Ok, rá vagyok kattanva a kutyás filmekre. Togo után egy másik munkakutya-hős következik, őt Rubynak hívják és szintén igaz történet alapján készült róla film.

A történet két szálon indul: a kutya és leendő gazdája útját is követjük. Daniel be akar kerülni a K9-es egységbe, és idén van az utolsó esélye, jövőre már túl koros. De nincs szabad kutya, így gondol egy merészet és maga keres leendő rendőrkutyát. Ruby pedig gazdát kell, hogy találjon. Már annyiszor visszavitték a menhelyre, hogy a tulaj lemondott róla. Lelkes alkalmazottjának csak pár óra haladékot ad, este jön az állatorvos elaltatni a kutyát. A találkozás után meg indulhat a nevelés. Lesz-e rendőrkutya a menhelyi mentett kutyusból?

Benne van az összes elem, amivel kutyás családi filmet el lehet adni. A kutya aranyos és humorosan rendetlenkedik. Van egy összetartó, szerető család körötte, természetesen kisgyerekkel. Meg van jószándékú, de keménynek tűnő kiképző. Van vizsga, van éles bevetés.

Igen, kiszámítható. Igen, eltolták szentimentális irányba, és érezni is belőle, hogy direkt és hogyan játszanak a nézők érzelmeivel. Egy-egy ponton messze el is mennek: amikor Ruby megszökik, miután Daniel egyszer leszidja. Az annyira műnek hatott, hogy komolyan rombolta az összképet. Pedig, ahogy már emlegettem, még elfogult is vagyok a kutyás filmekkel. Ha így is erőltetett volt nekem, egy nem kutyafilm rajongó számára az egész film, de az a rész teljesen sok is lesz.

A mondanivalója azonban fontos. Egyrészt, nagyon állatbarát az egész és felhívja a figyelmet arra, hogy mennyi elhagyott kutya van, akik nagyon értékesek is lehetnének, ha kapnának egy esélyt. Benne van az is, hogy a hátrányokat le lehet küzdeni. Daniel diszlexiás, figyelemzavaros és örökmozgó, ebből sok megvan a kutyában is. (Ez az egyik oka, amiért még nem K9-es tag, noha egy évtizede rendszeresen jelentkezik. A kiképző nem hiszi, hogy van benne elég fegyelem a munkához.) Egyéni módszerekkel, odafigyeléssel azonban ők is képesek mindenre, sőt, jobbak is lehetnek. Több munka, ráfigyelés, de nem lehetetlen. Egy-egy betegség vagy hátráltató tényező nem kell, hogy leküzdhetetlen gát legyen, csak egy akadály, amivel meg kell küzdeni. Le lehet győzni.

A végén mutatnak képeket az igaziakról, és gyorsan meg is állapítottam, hogy Hollywood szépítése nagyon működött. Eleve színészek játsszák a hétköznapi embereket, munkaköri leírás, hogy jobban néznek ki. Ok, Grant Gustin esetében feltűnt az is, hogy egyre jobban látszik a kora a vonásain is, de csak nem lehet örökké kölyökképűnek lenni, ha neki olyanok is a génjei. (Az a poénkodás, hogy szívesen lenne szuperhős, különben nem tetszett. Ok, leesett, ő játssza a sorozatban Flash-t, de ez annyira olcsó poén…) Viszont, a kutya nagyon más alkat. El is mondják, hogy Ruby félig border collie. A fotón, az igazi Ruby képén látom is a faj egy-egy jellemző vonását. Bear, aki a filmen játssza a kutyát, viszont egyértelműen skót juhász keverék és nem border collie. Aranyos kutyus, de akkor miért kell kihangsúlyozni, hogy border keverék, amikor láthatóan ő nem az?

De nem is ez a lényeg. Ez egy szerethető film, ha nem is annyira profi, mint a Togo volt. Itt jobban észrevehető, hogy manipulálják a cselekményt és nyomnának zsebkendőt a kezünkbe. Nem is néz ki annyira jól, kiszámíthatóbb. De attól még szerethető, van humora és teljesen vállalható családi film.

Már elkaszálták, vagyis ez a Pacific Rim történet ezzel a 2. évaddal, alig pár résszel véget ért. Igaz, el is van varrva minden szál és a végére a szereplők maguk mögött hagyják a Black-nek nevezett senkiföldjét és célba érnek.

De mi is jutott ebbe az évadba be? Azonnal kaptunk egy új ellenséget, akik meg akarják kaparintani Boy-t és kimosni az agyát. Jobb híján hívjuk őket sivatagi boszorkányoknak, akik a Kaiju lényeket istenítik és minden ember bukását szeretnék. Gyorsan és sok szállal kapcsolják be őket: most Boy miatt, de korábban ők voltak azok is, akik a Travis szülőket üldözték és náluk a válasz, mi történt a két felnőttel.

Nagyon észrevenni, ahogy minden korábbi nyitott szálat most rövidre vágnak. A legjobb példa erre Shane, aki egyszer feltűnik, tesz valami önfeláldozót és már vége is van a szereplésének, a hozzá kapcsolódó konfliktusoknak. Valahol érthető is, ennyire rövid idő alatt nem lehetett nagy lelki válságokat megoldani és több szálon haladni. Így gyorsan egység lett, harcoltak a banyákkal és a csapattagok nem érhettek rá lelki kínokra sem.

Ebből jön, hogy a szereplők nem fejlődnek, mi több, idő sincs igazán foglalkozni velük. Mei teljesen háttérbe is kerül, leginkább csak akkor látjuk, amikor valamiért Hayley túl zaklatott, hogy párba álljon a bátyjával és a másik lánynak kell beszállnia irányítani a Jaegert.

Cselekményközpontú akció az egész, ami onnantól lesz izgalmas, hogy tényleg egymásnak esnek a banyákkal és a lényeikkel. Van egy hangulatos hajsza, jó pár kisebb-nagyobb csata és a szülők kapcsán egy érzelmesre hangolt kitérő.

A grafika ugyanaz, mint az első évadban. Ami kitűnt és ki is emelem, hogy a banyákat mennyire jól összerakták. Egészen horror hangulatú, ahogy a maszkokban a sivatag démonjaiként ténykednek, ahogy kántálnak vagy éppen harcolnak együtt.

Történetzárásként elment, és nagyon érezni, ahogy a korábban nyitott szálakat most összehúzzák, hogy hiányérzet nélkül el lehessen köszönni a szereplőktől. Jut eszembe, továbbra sem gyerekmese.

Elkezdték meghúzni a vonalakat, amelyek köré az évad épülni fog. Ezek nagyja egyezik azokkal, amiket az első részben is láttunk:

• Balthazar és Maya történetének utóhatásai, avagy mi lesz a gyerekükkel? Balthazar folyamatosan gyötrődik, és nem is egyszerű összerakni, mi minden kínozza. Egyszer ugyan kimondta, hogy nem akarja ezt a gyereket, de ha ilyen egyszerű lenne a képlet, nem lennének az álmai, és nem kellene annyi nyugtatót beszednie. A 3. rész végén különban Maya valamiben mesterkedik, szóval csak történik valami. Ugyan ez a szál érdekel, de nem akarom az egész évadban várni, hogy dokink eldöntse, mi legyen a gyerekkel.
• Az új kolléganő: jó érzékkel talán nem lesz megint flört és szerelmi szál, mint az előző nyomozónővel. Most csak együtt dolgoznak, az ugratással is leálltak a WC/szex miatt, nekem jobban működnek kollégaként.
• Viszont: Camille is rejteget valamit. Rendszeresen megfigyel egy családot. Arra is sor fog derülni, hogy őt ki bántotta és hogyan.

Mellette meg vannak a napi ügyek, és abban most is erős a sorozat. A nyomozás, a végére egy váratlan csavar, ami mégis illik. A pszichés beteg esetében (2.rész) talán sok is volt egy kicsit, de a gyerekrablás (3. rész) esetében nagyon ült.

Kriminek jó, a magánélet meg jó összekötő. Csak derülne ki a baba sorsa...

Voltak jelek, hogy ezt a filmet semmilyen tekintetben ne vegyem komolyan. Már a szereposztás sugallt valamit, és a cselekmény rövid váza is errefelé terelt. Így is lett.

Csak azon merengek, hogy a Veszélyes direkt hajlik néha már paródiába, vagy ezt valaki komolyan gondolhatta? Abból kiindulva, hogy Arany Málna jelölései is vannak, kétlem, hogy egy jót akartak nevetni a zsáneren. Inkább félrementek a dolgok.

Már maga az alaphelyzet is furcsa. Adott egy pszichopata, tulajdonképpen bérgyilkos, aki 8 év után szabadult a börtönből és terápiára jár, hogy normális lehessen. (Ami kiderül róla, az alapján elég sokakat és nem is könnyeden ölt meg, mert vérfürdő rendezésben jó volt. Hogyhogy csak 8 évet kapott?) Amikor a testvére meghal, elmegy a temetésre. A nyomában meg ott az FBI, mert a lakásán találnak egy hullát. Közben meg a testvére nem is balesetben halt meg, végeznének vele is, és hamarosan csata indul a szigeten.

Nem is tudom normálisan leírni. Annyi benne a logikai bukfenc, hogy egy ponton fel is adtam. Eleve az, hogy Dylan volt főnöke akart vele végezni, ismerik egymást az embereivel együtt. Akkor mégis hogy öltek valaki mást meg Dylan helyett? Annyit nem változott 8 év alatt, hogy mással össze lehessen keverni. De ott van az is, hogy a testvére simán eldugott egy japán tengeralattjárót bombákkal együtt. Mert a doboz aranyat megértem, de egy komplett tengeralattjárót? Annak se láttam értelmét, hogy az adósság behajtása helyett egyszerre megölték a férfit. De ki lehetne emelni azt is, amikor egy fél banda lő egy futó férfira, de nem találják el. Igaz, Dylan egy légvédelmi ágyúszerű golyószóróval(!) is alig bír két embert leszedni, pedig az aztán vitt mindent.

A történet tehát akció szinten pocsék, de érzelmileg sem jobb. Szintén paródiába hajlik, ahogy Dylan érzelmekre képtelen voltát használják. Még kis cetlijei is vannak, hogy mit illik mondani egy temetésen, meg hasonlók. Az anyja meglátja, már dobná ki is. Egy ponton meg merengeni kezd, hogy visszajött segíteni nekik, noha ő nagyon durván kidobta és azt hitte a halálba küldi, el is menekülhetett volna – lehet, hogy mégse olyan rossz ember?

Külön érdemes kiemelni Mel Gibson karakterét, aki Dylan pszichiáterét játssza. Állandó lelki segélyként működik és Dylan rendszeresen fel is hívja, hogy viselkedjen. A doki meg adja az instrukciókat – roppan bizarr és paródiába hajló, szintén. Tudom, a színész nagyon mélyről igyekszik vissza Hollywood kebelébe, de akkor is. Tulajdonképpen ez a figura és ezek a beszélgetések, amelyek után még azt is elhinném, hogy ez egy akció komédia. Végig azt ragozzák, hogy Dylan virágnyelven kéri az engedélyt, hogy megölhesse a rá törő bandatagokat, a dokinak meg nem esik le, és folyton óva inti attól, hogy engedjen az erőszakos késztetéseknek. Fárasztó? Tulajdonképpen az.

Nem Gibson az egyetlen színész, akiről el lehet mondani, hogy igencsak kihunyóban van, ha már ilyen szerepeket vállal. Ok, Famke Janssen soha nem volt túlzottan szimpatikus nekem, de messze nem az volt tőle a megszokott, hogy egy nagyon mellékszereplő, pár soros szereppel bíró ügynököt játszik. Scott Eastwood az, aki kb. azt játssza meg tudja, amit itt is csinál. Szépen elvan gagyi akció szerepekkel, meg néha egy nagyobb film kis mellékszereplőjeként.

Mondanivaló nincs, gagyi a történet és a látvány is. Nem egy emlékezetes darab, és így kedves voltam.

Még mindig rengeteg az Auschwitz történet, filmen és regényben is. Ismertebb ember vagy hétköznapi hős, túlélte vagy sem – még sok-sok történetet mesélnek el nekünk.

A bajnok egy varsói bokszoló meséje, akit Auschwitzba vittek dolgozni, és a sportnak köszönhette, hogy volt esélye túlélni. A németek unatkoztak, kezdtek a közeli falvakban randalírozni – és volt, akiben felmerült, hogy bokszmeccsek le tudnák kötni őket. Tadeusz Pietrzykowski, becenevén Teddy, élelemért kezd el a mérkőzéseken részt venni, gyógyszert is csempész, próbál minél többeket életben tartani és a remény szimbóluma lesz.

A film miatt kicsit utána olvastam, és Teddy azért több mindent is csinált, mint a boksszal élelmet szerzett. Az ellenállókkal Rudolf Höss lovaglását szabotálták, és ha megölni nem is sikerült, a férfi a lábát törte. Hozzá köthető Höss kutyájával való leszámolás is – az a kutya a zsidókra való támadásra volt kiképezve, és végül a táborlakók ételeként végezte. Azért, megjegyzem, örülök, hogy ezeket nem vették bele a filmbe és meghagyták sportfilmnek.

Nem kevés pátosszal, teszem hozzá. Teddy a film végére az abszolút hős, a legyőzhetetlen szellem, aki lehetetlen körülmények között is képes legyőzni a németek bajnokát. Több meccs van a filmben, és mellette az érzelmi húrokat is erőteljesen pengetik. Nem is számoltam, hányszor nézzük végig, hogy fiatal anyák, gyermekek és öregek mennek a gázkamrába. Csupa pozitív jellemet villantva meg a halál előtt, pl. az idős férfit, aki a kabátját teríti az ismeretlen, didergő fiatal lányra. (2 lépéssel később már vetkőztetik őket, hogy ’gyors fürdés után kapnak új ruhát meg meleg ételt’.) De mit lehet arra mondani, amikor a teljesen megtört (lelkiekben és fizikailag is) Danny befekszik a holtak közé, már hunyja le a szemét és megpillantja a barátja által faragott angyalt, megragadja, kimászik a gödörből és bemegy a bokszmeccsre összeverni a német bajnokot? Nagy mese, hősies és csodás, de akkor is nagy mese. Elég döbbenetes a valóság is, miért kellett ennyi érzelmi pluszt belenyomni?

Valahol az is elgondolkoztatott, hogy mennyire egymás mellett van a hanyagság és a profi lekövetés is. Van, hogy este kilógnak nézni a csillagokat és nem lesz belőle baj. Máskor meg két almát dug az inge alá Danny, és éppen csak egyet harapnak bele, már ott is van a német, hogy agyonlője őket. Ok, nem a logikát kellene benne keresnem, de ha valami igaz történet alapján forgott, ilyenek jobban szemet szúrnak.

Látványvilág: kellően komor, az eredeti helyszínt nagyon formázza a filmes, de nem tobzódnak helyszínekben. (Eleve egy táborba vannak zárva.) A halálok és a dráma fájdalmas, de közel sem az a szint, mint amit ott megmutatnak fotókon. Azért a foglyok még nem járkáló csontvázak, nem olyan betegek. Nem annyira depresszív, mint pl. a Saul fia volt. Az üzenete, a kitartás és a túlélés miatt érthető is, hogy nem mentek le annyira nyomasztóba.

Lengyel film, lengyel színészekkel. Ismerős arcot nem is találtam. Ennél fontosabb, hogy a karakterek és ahogy eljátszották őket, abban is az a túltolt pátosz nyilvánul meg, mint a cselekményben. Egy szereplő volt, akiből több mindent ki lehetett volna hozni, de aztán nem kezdtek vele semmit. Az egyik náci fejes, akinek a fia itt hal meg – ő kezd elgondolkozni dolgokon, és láthatóan szíven üti, amikor az egyik fogoly felveti neki, hogy nem kellene így élnie, nem kellene gyilkolnia. De aztán ez marad egy nyitott kérdés: változik, nem, mit érez? Nem derül ki.

Egyszer abszolút nézhető, de nem ez lesz a holokauszt film, ami újabb klasszikusként bekerülhet a kánonba.

Három sorozatrészt néztem meg, különösebben összekötő elem nincs köztük. Nézzük akkor, volt-e valami emlékezetes bennük.

The Good Doctor (s05e16) cselekménye folytatta a korábban megkezdett szálat. Forgatják a valóságshow-t Shaun és Lea esküvőjéről. Az valahol poén, ki hogyan reagál a kamerára. Lesznek, akik nagyon nem akarnak szerepelni, mások meg a legjobb ruháikat is előszedik és szívesen tartanak nagy előadásokat is.

Csakhogy, van az egész koncepcióval egy problémám: a show az esküvőről szól. Azt meg tudom érteni, hogy be kell mutatni a párt, és kihangsúlyozzák, hogy miben mások vagy hasonlóak ők Shaun betegsége miatt. De miért kellene Shaun egy orvosi esetét is teljesen lekövetniük? Az már egy más műsor, nem esküvői.

Két eset van különben: Shaun és Park is kap egy saját beteget. Mindkettőben van csavar: az egyiknél a beteg akar kockázatosabb műtétet, hogy az állását megtarthassa. A másikban hibát kell javítani, újabb műtéttel korrigálni, és a megégett anya szenved attól, hogy a saját kislánya is elmenekül előle, úgy néz ki most a megégett arcával.

Természetesen most is megvannak az érzelmi csúcspontok, a megható beszédek. Orvosilag nem volt túl izgalmas, és az sem tetszett, ahogy gyakran átváltottunk a Shaun nyomában járó kamerák képére. Ennek a sorozatnak nem áll jól a házi kamerás koncepció, kicsiben sem.

Nem tartozik a sorozat legjobb részei közé, de nem is a legrosszabb.

Másfajta életmentés: Chicago Fire (s10e19). Egy iskolára esett rá egy repülő, és menteni kellett a gyerekeket. Az eset extrémnek hangzik, van egy érdekesebb faldöntés is benne, de látványos nem lett. Gyorsan le is zajlik, inkább az érzelmi hatásokat ragozzák, meg keresnek egy eltűnt darabot a lezuhant gépből.

A magánéleti kavarás megy nagyon: Violet kapcsolata, egy helyezkedő helyettes mentős kis kavarásai, a titkárnő flörtje az egyik karbantartó gyakornokkal, meg volt egy kis esküvőszervezés is. Az arányok, gondolom, érezhetők. Kevés tényleges mentős vagy tűzoltó munka, nagyon sok magánéleti helyzet. Hiába van még szereplő, akiről érdekel, mi lesz vele, és el is nézem a mentéseiket, de kezd sok lenni a szappan túlsúlya. Annyira, hogy már nem csak a PD miatt gondolkodom, hogy nem nézem már ezt tovább.

Bár tudnék valami újat írni, de Pepe (s01e05) legutóbbi esete is ugyanolyan elemekből épül fel, mint az előzőek. Gábor most a nyíló étterem menü koncepcióján dolgozik. Új ízeket keres, tart egy próbavacsorát is, miközben Pepe nem bírja megemészteni, hogy nem etetheti a turistákat, és titokban kinyit, árulja a hurka tálakat. A megoldás újfent: össze kell dolgozni. Most konkrétan el is jutunk oda, hogy a végén Gábor és Pepe együtt munkálkodnak a konyhában, és alkotnak. A közbe betett humoros elemek nem nevettettek, legfeljebb a mosolygós kategória: ahogy Gábor elől titkolják a nyitást, illetve a vacsoravendégek kiléte és viselkedése a vacsorán. Van, ami már fárasztó is – ahogy a polgármester helyettesének felesége rajong Gáborért… meg a dagasztás.

Természetesen folytatódik a szerelmi gyötrődés is. Laura próbálja elfelejteni a vonzalmát, lesz egy csajos buli nem várt eredménnyel. Ez a teljesen felesleges kategória. Újfent: ezt ragozzák már 5 rész óta, nem haladunk semerre. Nem vicces, csak szenvedős.

Feltűnt az is, hogy vannak visszatérő vágóképek, amelyek túl sokszor el vannak sütve és így zavartak is: pl. ha Laura cukrászdájára váltunk, jön előtte az utcakép a névtáblával.

Nem gondoltam volna, hogy 5 rész elég lesz ahhoz, hogy elunjam. Kezdem úgy nézni, mint A mi kis falunkat. Egy ebéd mellé belefér, háttérnek.

A Gyilkosság az Orient Expresszen is tartalmazott átértelmezést, új elemeket, de összességében azzal a filmmel ki voltam békülve. Benne volt Agatha Christie regényének az esszenciája, és egy kicsit más, de Poirot figurát hozott.

Kenneth Branagh el is készítette a folytatást, és a Halál a Níluson került filmvászonra. Itt viszont nem azzal az érzettel távoztam, hogy láttam egy jó filmet. Sokkal inkább morogtam, hogy mikor dobták ki az eredeti regényt a hajókabin ablakán? Van egy gyanúm, eléggé az út elején.

Azt még lenyelném, hogy Poirot megint kap teljesen új szálakat. Egy elvesztett szerelmet és egy háttértörténetet, miért növesztett ilyen bajuszt. Emberibb alak, nem annyira a szürke kis agysejtek megszállottja, mint a regénybéli alakja. Tevékenyebb is, jobban beleveti magát az eseményekbe és nem csak gondolkozik az eseményeken – de ezt már be is vezette az első film. Itt csak folytatják.

Azt is el tudnám fogadni, hogy több szereplő kapott más rasszt. Tény, Agatha Christie fehérekről fehéreknek szóló krimiket írt. Az angol társaság, a felső középosztály volt a témája, és az nem éppen az a kör, ahova más beférkőzhet. (Elég csak belegondolni, hogyan jártak az indiai nemesekkel, amíg még egy birodalom voltak. Herceg, érdekes, barátkoznak – de beházasodni? Semmiképp!) A filmen viszont akad színesbőrű amerikai jazz énekesnő az unokahúgával és Linnet kuzinja is ázsiai/arab gyökerekkel bír. Egy olyan korban, amikor egy nagyon fehérekről szóló történelmi romantikus sorozatot is direkt vegyes párokra írják át, ez még szolidnak mondható.

Amit viszont nem tudok lenyelni, hogy mennyire nem a regényt kaptam vissza. A szereplők, a történetek is meg lettek variálva – csak a fő nyomozást hagyták meg nagyjából változatlanul. Csak éppen ez egy olyan Agatha Christie-regény, ahol sokára tűnik meg a bűn, gyors a nyomozás és nagyon nincs happy end sem.

Összekeverték a szereplők jellemzőit: csak egy példa. Az eredetiben az angol nemes fiú, aki kommunista, és titkolja a rangját – semmi köze Linnethez és pláne nem a volt jegyese, aki orvos. Nincs leszbikus kommunista – csak kleptomán nagynéni. Más a vége Bouc történetének, és sok mást is össze lehetne szedni. Kár volt tavaly újraolvasni a regényt, jobban tetszett volna, ha kevésbé tűnik fel, mennyi minden és hogyan lett átírva.

Nem tetszett a külcsín sem. Ok, a táj szép és megkapjuk a kötelező egyiptomi elemeket, de a hajót nem tudták úgy használni, mint korábban a vonatot. Pedig ott még kevesebb a hely, mint az Orienten volt.

Nem szerettem a szereposztást sem. Rögtön, Gal Gadot. Teljesen más karakter, mint az a Linnet, aki eredetileg a regényben van. Ott rendszeresen a naphoz hasonlítják, aki gyönyörű, kisugárzása van és mellette pénze is. Nem éreztem ennyire erőteljesnek a filmes verziót – pl. Emma Mackey sokkal érzékibb és megragadóbb az elvileg halványabb Jackie szerepében. Nem is éreztem jó döntésnek, hogy vörös ruhákkal még jobban kiemelték a színésznőt – Gadot eltűnik mellette. Pl. a táncos jelenetnél. Jackie és Simon kihívó, érzéki tánca után Linnet és Simon vérszegények. Russell Brand se értem, mit keres ebben a filmben.

Foglaljuk össze: a történet, a szereplők és a külcsín is kevesebb volt, mint amit vártam. Pedig lesz folytatás, Branagh akar még Agatha Christie regényt filmesíteni, ha nincs is még elárulva, hogy melyik lesz a következő áldozat.

Az utóbbi időszakban 3 olyan sorozat is érkezett, amelyben egy új, sikeres cég mögötti szennyet
tárják fel, és mutatják meg, mennyire elítélhető emberek álltak az élen.

Közös pont, hogy a főszerepeket nem aprózták el. Az egyikben Amanda Seyfried megy bele egy gyógyászati csalásba, egy másikban Joseph Gordon-Levitt alapítja meg az Ubert, míg az Apple a WeWork cégcsoport unikornisát vette célba Jared Leto és Anne Hathaway főszereplésével.

A WeCrashed már a címével ráutal mindenre, és jót is mosolyogtam rajta. A Neumann házaspár minden projektjének ilyen nevet adott: WeWork az irodahelyiségek bérbeadása a fő, de pl. WeGrow volt a gyereknevelő programjuk. Ez meg annak a sztorija, ahogy minden tönkrement.

A sorozat keretet kapott: miután megnézzük, Adamet hogyan rúgná ki a saját cégének igazgató tanácsa, visszamegyünk a kezdetekhez. Hogyan próbálkozott sok ötlettel, míg találkozott Rebekah-val és jött a közös munkaterek ötlete. Házasság, cégfejlesztés és az a pont, ahol már nem elég a nagy duma. Mert az volt végig – egy ponton már azon hüledeztem, miből ki nem beszélte magát Adam Neumann. Az ’eszkimónak eladná a jeget’ személyiség.

De az alapötlet kapcsán se értem, mitől volt ez ekkora siker. Mert jegyezték a céget milliárdokért és hatalmas bevételeket is termelt. De miért? Rejtély.

Bajban voltam azzal is, hogy mennyire utáljam a főszereplőket. Rebekah számomra nagyon hamar olyan elkényeztetett nőnek tűnt, aki híres és ragyogó akar lenni, csak éppen semmi tehetsége. Bármibe fog, az első kudarc után feladja és igazán nem is ért semmihez. Vannak üres mondásai, amivel meghatározza magát, de nincs mögöttük tartalom. Egy-egy ponton féltékeny is azokra, akikben megvan az a szikra. A házassága válsága is azért jön el egy részben, mert fel kell ismernie, hogy az üzleti élet unikornisa, ő meg csak Adam felesége. Adam mellett eleinte a hite szólt. Róla el tudtam hinni, hogy lelkesedik és céljai is vannak, épít valamit. Csak aztán, minél nagyobb a We, annál többet markol magának és már csak a saját gazdagodása számít. Pl. levédeti a We személyes névmást (mi, T/1) és milliókért engedi a saját cégének, hogy használja. Fokozatosan, részről részre lesz egyre undorítóbb és a végére már rá is simán rásütöm, hogy antihős.

Az meg csak a plusz poén, hogy minden ellenére, ami a céggel és a dolgozókkal történik, hogy elvileg Adam elbukott, valahol ő nyert. Kiszállt egy milliárddal. A glória letört, vagy a sorozat metaforájánál maradva az unikornis szarva darabokra tört és már csak a lovat látjuk – de nem hiszem, hogy az a nagy vagyon ne lenne jó ragtapasz a sebekre.

A színészek különben eladják, változatos is a sorozat és frissnek hat. Még azzal se volt gondom, hogy ugyanazok a színészek játsszák a szereplőket a húszas éveiktől a középkorig.

Megvannak az emlékezetes jelenetek és az a spirál, ahogy egyre mélyebbre süllyednek a szereplők a pénzért és hírnévért, ahogy egyre jobban utáltam őket. Ez nézette végig. Talán rossz szájízzel értem a végére, igazságtalannak tűnik, hogy mi lesz a sok hanta és csalás jutalma, de lekötött és adott elgondolkodnivalót. Ilyen nincs! Ilyen van? Ilyen van. Geszti Péterrel szólva.

Nem is tudom, nálunk nézhető volt-e a Breathe. Egy ideig fejben tartottam, hogy majd megnézem, de jól el is feledkeztem róla. Az Oscar-jelöltek kapcsán néztem át Andrew Garfield korábbi szerepeit, és újfent felfigyeltem rá, most meg is néztem.

Igaz történet az alap, és elég nagy dráma. Adott egy fiatal, világjáró kereskedő, aki elvette élete szerelmét, együtt járják Afrikát és jön az első közös baba is – erre Robin megbetegszik, lecsap a polio. Vagyis, önállóan képtelen lélegezni, egy gépre kell kötni fekvőbetegként. Fel is adná, de a felesége nem engedi neki, hogy meghaljon. Mindig kitalálnak valamit egy szerelő baráttal, hogy javítsanak Robin életén. Eleve az, hogy Diana hazaviszi a férjét, nem hagyja az intézetben. Készítenek neki speciális tolókocsit, kitalálják, hogyan tudják szállítani – még egy spanyol nyaralást is megszerveznek. Még azt is felvállalják, hogy kiáll az orvosi közösség elé, hogy mutasson egy más utat. Más embereknek is kész segíteni a példájával, hogy még így is lehet boldog életet élni.

Abban van is valami Disney utóérzet, hogy a család és a barátság mennyire piedesztálra van emelve a filmen. A két főszereplő között végig dúl a szerelem, jó szülők lesznek, és a baráti kör is kész áldozatokat hozni értük. Olyan önzetlenség és segítségnyújtás van a történetben nagyon sok oldalról, amit a 21. századi cinikus énem hitetlenkedve néz. Diana az egész életét feladja a férfiért.

Mivel szeretek kötekedni, bennem felmerült az is, hogy mégis, miből élnek meg? Egyikük sem volt gazdag, és a betegséggel Robin keresőképtelen is lett. Erre semmi válasz nincs, pedig nem egy olcsó élet, amit leélnek. Sok speciális igénnyel.

Mégis, valamiért erőt ad, hogy volt valaki, aki ennyire rossz lapokat kapott és mégis, teljes életet tudott élni. Ha giccsnek és túl soknak is érzem, akkor is jó nézni, hogy van, aki annyira tud szeretni, hogy nincs túl nagy áldozat, amit ne hozna meg.

Nem látványfilmnek mondanám, bár az elején nagyobb a merítés. Az angol középosztály, egy kis Afrika, színes és vidám színeiben, jeleneteiben is. Azt nagyon kidomborították, hogy ebben a filmben Diana a jó nő. Nem is tudom, más filmben láttam-e már a színésznőt ilyen szépnek mutatva. Nem csak a ruhák miatt. Majd jön a betegség, és az eszközök Robin körül, ami marad. Itt már a dráma a lényeg.

A szereposztást se aprózták el. Andrew Garfield, Claire Foy mellett Tom Hollander, Hugh Bonneville tűnik fel többek között. Hollander jópofa Diana ikerbátyjainak szerepében, Andrew Garfield meg csatlakozott a színészekhez, akik csak a szemükkel és az arcjátékkal adnak el egy karaktert. Nem igazán éreztem a kémiát Garfield – Foy között, de erre van a cselekmény, én simán beleképzeltem, amit nem éppen láttam.

Olyan film, ami eleve meg akarja hatni a nézőjét. A történetben meg is van hozzá a potenciál, a cselekmény már kevésbé segít ehhez. Szép lassan csordogálnak az események – beleélős, lelkizős ez a film, nem a körömrágó izgalom jellemzi.

Nézzük akkor azokat a sorozatokat, amelyek annyira nem fájtak, mint a másik posztban szereplők.

Bull (s6e18-9) ugyan még mindig állítom, hogy már nem az a sorozat, amit nézni kezdtem, de most legalább volt benne valami ötlet.
A 18. részben jött egy szereplő, aki korábban Bull ellenlábasa volt, de most együtt kell dolgozniuk. És kicsit beszélgetnek arról, hogy miképpen lehet hatni az esküdtekre. A keret is az lett, hogy valamit trükköznek mindketten. Az elején Bull az étellel, a végén az ügyész az órával. Maga az ügy nem volt túl érdekes, de annak idején ezeket szerettem benne. Hogyan lehet hatni az emberekre, hogy úgy döntsenek, ami neked tetszik?
A férfinak meg volt egy helyes kutyusa is, akit elég sűrűn mutattak is.
A 19. részben meg Bull kicsit háttérbe vonult, hogy Marissa, Chuck és Danny szerepelhessen többet. Nem állítom, hogy nem erőltetett egy-egy ponton, hiszen pl. Danny rég nem kap értelmes történetet, és most is nagyon nehezen nyomták bele a történetbe, de legalább valami volt. Az ügyben meg az volt a csavar, hogy most egy nőt vádoltak meg szexuális zaklatással. Kicsit fordított a klisén – és így, bár hiányoltam most is a pszichológiát, legalább volt benne valami más.

Chicago hármasa. Az a drámai szappan, amit rendszeresen hoznak. A PD-ben (Ezzel jól le is vagyok maradva, komolyan fontolgatom a kaszát. Már csak idegesít az egész.) Kevin kapott egy részt, és ő kb. ott tart, mint Danny a Bullban. Mondhatni, egészen felesleges figura. Most a beépített munka miatt van személyes gondja, miközben zárná az akciót. Untam is, jellegtelen is, és érződött, hogy valamit már kellett neki adni, mert a rasszistás eset óta elveszett a háttérben.
A Med egyrészt az a szappan, amiben azon kellene izgulni, hogy ki kivel jön össze. Ahogy jósoltam, már építik is Will új/felmelegített kapcsolatát. Meg, éleződik a sürgősségi vezetése körül a helyzet. Lesz még itt kakaspárbaj. De most volt mellette érdekes dilemma. A kismama kérte a műtéti eljárást, amit az anyja megtiltott a lánya cselekvőképtelenné válása után. Az orvos meg harcolt ellene, annak ellenére, hogy az anya egyben az ő főnöke is volt.
Nem 18 karikás a sorozat, hogy a műtétek eladják. Nincsenek is olyan esetek, mint House dokinál, hogy az tenné érdekessé. Így ez marad – az etika. Volt, hogy sokkal jobban használták. Most örültem, hogy legalább kicsiben visszaköszönt és nem csak a szappan dominált.
Végül, a Fire. Ami formabontó epizódot kapott. Boden venni akart pár dolgot, és mire észbe kapott, már egy túszdráma közepén állt egy kisboltban. Nagyon más, mint a sorozat szokott részei. Kidomborította, hogy milyen jó ember és vezető Boden. Mellőzte a más szereplők részéről ömleni szokó szappant. Egy nagyon korrekt kis filler epizód volt, aminek jól állt, hogy más volt, mint a szokott.

Életmentés, dokik vonalon haladva jöhet a The Good Doctor (s05e15). Shaun megint a magánéleti szálon pöröghet – van ugyan esete és együtt dolgoznak Leával, de az nem tudott érdekes lenni. Megint kihozták belőle, hogy összemossák a magánélettel az esetet.
Viszont, volt egy esete dr. Andrews-nak is. Egy kamasz fiút vertek össze a nevelőotthonba. Nem akart róla beszélni, de Andrews felfigyelt a rajzkészségére. Barátkoztak, megnyíltak, és több szinten tudott segíteni a srácnak. Ott sem az orvosi eset volt a lényeg, hanem az emberség, de szimpatikusabbá tette a dokit és több szerepet kapott Hill Harper. Benne bőven több van, mint részenként egy-egy mondat.
Egyszerűen jobb ez a sorozat, amikor az embereken segítenek és orvosként vannak jelen, mint amikor belefulladnak a szappanba.

Végül, még egy doktor: Balthazar (s04e01). Érdekelt az évadzáró után, hogyan folytatják. Lehetett tudni, hogy lecserélik a rendőrnőt. Viszont, Balthazar magánéletében olyan sebek lettek, hogy az szórakoztató sorozat helyett simán löki a dráma felé.
Jó érzékkel nincs is meg a nyitány után minden válasz, de kapunk pár jelzőpontot. Egyrészt, Balthazar önpusztító spirálban van. A bulik, a nők, a sok alkohol. Ahogy a felesége szellemképe is megváltozott – minden önkábítás, csak ne kelljen szembenézni a valósággal. Mert a második felesége ott van a börtönben, írja neki a leveleket és már lassan meg is szüli a közös gyereket.
Az a gyerek – nekem az évad kérdése, mi lesz vele. Egyrészt, amikor egy jelenetben rákérdeztek tőle, van-e gyereke, Balthazar simán nemet mondott. Másrészt, amikor a terhes nőt lebeszéli a gyilkosságról, sok olyasmit mond neki, ami olyan, mintha a saját helyzetében is állást foglalna. Még nem úgy viselkedik, különben, de ki tudja, mi jár a fejében. Előre látom, nálam ez lesz a horog, amiért majd nézem részről részre. Pszichésen érdekes ez most, és egész más a mélysége, mint a bosszúnak a feleségéért.
Mellette van egy szórakoztató bűnügy, extrém helyszínen. A repülőn keresik a gyilkost, és Balthazar hozza is a szokásos önmagát. A tehetséget, aki tudja is magáról, mennyire jó. Vannak remek megoldásai, embereket ment, és hozzá jönnek a beszólásai. Humor és izgalom karöltve.
Már építik a dinamikát az új rendőrrel, aki történetesen az egyik egyéjszakás kaland korábbról. Van a nőnek valami titka, és már most csipkelődnek. Más, mint az elődje volt, fiatalabb és talán kevésbé merev, majd meglátjuk.
Egyelőre érdekel, mi lesz benne – azért meg drukkolok, hogy ne kelljen minden második részben azt nézni, hogy a doki valamiért ledobja az ingjét. Túl sok volt már abból 3 évadon át.