, az alapokat minden részben elmondják, gyakran még a mondatok is majdnem egyeznek, így nincs olyan érzete az éppen abba a részbe belenézőnek, hogy valamiről lemaradt, amit korábban látnia kellett volna.

Profin van filmezve, szép és jó nézni. Még a szemérmest is hozzátenném. Bőven van benne húsevő, látunk vadászatot is, de nem véres a műsor. Néha a megrendezettség érzetét is keltette bennem, hogy pl. a sarki róka a zsákmánnyal beugrik egy bokor takarásába, és nem a kamera előtt kezdi el kibelezni a fogott madarat. (Azt nem is értettem, mikor halt meg a szerencsétlen madár. A róka szájában még vergődött, aztán egyszer csak nem mozgott tovább. Pedig nem törte ki a nyakát… szívrohamot kapott?) De mondhatnám azt is, amikor a jaguár a tengerpartra vonult teknősért – a kamera éppen akkor és úgy fordul, hogy ne kelljen látni, amit nem akarunk.

Tanulságos, emlékezetes és nagyon állatbarát. Számomra élmény volt, és valóban sok mindent megtudtam belőle, amiről eddig fogalmam sem volt – még olyan állatról is, amit különben kedvelek, mint a delfinek.

Sorozatnézés volt a hétvégi program. Nézzük is, hogyan haladtak tovább az események több szériában is.

Balthazar (s04e04) doktor most nem éppen egy elmés nyomozás miatt volt érdekes. Sokkal inkább a humor felé mentek el az ellenőrrel, aki azért érkezett, hogy megvizsgálja, a doktor alkalmas-e a párizsi intézet további vezetésére. Szópárbajok, játszmák és Camille (egyértelműen barátzóna, belőle nem lesz szerelmi szál) persze mindig akkor mondott valami kínos dolgot, amikor az új nő is hallotta. Nem éppen az, amit szívesen nézek, de valami más volt.

Az ügy sajnos nem volt túl érdekfeszítő, pedig a végére elég bizarr csavar került és abban volt ötlet. A művészet határainak feszegetése… Olvastam már thrillert, ami hasonló poénra épült, csak az író több mindent kihozott belőle, mint ahogy itt gyorsan lecsapták a labdát. Mert nem az ügy volt a lényeg.

Magánélet: fokozzák a magánéleti válságot és még mindig húzzák, mi lesz a baba sorsa. Pedig lassan már jó lenne pár döntés.

Különben a főzés mellett jött még egy klasszikus, amivel eleinte a sorozatot és a főszereplőt igyekeztek eladni: a félmeztelenkedés. A magam részéről jobban szeretem, amikor a laborban alkot Balthazar valami emlékezeteset, és nem a hasét mutatják premier plánban. Van éppen elég baja a szereplőnek, hogy a jó pasi imázst ne most erőltessék.

Másik doktorunk, Shaun Murphy, továbbra is az esküvőjére készült a The Good Doctor (s05e17) aktuális részében. Fordítva kicsit az előző részen, most Lea van a középpontban, és megy az esküvőszervezés, ruhapróba. Végre az, amit el is hiszem, hogy egy esküvős reality mutat. Itt volt értelme a lelkiző részeknek is, hogy mit miért választ vagy éppen milyen feszültségek feszülnek.

Az orvosi eset sem igazén orvosi volt a héten, és nem is Shaun volt a kiemelt szereplő. Jött vendégszerepelni Claire, aki egy daganatos fiú életét akarta megmenteni. Kinevezést is ajánlottak neki, és azt is elemezték, elfogadja-e, jó főnök lenne-e belőle. Valahol poénnak is érzem, hogy igazából még csak rezidens, nem képzett sebész, de máshol már lehet a sebészeti osztály feje? Nem is csodálom, hogy Audrey milyen fejet vágott, amikor felmerült a téma.

Kórházi sorozatrésznek nem sokat mondó, de a karaktereket szépen építette. Klisékkel és túlzottan rózsaszín történésekkel együtt is. A sok utalással különben is elvoltam – az esküvő típusok nevei és a kellékek, vagy éppen a záró kép, ami nagyon megidézte bennem a Diploma után zárását.

A sportolók kalandjai jöhetnek, ha már a Claire mentette gyerek annyira focizni akart. Az All American (s04e17-18) és a Homecoming (s01e11) most magánéleti kérdéseket tett a középpontba. Spencer és Olivia szembesülnek vele, hogy mindketten változnak, és ha nem akarnak elszakadni, folyamatosan dolgozniuk kell a kapcsolatukon. Volt féltékenykedés a Coop vonalon – de unom… és végre zárják a Jordan – Simone nyüglődést. Különben pont az lett, amit már sejteni lehetett egy ideje: Simone meglátta Jordant és Laylát együtt, és ő is levonta a következtetést, amit egy ideje én is írok. Ezek voltak a vezető szálak, és a sport szinte elő sem került.

A Homecoming kapcsán még ki kell emelni, hogy kiderül, kik Damon szülei. Elég nagy trauma, gond is a feldolgozása – Simone meg a szakítása miatt maga alatt van, így nem ő lesz a vigasz. Szinte már előre készülök gonoszan nevetni, ahogy Simone két szék között majd a földre huppan. Jordan vigasztalódhat Layla mellett, Damon mellett meg ott van Thea. Hoppá!

És még valami: ahogy írtam, abból látni lehet, hogy a kapcsolatok hogyan alakulnak, lesz-e berendelés 2. évadra. Jordan és Simone szakítottak, a lány marad a fekete egyetemen, és már ki is jött, hogy be lett rendelve a folytatás…

Nagyon magánéleti szappan volt ez a 3 rész, elmaradtak a komolyabb témák. Mondjuk, Spencer közösséget felemelő ténykedése kevésbé hiányzik, és a Bringston fekete hagyományainak erőltetése sem, de azért feltűnt az új vonal: iskolaegyesítés réme, és a Bringston már nem lenne fekete egyetem. Én nem is értem, az miért lenne olyan tragédia, ahogy itt be akarták mutatni a végén.

Egyiket sem a színészi játék adja el, egyre inkább guilty pleasure ifjúsági sorozat, ahol a színészek eye candy faktora erős. Nem véletlen, hogy az maradt meg róluk pl. a héten, hogy milyen mutatós volt Olivia fekete ruhája, vagy nagyon nem tetszik, ahogy a fiúk szakállt növesztenek.

Végül, ha már családi szappan: Young Sheldon (s05e20). Humor most sem volt. Unalom annál inkább.

Az ikrek előtt is kiderül, hogy Georgie lesz apa. Ugyan azzal próbálkoznak mosolyogtatni, hogy azt hiszik, az anyjuk terhes, de nagyon nem sikerült.

Még csak vicces jelenet se jut eszembe. Viszont, rossz irány annál inkább. Rob tiszteletes és Mary – nagyon nem akarom ezt a barátságot/románcot nézni.

Se nem aranyos, se nem vicces, a történet se tetszett. Sheldon most is nagyon mellékszereplő. Az 5. évad végére nagyon azt érzem, ahogy szintén írtam már, hogy ez kifulladt.

El kellene kezdenem hetiben érdekesebb sorozatokat is nézni, csak sajnos azokat jobban szeretem daráni…

Folytattam a spagetti western filmnézést is. Tetőnk a csillagos ég, még szinte lírai is a cím, nem? Nos, a filmre nem lehetne ezt mondani.

A film gyorsan megismertet egy aranyásóval, Harryvel, aki a talált arannyal akarja rendbe hozni az apjától örökölt farmot. Balszerencséjére a kisvárosban, ahol áthalad, megismerkedik Timmel, aki ajánl neki egy bankot. Már bent a pénz, utazna haza, amikor szembesül vele, hogy nincs is bank és Tim csaló. Ugyan a nyomára akad, de a pénznek már hűlt helye. Viszont, a csalónak van egy másik ötlete, amivel aranyat lehetne keresni – és a páros nekiindul a Vadnyugatnak, miközben Tim is rejteget valamit. Talán még a neve sem Tim…

Alapvetően két zsánert ötvöztek a történetben. Az első a nyilvánvaló: a haver film. Adott az okos meg a kevésbé észlény társa, akik mindenféle kalandokba keverednek. Harry alapvetően jóhiszemű, hűséges és kedves figura, kifejezetten naiv Tim/Billy mellett. Ennek ellenére ő maga is könnyen bajba sodródik, a társa még könnyebben rángatja bele mindenbe. Életképtelennek tűnik ehhez az élethez. Mario Ardorf könnyeden játssza, kicsit mackós megjelenése is megy a szerephez.

A másik oldal, az a bizonyos titok Tim életében. Tim, aki mindenből kibeszéli magát, és mindig van egy ötlete, amivel másokat át lehet vágni. Aki azt vallja, hogy minek fegyver, ha az ember az eszét is használhatja? Nagy nőcsábász, semmit nem vesz komolyan. Akinek jó figyelni a kalandjait, de isten ments, hogy a barátod legyen és vele együtt bajba kerülj! De, amire ki akartam lyukadni. A könnyed felszín alatt van egy egykori mesterlövész, aki már nem akart egy bűnbandába tartozni, és a menekülése során a főnök fiai is áldozatul estek. Ezért üldözik, ő menekül és többek között azért nem vesz pisztolyt a kezébe, mert annyira jó lövész, hogy az alapján a nyomára tudnak akadni. A filmbe ez elvileg hoz egy komorabb színt, de Billy Boy alakja valahogy nem passzol Tim viselkedéséhez. Mintha két teljesen más alak lenne, mintha Tim sose lett volna Billy Boy. Guliano Gemma is annyira a mókás életművészt játssza, hogy nekem nem is idézte meg a múltja elől menekülő, komorabb férfit. Még akkor sem, amikor a Pratt banda beéri, és szembe kell nézni mindennel.

Spagetti western, a külcsín nagyon. Mintha mindig ugyanazt a kisvárost látnánk minden egyes filmben, meg a nem is annyira vigasztalan pusztát. Talán csak egy új látványelem volt, a vásáros, aki a feleségét beültette egy medencébe, mintha sellő lenne, és belépőjegyet szedett. Különben elég lehangoló: egy kis üvegkád, meg egy sima sátor, maximum egy háló kifeszítve, meg halak képe. Kis munkával otthon a garázsban komolyabbat össze lehet rakni. Nem látványfilm, de nehéz is látványelemet keresni egy ennyire régi filmben, túl sokat változott a technika.

Ami viszont már a kezdésnél megütötte a fülem. A zenéje kiváló. Ahogy bejött a postakocsi, üldözik – amit láttam, nem tudott megfogni. De, amilyen zene aláfestette… Nem maradt sokáig rejtély. Ennio Morricone a zeneszerző, és vannak is benne szép dallammenetek.

Nekem kissé hosszú volt és nem is tetszett túlzottan a Harry – Tim/Billy páros, de egyszer meg lehetett nézni. Nincs helye a klasszikusok között, de láttam ennél sokkal gyengébb western filmet is már.

(Végső megjegyzés: pár filmplakátot találtam ehhez az alkotáshoz. Az egyik lehangolóbb, mint a másik. Itt is nagyon érezni, hogy már más a technika és a lehetőség.)

A Marvellel tartottam egy kis szünetet – a filmekbe már belefáradtam. A sorozataikat szívesebben nézem, de ha már nézem, kellene tartanom a sorrendet is. A lényeg, neki kellene állni a Moon Knight kalandjainak, de akkor szintre kellene hoznom magam.

Első lépésként Hawkeye karácsonyi kalandjait néztem meg. És igen, újfent megvolt az élmény: a sorozattal jobban ki vagyok békülve, mint a filmekkel, amiket még meg kellene néznem.

A Végjáték után vagyunk, és Clint Barton igyekszik visszarázódni az életbe. Csak éppen sok mindent vesztett, van nem kevés bűntudata is. A családdal töltené a karácsonyt, ám felbukkan a Ronin jelmez, ami a csettintés utáni élete mementója és veszélybe kerül miatta egy fiatal lány. Mire észbe kap, már együtt dolgoznak Kate-tel és a jelmez visszaszerzése összeesküvést, bűnbandát sodor eléjük.

A filmben sikeresen keverve van egy családi, karácsonyi film és egy akciófilm. Bár derülnek ki rossz dolgok és családi szenny, halnak is a szereplők, mégis, kedélyes és jó hangulatú az egész. Clint kelletlenül áll hozzá az új társához, de hamarosan tanár – diák és baráti kapocs épülget köztük. Van egy cuki kutya – tényleg az, nem véletlenül került fel a plakátra is. Kicsit másképpen önti ránk a családi összetartás Disney üzenetét, mint ahogy megszokhattuk. Clint és Kate számára is fontos a család, ahogy Yelena és Maya tetteit is az motiválja, hogy a szeretett személyért tenni akarnak, annak elvesztése után is. Csakhogy, itt nem ír mindent felül a családi összetartás.

Hiszen Kate személyében új hőst köszöntünk, aki most tanulja, hogy mit jelent Bosszúállónak lenni, egy hősnek mennyi mindent fel kell áldoznia. Bár az anyja az egyetlen családtagja, szeretik is egymást, ez nem jelenti azt, hogy a hősök elveit feladja érte. Aki bűnt követ el, annak azért meg kell fizetnie. Aztán a végére Kate a választott családjával töltheti a karácsonyt: Clint viszi haza magával és egyből úgy fogadják, hogy látszik, nem csak harcosként, de családtagként is lesz a Barton-családban helye. De mondhatnám Maya példáját is, aki egy árulást meg tud bocsátani, de képes végezni a szeretett személlyel, amikor az továbbra is más úton haladna.

Van humor Kate szerepbe rázódásával, a melegítős bandával – képesek azon merengeni, hogy kire hasonlítanak a melegítőikkel -, a kutyával és Yelenával is. Akció jelenetek közepébe is képesek mosolygós, cuki jeleneteket tenni – Clint a karácsonyfán a bagollyal.

Íve van, humora és a végére a látványt is nagyon feltekerik. Alapból látványos, amikor Clint és Kate harcolnak, de a végére jönnek a spéci nyilak és a nagy tétek is. De nem csak lőnek, harcművészek is, és ezt is alaposan kihasználják a filmen. Maya lábáról meg felrémlett előttem a Kingsman egy harcosa, csak éppen Maya még olyan messze nem ment el fegyverkezésben.

De, hogy arról is írjak kicsit, amin azért fennakadtam. Az a musical, a Rogers. Az valami nagyon kegyetlen. A szövegben is van pár sor, amin fennakadt a szemem, de a jelmezek is fájtak. Elsőre kb. nem hittem a szememnek, a végére megismételve plusz jelenetként már azon kezdtem agyalni, hogy csak nem lesz képes a Disney előállni a Bosszúállók musicallel? Mert ezt a dalt nagyon profin összerakták színpadképpel együtt.
Valamint, többször éreztem úgy, hogy meg kellene lepődni, de addigra már rájöttem, hogy az hogyan történt. Konkrétabban az óra gazdája, a SHIELD ügynök személyazonossága, akit Clint védeni akar. Nagyon sok nyom van rá korábban, és nem csak az orosz nyelv. A másik, hogy Kate családjában ki az, aki a bűn útjára lépett és gyilkoltatott is. Túl egyértelmű, bár a Marvel soha nem a csavarosságáról volt ismert.

Végül, a sorozat főgonoszának személye. Gyorsan feltűnik és eltűnik és olyan semmilyen ebben a formában. Pedig az izgalmas kérdés, hogy vajon mit jelent az, hogy a Daredevil sorozatból nem csak a karaktert vették át, de a színészt is, aki játszotta. Többet érdemelt volna.

De összességében tetszett a sorozat, és ha elég erőt gyűjtöttem, akkor nézem az Örökkévalók kevésbé örökkévaló kalandjait is.

A Varázstábor nem lett éppen kritika kedvenc családi film a Disneytől. Ahogy nézem, még a kedvesebbek is 3 csillagot adnak nekik az 5-ből. Az sem meglepő, hogy én elvoltam vele, bár több mindenre is azt lehet mondani, hogy kitalálható vagy túlírt benne.

Adott egy férfi, aki egykor bűvésztehetség volt, de mára csak sofőr és megkeseredett, míg egykori társa és szerelme a világ egyik legismertebb bűvésze. Amikor egykori mentora és tanára visszahívja az iskolájába/táborába tanítani, elvállalja, mert egy másik csapatot az a bizonyos nő fog vezetni, akivel rég el akar számolni. Meg akarja nyerni a csapatok közti versenyt, csak éppen pont a kezdők csapatát kapja meg, akikkel több a baj, mint a lehetőség.

Eltaláltam, ki nyeri a tábori versenyt és azt is, ki kapja a legjobbnak járó aranypálcát. Azt is eltaláltam, hogy miért is lett Andy igazából visszahívva a táborba. Túl kiszámítható az egész, és csak a cuki faktora az, amivel ezt próbálják ellensúlyozni.

Mégis, minden klisé és ismerős fordulat ellenére jól szórakoztam a filmen. Bűvészes film nem sok van, és itt több vállfaja is megvillan. Mentalista, szabaduló művész, állatidomár, kártya trükkök, átváltozás és még sorolhatnám. Jól néz ki, és valódi bűvészek segítettek a film hitelességében. Igaz, biztosra veszem, hogy több minden inkább a filmes eszközökkel valósult meg, nem igazi trükkökkel – pl. nagyon kétlem, hogy a szabadulószámot valóban előadták, nem csak összevágták. Elég jól nézett ki.

Aranyos a film, és ez a humorára is igaz. Itt nem altesti meg gusztustalan poénok vannak, hanem pl. a nyúlmániás kislány ruhái meg beszólásai, vagy Andy csörtéi Darkwood ellen.

Ez az a karakter, ami jól áll Adam DeVine-nek, nem véletlenül játssza el sokadszorra. Van mellette cuki gyerek, cuki kisállat, Disney családi film hangulat is.

Ha már Disney tipikus: az elején minden gyerek annyi terhet kapott, hogy az már abszolút túltolt. Az egyiket folyton lepasszolják a szülei, a másiknak mindent előírnak. Van félárva szenvedő, van mindenre allergiás csodabogár többek között. Így többszörösen aláhúzhatják a film üzenetét: barátság, elfogadás, találd meg, miben vagy jó és minden szuper lesz.

Tudom, nem kellene ennyi mindenben kötekedni, de a film végén ez azért még bökte a csőröm. Hogy lehet megélni ebből a táborból, ha évente csak egyszer rendezik és elég limitált is a fogadott gyerekek száma? Kétlem, hogy csillagászati lenne az ára, akkor többen nem engedhetnék meg maguknak. De akkor miből él meg Roy, majd később Andy? Jó, tudom, szinte Disney mesefilm, de akkor is…

Az Into the Night meglepően érdekes sorozat lett. Az alap egy regény alapötlete, hogy a napsugarak végeznek minden szerves élettel. Ezért, egy repülőgép utasai folyamatosan repülnek az éjszakában. Most pedig itt a spin-off is.

Változik a helyszín és visszaugrunk az időben. Egy tudóscsapat végez próbamerülést, ez menti meg őket. Mire a felszínre jönnek éjjel, csak üzenetet találnak, hogy a Nap öl. Felszedi őket a címadó tengeralattjáró, egy Yakamoz S-245-ös és a tengerészekkel együtt próbálnak rájönni, mi történt és hogyan tovább.

Ami alapból érdekes volt benne, hogy miképpen tapasztalják meg azokat a következményeket, amelyeket az alap sorozatból már nézőként ismerhetünk. Pl. a szerves anyagok felbomlása – hogy még a konzerv sem ehető, megváltozik a szerkezete. Itt is keresik a megoldást, és más emberek, más dolgok merülnek fel bennük, bár vannak azonos elemek is.

Ami kapcsolódik ahhoz, ami az Into the Night nézőknek jelent csak valamit: meg is jelenik a repülő, és összeértetik a cselekményt. Akár ezzel is lehet kezdeni, de akkor utána kell a repülővel szintre kerülni, mert az mindkettőben egyértelműnek tűnik, hogy a folytatás már közös úton fog haladni.

Mellette meg a sorozat saját cselekményszálai között is vannak izgalmasak. A katonák és a tudósok között feszültség van. Kell javítani a tengeralattjárót, lesz potyautasuk, de kapunk egy elég durva részt is csapdát állító kannibál bányászokkal.

Annak is megvan a saját varázsa, hogy ez a világvége mit hoz ki az egyes túlélőkből. Pszichésen kötött le, hogy lesz, aki feladja és végez magával, míg mások a végletekig kapaszkodnak az életbe és az emberségükbe. Természetesen a szörnyek is megjelennek, akikben feltörnek a gyilkos ösztönök. Ha ez hatalommal is párosul, történhetnek rettenetes dolgok. Nem dolgoztak sok szereplővel, de aki megkapta a fókuszt, nekik tudtak adni valami érdekességet. Drogfüggőnek lenni az apokalipszis kezdetén, egy tengeralattjárón akadva? Pokoli.
Amit viszont nagyon nem szerettem benne. Nem bírták ki, bele lett erőszakolva egy szerelmi szál. Defne és Arman pár voltak, szakítottak. A nő továbblépett, de most elveszti a vőlegényét. Nagyon hamar megint kikötött Arman mellett. Felesleges szál volt, és erős a gyanúm, hogy csak azért kellett, hogy indokolja, miért is készül ki annyira Arman, amikor Defne nem él túl egy partra szállást. (Amit, megjegyzem, maga a nő erőszakolt ki. Ő akarta megnézni a bányát Spanyolországban, ahol menedéket ígértek. Aztán kannibálokat találtak…)

Bajban is vagyok ezzel a szállal, mert Defne (az őt játszó színésznővel egyetemben) már az elején is idegesített – nekem nem is fájt, amikor halálra késelték. Titkolózott, settenkedett, meg azt se csíptem, ahogy a kapcsolatait kezelte.

Látványra nem kell sokat várni – eleve szűk tereken játszódik, és amikor partra szállnak, mindig éjszaka van és leginkább barakkok között mozognak. De itt nem is az a lényeg.

A török hang sem zavaró, hála a feliratnak. De tény, a kevés angol rész kifejezetten jól tudott esni a fülemnek.
Van irány, merre tovább. Össze is kötik a végére a két sorozatot. Most pláne érdekes lesz, hogyan folytatják. Beolvasztják egybe, vagy marad két sorozat párhuzamosan elbeszélt eseményekkel? Majd kiderül.

Újabb nem filmes sorozatra bukkantam a Netflixen. Kisállatok a vadonban. Az első részt néztem meg, aminek az Új jövevények volt a címe.

Az alapja az, hogy három faj kicsinye születik meg a rész elején, és kezd el barátkozni a világgal. Mindegyiknek adtak is nevet a készítők, de egyiket sem jegyeztem meg, mind nagyon idegen hangzású, nem angolszász. De nem is ez a lényeg, inkább a fajok: medvefóka, oroszlán és elefánt.

Történetként van elbeszélve, és az anyai gondoskodás és a közösség bemutatása után mindegyik történetben megjelent valami veszélyforrás. Pl. a hiéna, amely az elkóborolt kicsi fókákra vadászott, vagy az örvény a folyón való átkeléskor. Miközben természetfilm, igazi állatokat látunk, sikerült úgy vágni és szerkeszteni, mintha forgatókönyv alapján menne a cselekmény drámai tetőpontokkal, veszélyekkel és megoldásokkal.

(Arra különben fogadnék, hogy nem fognak olyasmit mutatni, hogy valami ragadozó elkapja a kölyköt és megeszi. Nincs rajta korhatár karika.)

El is gondolkoztam azon, hogy ha valóban megtörténne, pl. a hiéna elkapná a bébit, azt is simán csak filmeznék? Valahogy olyan fura nekem, hogy közbeavatkozás nélkül csak rögzítenek. Azt meg tudom érteni, hogy pl. az egymásnak eső oroszlánokat eszükben sincs szétválasztani, de egy hiénát kétlem, hogy olyan nehéz lenne elijeszteni. Miközben meg ok, ez a természet rendje, a hiénának is enni kell. De ez csak az én agybajom, ami felötlött bennem, amikor keservesen felvisított a kicsi fóka.

Jól néz ki, az eredetiben Helena Bonham Carter a narrátor; remek felvételek vannak és egyelőre az érzékenységet sértő rész sem volt benne. Ha majd vadászni kezdenek a kicsi oroszlánok, nem feltétlenül vagyok kíváncsi az étkezésre, meg hasonlók. De itt még nagyon kicsik, tejet szopnak.

A fóka és az elefánt kapták a nagyobb szerepet ebben az epizódban, a kicsi oroszlánok egyelőre csak rejtőzködnek az anyjuk védelme alatt. De mindegy, melyik állatfajt nézem, sok érdekességet elmondanak és nagyon tanulságos, miközben szórakoztató is.

Lesznek még más állatok is, és a most megismert kicsik sorsa is folytatódik – jellemző, hogy a végén előre vetítik, milyen veszély jön a folytatásban, megvan a horog, hogy nézzem tovább. Majd fogom is, úgyhogy lesz még beszámoló.

Ahogy már írogatom egy ideje, a tini filmek reneszánszát a Netflix hozta el. Nagy sikerekből faragtak trilógiát és sorozatokat is rendszeresen indítanak kisebb-nagyobb sikerrel. Most egy folytatást választottam ki, de hamar meg is bántam.

A magas lányt még szerettem, a folytatását viszont nem tudtam tolerálni. Nincs olyan konfliktus, nincs olyan dráma – csak erőltetett az egész, és az a rózsaszín szemüveg, amit a végére ránk adnak, nekem kifejezetten kényelmetlennek bizonyult.

Nézzük csak azt, hogy mi a film két konfliktusrendszere: Jodi rászánja magát, hogy jelentkezzen a középiskolai musicalbe, és meg is kapja a főszerepet. A magabiztossága az első próbáig tart, mert akkor megszólal a fejében egy hang, amely mindig leszólja és elbizonytalanítja. Másrészt, a feszültség miatt surlódnak Dunkkal, mindenki mond olyasmit, amit nem gondol komolyan, és mire feleszmélnek, már szakítottak is. Amit egyik sem akart, de persze nem beszélik meg, csak mindenki duzzog magában, és féltékenyen figyeli, ki tűnik fel a másik mellett.
Hol marad a szórakoztatás? Engem inkább bosszantottak most. Mű balhékban szenvednek, és közben elmaradnak a komédia elemek. Inkább lelkiznének, meg beszélgetnek, csak éppen alapból nem vagyok kibékülve azokkal az elemekkel, amelyekkel küszködnek. Ok, már nem tudom ezt a tini drámát átérezni, nem én vagyok a célközönség, de akkor is gyengébbnek éreztem a filmet az előzményhez képest.

Van egy pontja, ahol az előző filmnek is beszólnak egy nagyot. A meghallgatáson van egy olyan megjegyzés, mely szerint vannak a világban igazi problémák is, az nem tragédia, hogy valaki magas. Ok, ez is igaz. De nem simán arról volt szó, hogy a magassága önmagában lenne gond. Szociálisan okozott gondot, mert a többiek csináltak belőle céltáblát miatta. Durva is, hogy most mennyire meg van az egész fordítva: Jodi példakép lett, népszerű diák. Nekem nem is hiteles, hogy ennyire gyökeresen megváltozott körötte mindenki.

Az egyetlen gonoszkodó szereplő is mit kapott most? Javuljon meg! Az már valaminek nagyon az alja, ha a középiskola gonosza azon dolgozik, hogy jobb ember legyen.

Minden színész visszatért különben. Netflix, nem meglepő. Nem szokásuk színészeket cserélni. A többség szimpatikus is, de ez nem olyan film, amiben emlékezetesnek lehetne lenni. Mivel Ava Michelle énekes színésznő, nem meglepő, hogy táncol és énekel is – iskolai musical, de nem éreztem jó választásnak a darabot. Túl tini nyálas a belőle mutatott részlet, és nem is hihető, hogy olyan táncot összeraknak középiskolában, mint amit itt mutattak.

Azt már említettem, mennyire nem szerettem a végét, ami túlságosan is happy end? Még cukrosabb, mint amin a Disney mellett felnőttem. Mindenki örül és boldog, meg szerelmes és olyan jó minden. Túl sok lett.

Most véletlenül sem találok közös vonást a két sorozat között, amiből néztem egy-egy részt. Egyik sem haladt igazán? Nem teljesen igaz.

All American: Homecoming (s01e10) egy nagy időhúzás. Érezhetően az évad egyik krízise, hogy mi lesz Simone és Damon között. A múltkor a lány szembesült a helyzettel, most meg kerüli a fiút. Nincs eldöntve semmi, nincs megbeszélve semmi, csak kerüli. Damon mellett viszont feltűnt Thea, vagyis még bonyodalom is indul. (Unalmas szappan.)
Van ugyan mellette más szál, most hátrányos helyzetű fiatal sportolókat akarnak segíteni, de túl könnyű az eset. Feltűnik egy gazdag támogató és minden rózsaszín. Ahhoz képest, hogy az a koncepció, hogy mennyivel nehezebb a fekete sportolóknak és fiataloknak, nagyon nem ezt látjuk. Gazdagok, aki meg nem annyira, máris van támogató. (A nemi erőszak témát is ugyanilyen könnyen, súly nélkül le tudják rendezni.)
Végül, a nagynéni nyüglődése. Csúszik az is egy rossz szappanopera szintjére. Feltűnik egy régi haragos, indul a cicaharc.
Az egyetlen, amiben van – vagy mégsem – haladás, Damon biológiai szüleinek kérdése. JR anyja jött, mesélt valamit és mondhatni ledobta a bombát, csak éppen a srácok már csináltattak tesztet, ami nem éppen ezt az eredményt hozta. Most akkor mi van?
Nagyon sok mindenre rá tudom húzni, hogy érezhetően nyüglődnek, merre menjenek tovább. Le lehet gyorsan zárni mindent és Simone mehet vissza az alapsorozatba, de arra is van kezdemény, hogy lehet itt bonyolítani, ha marad ezen az egyetemen.

Pepe (6. rész) esetében az alapkoncepció változatlan. Van egy helyzet: jön a híres kritikus, akit le kellene nyűgözni. Gábor próbálkozik egyedül, aztán a végére atyai tanáccsal meg némi segítséggel minden szuper. A sztori más, de mögötte a fordulat, tanulság, alapváz egyezik.
Most többet főztek és azon jókat tudtam mosolyogni, hogy Gábor milyen arcokat bír vágni, amikor valaki kritizálni meri. A gyerekek alaposan felhúzták…
A szerelmi szál látszólag halad, gyakorlatban ugyanolyan súlytalan, mint minden más eddig. Laura úgy dönt, nem passzolnak Gáborral, nem ábrándozik feleslegesen, viheti a másik lány a férfit, ha sikerül neki. Egy csók majd el is csattan, de már most érezni, mennyire mű az egész. (A kémia meg nulla.) Eddig is mindig ezt játszották: valamit belengetnek, aztán nagyon gyorsan visszakoznak. Tippre ez lesz most is.
Amit értékeltem a részben, Gábor múltjának egy darabja és egy emberi pillanat két egykori barát, későbbi ellenség között. Igen, Duna-parttal és a hangulattal mű is, de ott legalább valami volt. Nem csak az érzés, hogy mennyire megkomponált és művi az egész.
Elvileg komédia, de ezt a részt viccesnek se mondanám. Bár érezhető, mi van poénnak szánva, gyakran nem működik. Mű.
Ez lesz a rész fő jelszava: mű.

Annyira jókat hallottam erről a sorozatról, kíváncsi lettem. Hát, engem nem győzött meg The Tourist. Azt meg nem is értem, hogyan akarják folytatni, hiszen be van rendelve a következő évad, miközben itt eléggé el lett varrva minden szál.

Adott egy ír férfi, akit egy kamion leszorít az útról. Hősünk legközelebb a kórházban ébred, de emlékek nélkül. Még csak a saját nevét sem tudja. Mire feleszmél, már fel akarják robbantani, egy elrejtett telefonról egy elásott férfi keresi, és egy bérgyilkos van a nyomában. Miközben egy kezdő rendőrnő nyomozgatni kezd, a férfi egy pincérnővel kiegészülve a múltja nyomába ered, de hamar rá kell jönnie, hogy sokan többet tudnak, mint mondanak és nem is azok, akiknek tűnnek.

El tudom úgy mesélni, hogy izgalmasnak és érdekesnek tűnjön. Eleve egy nagyon jó helyzetből indul, hiszen hősünk menekül is, amnéziás is, minden csupa rejtély. Csak éppen, nézve mégsem tűnik mozgalmasnak a sorozat. Szinte már untam, annak ellenére, hogy azért minden részben van valami durva vagy látványosabb elem, és egy-egy csavart is bedobnak. Hogy tud valami egyszerre lassan és vontatottan haladni, miközben meg fordulatos és zajlanak is az események?

Talán az egyik, hogy vannak benne lassító mellékszálak. Helen, a megbízott rendőr ténykedése és a magánéleti dolgai jobban nem is untathattak volna. Még, amikor elvileg felszívja magát és kiáll magáért, akkor is annyira áldozatnak és szerencsétlennek tűnik. Bár az ő történetében kellene az önelfogadásnak szerepelnie, mégis, az maradt meg róla a fejemben, hogy mennyire azt láttam rajta, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Ez a kapcsolata miatt is ilyen, van egy zsarnokoskodó, parancsoló vőlegénye, aki folyamatosan rombolja az önbizalmát. Hiába van megírva a megerősödésének az íve, hitelesnek nem találtam Danielle Macdonald előadásában.

A pincérnő Luci is gyorsan az agyamra ment. Azt már az első részből sejthetjük, hogy megvan a maga titka és ő sem pont az, akinek tűnik, de minél előrébb járunk és többet tudunk meg róla, annál kevésbé áll össze a jelleme. Nem találtam a logikát abban, amit csinál. Elhagyja a férfit, szerette egyáltalán, mi is van a pénzzel, mit keresett az isten háta mögött Ausztráliában? Vagy, honnan tudott Kosta bátyjáról? Ha a nagy maffiavezér nem tudta, mert eleve az volt a cél, hogy mindenki elől elrejtőzzön, egy piti kis csaló hogyan jött rá az ő történetére?

Miközben össze is áll a történet, meg adagolják a csavarokat, mindig találtam valamit, ami mégsem stimmel. Ha pl. Elliot könyvelő, akkor miért ő indítja a drogfutárokat a reptéren? Most akkor mi is ő?

A vigasztalan ausztrál tájban viszont egészen western hangulatot sikerült összehozni. Elkeserítő, nyomasztó, baljós az egész. Amikor az akciójelenetek jönnek, azokban odateszik magukat. Olafur Darri Olafsson jelenléte végig fenyegető, és róla el is hittem, hogy leütve bedobják a kútba, de kimászik és bosszút áll.
Dornan is jól hozza a karaktert, csak éppen nekem szimpatikusabb más szerepekben. (Nyugi, a Belfast ingázó apájára és a Once upon a time seriffjére gondoltam, nem arra a bizonyos BDSM függőre.)

Nekem csalódás volt, de a kritikusok szerették, jók a nézőszámai is, a BBC fogja folytatni is.