Mi volt ennek a filmnek az értelme? Sok mindent nem vártam tőle, Shazam mégiscsak egy kamasz, még ha a hős alakja felnőtt is. Vagyis, ez eleve a DC könnyedebb filmjei közé tartozik, de ilyen történetet...

Eleve gondban voltam a történet gonoszaival. Három istennő, akik a világuk akarják újjáéleszteni, aztán bosszúhadjárat lesz belőle. Már, akinek, mert természetesen nem mindegyik ért majd egyet azzal, hogy az emberek fizessenek meg a szenvedéseikért, amiket különben nem is az emberek okoztak nekik. Olyan elhibázott és elvakult, buta döntésnek tűnik, hogy a saját happy endjük is feláldozná az egyik nővér a bosszú nevében, aminek különben semmi értelme sincs. Az egész emberiséget úgysem tudná letarolni, meg mit is kezdene egy világgal, ahol vannak a szörnyek, ő meg a sok hulla?

De, ha már ezen a vonalon haladunk. Igencsak fejfájást okozott, hogy Atlas lányait simán összemosták más istennőkkel. Mert volt tényleg olyan, hogy a 3 nő közül egy volt az idős, egy a felnőtt és egy a kamaszlány. De azok nem Atlasz lányai voltak. Meg különben is, az istenek örök ifjúságot birtokoltak. Akkor mégis, hogy lett Hespera Helen Mirren? A három istennő ráadásul mind más rasszt is képvisel. Ázsiai. fehér és latino. De azért testvérek, mi? Persze. Ázsiai görög istennő... nem is mondok semmit. Már annyit emlegettem ilyenek miatt a Brodgertont, hogy még egyszer nem érdemes.

Annyira nem esett ez így jól...

Nem mintha a másik vonalon a kamaszok gondjai annyival jobbak lettek volna. Billy, aki attól fél, hogy megint elveszti a szeretteit. Freddy, aki annyira próbál menő lenni a felnőtt szuperhős énjével, aki nem a jelenlegi mozgássérült kamasz fele. Annyira bizonytalanná, csetlő-botlóvá tették őket, hogy azzal felülírták, amit az első részben fejlődtek. Azt meg hagyjuk is, mennyire röhejes Billy mániája Wonder Woman után.

Valahogy egy oldala se akar összejönni a filmnek. A gonoszok nem félelmetesek, ráadásul nagyon irritál, ahogy görög istennőket és így ábrázoltak. De maga a bosszú és az eset feloldása is borzalmas. A kamaszfilm része alig kidolgozott, túl könnyen megoldódik minden, és tiszta közhely, ami a szereplőket inkább visszafejleszti, mint előre viszi a korábbiakhoz képest.

Még csak látványfilmnek sem az igazi - ahhoz túl sok béna dolgot enged meg magának. A család szuperhős jelmezei? Túl színes, túl giccses, túl... szememet bántalmazó. Az egyetlen, ami tetszett, azok a gonosz egyszarvúak, akik szeretik a cukrot. 

Egyedül a sztárfaktor magas a filmben. Ez sajnos nem menti meg, de azért durva, hogy Helen Mirren bevállalt egy ilyen szerepet. Plusz, Levi nekem még mindig fura döntés, mint Shazam. Sokkal szívesebben néztem a színen a kamasz énjét, bár tény, azt tényleg elhittem Levinek, hogy nem nőtt még be a feje lágya.

Ez most nem volt az én filmem, az első részt és Black Adamet is többre értékeltem. De még áll, hogy kötik össze a szálakat, ha nem is látjuk, hova és minek.

Egészen eddig olyan volt, mintha Denzel Washington felett nem járt volna az idő. Tudta az ember, hogy elhagyta a hatvanat, láttuk már a fiát is főszerepben, és mégis. Most először kapott el az érzés, hogy neki sincs időgépe vagy csodakapszulája.

Talán azért is ennyire feltűnő, mert ez már a 3. film Robertről. És most nagyon látni rajta, hogy mennyire kiöregedett a szakmából. Legalábbis külsőre, mert azt mondanom se kell, hogy Szicíliába vetődve nincs az a maffia, akiknek esélyük lenne vele szemben. Egyszerűen fáradtnak, idősnek tűnik, még akkor is, ha a történetben végre rátalál a békés életre, és sok tekintetben tud pihenni, miközben egy sérülésből lábadozik.

De, ha már kor. Washington is azok közé tartozik, akik intelligensen kezdenek bele egy akciófilmbe. Nem olyan jelenetek sorát látjuk, ahol a közel 70 éves a fele annyi idős izomemberekkel bánik el. Volt olyan is, de kevésbé látványos elemeket kapott, inkább azt látni, hogy célirányosabban, kevesebb energiát belefektetve hogyan lehet gyorsan végezni az ellennel. Különben meg akadnak fegyverek, és Robert McCall egyik, ha nem a legveszedelmesebb eszköze mindig is az intellektusa volt. Ő simán meglát olyasmit, ami a többieknek eszébe se jutna egy-egy helyzetről.

Nagyon más a film tematikája. A nagyjában McCall gyógyul, megismeri a helyieket. Felfedezi a helyi konyhát, életérzést, élvezi, hogy befogadják. Egy olyan festői kisvárosra sikerült bukkannia, ahol az emberek figyelnek egymásra és segítenek. Hozzá festői a külcsín is: a hegyekbe vájt házacskák, amelyek alatt ott van a tenger. Bár a plakát inkább Rómát sejteti, a filmben inkább Nápoly és a környező tengerparti városkák hangulatai, jellegzetes képei bukkannak fel. Az egész film sokkal lassabb, csendesebb és azt is írnám, békés.

A maffia szál lassan bontakozik ki, és nem is lesz túl eredeti. Ahogy az összecsapás is gyorsan lezajlik. A film sokkal több időt szán arra, hogy Robertet otthonosan elhelyezze a környezetébe, mint a fenyegetésre és az összecsapásra. Azért egy-egy jelenetben meg tud villanni feszültség is, de nem ezek maradtak meg leginkább. Mennyi is volt? Talán két összecsapás McCall-lal és a helyi rendőr megfenyegetése két alkalommal. A film meg hosszú ahhoz, hogy ennyi legyen az egész.

Talán ezért is tették bele Collins ügynök szálát, de annak szinte nem is volt értelme. Önállóan csinált egyáltalán valamit az a nő? McCall adta neki végig a jó tippeket, és hiába lelkes ügynökpalánta, azt nem láttam benne, hogy innen nagyon jól dolgozna önállóan. A film képes volt azzal elintézni, hogy mire dolgozni kezdett volna, robbant az autó és kórházba került.

Pedig még plusz poént is tettek hozzá: maga Emma is megkérdezi, miért ő kapja a fülest. A végére a film felfedi, de ez nem olyan csavar vagy meglepetés, ami emlékezetes lett volna. Valami ilyesmit várt az ember az előző részek ismeretében.

Húzónév továbbra is Washington, a fiatal ügynöknő pedig Dakota Fanning lett. Bár azt mondhatnám, hogy emlékezetesre sikerült, de különösebben nem volt az ügynöknőben semmi. Ha nem szerepelt volna a filmben, sem lett volna hiányérzetem. A tájak, az olasz hangulat adta el, és Emma alakja egyáltalán nem alkalmas arra, hogy saját történetet kapjon. Mivel ez az utolsó McCall eset, de nincs kinevelve utód, jegyzem meg.

Nem volt rossz élmény, de túl jó akciófilmnek se nevezném. Ahhoz lassú. Azt meg majd meglátjuk, lesz-e előzményfilm vagy Denzel még visszatér.

A helyzet az, hogy van pár sorozat, amit szégyen gyalázat, de nekem kimaradt. Még krimi is, pedig azt a zsánert kifejezettem szeretem. Az egyik nagy adósságom így a Monk, a másik meg a Psych.

Arra kevés esélyt látok, hogy a Flúgos nyomozónak is nekiálljak, de ez viszont nekem is bejött. Nem is értem, miért nem néztem, amikor ment vagy ismételték, mert azt pl. tudom, hogy anyámék nézték. Én valamiért nem.

Mindegy, most nézem.

Először is, bírtam, hogy Shawn mitől lesz különleges. Nagyon jó megfigyelő és nagyon megjegyez dolgokat. Kb. úgy idéz fel dolgokat, mint akinek mindent megőriz a memóriája, vagy ahogy Sherlock szokta az emlék palotáját járni. Iszonyat gyorsan kapcsol, és értelmezi is, amit lát. Ráadásul rendőr fejjel gondolkozik, mert egész gyerekkorában ezt nevelte belé a sikeres rendőr apja. Shawn felnőve nem találta a helyét, abból szokott pénze lenne, hogy a híradóban látottak alapján megfejti az ügyeket, megy a jutalomért, míg egyszer őt nem találják gyanúsnak. Kínjában azt hazudja, hogy látnok és meg is van a nagy ötlet: mintha misztikus ereje lenne, nyomozóirodát nyit. Befűzi a gyerekkori barátját társnak, az apja meglepő módon falaz neki, és már segíthet is a rendőrségnek.

Kicsit A mentalista jut róla eszembe, azzal a különbséggel, hogy ugyanarra másként reagált Patrick és Shawn. Míg Jane mindig magyarázta, mit vett észre és milyen trükköt használ, javította, ha azt hitték, képessége van, Shawn éppen ellenkezőleg, produkálja magát és a logika helyett misztikumot hitetne el többekkel. Különben szerintem menet közben egyre többen kezdik majd sejteni az igazat, nagyon ritkán el is szólja magát, de annyira eredményes, hogy befogadják a csapatba.

Minden rész különálló, más-más ügyekben nyomoz. Alapvetően humoros - ahogy rájön a dolgokra, ahogy a többieket rávezeti. Sajnos, az is visszatérő elem, hogy miképpen adja elő a látomást. Anélkül jobb lenne, nagyon túljátszott, ha értem is, miért így lett megoldva.

Jól ki vannak találva Shawn kapcsolatai. Az apja, akire haragszik is, de szükség esetén azért fordulhat hozzá és segítséget kap. Gus, aki nem tud ellenállni egy jó rejtélynek, így akkor is sodródik a barátjával, ha éppen nagyon más dolga lenne. Gus ugyanis menő gyógyszerügynök, éles szaglással, amit majd a nyomozásoknál is tudnak használni. Lassiter a nyomozó, aki ki nem állhatja, nem hisz neki és harcolgat vele, de menet közben kezdenek megbékélni, és ha még nem is barátok, oda haladnak. Jules, a fiatal nyomozónő, akiről messzire süt, hogy szerelmi szálnak is jó lesz. Egyelőre ezt még hanyagolják, még csak barátok, de egyetlen részben feldobták a témát.

Az ügyek változatosak, és még a megoldások se egyformák. Csak sajnos Shawn előadásai a közös pontok, amit nem is szeretek, ahogy már írtam. Viszont szokott lenni csavar, mozgalmasak és kellemes az egésznek a hangulata.

Nem látványsorozat, de vannak beöltözések, hajszák és sok bohóckodás is. Roppantul tudom élvezni Shawn és az apja csörtéit, a legtöbb kedvenc jelenetem is ilyesmi.

Egyelőre bírom a castingot is, bár Roday néha túltolja, Hill jól ellenpontozza Gusként.

Egyelőre ennyi, nézem a 2. évadot is.

Párszor írtam már, hogy a fesztiválfilmek és én nem igazán vagyunk nyerő páros. A legtöbb túlságosan művészi/művészkedő filmet annyira nem találom szórakoztatónak, hogy még ha intellektuálisan van is, amit értékelek bennük, nagyon nem szívesen nézem őket.

A Fehér zaj pontosan az a film, amivel nem tudok dűlőre jutni. Igazából azzal sem, hogy egyáltalán milyen zsánerbe tartozik. Nem érzem drámának, bár van olyan eleme. Nem szatíra, de van olyan eleme is. Bizonyos szempontból komédia, másból nem. Katasztrófafilm is, meg nem is. Zavarba ejtő az egész, és a lényegét sem értem. Mit akartak ezzel a filmmel mondani?

Mert nem egy sima szórakoztató alkotás, ahhoz nem elég szórakoztató. És tippem sincs, mit tanulnak a szereplők, velük a nézők, vagy egyáltalán mi a film veleje. Még csak egy klisé se jut róla eszembe. Eljutottunk egyáltalán valamiből valahová?

A történet maga is zavaros. Adott egy professzor, a sokadik felesége meg a rendhagyó családjuk. Mindkettejüknek vannak az előző házasságaikból gyerekeik, meg van egy közös gyerek is. Jack híres Hitler kutató, akiért rajonganak a tudósok és a diákjai is. Ám egyik nap veszélyes felhő közeledik, mindenki katasztrófát vár. Óvóhelyre mennek, Jack megázik, Babette meg sok mindenre kapható lesz egy gyógyszerért, ami állítólag csökkenti a halálfélelmet.

Hát igen, kb. annyi értelme van az egésznek, mint ami ebből kitűnik. Tele van buta elemekkel, és annyira abszurd a film jelentős része, hogy nem tudok mögé látni, pedig nagyon próbálkoztam. Bele akarjak magyarázni dolgokat? Babette, akinek az a baja, hogy fél a haláltól. De ki nem? Mindenki halandó és szerintem nem is akarunk a véges időnkre gondolni. Mégis, milyen tabletta változtatna a tényeken? Elvileg egy okos, művelt nő – és képes prostituálni magát olyan gyógyszerért, ami nem is hat. A halált meg úgysem tudja legyőzni. Akkor ez a gyógyszeripar teljes lenullázása? Szedjük a sok gyógyszert, de minek? Fele nem is hat.

Túl sűrűn fogtam a fejem, hogy ez mégis mi. Jack, aki azzal tudóssztár, hogy Hitlert kutatja? Van egy kollégája, aki azt mondja neki, hogy azt akarja tenni Elvisszel, amit Jack tett Hitlerrel. Még közös előadást is tartanak, ahol egymással versengve mondják a kutatási személyükről az egyre durvább tényeket és anekdotákat, mindezt úgy előadva, mintha egy show lenne.

Látványelem nincs, még az a bizonyos vihar is semmilyen. A helyszínek egyszerűek. A kinézete az egésznek meg nagyon retró. A nyolcvanas években játszódik, de simán elhinném régebbinek is.

A színészeknek kellene eladni, és erős is a stáblista. Adam Driver nem egy jó pasi, de jó színész. Ebben a filmben is őt tudtam leginkább értékelni, ha nagyon fárasztó is meg érthetetlen is számomra Jack. Greta Gerwig játssza a nejét, és meg is lepődtem, hogy ez a nő Gerwig. Nem ilyennek képzeltem a Barbie mögötti nőt, de pont miatta akartam Babette alakjába is többet látni, de nem ment.

Szóval, feladom. Ez nekem egy nagy kérdőjel sztárokkal. De mi értelme az egésznek, az passz.

Erről a filmről keveset fogok írni, akkora csalódás és annyira gagyi. Már most nehezemre esik visszagondolni, egyáltalán miről szólt. Kb. egy gyerekkori mondókából igyekeztek horrort faragni, ami inkább komédia. Vagy inkább paródia?

Tudjátok, vannak népi jóslások. Nekem valami olyasmi rémlik a magyar folklórból, hogy gombócot főznek, és ami név bele lett főzve, az lesz a szakácsnő férje. Itt annyival bonyolultabb a sztori, hogy egy társasban sorsolják ki, ki lesz a férj, hol és hogyan fognak élni, mi lesz a szakmája. Játékhoz illően kellően elmebeteg dolgok is ki tudnak pörögni – van, akinek az jön ki, hogy ólban lakik majd és száz gyereke lesz, míg akad, akinek szektavezér jövőt jósol a játék. El is felejtődik az egész, míg a baráti kör tagjai felnőve újra haza nem térnek, és fel nem elevenítik a régi emléket. Mire a jóslat elkezdi megvalósítani magát, de valami észvesztően béna módon. Pl. a fittnesz edző ügyfelei kezdenek átmenni szektába és isteníteni az edzőjüket. (Azt meg nem is minősítem, hogy ez az edzőt játssza a kis köpcös a stábból. Roppant hiteles…)

A horror/paródia elem meg az, hogy eszméletlenül sikítozni meg idegeskedni kezdenek, amikor ráismernek valamire maguk körül a jóslatból. Nevettem? Nem, inkább téptem volna a hajam. Megijedtem? Ugyan, min kellett volna ijedezni? Hogy a városi menőnek hirtelen az a jövő néz ki, hogy szemetet takarítson? Inkább paródia akar lenni, de ez akkor is gagyi.

Még csak semmi plusz sincs benne. Az átkot szinte meg se kell törni és nincs üzenet mögötte. Nem is igazán értettem, mi lenne a pláne. Most akkor őszintének kellett lenni, vagy mi? Mert azt nem mondanám, hogy olyan jó barátok lettek volna megint.

Még csak szimpatikus arc sem volt közöttük. Önzők, kicsinyesek, és annyira jóbarátnak mondják egymást, mégsem tudnak kiállni egymás mellett. Csak a végére, amikor meg kell szabadulni az átoktól. De akkor is inkább azt éreztem, hogy mindenki maga akar helyezkedni. A legrosszabb Mikayla volt a házasodási terveivel meg az extrém körmeivel.

A színészeket se bírtam. Ismertebb különben egy volt köztük, Harvey Guillen. Kb. azt játssza, amit általában szokott, és itt is félrement a humor. Ő, mint fitnesz guru… Jaj.

Nem is merengek rajta többet, ezt a filmet simán alig bírtam elviselni.

Nehezen döntöttem el, hogy saját posztot adjak neki, vagy vegyem be a heti sorozatnézésbe. De mivel ez az évad első fele, és csak 4 rész, ide került. Avagy, folytatódott II. Erzsébet és uralkodása a Netflixen: The Crown (s06e01-04). A poén meg az, hogy már nem Lilibeth van a középpontban. Ebben a 4 részben tulajdonképpen alig tűnt fel. Diana van a középpontban, élete utolsó pár hete és az utójáték a 4. részben. Ennek megfelelően Dodi, William és Charles kapott még több szerepet. Tartottam is ettől, mert már van egy erős film, ami egy az egyben azt dolgozza fel, amit a 4. rész. De a The Crown újfent minőséget hozott, és volt is két nagy meglepetés benne. Az egyik, hogy Debicki felnőtt a szerephez. Az előző évadban nagyon nem tetszett, mint Lady Di. Itt viszont magára talált, és az évad egyik legjobb jelenlétét hozta. Arról nem is beszélve, hogy mennyire segített neki a műsor. Szinte megelevenedtek a fotók, amelyek bejárták a világot. Hasonlított is, de maga a színésznő jelenléte, ami megfogott. Most sokkal jobban átjött, miért rajongtak annyian a hercegnőért. De nagyon jók lettek a családi részek is: a fiaival való szoros kapcsolata, vagy, ahogy Charles is kapott esélyt, ha mindig is megmaradt a tüske, hogy létezik Camilla és ez mit jelentett a feleségnek. Már láttam arról cikkezni, hogy a 4. rész ’szellemes’ részei megosztók lettek, én különben eddig nem is gondoltam rá szellemes részként. Nekem simán a gyászfolyamat megjelenítése volt, amikor a családtagok próbálják magukban helyre tenni a nőt és a történteket. Nem véletlen, hogy Dodi is megjelent így az apjának. Ez nem misztikum a sorozatban, nekem simán a gyász egy szakasza volt. A másik emlékezetes momentum, hogy én elkezdtem sajnálni Charles-t is. Ennél jobban kevésszer fogták meg a sorozatban, hogy mit tettek vele a családi elvárások, és mennyire más ember, amikor kiszabadult a kalitkából. Az meg pláne ad hozzá, hogy Dominic West sokat beletett a karakterbe. Egy sokkal érzőbb, szimpatikusabb férfit és apát játszott, mint ami nekem a sajtóból lejött III. Károlyról. És megint itt van, ami viszont remekül átjött az évadok alatt és feszegettem is már. Hogy Elisabeth valamilyen szinten érzelmi sérült. Képtelen egyes érzelmeket megélni, kimutatni. Charles és Anna szájába adják, hogy rossz anya, és a nemzetnek sem tud az anyja lenni. Méltóság az van benne, hideg figyelem és fegyelem, de a gyengédebb érzelmek és a szeretet nincs a palettáján. Változás különben, hogy A királynőben Blair helyezett a családra annyi nyomást, hogy nyilvánosan temessék Dianát és mutassanak a világnak érzelmeket, míg itt Charles kapta ezt a szerepet, és elég jól beolvasott az anyjának. Az igazat nem fogjuk megtudni, de az nagyon benne van, hogy mennyire más anya Elisabeth és Diana, hogy mennyire másképp éltek meg és mutattak ki azonos dolgokat is. A szereposztás, a külcsín és a dráma meg továbbra is remek. Nem lehet dokumentumként nézni, de Windsor szappanoperának tökéletesen működik, most is.

Évadzárózott a Libabőr (s01e10), de mondanom se kell, olyan véget kapott, hogy innen simán lehet folytatni, ha kapnak 2. évados berendelést. A történetet nem akarom lelőni, így maradjunk inkább a nagyobb vonalak mellett. Megkaptuk Slappy előtörténetét és hogy mi is az ő célja. Mit ne mondjak, eléggé ifjúsági horrorfilmes. Valami komolyabbat vártam, kicsit olyan volt, mint egy Lovecraft Light. Viszont, a mágiában voltak jó húzások, és az tényleg parán nézett ki, amit az emberekkel csinált. Ugyan vannak gagyi részek benne – pl. hova mentek az amerikaiak a 19. században háborúzni, ahová még nyelvet is kellett tanulni? A minta alapján Egyiptomba, de ilyesmi meg nagyon nem rémlik történelem tanulmányaimból. A tinik vonalán meg még mindig a szerelmi szálakkal nyüglődtek, ami még mindig nagyon-nagyon nem tetszik. Olyan felesleges volt még mindig sokszögeket gyártani, ha értem is, miért kellett ez a végső csavarhoz. Hát, majd kiderül, elég lesz-e a folytatáshoz.

Az Invincible (s02e03) nem is tudom, milyen érzéseket keltett bennem a héten. Ellőtték azt a trükköt, hogy bemutattak egy másik hőst is. Ő Allan, akit kifejezetten azért tenyésztettek ki, hogy szembe tudjon szállni a megszállókkal. Nem lett hozzá elég erős, de most keresi az univerzumban azt, aki képes lehet rá. Mondanom se kell, kire talál rá – Mark – és milyen előre nem látott veszéllyel kell szembenéznie – kém a szervezetben. Így volt egy rész a részen belül, ahonnan kaptuk a szokott kegyetlenkedést. Nyomi Allan olyan véget szenved el, hogy nem is tudom, melyik volt a gyomorforgatóbb része: a szeme vagy a belei. De mindegy, gondolni sem akarok rá. Mert Mark egyetemista kezdetei, párkapcsolata és Allan mellett megint az anyja története vitte a prímet. Ott van dráma, fájdalom és komolyan várom, mit hoznak abból a történetből ki. Még jobban, mint amivel zártunk és elvileg nyitott vég Markkal és az apjával.

Szerettem is ezt a filmet, meg azért egyes elemei bántották a szemem. Azért határozottan a pozitív oldalra dől a mérleg, csak amennyire maximalista a főszereplő, annyira nem vagyok megelégedve a látottakkal.

A történet igaz események alapján készült, de be kell vallanom, eddig nem hallottam Diana Nyad nevét. Az úszást, mint sportot különben szeretem, de nem a nyílt vízi formát, hanem az uszodait. Nos, Nyad nyílt vízű úszó volt, kivételes eredményekkel. Ez a történet meg azt az úszását eleveníti fel, ami leginkább kiugrik az átlagból.

Még elképzelni is nehéz, hogy valakinek az jusson eszébe, hogy Kubából átússzon az Államokba. A film egy ponton feszegeti is, hogy ez miért szinte lehetetlen vállalkozás. Nekem különben a hegymászók jutottak róla eszembe – a teljesítményüket az inspirálja, hogy megmutassák, ez is lehetséges. Hogy az ember meg tudja tenni ezt is. Igazából nem nyernek vele semmit, kényelmesebb és biztonságos utak is léteznek (pl. hajó, ha már ennél a történetnél maradunk), de ez az emberi kitartás, teljesítőképesség eposza, így itt Nyad úszik, nem hajózik.

Az alaptörténet lassan, de alaposan fel van építve. Miért kezd el megint úszni, hogyan készül fel a teljesítésre, milyen emberek és miért állnak mellé. Még azt is sikerült érdekesebbé tenniük, hogy Diana a vízben van és tempózik. Ráadásul nem olcsó húzásokkal: nem fog cápákat kicselezni, vagy átúszni a viharon. Nem mesét akartak készíteni, hanem egy valósabb gyökerű igaz történetet elmesélő filmet. Így Diana el is bukik, jut mélypontra és a személyisége sötét oldalát is láthatjuk.

De, akkor a cselekményben az, ami miatt mégsem lettem rajongó. A filmben visszatérő elemként jelennek meg Diana emlékei az úszó múltról. Véletlenszerűen jönnek az apjával kapcsolatos emlékei, a fiatal versenyzőé, aki már a világbajnoki rekordra hajtott nyílt vízen Kuba és az USA átúszásával elsőként a világon, és az ifjúsági úszó világa az edzőjével kapcsolatos emlékekkel. Ami pedig átmegy egy nemi erőszak és kiskorúak kihasználása történetbe. Egyszerűen nem értettem, az miért és így került be a filmbe. Lábjegyzetként. Súlyos téma, itt meg van is, nem is, és olyan fura különben a film történetében. Nem illik bele. Értem, ezzel lesz #metoo vonala, főleg, amikor egy ponton a jelenben Bonnie-val arról beszélgetnek, a kamaszlányok miképpen próbáltak kiállni és véget vetni a dolgoknak, és mire jutottak összesen. De kellett ez ebbe a filmbe?

Az üzenetet különben Diana alakja meg is fogalmazza, amikor a film végén nyilatkozik. Abban benne van minden, amiről ez a film szólt. Hogy nincs olyan, hogy öreg. Ha akarsz valamit, dolgozz érte, érd el és hallgass a vészmadarakra. Meg, hogy kell egy csapat. Mert ez az egyéni ambíción és makacsságon túl a barátság története is. Bonnie, aki feladja az életét, hogy segítsen a barátnőjének. Bartlett (Rhys Ifans meglepően szimpatikusan játssza), aki bőven kap hideget, kevesebb meleget az úszótól, de kitart mellette és viszi a cél felé. Ebben annyira furán néz ki, hogy a 62-65 éves nő a 13-14 éves korában történteket emlegeti, és alig van kötve a jelenéhez.

Szuper a kémia a vezető színészek között. Bening és Foster tényleg úgy vannak a vásznon, mintha az életüket egymás mellett leélő és támogató barátnők lennének. Bening zseniálisan hozza az asszonyt, akiről nehéz is eldönteni, hogy felnézzünk rá, vagy a viselkedését lehetetlennek és elviselhetetlennek találjuk. Azért meglepődnék, ha Bening ezzel húzná be az Oscart, de különben megérdemelné. Nagyon sok minden megvan ebben a filmben és alakításban, amiért szeretnek díjakat osztani.

Van humor benne, van látványelem és dráma is. Igaz történet az alap. Határozottan a jó Netflix-filmek közé sorolom.

Én simán szeretem a meséket. Akár a gyerekeknek készülteket is elnézem, de az anime és a felnőtteknek szánt sorozatok is jöhetnek.

Ez utóbbi kettő közé tenném be a kék szemű szamuráj történetét. Tudtommal nincsen manga alapja, és most rá is néztem, tényleg nincs. De érzem benne azokat a történeteket is, különben meg egy teljesen kerek bosszúmese jó kitérőkkel.

Történelmi alapokra van építve: Japán elzárkózik a világ elől, bár 4 angol maradt a szigeten és sötét üzelmekkel vagyonokat keresnek. A kevés félvér gyerek szörnyetegnek van elkönyvelve, üldözik és kínozzák őket. Mizut már gyerekként megbélyegezi a kék szeme, és bosszút fogad a 4 férfi ellen, akik egyike az apja. Felnőve, harcművészként a nyomukba ered.

De a sorozat több annál, hogy Mizu levadássza az angolokat és végez velük. Megvan ez a vonal is, és roppant látványos akciójeleneteket nézhetünk végig. Pl. a kettes számú angol egy vidéki kastélyban bujkál, ami halálcsapdává lett alakítva. Mizu megrohamozza és brutális küzdelmekkel halad szintről szintre, egyre feljebb. Ugyanakkor téma, hogy miért vannak itt ezek az angolok, a rendszer korrupciója. A sógun és a nagyurak játszmái. Történelmi háttere van, és kapunk olyan mellékszereplőket, akik egész más színben is szinten mutatják be a világot. A kedvencem különben Akemi hercegnő volt köztük, aki nőként próbál boldogulni egy nagyon férfi irányította világban. A kezdetben a szerelme után szökő naiv lányka komoly játékossá érik, egy ponton már jobban is érdekeltek az ő dolgai, mint Mizu bosszúja.

De sok-sok mellékszereplőt ki lehetne emelni. A kemény bordély tulajdonos, Madame Kaji, aki szintén nagy túlélő. Ringo, a nyomorék szakács, aki a legjobb akar lenni valamiben a világon, és hű kiskutyaként szegődik Mizu nyomában. Aki elvhű, naiv, elvei vannak. A Kardok Atyja, aki vak és öreg emberként is a szakmája mestere, és több emberséget, éleslátást tanúsít, mint a nagy többség a történetben.

Ha már szereplők, angolul brutális a szinkronhangok névsora. Ha csak egyet akarok kiemelni, akkor az évad fő ellensége, Fowler a fegyverkereskedő Kenneth Branagh hangján szólal meg. Különben belehallgattam szinkronnal is, az is teljesen rendben volt. Talán csak azt rónám fel neki, hogy a hang nagyon hamar elárulja Mizu egy titkát – a nemét.

Mert a történetnek van feminista közelítése is. Ábrázol egy olyan társadalmat, ahol rangtól függetlenül pocsék volt nőnek születni. De látunk erős asszonyokat, lányokat, akik érvényesülnek a korban. Illetve, törekednek erre. Hogyan? Van itt, aki férfiként él. Van, aki a testén keresztül. Van, aki kombinálja az eszét a szépségével és egyre ügyesebben helyezkedik. És persze, itt lesznek az áldozatok is. Nagyon is meg van fogalmazva, hogy milyen olcsó egy nő élete a korban.

Végül, roppant jól néz ki ez a sorozat. Nem csak a harcok. A városok, a szereplők megjelenítése, a színezés. Jó volt nézni.

Mégsem, hogy egy negatív dolgot is írjak. Nyitott a vége, és az irány, amit a végére belőnek, nem tetszett. Abban nem látok perspektívát, hogy Mizu Londonba menjen. Ott aztán kétlem, hogy bármit is tud kezdeni magával. És hiányozna az is, hogy mi történik a sógun köreiben.

De még nem láttam második évados berendelésről hírt, így egyelőre nem spekulálok azon, hogyan tovább. Jelen pillanatban van egy látványos, izgalmas sorozat, amit simán jó volt megnézni.

Hú de utálták a kritikusok ezt a filmet. Olyan alacsony százalékai vannak, hogy komolyan valami Adam Sandler szintű gagyi vígjátékra számítottam, amikor elkezdtem nézni. Lehet, nekem azért is tetszett jobban, mert messze nem olyan szánalmas, mint Sandler egy-egy agymenése.

Igaz, az egyik első benyomásom az volt, hogy Elizabeth Lail egy író palántát alakít, honnan is ismerős ez nekem? Igen, van hasonlóság a You első évadában látott szerepével, de inkább csak ennyiben. Beck egy modern, kevésbé ártatlan fiatal nő volt, Mack sokkal konzervatívabb, csak az írás a közös pont kettejükben.

A történet különben egyfajta testcsere történet. Mack egy vidámpark szerűségben bevállal egy előző életeket felfedő kezelést, csak éppen azt fogalmazza meg, minek és kinek érzi magát belül. Nem egy harmincas, fiatal nőnek, hanem egy 70 éves néninek. És bumm, hirtelen ott találja magát 70 évesen. Egyedül a legjobb barátnője tudja majd az igazat, különben azt mondja mindenkinek, hogy ő Rita néni, aki házat cserélt Mackkel, aki elvonult írni. Elvben meg azon dolgozik közben, hogy megtalálja a mutatványost és visszakapja a fiatalságát, csak éppen tényleg jól kezdi érezni magát a testében. Végre ad egy esélyt a jóképű szomszéd srácnak, aki teljesen más, mint korábban gondolta. Jobban megy az influenszer lét is, és kiélvezhet olyasmit, amit fiatalon cikinek tűnt megtenni. Még az is felmerül benne, hogy jó neki úgy, ahogy van.

És igen, szerintem itt van az, amiért ez a film olyan kritikákat kapott. Eleve az ötlet fura, hogy valaki így cserél testet. Az meg pláne, hogy abban virágzik ki, hogy időssé válik. Nagyon mese, és egyszerűen vannak dolgok, amik furák és nem jó nézni őket. Mondjuk, a kapcsolat Jackkel. Ahogy be van állítva az influenszer megélhetés. Én pl. nem értettem, miért is kap Mack fizetést? Ok, a reklámszerződéseket persze értem. Csak azt nem, mégis kik és miért, pláne tömegesen követik a lányt, hogy influenszer lehessen? Nincs semmi olyasmi benne, amiért követhetnék. Igencsak réteg könyvet írt korábban, mérsékelt sikerrel, és már nem is emlékszik rá senki. Szóval, ő nem egy Stephen King, akit annyira követni kellene az olvasóknak. Lail helyes színésznő, de Mack nem egy olyan szépségnek lett ábrázolva, aki kb. modellként gyűjti a követőket. Inkább a helyes szomszéd lány irányba fejlesztették, így ez is kiesik. Akkor mondja már meg valaki, miért akarnak vele reklámozni és tud ebből megélni?

A logikát és értelmet tehát ki kell dobni, és a poénokat is szűrve kell beengedni az agyunkba. Vannak jobb ötletek a filmben, de akadnak kifejezetten erőltetett és kínos, viccesnek szánt rész is benne. Rita a jógán? Tipikusan ilyen.

Viszont, Diane Keaton olyan életörömmel, jópofán hozza Rita nénit, hogy abban benne volt az a plusz, ami miatt még jól is szórakoztam a filmen. (Különben Keaton a legrosszabb színésznő jelöléseket is begyűjtött a szereppel.) Igen, simán fura, hogy a belül fiatal harmincas lány jobban kijön a barátnője nagyszüleivel, mint a barátnőivel, de a filmben benne van az a bajtársiasság, az élet megélése, amitől egészen napsugaras lesz. Megmosolyogtatott - és nem a poénjaival, hanem az egésznek a hangulatával.

Nem látványfilm, komédia. Van benne eye candy faktor, mint a szomszéd Jack, és Mack legjobb barátnője az a divatos, mutatós fekete szépség, akiről akár el is hinném, hogy influenszer. Plusz, tetszettek a ruhák. Rita néni stílust kap, és egészen jó összeállítások is előkerülnek a szekrényből a történetben.

Szóval, abszolút rossz filmnek van elkönyvelve és látok is benne béna dolgokat, de ennek ellenére én jókat mosolyogtam rajta és egyáltalán nem szenvedtem vele. Nálam a közepes szintet simán elérte, nem a legalja.

Összejöttek nekem most a szekták. Ilyen könyvet olvastam, és ebben a filmben is ilyen téma volt. De nem is ez a fontos, ezt a történetet nem a szekta adta el.

Hanem, ahogy az Emily Deschanel Suzanne egyre jobban belekeveredett a játszmába, és a saját fájdalmával is küzdött, miközben segíteni akart a betegén. De, akkor, hogy érthetőbb legyen, az alap. Dr. Suzanne Mathis megszállott klinikai pszichiáter, akinek kényszere, hogy segítsen az embereken. Ahogy megy előre a történet, megtudjuk, hogy ő maga is bántalmazott gyerek volt, és ez olyan megszállottá tudja tenni, ami mindent felülír. A kamasz Mae bekerül a kórházba, láthatóan bántották és megszökött otthonról. Suzanne pillanatok alatt magát látja benne, a lány rá is érez erre, és mire észbe kapnak, Suzanne már haza is vitte őt a saját családjához. És folyamatosan megy a pszichés hadviselés: ahogy az anya a lányai és a férje helyett Mae-t választja. Ahogy a lány családja utána nyúl, és veszélybe kerülnek.

A történetben többször is elhangzik, hogy valaki figyelmezteti Suzanne-t, hogy nem egészséges, amit művel. A saját pszichológusa konkrétan meg is mondja neki, hogy vakítják el a saját emlékei, kivetít, de a nő nem tud leállni. Látjuk, mi történik a családjával – látjuk, hogy Mae is mennyi mindent titkol és manipulál. A sorozat pedig feszültséget generál azzal, hogy Suzanne mellé állítanak minket, vele kellene együttérezni, és csak a végére válik hangsúlyossá, hogy az ő viselkedése is mennyire beteg. Hogy lehetne kritikával élni egy olyan nővel szemben, aki ennyit ad másnak? De lehet, ahogy a következményekkel szembesülünk, jönnek a jogos kérdések és aggodalmak, amit a család meg is fogalmaz. Érthető, miért kell azt tenniük a végére, amit.

A végén meg ott a plusz poén, amikor Suzanne is ízelítőt kap abból, amit a néző menet közben összerakhatott. Mi láttuk, hogy milyen kis ügyei voltak Mae-nek, amit a család nem vett észre. Elég csak az oltárra és a hitére gondolni. Megvolt az eszmélés, és innen jönne a kérdés, hogyan tovább. De a sorozatnak itt vége, szóval ez megmarad a horror filmeket idéző végnek. A gonosz soha nem hal meg igazán, mint tudjuk.

Hiszen a másik sarokpont Mae. Mennyire áldozat, vagy mennyire gonosz? Nem annyira sátánista, mint a plakát vagy a hangulat nyomja, de azért messze nem egy egészséges elméjű személy. Izgalmasan keveredik benne egy áldozat és egy elkövető személyiségjegyei is.

Nem látványsorozat, a színészeknek kellett eladni. Deschanel és Madeleine Arthur a legfontosabbak, és hozzák is a szerepet. Mae megosztó, Deschanel meg szerethető, kedves nőt játszik, több érzelemmel, mint amit Dr. Csontként láthattunk tőle. Hozzá jönnek a mellékszereplők, a családtagok, akik között Sam Jaeger a legfontosabb, a férjként. Tulajdonképpen ugyanaz a karakter, akit a Parenthood soraiban is játszott.

A pszichés kapcsolódások miatt elnéztem, lekötött, de nem az a sorozat, amit többször is megnéz az ember. Egy thrillernek elmegy, Bones nézőknek meg pláne.