A BBC 3 részes dokumentum sorozatként mutatta be angol biológusok egy macskás kísérletét. Vagyis, két nézőt vonzhat be a műsor: azokat, akik minél többet akarnak tudni a macskákról, illetve, biztosan akad olyan is, akit érdekel, miképpen zajlik egy ilyen vizsgálat.

Talán ezt érdemes először összefoglalni, mert ez nem egy hagyományos ismeretterjesztő a macskákról. Látjuk a tudósokat, akik 100 macskát figyelnek meg 1 hónapon keresztül. Kamerás, mikrofonos és helymeghatározós nyakörvet adtak a macskákra, interjúztak a gazdákkal és végeztek direkt kísérleteket is. Gyakran egy-egy helyszínt be is kameráztak, és eredeti környezetben figyelték meg az őket érdeklő társas vagy egyéni viselkedésformákat. Ezeknek a tanulságait osztják meg, miközben az is szóba kerül, miből indultak ki, mit tudtak eddig a macskákról.

Az érdekesség része volt, hogy 3 csoportba tartoztak az alanyok: városi, falusi és tanyai macskák. Hamar hozzá teszem, hogy a tanyai macska nem egészen azt jelenti, mint nálunk. Szabad tartású macskának mondanám ezeket – számon tartották őket, oltást kaptak, de egyáltalán nem kedvencként voltak jelen. Szabadon, a birtokon éltek és vadásztak. Félvadaknak mondanám őket.

Érdekes, rengeteg tényanyag és viselkedésforma ismertetése volt benne. Lenne is késztetésem, hogy meséljek, mit láttam. De senkitől nem veszem el a felfedezés élményét, mert saját magamon is tapasztaltam, mennyire felvillanyozó érzés volt, amikor megvilágítottak itt valamit, amit anyám macskáin már megfigyeltem, csak eddig nem értettem. (Különben kutyás vagyok, úgyhogy nekem azok voltak a kedvenc részeim, amikor kutya – macska kísérlet volt a műsorban.)

Minden résznek volt egy központi témája – vizsgálták a macskák ragadozó felszerelését, vagyis, a fizikai képességeket és az ehhez tartozó viselkedésmintákat. Vizsgálták az emberekkel és más macskákkal való kapcsolatokat. Téma volt a macskák kommunikációja és kiemelték, milyen változásokat hoz létre a háziasítás és a városi környezet.

Személyessé azzal tudták tenni, hogy konkrét eseteket és macskákat is mutattak. Volt abban egy kis krimi hangulat, ahogy pl. felfigyelnek egy macska átlagostól eltérő viselkedésére, és nyomozásba kezdenek, hogy mi okozza. Így sok történetet kapunk az anyagok mellett, cicákról.

Nagyon korrekten néz ki a sorozat. Magyarázó videók, animációk színesítik, miközben eleve változatossá teszi, ahogy a 100 macska, a vizsgálati központ és egyéb helyszínek között mozgunk. Az sem egy utolsó tényező, hogy nagyon sok macska szerepel, és aki kicsit is fogékony rájuk, majd nézhet, milyen aranyos példányok is vannak benne. Kiscicák is akadnak, természetesen.

Végig figyelnek arra, hogy magyarázzanak, tanítsanak. Érthető és követhető is lett.

Talán csak egy technikai jegyzet, ami nélkül számomra konfortosabb lett volna: amikor macskákat követnek, egy narrátor mindig megjegyzi, hogy pl. Bundás, városi macska. Mivel ki is volt írva, nem sok értelme volt, és zavaró is volt, amikor rámondták arra a szövegre, amit éppen figyelni kellett volna. Bár, ivós játéknak nem rossz: amikor kimondják, hogy tanyasi macska…

Kutyákról nem készül hasonló? Ez is érdekes volt, lekötött és az utóbbi 2 napban mindenkit macskás történetekkel idegesítettem, de azért mégiscsak az ember legjobb barátja, akiről szívesen tudnék ennyit.

Akkor megint ötletelés, hogyan nyúljunk a hetente nézős sorozathoz. Új elemek és ami ugyanaz.

Elsőnek Miss Scarlet és Duke (s02e05).

Ami változatlan: humor forrásként használ mindkét főszereplő mellett egy új figurát. Duke segédje megint jobb alak volt, mint az Eliza barátságát kereső vénlány. Az kifejezetten irritált is, ahogy most folyton a nagynénjét emlegette. A kosztümök és a külcsín. A két főszereplő közötti évődés – egy megható pillanatot csempészve az évődésbe.

Ami új: irodalmi gyilkosság. Láttunk már ilyet, a Castle is így indult. Egy regény alapján öl a gyilkos. Ki lehetett számítani a fordulatot is – megy a sorozat feminista vonalába. Viszont, az aranyat ért, ahogy ennek kapcsán Duke szekálva volt. Pl. Eliza irodalmi utalásai amit el kellett magyaráztatnia magának, ahogy ment a könyvesboltba és az eladónő egy rakat könyvet rásózott, ahogy az ivóban olvasni próbált meg sorolhatnám.

Tényleg rákapok erre a sorozatra.

A mi kis falunk (s07e04) pedig tipikus részt produkált. Akadt egy-egy konfliktus, amit a részen átszerencsétlenkedtek. Károly, aki attól tartott, hogy a doktornő a székére tör. Laci, aki egy szerelmes levél eredetét nyomozta. Nelli, aki íróasztalt próbált rendelni otthonra. Bevontak több szereplőt, sokan feltűntek és záporoztak az olcsóbb, néhol erőltetett poénok.

Stáb, külcsín, minden a szokott.

A The Patient az évad második felére (s01e06-10) viszont irányt tudott váltani. Már nem azt éreztem a fajsúlyosnak, hogy a gyilkos mikor kattan és tesz valami borzalmat, hanem a doki nézett magába és a saját dolgait rendezte el.

Az apa – fiú kapcsolatok duplán kerültek elő. A gyilkos az apja viselkedésével magyarázza, hogy ilyen lett. A doki meg a saját fiával való kapcsolatát gondolja át, és ismer fel dolgokat. Kifejezetten jó dinamikája volt, amikor egyszer fordított a nézőponton: a fiút csak az apa szemszögéből ismertük. Hogy bántotta meg, miképpen volt rossz gyerekük és a vallási elvakultság, amin át láttuk. De ahogy magában elkezd átértékelni dolgokat, meg is mutatta a kamera, Ezra mit csinált. Ahogy kereste az apját, ahogy messze nem olyan volt, aminek addig gondolhattuk.

Egy egész más szinten tudott dráma lenni a sorozat.

A hangulatába is bekerült valami kifacsart humor – kegyetlen, ahogy taktikázott a doki, és amilyen helyzetekbe belesodorta magukat, és ahogy az a szerencsétlen pszichopata igyekezett jobban lenni.

Különben továbbra is ki kell emelni a színészeket, főleg Gleeson fogott meg azzal, ahogy egyszerre tudott szánalomra méltó és végtelenül ijesztő lenni.

Súlya volt a zárásnak, volt meglepő elem, és le is lett zárva. Azt nem tudom írni, hogy szeretnivaló sorozat, de jó értelemben érdekes volt.

Lengyel családi film, némi misztikummal. Amíg ez csak némi, nézhető is volt a film. De aztán jött űrlény, repkedés meg szuper képességek és lehetett mindent húzni a WC-n. Így kell valamit a végére elrontani, de alaposan.

Pedig van benne potenciál és egy érzékeny témát is feldolgozhatóan veséz ki. A főszereplő fiú, Iwo kishúga fogyatékos. Látjuk, hogy az anya mennyire a lánnyal törődik, amit a fia sérelemként él meg. Látjuk, mennyire más neki, mint a barátainak, akiknek nincs a családjában fogyatékos. Látjuk, a környezetük is hogyan reagál a kislányra, aki nem akar rosszat, de akaratlanul is kellemetlen helyzetbe hozza a családját. Van is egy kirohanás benne, amikor Iwo ki is mondja, hogy inkább kutyája lenne, mint ilyen húga – az állat legalább értené, mit akar tőle. Ebből pedig fel tudják építeni azt, hogy mégis mennyi szeretetet tud adni az a kislány és milyen kapocs lehet közte és a családja között. Ilyen fantasy – sci-fi furcsaságban nem is számítottam ilyen tartalomra.

Az sem volt rossza, ahogy a környéken fura dolgok kezdenek el történni, és a gyerekek igyekeznek rájönni, mi történik. Ahogy jönnek a válaszok, onnantól van a baj. Már az röhejes volt, ahogy a hajszárító önállósította magát és kiugrott az ablakon, de ennél messzebb is elmennek.

Ha már belevettek egy ilyen buta szálat, legalább lett volna látványos. De inkább pocsékul nézett ki a film, mint jól. Az űrlény, ahogy majd Mela röpköd és láva vagy energiagömböket lő ki – rossz volt nézni is.

Plusz, logikailag sem jön össze. Olyan felvezetés van, mintha a malom rég átkozott helyként lenne a köztudatban és mindenki elkerülné. De egy pár évvel korábbi tüzet leszámítva nem történt ott semmi, azóta pedig elhagyatott. Valahogy fura, hogy olyan városi legenda van körötte, mintha a középkor óta minden rossz arra a helyre tapadt volna rá.

Akad más is, amit nem lehetett érteni. Nem értettem, mégis mivel vonzza be az elektronikus eszközöket az űrlény, ami egy meteor? Ja, az is zavaros.

A karakterek felépítését sem vitték túlzásba, de az családi filmbe pont elég is volt. Iwo fejlődik is, mert elkezd felelősséget vállalni és át tudja érezni az anyja, a testvére helyzetét is. Addig se volt rossz gyerek, csak hordozta magával, hogy neki mennyivel nehezebb és rosszabb, mint a többieknek. De aztán megtanulja azt, hogy abból hozza ki a legtöbbet, ami jutott neki. A kis gyerektársai között akad gazdagabb, állatbarát, titokban szerelmes – senkit nem ismerünk meg túlzottan, csak kapnak egy vonást, ami némileg egyedivé teszi őket. A legnehezebb dolga a fogyatékos lányt játszó kislánynak lehetett – nem mindig ugyanolyannak tűnt a fogyatéka, az elején sokkal ijesztőbb volt, mint a végére, de akkor is kemény lehet ezt megjeleníteni.

Annak ellenére, hogy a vége és a fantasztikus elem borzalmas, volt benne értékelhető is.

Ahogy visszagondolok a The Good Doctor (s06e08-09) utóbbi két részére, a magánéleti és szerelmi drámák jutnak eszembe, nem az esetek. Vagy a magánéletüket kezelik a betegeken keresztül, mert persze mindenkinek rárímel a gondjára, amin dolgozik, vagy eleve a magánéletükön szenvednek.

Eddig tartott Audrey tolókocsiba kényszerítése – és az orvosi rész az érdekes? Nem. Sokkal inkább az, hogy most boldog a szintén mozgássérült párjával, és attól tart, mi lesz, ha megint járni kezd. Elveszti a férfit? Shaun és Lea terelést keresnek, mert várniuk kell a családalapítással. Danny és Jordan még mindig kerülgetik egymást, és nem tudják eldönteni, ez barátzóna vagy több annál. Alex és Morgan közös esetében sem az a lényeg, hogy mi a nő baja, hanem hogy egy randin esett össze.

A 6. évad, de annyira érzem az ismétlődő köröket…

Vagyis, szappan és magánéleti dráma jutott a héten is. Annyi orvosi körítés volt, hogy lekössön és megnézzem, de sorozatban megjegyeztem, most is, hogy ez orvosi szappan már csak.

A nagy fehér főnök (s01e05) is jól hozza azt, amit eddig: provokál, de azért piszkál komolyabb témákat is. Ebben is van szerelmi dráma, meg jó sok humor. Nyomorult kocsmáros, akinek a kárára lassan már megszakadok. Ahogy most a részeges ex-atya elküldte kálvária túrára… Annál már csak azt bírtam jobban, ahogy vallomást tett Nándinak, aki meg úgy reagált, ahogy.

Ezeken nevettem, de mellette érdekel, mi lesz Boti sorsa. Ez volt az a vonal, ami különben most nem tetszett. Ahogy az anyja visszakozott, és most Nándi sem állt ki vele szemben, hamar feladta. Most akkor mi lesz az iskolákkal? Választ se adtak rá, én meg nagyon nem akarom hetekig azt nézni, hogy ide-oda rángatják.

Szeretem a sorozat gyors tempóját, de azt egyik téren sem akarom, hogy döntsenek, visszakozzanak és megint másfelé lépjenek, majd vissza és így tovább. Pedig félő, ha mindent így építenek, kimerül az ötlettár, de majd kiderül.

A helyzet az, hogy én képes voltam az oroszlánnal együttérezni. Pont az kellene az embereknek, hogy az állatok tényleg kezdjenek el visszavágni. Nyomorultak nem csinálnak semmit, csak próbálják élni a mindennapi életüket, amit aztán az orvvadászok elvesznek tőlük. Itt gépfegyverrel kegyetlenül nekimennek egy oroszlánfalkának és nincs kegyelem egy állatnak sem. Egy hím nem volt éppen a csapatnál, ő megy át embervadászba.

Ha oroszlánunk különbséget tudna tenni az orvvadászok és az állatvédők között, nem is lenne semmi baj. Lehetett volna a rezervátum őrmacskája. Ha kicsit másképpen nézzük: ha ember lenne, akinek a családját mészárolták le, és bosszúhadjáratot kezdene, szintén ő lenne a film pozitív hőse. Itt viszont egy állatról beszélünk, aki ösztönösen nekitámad majd minden embernek. Köztük a főszereplő nyaraló családnak és a barátjuknak, aki az egész életét a vadak mentésének szentelte. Így az oroszlán válik a címbéli fenevaddá, bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy nekem az orvvadászok sokkal inkább azok voltak, mint a szerencsétlen állat.

Nehezemre is esett váltani, és próbálni a menekülő családdal együttérezni. Drámához méltóan kaptak lelki sebeket, miért is lenne elég egy megvadult oroszlán ellenfélnek? Az apa és két lánya gyászolnak, a családanya vesztett a rákkal szemben. Mivel ő itt született, egyfajta terápia, hogy ellátogatnak a szülőhelyére. Csak éppen a nagyobb lány és az apa között nézeteltérés van, a lány haragszik az apjára, akinek ez plusz teher a saját lelkiismeretfurdalása mellett. Mondanom se kell, hogy egy megvadult oroszlán majd gyorsan közös nevezőre hozza őket…

Gyors film, szerencsére nem húzták túl, bár egyes fordulatokon azért elég erősen forgattam a szemem. Az oroszlán módszeresen vadászott, és onnantól, hogy kiszúrta a főszereplőket, a nyomukban volt. Ők elbújtak, bezárták magukat, menekültek és a végére visszavágtak. Közben volt, aki feláldozta magát, és belefutottak az orvvadászokba is, akik így saját bőrükön tapasztalhatták a természet visszavágását a tetteikért. Nem unalmas, leköt, csak az agyam nem tudtam hozzá eléggé kikapcsolni. Olyanok vannak benne, hogy a terepjáró a rajta levő oroszlánnal lezuhan, fordul is párat lefelé menet az állattal. Kocsi törik, kis emberi segítséggel robban is, oroszlánunk viszont megrázza magát, kicsit sántítva felkel és megy tovább vadászni. Aztán persze még a sántítása is elmúlik pillanatok alatt.

Van rosszabb is – Idris Elba vs. az oroszlán párharc a film végén. Azt nem is mesélem el, de az volt a hihetetlen történet egyik csúcsa.

A színészek különben próbálkoznak, és Elbára rá is van írva a szerep. A gyászoló, saját fájdalmával küzdő orvos kombinálva a harcossal, aki puszta kézzel megy neki az oroszlánnak. Kapott drámai oldalt, meg az akciósztár fellépését is építhette. Sharlto Copley végszavazott hozzá, aki különben sokkal egyszerűbb figurát kapott. Jó barát, aki szenvedélyesen imádja a vadont.

A szavanna működne helyszínnek – mindig izgalmas, amikor van egy végtelennek tűnő vidék, mint itt a mező, ahova a szereplők mégis be lesznek zárva. Konkrétan, itt az autóba, ami körül ólálkodik a fenevad. Kitörnek majd, de a helyzet feszültsége megvolt.

Csak – az oroszlán. Meg tudom érteni, miért nem igazi állatot tanítottak be, de nem sikerült túl jól a CGI. Nagyon látszik az oroszlánon, hogy csak digitális. Néha van egy-egy olyan jelenet, ahol el kellett gondolkodnom, hogy igazi állatokat látok, vagy valaki szerencsésebb kézzel digitalizált.

Nálam összességében közepes: Elbát bírom, a történetben van feszültség, ha az oroszlánt sajnáltam is, és nem csak azért, mert nem sikerült szépen megjeleníteni.

Egy újabb módszer, ami már többször visszaköszönt a Netflix életében. Vegyél egy sikeres játékot, és készíts animált sorozatot a világában. Castlevania, Arcane, azokat szerettem. A Dragon Age kevésbé tetszett, de mivel csak 6 részes volt az évad, és kb. 25 perc egy rész, könnyen megnéztem, filmként.

A történet kerek és a megértéséhez nem kell játék ismeret sem. Adott egy csapat, akiket felbérelnek egy mágikus tárgy ellopására. Mindenkinek megvan a maga szakterülete, meg ott van köztük az a lány, akinek így szembe kell néznie a múltjával, ami elől folyamatosan menekült eddig. Persze, lesz probléma és rengeteg átverés. Sokaknak vannak titkos terveik, és közben azon is gondolkodni kell, hogy ebben a történetben ki is a rossz és a jó. (Ebben különben most sem vagyok egészen biztos.)

Azért, mert a világa viszont olyan, hogy már kidolgozott univerzumot használ, és a történetből nehezebben rakható össze, hogy milyen hatalmak vannak, miért harcolnak egymással, egyáltalán milyen elvek mellett léteznek. Az egyes emberek történetei érthetők, a rendszer és országok, amiben élnek, már nem annyira.

Alapvetően fantasy alapú akció, amiben mindig akad valaki/valami, amit igyekeznek leküzdeni. Mágikus csapda, élőholtak serege, sárkány, megvaduló mágus és hasonlók. Közben bomlik ki Miriam története, és részről részre többet tudunk meg arról, ki volt korábban és miért menekült el a szülővárosából, ki volt ott ő. A tetőpont is az lesz, amikor szemtől szemben áll a múltját megtestesítő alakkal és összecsapnak. Vagyis, Miriam a sorozat fő alakja, és a nemezise, Rezaren kap még kiemelt helyet mellette. Ő az különben, akit egészen addig nem is számítottam a gonoszak közé, amíg nem uralkodott el rajta a vérmágia. Majd azért az is kiderült, hogy milyen zsarnokkezdemény.

A lány csapatának tagjai hozzák a humort – a harcosok vívódása, ahogy a tünde mágusa szerencsétlenkedik, meg hasonlók. Akad pár beszólás, mosolygós helyzet, de a fókuszt nem kapják meg, csak könnyítenek a Miriam szálán levő drámán.

Látványra olyasmi, mint a The Dragon Prince, lehet is, hogy annak az új évadát kellett volna megnéznem. Az kellemesen mese, és nincs megtolva olyan Netflix elemekkel, amit úgy betesznek már mindenbe, hogy az nekem sok.

Mire gondolok? Az csak egy, hogy Miriam leszbikus, aki egy varázslónőbe van beleszerelmesedve. De az 5 társa közül 3 szintén saját neméhez vonzódik – a negyediket megölik, az ötödik meg annyira lüke, hogy nem is kerül szóba, hogy milyen neműekhez vonzódik. Természetesen a bőrszínek is vegyesek a csapatban, nem csak a fajok. Lehet LMBTQ szereplő, lehetnek különféle rasszok, de miért kell eltúlozni ezeket az elemeket? Lassan már a kedvelt sorozataim folytatásának is félek nekiállni, így belenyomnak hasonló tartalmakat lassan mindenbe.

Azért az érdekel, folytatása lesz-e. Akár lehetne is, a nagy kérdés és a nagy összecsapás nyitva maradt, ezt akár nyitánynak is lehetett nézni.

Ha egymás mellé rakom, hogy rajzolt állatfigura, kosztümös film, angol életrajzi, elég hamar rávágom, hogy Beatrix Potter. Csak éppen ebben a filmben nem nyulakat rajzol hősünk, hanem a macskák világában fedez fel valami elmondhatatlant és válik híressé.

Vagyis, ez a történet azt meséli el, hogy a macskás rajzaival híressé lett Louis Wain miért ezeket az állatokat rajzolta, és milyen élete volt. Hát… könnyed filmet vártam, itt meg elég hamar szembesültem azzal, hogy ez nem lesz az. Tragédiák és a főszereplő jelleme magában hordozza, hogy ennek nem lehetett jó vége.

Már a nyitány szívta le a jókedvem. Louis tehetséges, de élete minden területén nagyon szerencsétlen. Nem elég, hogy elvárnák tőle, hogy eltartsa özvegy anyját és hat húgát, még jól is kellene nősülnie és túl sok mindenbe belekezd, lelkes, de semmit nem visz sikerre. Tudom, más kor, de akkor is rémesnek találtam, ahogy mindenre az volt a család megoldása, hogy a fivér majd jól nősül. Csak azt nem értettem, miből gondolták, hogy ez összejöhet. Egy félénk, különös férfiról van szó, akinek nincs karrierje, jövőképe, vagyona – csak egy tucatnyi húga. Még csak annyira jóképű sem volt, hogy egy gazdag özvegy azért szemet hunyjon a hibák felett.

Talán az a film legszerethetőbb része, amikor Emily, a lányok nevelőnője és Louis kezdenek egymásra találni, majd az a kis idő, ami jut nekik. Akkor könnyed, akkor van remény, de ez is csak azért volt, hogy aztán még nagyobb legyen a lejtmenet. Nem fogom az egész filmet elmesélni, de folyamatosan azt hinnénk, ennél lejjebb már nincs, de itt megmutatták, hogy lehet.

Valahogy hiányzott egy olyan történet is, amit érdemes elmesélni. Semmi kiemelkedő nem történik Louis életében, és meglepően semmilyen ez a címbéli rendkívüli élet. Legyek gonosz, és mondjam azt, az általa rajzolt macskáknak érdekesebb élete volt neki?

Pedig igyekeztek. A szereposztás jó, és nekem kifejezetten aranyosra sikerült a Cumberbatch – Foy alkotta páros története. A testvérek meg ránézésre ellenszenvesek lettek, és éppen olyan epebajosan néztek, hogy az csak növelte a kezdeti nem éppen kellemes benyomásaim. A prímet különben Claire Foy és Benedict Cumberbatch viszi. Kedves lett mindkét figura, és Cumberbatch még szinte meg is tudja kedveltetni ezt a nagylelkű, de olyan életre nem való alakot.

A külcsín elment, kosztümös, de nem a korszak bemutatására koncentrál. Sokat vannak vidéken, és leginkább a kosztümök fejezik ki, hogy mikor is járunk.

Ha valaki szereti vagy ismeri Wain munkáit, neki gondolom többet ad a film. Nekem a főszereplők játékát nyújtotta, különben igazán nem tudott lekötni. Nem rossz élmény, csak ha már ez a címe, én vártam volna, hogy hétköznapi drámáknál többet is tud mutatni.

A helyzet az, hogy annyira őrült napom volt, hogy még egy sorozatrészt se láttam. Valaki mondja meg nekem, hogy ment el 2 órám arra, hogy egy 2 perces aláírást elintézzek a bankban? De mesélhetnék fogászati meg kutyanevelési élményeket is. A lényeg az, hogy még a The White Lotus évadzárójára se volt háromnegyed órám.

Így arról mesélek, amit újabban lefekvés előtt nézek. A Dalfutár. Már írtam róla, most nem is leszek hosszú. Legnagyobb részt ismételni tudnám magam: ugyanaz a tematika, csak minden részben más zenészek érkeznek a közös zenélésre. (Egy zeneszerző, egy szövegíró, egy producer és egy énekes. Egymás után kapják meg a másik munkáját, de nem tudják, ki kicsoda. Egy stúdiónapon találkoznak és felveszik a dalt.)

Ez a hetedik évad 4 részt tartalmazott, és ebből 2-ben született olyan dal, amit szívesen hallgatok. Ebben az évadban volt a legrosszabb szövegű dal - legalábbis nekem megviselte az idegrendszerem a rózsaszínre összemosott ruhakupac.

Megint az ismert, rutinos zenészek és fiatalok lettek összeeresztve. Születtek is érdekes megoldások.

De, ami új, és amiért írok és nem csak annyit, hogy őrültek napja volt és majd éjjel nézek egy filmet, hogy holnap legyen miről írnom, hogy most először mondhatni igazi zenei legendát sikerült rávenni a szereplésre. A korábbi évadokban volt arról szó, hogy Hajós rég győzködi Pressert, hogy egy részbe legyen benne. Ő nem jött össze, de az évadzáróban Charlie az énekes.

Ez meg is variálta a szokott tematikát. Most nem engedték a készítők, hogy mindenki csináljon, amit akar. Mindenkit úgy instruáltak és befolyásoltak, hogy egy olyan dal szülessen, amit Charlie fel tud vállalni és nem rossz szájízzel énekel el. A stúdiónap is ennek jegyében telt: meglátták, ki énekeli a dalt, és onnantól kezdve mindenki dobta a kukába az egóját, és nekiálltak Charlie-dalt írni.

Érdekes volt, de azért az igazi az, amikor nincsenek ilyen megkötések. Bátorítok mindenkit a show nézésére, és ismétlem: Youtube-műsor, mindenki ingyen hozzáfér. De, ha valaki kedvet kapott, ne a Charlie-résszel kezdjen. Az nem tükrözi, hogy igazából milyen ez a műsor.

Ez egy Antoine Fuqua rendezte film? Nem hittem volna el, ha nem látom a stáblistánál kiírva. Különben is döbbenet, milyen szereplőgárda van ebben… a majdnem szemétnek nevezhető alkotásban. Hogy ment ez ennyire félre?

A sci-fi alap még érdekes is lehetne. Hogy vannak emberek, akik emlékeznek az előző életeikre, mindenre, amit korábban megtanultak. Még az is ok, hogy szervezetekbe tömörülnek és természetesen megvan az alap ellentét: az egyik csapat a képességeivel segíteni akar az embereken, míg a másik minden életnek véget vetne, hogy szabadulhassanak a szenvedésként megélt újabb és újabb életek körforgásából.

Csak éppen mindebből annyit látunk, hogy a két csapat kergeti egymást, és jövőbeli fegyverekkel lőnek egymásra. Semmit nem láttam abból, hogy a Treadway csapat mit is adott pár ezer év alatt a világnak. A szép menedékük ok, az is, hogy gyűjtik a saját múlt életük relikviáit, de a nagy célokból mit tudtak megtenni? Innen úgy tűnt, az nem is téma igazából.

Azt sem értettem, hogy Bathurst miért nem alkotta újra a Tojást. (Az eszköz, ami minden életnek véget tud vetni. Kb., mint egy kicsi bomba, de elfér a tenyérben és tényleg tojás alakú.) Azzal láthatólag semmi gondja nem akadt, hogy a futurisztikus fegyverarzenálját újratervezze, de a Tojás kifogott rajta? Arról volt egy félmondat, hogy Treadway ellopta a Tojást és megakadályozta, hogy Bathurst másikat készítsen, de ez csak oda volt dobva, és értelme sem volt. Hogy lehetne ezt megakadályozni? Nem tudta a fejéből törölni az elkészítés módját.

Újabb gondom, hogy a nevek is megakasztottak. Miért azokhoz a nevekhez ragaszkodnak, amit a 18. században használtak? Ha Treadway korábbi életeit nézem, láttuk ókori harcosnak és japán kardkészítő mesternek is egy nagyon régen letűnt korban. Azt is láttuk, hogy amint egy alakban meghal, szinte azonnal újra is születik. Akkor miért mindenkinek az a kb. 200 éves neve ragadt be? Heinrich Treadway, Abel, Bathurst esetében nem vagyok biztos mikori, de az is simán lehet abból az időből való. Mindenképpen zavaró, ahogy a jelen idősíkjában Evan hol Evan, hol Heinrich/Treadway megszólításra hallgat.

Akciófilmnek sem éreztem jónak. A túl high-tech és drabális fegyverek inkább taszítottak. Mellette meg volt egy kis gyorsított edzés meg autós üldözések többféle kivitelben. Annyira mű volt az egész. Pedig azt még nem is említettem, hogy Treadway az életei alatt még azt is megtanulta, hogy Neóként mozgassa a világ anyagát. Nem is értem, akkor miért nem tudta megsemmisíteni a Tojást.

Fejfájdító, jobb, ha nem is akarok ilyeneket megérteni benne. Csak sajnos nincs olyan látványa, vagy nincs a történet úgy összerakva, hogy lekössön, és ne azon szörnyülködjek, hogy Treadway 1980-as évekbeli alakját őrzik egy jégkockába zárva. Egyáltalán, hogy került jégbe és halt meg? Az utolsó visszaemlékezésben éppen úgy tűnt, hogy Nora és Abel meghalnak, ő éli túl.

Egyedül a szereposztás szórakoztatott, bár a végére inkább azon töprengtem, hogy ennyien mit láttak ebben a filmben, amit én képtelen vagyok felfedezni. Mark Wahlberg, Chiwetel Ejiofor, Sophie Cookson, Toby Jones vannak többek között a film jelenében, a múltbeli éneket meg többek között Tom Hughes, Rupert Friend és Dylan O’Brien játssza. A karakterek is olyan semmilyenek – mindenkinek van egy rögeszméje, aztán annyi.

Ragozhatnám is még, de megérteni nem fogom. Nagyon nem tetszett ez a film. Igaz, egyedül sem vagyok a nem tetszésemmel. Épp most látom, hogy a film, a főszereplők is jelölve lettek az Arany Málnára. Nem lep meg, azt kell mondanom.