Horrorparódia, és a rosszabbik fajta. Még szinte el sem kezdődött a történet, a főszereplő utolsó tiszta pólóját a fél konyhával már kétszer is összehányták vérrel. Ez jól mutatja a film minőségét.

Az még ok, hogy fogja a kliséket és paródiába csomagolja. Hogy a friss vámpír szekálható azzal, hogy az öreglány, aki letámadta és megharapta, nem az elmesélt dögös nő, hanem egy szinte nyugdíjas korú mama. Hogy az egykori vőlegény, aki vonatmániás taxis, hogyan vált vámpírölő megszállottá.

Ám, a film humora annyira kritikán aluli, hogy az minden ötletet tönkre is tesz. Amikor a háziúr nyulából akarnak vámpír eledelt csinálni, és a vámpír nem akarja kiszívni, mert túl szőrös? De az öccsét megrágcsálná gond nélkül. A nyúlba is beleharap, nem egy szép látvány. Az egész filmben fröcsög a vér, ami nem is néz ki vérnek. Szörpnek, valami tömény és sötétvörös gyümölcslének. De említhetném azt is, amikor a haldokló taxis azzal tölti a kivérzése utolsó pillanatait, hogy az elhaladó vonatot figyelje, és megállapítsa, hogy változtattak a menetrenden.

Fárasztó. Ez jól kifejező. Mellé tenném a gusztustalant is ezzel a sok művérrel, mert ijesztőnek egyáltalán nem lehet nevezni és nem is undorító, csak nagyon el van túlozva.

A szereplőket könnyű megutálni. Egyrészt, messze vannak az eye candy státusztól, bár ezért nem utálnám őket. Viszont, nagyon ostobák is. Ezt már sokkal nagyobb gondnak találom. De mit is várok egy olyan filmtől, ahol a vonatbolond taxis öreg a nagy vámpírvadász, az ír Van Helsing? Ahol előbb gondolnak arra, hogy a fényérzékenység és a lyukak a nyakon valami drog következménye, mint bármi más. El sem tudom képzelni, az a szerencsétlen friss vámpír báty milyen állásban tudott eddig megmaradni. Mert egy ideig az anyja dolgait lopta és adta el, de már ki van tiltva a házból is. A drogmámor meg ott sem olcsó mulatság.

A látványelemek meg inkább ne is lennének. A művért és a spriccelő harapásokat már említettem, de a végére rájönnek, hogy képesek denevérré alakulni és úgy repülni. De, még denevérként is megmarad az arcuk! Nem CGI, nem a vámpírra van átdolgozva az arc, hanem ki van vágva az állat pofája, és be van helyette vágva egy emberi arc. Elég szürreális látvány, mellette borzalmas is.

A vége se tetszett, ez mégis mi volt? Egy ellenséget legyőztek ugyan, de a vírus menni fog tovább, elég csak arra a végén berepülő nyúlra gondolni. Ugyan, azt mi fogja megállítani?

Összefoglalva: történet, karakterek és színészek, látványvilág, humor – egyik rosszabb, mint a másik. Ez az a film, ami után morogsz, hogy minek ilyen szemetet leforgatni.

Engedd be a rosszat

A Chicago sorozatokat egyben szerettem volna zárni, de annyira nem bírom rászánni magam a PD részeire, hogy inkább a másik kettővel hozom be magam. A Meddel (s07e21-22) kezdtem a sort.

Az utolsó két rész tulajdonképpen az idei szálak nagyjának zárása, és pár irányvonal kijelölése a következő évadra. Volt, aki rendezte magában az apjával kapcsolatos érzéseit (ez a zárás), ami egy másik kollégát arra indít, hogy a gyerekével vegye fel újra a kapcsolatot (ez meg egy kezdődő szál). Volt műtét, amelynek a következményeitől eldől, hogy a sebész műthet-e majd a továbbiakban. Született meg gyermek, ahogy családi találkozóra is sor került. Nagyjából zártak egy rendőrségi ügyet, közben Hannah nagyon be lett tolva Natalie helyére.

Nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire azt a pozíciót tölti be, amit korábban a másik nő. Elsősorban terhes nőkkel, kisgyerekekkel foglalkozik és ő is Will exe. Will pedig nem jó az elszakadásban, szóval, kezdődhet ugyanaz a spirál, ami Natalie mellett is megvolt.

Vagyis, a szappan továbbra is jelen van, és a szereplőtől függ, mennyire vagyok rá vevő. Will néha sok, de Hannah-t bírom mellette, így ezt elnéztem. Ami nagyon nem esett jól idén, az Dan és a volt terapeutája kötéltánca. Bár, a rendőrből doktorrá lett férfi románca a beépített ügynökkel rosszabb volt, ha belegondolok. Igyekeztek mindenkinek adni legalább egy fontos szálat, és mellette a kórházban is zajlottak az események.

Talán azért is ez a Chicago sorozat, amit legszívesebben nézek, mert bár erőteljesen szappanopera vonásai vannak, mellette még kórházas sorozat tudott maradni.

A hét elején a Westworld (s03e08) is zárt. Voltak ötleteim, mi jön, de ennyire semmitmondó zárást – eléggé el is vette a kedvem a sorozattól.

Az csak egy dolog, hogy mi derül ki Christina kapcsán és milyen szerepet szánnak neki a végjátékban. De mi értelme volt egyáltalán bárminek is? Éppen csak azt nem mondják a végén, hogy az emberiség és az itt levő robotok halálra vannak ítélve. Bár, ha úgy értelmezem, ki is mondják. Christina megállapítja.

Akciónak nem volt rossz és még mindig egy nagyon látványos sorozatról beszélünk. Hoztak olyan összecsapásokat, amelyek simán eladták a részt. Még azt is eljátszották, hogy új testet öntött magának olyan szereplő, akit az előző rész végére halottnak hittem. Fel is merült bennem, hogy itt senkit nem lehet örökké halottnak megtartani, mert egy lementett tudattal vagy valakinek a mesterkedése révén úgy is vissza lesz hozza. Mint ahogy tették Rachel Evan Wood karakterével, vagy ahogy Aaron Paul karaktere végig színen volt, noha emberként már nagyon régen véget ért számára a történet.

Jó nagy nyitott vége lett, kellően rejtélyes is, de ahogy most elvágták a történetet, nekem nem volt szimpatikus, így szkeptikusan állok ahhoz, innen hogyan tovább.

Végül, behoztam magam az egyik új sorozattal. Hetente nem csak egy rész megy le, így már 7 résznyi Pretty Little Liars: Original Sin várt megtekintésre. Megjegyzem: még 3 rész van vissza, ami a héten le is megy, így akár hétvégén be is tudok számolni róla, mire lyukadt ki a sorozat.

De előtte: ez mégis mitől PLL-sorozat? Nincs egyetlen közös karakter sem. Nem mintha kellene nekem bármelyik lány felbukkanása, csak így megtévesztő a használata. Vagy annyi elég is, hogy itt is van egy ’A’, aki rejtélyes üzeneteket hagy? Csak éppen ez a figura nagyon más dinamika szerint működik. Nem a lányoknak van sötét titka, és nem is mondhatnám, hogy őket zsarolja. Az anyáik tettek olyat a múltban, amit fel kellene fedni és ha jóvá nem is lehet tenni, fizetni érte.

Így az eredeti bűn, Amanda halála – aki az egyik anya miatt készíttetett ’A’ tetoválást – és megalázása egyre több részlettel derül ki. A lányok még kevesebbet tudnak, de a nézők látják, mit műveltek 1999-ben a barátnők azzal a lánnyal. Felmerül a kérdés, miért kellett ennyit várni a visszafizetéssel, de nem is ez a lényeg. Folyamatosan húz előre, mi derül még ki, és mennyit tudnak a lányok.

’A’ sokkal erőszakosabb is. Gyilkol, zsarol, vért ont. Egy slasher hangulatát hozták be, és itt jobban érteni is, miért hallgatnak a lányok a különös üzenetekről. Itt nem csak annyi múlik a titoktartáson, hogy a kis titkaik az övék maradnak-e, hanem az életük. Mert ez a rosszfiú gond nélkül kést vagy baltát ragad. Bár, azért az fura, hogy maguk közt sem próbálták lenyomozni. Mouse kész informatikai szakember, még ő sem próbálta meg lenyomozni az üzeneteket.

Az a kombináció, ahogy tini sorozat, nyomozós thriller és slasher is egyben, eladja. Ugyan a főszereplő lányokat nem érzem veszélyben, de azt eltippelgetem, ki rejtőzik a maszk mögött. Most nem hiszem, hogy lány. Ahhoz az egyik focistát igencsak könnyen emelte meg és fojtotta meg. Majd meglátjuk. (Bár, ha berendelnek még egy évadot, akkor mégsem látjuk meg. Reméljük, nem esnek abba a hibába, amibe az eredeti PLL. Azt nem tudták, mikor kell abbahagyni és rétestésztává nyújtották.)

Olyan témákat boncolnak, mint a rasszizmus, az iskolai zaklatás, a nemi erőszak. Végig megvan a maga szórakoztató volta, szerelmi szálak is bőven akadnak, de mellette próbálkoznak valami mélyebbet is beletenni. Itt is felmerül, hogy nem mindennel értek egyet – pl. Imogen egy nemi erőszak eredményeképpen lett terhes, mégis azt tervezték az anyjával, hogy megtartják és felnevelik a babát. Ok, a kicsi nem tehet semmiről, de Imogen csak 16 és úgy lett az a gyerek, ahogy. Nekem nincs meg, miért nem volt opció az abortusz. Most sem tudom elképzelni, hogy nulla bevétellel és család nélkül fel tudná nevelni a gyereket.

De, ha már olyasmiket gyűjtünk, ami zavar. Mégis, hogyan sikerült annak összejönnie, hogy a barátnők ugyanakkor lettek anyák és a lányaik egyidősek? Ráadásul, mindenhol lányok vannak és egykék is. Apa kevés esetben van jelen, többen lányanyák, vagy LMBTQ mellékszereplők.

Kívülről nézve az is kész, hogy milyen a rasszok aránya. 2 fekete, 1 ázsiai, 1 latin-amerikai és 1 fehér lány. Ez is túl forgatókönyv szagú, mint valóságosnak tűnő. Valahogy nehéz elképzelni, hogy az anyáik és most a lányok is így klikkesednek.

Minél jobban elemezni akarnám, annál több minden nem tetszene benne. De nézve szórakoztató, változatos és a lányok is szimpatikusak. Érdekel is, mit tartogatnak az utolsó részekre.

Mielőtt bármibe is belekezdünk, leszögezem, nekem nagyon tetszett ez a mese. Jókat vigyorogtam rajta, és a zsánere is passzol az ízlésemhez. Nem is emlékszem, mikor sikerült valamit ennyire eltalálnia a DreamWorks stábnak.

Viszont: azzal bajban vagyok, hogy mégis melyik korosztály a célközönség. Tudom, hogy gyerekeknek készült képregény az alapja. Megvan az is, hogy a főszereplők állatok. Mégsem érzem igazán gyerektörténetnek, annál komolyabban vették.

Rengeteg benne az utalás, és nem csak olyan filmekre, mint a Kutyaszorítóban, amit egy gyerek biztosan nem ismer. De azon is meg lennék lepődve, ha a kicsit sejtenék, mit jelenthet megclooneyzni valakit. Ok, a környezetből azért rájönnének, de hogy miért ez a neve, azt szerintem nem tudnák. Ez mind olyasmi, amit a felnőttek fognak díjazni.

A rablásokat is korrekten összerakták, kivitelben és az egésznek a logikája is stimmel. Ahogy mindenkinek megvan a maga feladata, amilyen váratlan nehézségek adódnak. Meg kellene néznem egy másik mesében is, hogy milyen rablásokat mutatnak a gyerekeknek, mert itt megint inkább azt érzem, inkább a felnőttek vannak becélozva.

Két olyan dolog van benne, amin viszont nagyon érezni, hogy ez nem is igazán felnőttmese. Az egyik, az egész mesének az üzenete. Az előítéletek megcáfolása: lehet valaki attól jó is, hogy egy olyan csoport tagja, amit hajlamosak vagyunk gonosznak bélyegezni. Ahogy a gonosz is könnyen az aranyos álcájában settenkedhet. Ha még jobban lesarkítom, annak a tételnek a cáfolata is benne van, hogy a széphez automatikusan társítjuk a jó jelzőt is. De van egy ennél nagyobb klisé is: jónak lenni boldoggá tesz. Még a farkasnál rendben is lenne a ’jó kutya’ effektus, ő kutyaféle. De pl. amikor a kígyó kezdi el csóválni a farkát a jó cselekedettől boldogan, az már inkább a fura kategória. Vagy a cápa az uszonyát. És lehetek gonosz, de tényleg jó érzés jónak lenni? Ebben a történetben szépen alá van húzva, itt ok, de tovább gondolva szerintem rossznak is ugyanilyen kielégítő lehet lenni, ha valakiben nincs vagy csak alig empátia. De elkalandoztam.

A másik gyerekmese eleme a humora. Nem végig, vannak felnőtteknek szánt utalások és poénok, de egy jelentős része a kisebbeknek szól. Némelyik olyan otromba módon, hogy mai fejjel bosszant is. Ami legjobban idegesített, az Mr. Cápa, mint az álcák mestere. Pedig nem is hasonlít senkire, mindig csak magára. Attól, hogy feltesz egy műbajusz, még nem néz ki egy másik ember apjának. De azt is lehetne említeni, amikor Mona Lisának álcázza magát. Köze nincs egymáshoz a kettőnek. Mindenki vak? Attól pláne szomorú, hogy Marmalade (a tengerimalac professzor) is vet be álcát, az viszont M:I szinten tökéletes. Akkor mégis, miért dől be mindenki Cápának? Még Farkas is sokkal hitelesebb volt, amikor kutyának álcázta magát.

Jól sikerült a grafika. Szép ez a mese, és olyan szinten aranyosak a figurák, hogy már plüssként is látom őket lelki szemeim előtt. A Farkas meg a cica, akit lementett a fáról, meg extra aranyosak.

Erről jut eszembe: azért az nem semmi, milyen világot összehoztak. Vannak emberek, vannak emberi állatok, mint a főszereplők. És vannak állat – állatok is, mint az a bizonyos cica? Nincs meg a rendszer és nem is szabad akarni érteni, mert még az alapok sincsenek meg a világépítésből.

Hogy ismételjem magam: kritizálgatom, de én kifejezetten szerettem ezt a mesét. Humoros, menő, rablós – még alapanyag is van bőven, jöhet a folytatás is!

Két dolog volt, ami bevonzott az előzetes után. Az egyik a szereposztás, bírom Oscar Isaac munkásságát. A másik, a kártyás vonal. Van bajnokság, szerencsejáték nem annyira a szerencsére bízva. Aztán megnéztem a filmet és most fogom a fejem.

Mert ez sokkal inkább dráma, háborús trauma film, mint sport vagy más. William veterán, és olyan traumát cipel, ami szinte elmebaj. Nem véletlenül alakított ki magának rutinokat, és vannak olyan szokásai, mint a hotelszobák teljes lefedése lepedőkkel. Cirk nem volt katona, de az apja igen, és másodkézből élte meg, mit tett a sereg a saját embereivel. Mindent vissza lehet vezetni addig, hogy a rendszer rossz és a kisemberek szenvednek. Látjuk azt, mit kellett tenniük, milyen szenvedést éltek túl és ez milyen problémákat okozott. Látjuk, hogy hagyta őket maga a rendszer cserben, és kaptak még több szenvedést, míg mások, a hatalom emberei élik vígan az életüket és gazdagodnak minden trauma nélkül.

De mellette egyéb szálak is haladnak. William szeret láthatatlan lenni, nem feltűnni és biztonságban élni tovább. De az életébe lép Cirk a maga őrült bosszútervével, és William őt akarja megmenteni. Ez a végső vezeklése. Ezért nevez a pókerbajnokságra, és ezért nézzük, ahogy menetel a bajnoki cím felé, Közben kártyajátékosként is megismerjük: hogyan számol, és inkább matematika számára a szerencsejáték, nem simán hazárdjáték. Közben La Lindával, a pénzemberrel összekötő egykori játékossal is egyre közelebbi viszonyba kerül.

Így van sport, van mentor – tanítvány viszony, van szerelmi szál és van road movie is. Csendes, nyugodt film, ami a sorsfordító csapást is olyan halkan viszi be, hogy elsőre nem is hittem, hogy ilyen könnyeden a feje tetejére tud állni minden. De tudott.

Megvan a maga stílusa, ahogy így csendesen mond el nagyon komoly tartalmakat. Bűnről, vezeklésről, kisiklott életekről. Nem tolja a háborút a képünkbe, de sok-sok sérült emberen keresztül mutatja, hogy milyen következmények vannak. Hogy mindenki sérül – ha konkrétan a filmet nézem, itt egykori vallatótiszteket látunk, akkor szenvedést okoztak másoknak. De ők maguk is kikészültek, és nagy nehézségek árán tudnak csak valamiképpen funkcionálni. Van, akinek ez sem sikerült, mint Cirk apja, aki bántalmazó férj és apa lett, majd öngyilkos is lett.

Elméletben tudom mindezt értékelni, és van benne több minden, amin el lehet gondolkodni. Mint a főszereplőnk neve: William Tell. Tell Vilmos. Tulajdonképpen ez a Will is fel fog lázadni a rendszer ellen, de hogy sikert ér-e el a végére? Nem hiszem.

A szereposztás is pazar. A négy kiemelt szereplő mind sikeres színész. Oscar Isaac nagyon oda is pakolta a játékát. Olyan erős a jelenléte, hogy halványodik mellette mindenki. Tiffany Haddish meglepően bájos és nőies tud mellette lenni. Tye Sheridan szerintem színésznek lényegesen gyengébb náluk, de az elveszett és kallódó majdnem tinit azért hozta. Willem Dafoe pedig meglepetés volt – nem is ismertem fel. A stáblistán ütött meg, hogy ő kit játszott.

Látványvilágra is ki van számolva, és hangsúlyosan vannak elhelyezve a kizökkentő jeleneteket. Ahogy a sivár haladást megtöri egy-egy emlék, vagy amikor nyakig véresen a végére kijön a szobából William.

Elméletben tehát sok jót tudok mondani erről a filmről. Van tartama és mondanivalója, korrekten megvalósították és Isaac nagyot játszik benne. Mégis, én nagyon nem szerettem nézni. Nem egyszer lassúnak, unalmasnak is éreztem, és tényleg csak Isaac játéka miatt tartottam ki vele végig, a történet nem tudott lekötni. Így azért szemöldökfelvonással díjazom az olyan kritikát, melyek szerint ez az év egyik legjobb filmje. Hát… nálam nem.

A Motherland: Fort Salem (s03e08) esetében egyszerűen nincs olyan, ami új lenne és el tudnám mondani. Ugyanazt látom benne részről részre:

1: van cselekménye, sok minden történik, de a nagy egész alig halad valamerre. Megint csatáztak kicsit, megint keresték az első dalt. De egyedül az vezet előre, hogy a végén feladták magukat, bár nem tudom, azzal mire mennek.

2: a látvány minimális. A szokott trükköket mutatták be, a múlt idők boszorkányának fagyasztós mágiájával kiegészülve. Sajnálatos, hogy az a szál hiába játszódott a múltban, másik földrészen, mégis el lett intézve egy barlanggal, ami bárhol lehetne. A részben is a szokott helyszíneken kergetőztek: a bázison, a rezervátum erdejében.

3: a cselekményt folyton kamaszos és romantikus szálakkal hígítják. Most éppen Scylla és Raelle jegyezte el egymást. Felesleges, nem vezet sehova, de mindig bele kell valami ilyesmit erőltetni. (Különben fura is, ahogy a családot kezelik ebben a sorozatban. Adil is feldobta már Abigailnek, hogy alapítsanak családot, bár ott esküvőről nem esett szó, csak gyerekekről.)

A játékidő fogy, és egyre kevésbé hiszem, hogy normálisan sikerül zárni. Annak is mi értelme, hogy eddig az Első Dal keresése az egyik fő szálnak tűnt, most meg könnyen lemondanak róla?

Lassan már vigasznak fogom fel, hogy vége, és nem kell erőlködniük vele.

A héten folytatódott a Resident Alien (s02e09) is, bár csak alapozó résznek éreztem. Kicsit átvettük, mi történt legutóbb és elkezdték felállítani a szereplőket.

A rendőrök kicsit harcoltak, ki nyomozzon az újabb gyilkossági ügyben. Természetesen többen belefolytak: a polgármester, mert nem akart még egy gyilkosságot a városában. Harry, mert el akarja végezni a bonclást, hogy meghamisíthassa az eredményeket. A kis trükkök elvitték a rész jelentős részét, mellette meg Astra lelkiismereti nyűgjei hozták a lelkizést.

A nagyobb vonal, hogy van itt egy másik faj is és el akarják foglalni a bolygót, még nem került elő. Harry előkerítené az újszülött ufót, hogy az üzenetből többet is megtudjon, de még nem volt rá ideje. A kormányügynökök szervezkednek, meg a másik ufó emberei is, de még egyikük sem lépett mozgásban.

Van viszont orrvérzésig jobb és rosszabb humor: az, hogy Harry pszichológust játszik, noha teljesen hidegen hagyja a többiek baja, már láttuk. Az meg olyan fárasztó, ahogy a helyi különcök szerencsétlenkednek. A csúcs a recepciós lány volt, aki simán beült fürdeni a jakuzzi, ahol előtte ő találta meg a hullát és a szagokra is csak vállat vont.

Még egy-egy pillanata van, és az űrlény mássága még el tudja adni, de azért érdekel, hova fogunk még kilyukadni.

A Black Bird után egy másik fajsúlyos darabbal jelentkezett a héten az Apple. Ez a Five Days at Memorial (s01e01-03), amely a Katrina idején mutatja meg, mi történt a kórházban. Már az alap látványos: mérik fel a vihar pusztítását, és a kórházban találnak egy lezárt szobát, ahol kb. 40 holttest hever. A túlélők pedig elmesélik a történetet.

Így egy kettős narrációt kapunk: a Katrina idején megvannak a kiemelt szereplők, akikkel átéljük az eseményeket. Később meg halljuk az interjúk részleteit, nem feltétlenül a kiemelt szereplők kapnak ott szót. Arra még kíváncsi leszek, hogy mennyire terelgetnek minket a kérdésekkel, amelyek ott elhangzanak. Feltűnően sokat kérdezik például, hogy dr. Pou mikor milyen állapotban volt.

A látvány erős, és nagyon igyekeznek visszaadni, hogy milyen áldatlan állapotok uralkodtak azokban a napokban. Külső felvételek, a kórház szintjein a helyzet. Katasztrófafilmhez illő látvány.

A casting is a jól bevált receptet követi. Tele van ismerős színészekkel, és az egyik főszerepet a mozisztár Vera Farmiga kapta. Ő az a bizonyos Pou doktornő, akiről sokat kérdezgetnek a jelen idősíkjában. A dráma nagyon megy neki – a 3. részben az a lefagyás és érzelmi sokk, ami az arcán volt. De az egész karakterben érzek valami fáradtságot: már ahogy a nyitó nap megjelenik és dolgozni akar, valahogy azt láttam rajta, hogy fáradt. Ez pedig fokozódik. Cherry Jones a vészhelyzeti időkben a vezető, és szintén szépen hozza a váltásokat. Ahogy a falak mögött bizonytalan, össze tud omlani, de amikor intézkedni kell, ha maga sem tudja hogyan, de összekapja magát és teszi a dolgát, vezet. Különben is a kiemelt szereplőket, személyzetet és betegeket előszeretettel osztották olyan színészekre, akik egy-egy sorozat miatt ismerősek lehetnek, ha nem is ugrik be a nevük.

Drámaként már most van súlya, de azért a cselekményt lassúnak érzem. 3 részt adtak le, és az utolsó végére érünk el oda, hogy megvan az első halott. 2 nap alatt még lesz 3 tucatnyi? Jelenleg inkább karakterközpontúnak érzem, és a helyzet drámája a lassabb tempó miatt annyira még nem jött ki.

A Black Bird nekem jobban tetszett, de azért érdekel, itt mire tudnak még jutni. A java ezek után jön majd.

Nagyon közel van ahhoz, hogy simán művészfilmnek nevezzem. Hivatalosan ugyan komédia, de milyen elvont lélek nevetgél ezen a filmen? Az is sokat mondónak tűnik, hogy fesztiválfilmként futott karriert, ha sok díjat nem is nyert.

A történet röviden annyi, hogy egy milliomos örök emléket akar a nevének. Azt találja ki, egy nagyon jó és sikeres filmet készíttet el: legjobb rendezővel, legjobb színészekkel, nagyon erős anyagból. Meg is vesznek egy díjnyertes regényt, és leszervezik az utóbbi idők egyik felkapott, egyedi hangú rendezőjét és két színészt, akik a maguk zsánerében a legnagyobbak: a komoly színpadi színészt és tanárt, meg a mozisztárt. Mi meg azt nézhetjük végig, ahogy a forgatás előtt próbálnak.

Kissé film a filmben is, hiszen ha a kész alkotást nem is látjuk, a kulcsjeleneteket előttünk eljátsszák, és az elején Penelope Cruz össze is foglalja, mi a regény története, amiből forgatnak. Eleve meta, de még egy lapáttal rá is tesznek. A film és a valóság egyes elemei összecsengenek, amitől mondhatni a film és a valóság keveredni kezd. Elég csak arra gondolni, ahogy a filmben a testvérek vetélkednek, az életben a színészek teszik azt. Még a végjáték is majdnem az, ami a filmen történik.

Művészfilmes a minimalista eszközeitől is. Kevés helyszín és még kevesebb színész. Ugyan ilyen-olyan mellékszereplő és statiszta közben felbukkan, de ez három ember története: a két színészé és a rendezőé. A jellemükből csak egy kis darabkát láthatunk, az is a szakmájukhoz kapcsolódik. Látszik az is, hogy hol tartanak a karrierjükben – Iván alakjában benne van, hogy magát tartja a legjobbnak, és lenézi a kommersz alkotások népszerű színészeit. Felixet se tartja sokra, aki különben sok tekintetben hozza is, amit a filmsztárokról rosszat lehet mondani: hangulatember, visszaél a hatalmával, imádja magát és nagy nőfaló is.

Mivel ennyire a színészekre épül, elég erős a szereposztás is. Penelope Cruz a leszbikus rendezőnő, Antonio Banderas a filmcsillag és Oscar Martínez a komoly színész – tanár. A dinamika megvan, és az átélés is. Azon jót szórakoztam, hogy a három színész milyen pillantásokat bír egymásra vetni a cselekménynek megfelelően. Cruz vitte nálam a prímet, de talán övé a legextrémebb szerep is – és nem csak a lángoló hajkorona miatt.

Egyszerre tart görbe tükröt is a filmkészítés elé, meg mutatja mégiscsak azt, hogy a maguk módján varázslatot hoznak létre. Tele van olyan színészbarát jelenettel, ahol egyik percről a másikra kell váltani és játszani, több mindent meg tudnak mutatni magukból, a színészi mesterségből. Az talán komédia elem, ahogy a rendezőnő vezeti őket és néha nem is érteni, mit és miért csináltat. Pl. egy szimpla, egyszerű mondatot elmondat millió meg egyszer, hogy átérezze a köszönést is a karakter. Akadnak extrém ötletek is, mint amikor egy fellógatott, hatalmas szikla alatt kell próbálni – a végén meg közli, hogy igazából nem voltak veszélyben, csak papírmasé volt a szikla.

Némileg meglepett, hogy mennyire jó kritikái vannak. A hivatásosaktól nem, de hogy a közönség is szerette. Azt még kutatom, miért. Lehet, hogy másnak jobban átjött a humora – vagy a színészek ennyire el tudták adni? Most inkább az utóbbira szavaznék.

Ha Baby Groot, azonnal rá tudom vágni, hogy cuki. Baby Yoda mellett az egyik legaranyosabb CGI lény volt az utóbbi években.

Most itt a saját sorozata, ami csak 5 rövid rész, de egy ekkora cukiság kinek ne tetszene? Így aztán pofonnal ér fel, hogy az édes kinézet milyen jellemet takar. Azt kell mondanom, volt, hogy csak leesett állal néztem az aktuális rész végén, hogy mi van? Azt még mindig emésztem, amikor azt a mókusszerű lényt (Madárfélének is láttam már leírva, de amit Groot leborotvál, inkább bunda, mint toll. Lehet, hogy űrlényekre nem kellene a földi biológiát rányomnom.) leborotválta és szerzett magának sálat. Kis édes álnokság? Kb.

Ez a csattanó, ez rendszeresen megvan. Tartunk egy irányba, jön valami helyzet és Groot húz egy olyat, hogy a fal adja a másikat. Rendben, egymás után nézve a részeket már számítottam rá, hogy újfent valami hasonló megoldás fog érkezni, de akkor is.

Különálló kis epizódok ezek, amelyeket nem is sikerült mindig belőni, mikor van. Az elsőre feltételezném, hogy Baby Groot születése, de utána? Pl. a bolygón, ahol azt a szőrme sálat begyűjti. Az utolsó kettő, ami a Galaxis őrzői korszakban játszódnak, ami beazonosítható. Pláne, hogy az utolsóban feltűnik más Őrző is. Hozzátéve, hogy megmarad a sorozat animáltnak, így pl. csak egy zuhanyzó árnyalak a nem CGI szereplő.

A látvány különben remek. Egyszerűen szépek ezek a részek. Kidolgozott, látványos, és nem kell nagyban gondolkodni. Az is nagyon ötletes tud lenni, ahogy Groot egy kő alatt rovarfélékre bukkan és méregetik egymást, meg kapcsolatba kerülnek.

A részekből 1 van, amit vagy szinkronnal kell nézni, vagy nem árt egy kis angol. Az I am Groot elhangzik többször, többen is, de kétlem, hogy az nagy nyelvtudást igényelne, pláne, hogy Groot szókincse ennyiből áll. A végén azonban Rocket is mondja a magáét, ráadásul Bradley Cooper bevállalta a szinkront itt is – de, amit ki akartam belőle hozni, hogy ezt leszámítva bárki bármelyik nyelven fogyaszthatja a sorozatot.

Jók a kritikái, tényleg kis helyesek és álnok hangulatúak, nekem tetszettek. Kicsit a Pixar rövidfilmeket juttatta eszembe, csak Galaxis őrzői stílusban.

Egyszer olvastam egy kifejezést, amit sajnálok, hogy nem jut eszembe, mert illene erre a filmre is. Rasszista gyilokpornó? Passz. De a lényeg az, hogy minden arra megy itt vissza, hogy a rasszizmus nagyon is él még és a feketéknek rossz. Mivel a zsáner misztikus horror, még ölik is őket.

Pedig kísértettörténetnek indul. Jasmine egyetemre megy, és pont abba a szobába kerül, ahol korábban egy tanuló öngyilkos lesz. Van is egy városi legenda a boszorkányról, aki innen választ áldozatot és a szemeszter végére végez a kiszemelt lánnyal. Gyűlnek a gyanús jelek, mintha a boszorkány is feltűnne és megvannak a lány kamasz gondjai is: pl. a szobatársa, Amelia komolyan megharagszik rá, amikor egy bulin a neki tetsző fiú Jasmine-t csókolja meg.

De egyre inkább elmegyünk abba az irányba, hogy mennyiféle rasszista viselkedés van még mindig. Jasmine eleve egy kisebbség tagja, a 8 fekete diák egyike az egyetemen. A feketék takarítanak itt, nem tanulnak vagy tanítanak. A boszorkány áldozatai is a fekete lányok. Amikor kidöntenek valamit, Jasmine-tól várják, hogy takarítson fel utánuk. Ahogy a rendelt ételt is a lánynak kell fizetnie, noha gazdagok – mégsem adnak egy dollárt sem. Közben meg előadják, hogy mennyire nem rasszisták. Pl. az egyik órán A skarlát betűt elemzik, és bele van erőszakolva, hogy miképpen ábrázolja a rasszizmust a regényt. Jasmine, aki az egyedüli fekete az osztályban, nem is érti, hogy hogyan. Ez a regény nem arról szól – még őt nézik idiótának és kap rossz jegyet. Miért nem írt arról, hogy milyen rossz a regény világában az indiánoknak?

A másik főszereplő, a címbeli mester, Gail szála eleve erre épül. Az elején büszke arra, hogy ő lehet az első fekete, aki az egyetemen kollégium vezető lehet. Tele van tervekkel és ötletekkel. Aztán rá kell jönnie, hogy nem az eredményeinek szól a kinevezés, hanem a bőrszínének. Ő a házi néger: nézzétek, milyen elfogadók vagyunk, nálunk az egyik vezető egy fekete nő! És egyre több mindennel szembesül. Pl. a legjobb barátnőjéről (Liv) kiderül, hogy fehérnek született, csak félvérnek hazudja magát és felvett egy afroamerikai identitást, nagy raszta hajjal meg egyéb sztereotípiákkal, és így sikeres. Pl. ő tanítja a fekete kultúrát és identitást az egyetemen. Pofont kap akkor is, amikor arra bíztatja Jasmine-t, hogy tartson ki. Annyira kevesen vannak feketék, akinek sikerül bejutni, ki kell bírnia és később könnyebb lesz. A nagy rábeszélés után nem sokkal Jasmine öngyilkos lesz, és ezzel végleg lerombolja Gail megmaradt hitét, aki el is menekül. Mert soha, semmi nem változik meg nekik, csak jobban elrejtik külsőségek mögé az előítéleteket.

A végére már el is veszik a misztikus szál. Abszolút belecsúszik a fekete gyilokpornóba.

Az egyetemen játszódik, tantermekben, szobákban, udvaron. Annyira változatos tud lenni így is, hogy nem éreztem bezárva magam. Különben sem egy nagy költségvetésű film, de nem is volt mire költeni. Ha valóban szellem kísértene, akkor lett volna abban az irányban lehetőség, de a végére komolyan ott tartottam, hogy itt legfeljebb a rasszizmus kísért és nem boszorkány.

Regina Hall az egyetlen nagyobb név a stáblistán, és azt ő szépen hozza is, ahogy a büszke nő megtörik és hitét veszti. Csak sajnos annyira egysíkú a film, hogy az torzítja az üzenetet. Semmiben nem szeretem, amikor ennyire egyoldalú az ábrázolás. Ez a femináci filmekkel is a legfőbb bajom. Ez meg ugyanazt csinálja, csak a rasszizmussal.

Vegyesek a kritikái. A nézőknek jobban tetszett, mint a kritikusoknak. Én az utóbbiak véleményével értek egyet, nekem sem tetszett.

Mit is jósoltam? Hogy eljutunk a Torony ostromáig? Hát, valami ilyesmit kaptunk a Westworld (s04e07) aktuális részében.

Ahogy lenni szokott: látványos, az akció hibátlan. Ugyan nagyobb volumenű támadásra számítottam, de így is rendben volt. A Bernard – Maeve duó működött, és megvoltak a maguk pillanatai.

A más, kisebb részek azonban jobban le tudtak kötni. Most már nagyon érdekel, hogy Christina szálának mi a megoldása. A kapu nyitása ad pár lehetőséget, és már egy másik idő- és síkváltás sem lepne meg, majd kiderül. Már hittem azt, hogy értem az egészben ennek a történetnek is a szerepét, de ezt most felrúgták.

William, a Fekete Kalapos mindig is a kedvenc karaktereim között volt, és Ed Harris most is szépen hozta a figurát. Megkapta a maga nagyjelenetét, és nem véletlen, hogy vizuálisan mennyire ki van emelve, ahogy Fekete Kalaposként vonul. Mégis, hiányérzet is maradt bennem.

De ezt az egészre el tudnám mondani: valami nagyobbat vártam. Néhány szálat lezárnak, fontos szereplőket vesztünk el túl egyszerűen. Igen, a külsőségek és a szereplők eladják most is, de a történet kapcsán már fogom kissé a fejem.

A zárás még visszavan – szokás szerint gondolom, a Torony ostromával megkaptuk a nagy akciót, legközelebb inkább szálakat zárnak és új irányt jelölnek. Majd kiderül.

A Stay Close (s01e05-08) pedig a végére is hozta azt, amit a sorozat első fele.

Amit érdemes kiemelni, hogy mennyire gyors volt a tempó. Folyamatosan történtek az események, és a jelenben is, a múltban is egyre csak derültek ki a titkok. Valóban több szál volt, amelyek véletlenszerűen összekeveredtek. Talán 3 ügy kapcsolódott össze, amelyet az emberek kötöttek össze. Bár Cassie/Megan egy ponton azt gondolta, minden miatta és a múltja miatt történt, ez nem volt igaz. Az egyik szál volt csak az övé, a másik kettő teljesen más történet.

Korrekten le is forgatták. Sok helyszín, szépen elrendezett környezet. Az erdei jelenetek kifejezetten tetszett, hangulatos lett pl. a kőkör is.

De sokat adtak neki a színészei is. Mivel legutóbb már emelgettem ki őket, most nem fogom. De sokuknak szépen rajzolt íve volt, amit a színészek át is adtak. A kedvencem ilyen tekintetben Ray volt, akit láttunk szenvedni, teljesen szétesni és össze is szedni magát a végére.

A plusz poén meg a végén… Ahogy mondani szokás, adtam volna egy fillért, hogy megtudjam, mit gondolt Megan, amikor neki egyedül összeállhatott az utolsó történet is a fejében. Mert ő volt az egyetlen, akinek mindenki elmondta, amit tudott.

Még az összes Netflix – Coben sorozatot nem láttam, de amiket igen, azok közül ez a jobbak között van. A sztori, a színészek, a kivitel miatt is.

Rendben, olvastam már, hogy a szánhúzó kutyák a sarki felfedezőknél nagyon is munkakutyák voltak és nem kedvencek. Olvastam azt is, hogy szolgáltak húsként is. Ennek ellenére pofon tudott csapni a film.

Én kb. azon a szinten voltam, mint a film fiatalabb hőse, Iver. Ő kötődött a vezérkutyájához, és Björn nem csak a munkakutyája volt. Beszélgetett vele, simogatta, a barátja volt. Vagyis, a fiatalemberrel tudtam bánkódni, amikor megcsúszott a szán és az a szerencsétlen kutya a szakadékban végezte. Aztán jött a többi esemény, és már kezdtem azt gondolni, hogy Björn járt jól. Amikor nem tudtak vadat lőni a kutyáknak? Nyomorult Iver kellett, hogy fejbe lője az egyik kutyát, aki csak állt ott és várt türelmesen, fogalma sem volt, mi jön. Majd neki kellett feldarabolni is, megetetni a többi kutyával. A végére már ő és Ejnar is kutyamájat ettek. Nem véresen mutatja ezt a film, de így is borzolta az idegeim. Hiába olvastam már erről. Hiába mondják el a többiek előre Ivernek is, hogy ezek a kutyák nem a barátai, ne szeresse meg őket. Az meg rátett egy lapáttal, hogy fogalmam sincs, mi lett az utolsó életben maradt kutyákkal. Az egyik percben még szánnal mennek és pár kutyával, a következőben már Ejnar a szánt darabolja és égeti, mert gyalogolnak és csak a legszükségesebbeket viszik. De mi lett a kutyákkal? Talán jobb is, hogy nem tudtam meg.

És igen, a film sokkal többről szól, mint a szánhúzó kutyákról. Egy dán expedíciót követünk nyomon, akik egy korábban eltűnt expedíció nyomait kutatják. Grönlandot térképezték fel, de nem jutottak haza. Viszont, Ejnar és a társa megtalálták a nyomot, hol hagyták a kutatási eredményeket. Azért kell visszamenni, és az új fiú, Iver az egyetlen, aki vállalkozik az útra Ejnar mellett, aki közismerten megszállott. Átkelnek a jégmezőn, és arra érnek vissza, hogy otthagyták őket. Túl kell élniük kettesben a jégen – nem csak hónapokig, évekig. Közben meg látjuk, hogy Ejnar jó barátja hogyan küzd azért, hogy valaki menjen vissza értük.

Van sokféle kaland: támad rájuk jegesmedve, küzdenek betegséggel és esnek bele a tengerbe is. Kitöltik a játékidőt, pedig nem egy rövidke filmről van szó. Az mondjuk egy ponton már unalmas, ahogy a dán társaság vezetője mindig kifogással él, hogy már halottak, nem érdemes odaküldeni senkit – a végén bezzeg előadja, hogy ő végig hitt abban, hogy élnek és hazajutnak… persze. Ha nem Charles Dance játssza, szerintem negyed ennyit lett volna képernyőn.

Ha már színészek. A húzónév Nikolaj Coster-Waldau, aki nagyon korrekten hozza Ejnar alakját. A megszállottságát, a mogorva felszín alatt a mélyebben érző embert. Joe Cole a nagyobb meglepetés, a kezdeti ellenszenvem ellenére hozta a jófiút, aki majd a kapitányát átsegíti mindenen. Jó, rendben. Én már akkor szimpatizálni kezdtem vele, amikor még a hajón arról szónokolt, hogy mennyire jó kutya Björn. Igen, kutyás vagyok, nem titok.

Elég vegyesek a kritikái különben, de ugyanilyen százalékokkal láttam már sokkal rosszabb filmeket is. Ez el akar mondani valamit, történelmi alapjai vannak, jó színészei és amit egy ilyen filmben látványként el tudok képzelni, benne van. Mint a medve, akivel most Nikolaj és nem Leo birkózik.